Kategória: Évfordulók

Giovanni Boccaccio  (Certaldo, 1313. június 16. – 1375. december 21.) olasz író, költő, humanista.

Apja, Boccaccio di Cellino mint az egyik firenzei bankház utazó ügynöke Párizsban ismerkedett meg egy vagyontalan francia özveggyel, akinek tőle született a későbbi író – törvénytelen gyermekként – Certaldóban. Apjánál nevelkedett Firenzében, féltestvéreivel együtt. (Apja egy másik nőt vett feleségül, nem az ő anyját.)

Boccaccio Nápolyban tanult, s közben egy gazdag kereskedő feleségének lett ifjú szeretője, de Fiammetta – így nevezte kedvesét írásaiban – hamarosan kiadta az útját. Apja halála (1349) után visszatért Firenzébe. 1348 és 1353 között írta legfontosabb, az utókor csodálatát kiváltó művét, a Dekameront.

Jó barátja volt a nála alig idősebb Petrarcának: levelezésük bensőséges viszonyra utal. Élete utolsó húsz évét humanista tanulmányainak szentelte. Tudós munkáit latinul írta, s ezekre volt a legbüszkébb, de írt még 16 allegorikus eklogát, két moralizáló életrajzgyűjteményt, s egy nagyméretű mitológiai magyarázatgyűjteményt. Szegényen, anyagi gondok közt élt Certaldóban és Firenzében. Jellemző, hogy Petrarca 50 aranyat hagyott Boccaccióra végrendeletében azzal a megkötéssel, hogy bundát vegyen rajta. Nem sokkal élte túl nagy barátját; Certaldóban halt meg ősei házában, 1375. december 21-én. (Wikipedia)

„Az Anjou-politikát támogató Bardi bankház révén az ifjú Boccaccio megfordul az udvarban. A külvárosi nyomort saját szemével látó fiatalember így a pénz hatalmára érzékeny, a polgárság felé nyitott, kifinomult arisztokrata udvari világot is megtapasztalhatja. A nápolyi király gazdag könyvtára, az udvar nyitottsága a laikus filozófia, a francia irodalom, a görög kultúra és az arab novellisztika előtt, mind-mind Boccaccio intellektuális, művészi formálódásának forrásává válik. Nagy szerepe van ebben Cino da Pistoiának, a kiváló költőnek és jogásznak, de a nápolyi életnek magának is, mely aktív, dinamikus életszemléletű s világra nyitott fiatalembert formál belőle. Megérintik a szabados társasági életforma örömei, de a kiábrándultság és a csalódások is.

Életének jelentős eseménye a Fiammetta (lángocska) névvel illetett hölgy iránt érzett szerelme, mely név egyszerre sejtetheti a szemérmes pírt a kedves arcán, de a tekintetében felvillanó szenvedély tüzét is. Ha a hölgy nem volt is előkelő származású, mint ahogy a hagyomány egy darabig Boccaccio „megnemesítő” szándéka nyomán vélte, az bizonyos, hogy számára a boldog nápolyi évek szimbóluma lesz, s hozzá alkotói emlékezete minduntalan visszatér.

1341-ben újra Firenzében találjuk, de jár Ravennában és Forlìban is, s valószínűleg részt vesz Nagy Lajos nápolyi hadjáratában. 1349-1351 között már a Dekameronon dolgozik. Írói hírneve egyre nagyobb. Számos követi megbízatást lát el. Barátságot köt Petrarcával, aki megmenti a Dekameront, amikor Boccaccio, erkölcsi-vallási válságának egyik depressziós pillanatában elégetné. Ez a feladat majd Savonarolára marad. 1345-től humanista tanulmányoknak szenteli magát (Dante-életrajz, Tacitus történelmi munkáinak feltárása).

1362-től csalódottan, anyagi szűkösségben éli életét. Bár fölkérik Dante Színjátékának értelmezésére, csak mintegy száz előadásra futja erejéből. Visszahúzódik Certaldóba, ahol 1375 december 21-én éri a halál.

A Dekameron előtt született művei, még ha megcsillan is bennük az elbeszélés friss és természetes életszerűsége, messze elmaradnak a novelláskönyv mögött. Így van ez a Boldogtalan szerelem (Filostrato) és az Egy szerelem megpróbáltatásai (Filocolo) című poéma, illetve „regény” esetében. A „dolce stil nuovo” és Dante hatását mutatja a Nimfák színjátéka (Ameto) című, prózával váltakozó terzinákban írt pásztorregény, melyben Ametót, a pásztort a szerelem emeli föl az erények magaslatára (A hét nimfa a sarkalatos és teológiai erények allegóriái). Legsikerültebbek a Fiammetta asszony gyászénekéből, valamint a Fiesolei nimfa-ének. Az elsőnek hőse Fiammetta, a hűtlen, de maga is elhagyott asszony, aki a megcsalatottakhoz fordulva mondja el történetét. Az elbeszélés hangja, ritmusa híven követi a lélek állapotváltozásait: a gyötrő várakozásét, a magányosság érzetét, a féltékenységét, a hiú reménykedésekét egészen az öngyilkosság-kísérletig. Boccaccio vele mintegy a lélektani regény őstípusát teremti meg. A másik, stanzákban írt poémát is finom lélekrajz, elbeszélői spontaneitás és kiegyensúlyozottság jellemzi, mellyel Boccaccio Fiesolénak s két patakjának mitológiába oltott lírai keletkezéstörténetét meséli el.

A Dekameron (Tíz nap) száz novellának a gyűjteményes kötete, melyben a novellákat egy kerettörténet hősei mondják a szerző tolla alá. A hősök, hét leány és három ifjú az 1348-as firenzei pestisjárvány idején elvonul egy, a várostól távoli villába, hogy ott tánccal, lakomákkal, játékkal és történetekkel múlassák az időt a maguk örömére. Két hetet töltenek el ott, s az általuk választott király ill. királynő javaslatára, kiknek személye naponta változik, egy meghatározott témájú történetet mond el mindegyikük. Minthogy a péntek és a szombat az imádkozásnak és a bűnbánatnak szentelt napok, a fennmaradó tíz nap során éppen száz történet hallható. Az első és a kilencedik nap tematikája kötetlen, míg az egyik mesélőnek, Dioneónak teljes szabadsága van a téma megválasztásában. Az egyes napok végén a társaság a történetekkel kapcsolatosan észrevételeket tesz, s egy balladát énekel és táncol el.

A boccacciói keret túllép az irodalmi hagyomány formai oldalán. Amellett, hogy az irodalom ideális világába, s benne mintegy paradicsomi állapotok közé helyezi hőseit, s így leválasztja őket a szörnyű pestis realitásáról, a halál fenyegetésében még inkább megmutatkozó életszeretetet lélektanilag is hitelesen motiválja történeteikkel. Másfelől szimbolizálja azt a távolságot, amelyet a világgal szemben fölvesz, s amely lehetővé teszi, hogy arra mint „emberi színjátékra” tekintsen , s hogy azt intellektuálisan és stilisztikailag birtokába vegye.

A keret kísérlet egy olyan harmonikus egység létrehozására, mely az ember világának legkülönbözőbb megnyilvánulásait teljességgé fűzi össze. Lényeges az is, hogy a keret (Elöljáró beszéd: Általános bevezető; Bevezető a negyedik naphoz; A szerző zárszava, a napzáró értekezések stb.) betöltik a kommentár, az értelmezésadás funkcióit is. Az Elöljáró beszéd címével (Kezdődik a Dekameron nevezetű könyv, más néven Galeotto herceg,…) a szerzői szó Dante Színjátékának V. énekére, Francescának és Paolónak az elcsábítására és halálára játszik rá Galeotto, a szerző és könyve mint kerítő volt a bűnös. Szerelmes nőolvasóinak Boccaccio saját példáját (mely szerint az okos baráti tanácsok mentették meg őt a szerelmi gyötrelemben már-már kívánt haláltól), valamint könyvét kínálja, melyből a gyönyörűség mellett okulást meríthetnek, nem úgy, mint a két dantei szerelmes a breton regényből.

Az eligazító funkció mellett a keret novellaelméleti sugalmazásokat is rejt: „… elmondok száz novellát vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, mindegy, hogy minek nevezzük” – jegyzi meg a szerző -, ám utána szinte mindig a novella-megnevezés mellett marad, míg a másik hármat, túlhaladottnak ítélve, mellőzi. Nem annyira a tárgy, mint a nyelv és stílus tekintetében teremt olyan új elbeszélői formát Boccaccio, mely a hagyományosok fölött ironizálni is képes (ld. az Oretta-novellába /VI,I/ illesztett, előadói ügyetlenségből félbeszakadt történetet, amely végeredményben arra utal, hogyan kell elmondani egy novellát, hogyan nem szabad mesélni). A Dekameron mint novelláskönyv így a hagyományos elbeszélői műfajok mintaadó és összegző meghaladása is egyben. A szerzői zárszó jól jelzi a tudatosítás fokát.” (Enciklopédia Fazekas)

http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/vilag/Boccaccio.htm

„Annak oka, hogy vizsgálódásom számára ezt a tárgyat (a parasztság helyzetét) választottam, abban áll, mivel ez nagyon hasznosnak látszik előttem. A lakosságnak legnagyobb részéről van szó, mely minden közterhet visel és az országnak alapját képezi általában véve politikailag is, de különösen azért, mivel a magyar királyság földmívelő ország. Mindaz tehát, ami erre a lényeges néprétegre vonatkozik, lehetetlen, hogy a közfigyelmet meg ne érdemelje, melyben azt őseink is gondosan részesítették, amiről annyi törvény és közokirat tanúskodik.

Annak, aki behatóan foglalkozik vele, az emberek ily nagy számának sorsa felkorbácsolja a lelkét, mint tengert a vihar. Hanem az igazság kutatójának, aki a közjót tartja szemei előtt, nyugodt, sík vizen kell hajókázni. Azért lelkünk minden hullámzását én is mint szerző, és jóakaró olvasóm is mérsékeljük, hogy semmi tekintetben se szóljunk és ítéljünk helytelenül vagy vakmerően, mert az ügyszeretet és a részletek tanulmányozása a valónak és az igazságnak úgyis támaszai.”

(B.G.: A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon )

Berzeviczy Gergely 1763. június 15. Felvilágosult szellemű magyar közgazdasági író…A késmárki evangélikus líceumban szerzett ügyvédi diplomát 1783-ban, majd 1786-ig a göttingeni egyetemen tanult.

Beutazta Németországot, Franciaországot, Belgiumot és Angliát. Hazatérte után gyakornoki állást kapott a Helytartótanácsnál. Állami hivatalnokként utazásai során szerzett tapasztalatai alapján kialakult reformelképzeléseit benyújtotta II. József császárnak, de próbálkozásai eredménytelenek maradtak.

Kapcsolatban állt a magyar jakobinus mozgalommal. Az összeesküvés bukása utáni megtorlástól félve visszavonult, és tudományos munkássággal, illetve gazdasága irányításával foglalkozott.

Az elsők között vette észre, hogy Magyarországon a feudális viszonyok gátolják a haladást. Éles bírálatban hívta fel a nemesség figyelmét a jobbágyság kizsákmányolására. De commercio et industria Hungariae könyve volt Magyarországon az első olyan közgazdasági munka, amely Adam Smith elméleteinek hatását mutatta.

De conditione et indole rusticorum in Hungaria című munkájában magyar kutatók közül elsőként hasonlította össze egymással Európa paraszti lakosságát. A magyar jobbágyság történetének vizsgálatával a történeti néprajz úttörője volt.

1802-ben munkássága elismeréséül a Göttingeni Tudós Társaság tagjai közé választotta.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Berzeviczy_Gergely

Ráday Mihály (Budapest, 1942. június 11. – ?, 2021. július 16.) Kossuth-díjas magyar filmoperatőr, rendező, televíziós szerkesztő, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke.

Apja Ráday Imre színművész, anyja Ferda Erzsébet Magdolna (Ferda Manyi) volt.

Tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmoperatőri, majd az ELTE művészettörténet szakán végezte.

1968 óta folyamatosan a Magyar Televízióban dolgozott, 1979-ben létrehozta hírneves városvédő műsorát Unokáink sem fogják látni… címen, amely a jó és a rossz példák bemutatásával lassanként elérte, hogy az emberek jobban megbecsüljék a műemlékeket és általában az épített örökséget.

Társaival 1982–1983 telén megalapította a Budapesti Városvédő Egyesületet (akkoriban a politikai ellenállás miatt: Városszépítő Egyesület), majd 1986-ban a Város- és Faluvédők Szövetségét, aztán a Nemzeti Panteon Alapítványt.

2010-ben a Magyar Televízió minden magyarázat nélkül megszüntette az Unokáink sem fogják látni… című műsort. Címének második felét (avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát) a Podmaniczky Frigyes téren álló, általa kiharcolt, 1991-ben felállított emlékmű őrzi, ahol Kő Pál a bronz Podmaniczky kezébe adta a lándzsa nélküli városvédő alakját.

Az SZDSZ színeiben 1990–94 között országgyűlési képviselő, és tizenhét éven át a Fővárosi Közgyűlés tagja volt. Döntő szerepet játszott a város „műemléki alapjának” és „helyi értékvédelmi rendeletének”, a helyreállításokat támogató pályázati rendszerének kidolgozásában. Megszervezte az Andrássy út kandelábereinek, a Lánchíd és az Alagút címereinek cseréjét, a Clark Ádám téri mozaikcímer helyreállítását, elindította Róth Miksa egykori házának emlékmúzeummá alakítását. Többek között kezdeményezte a vidámparki körhinta felújítását, a Centrál kávéház, a Gresham-palota újjáépítését. Lelkes tagja volt a Nagy Budapest Törzsasztalnak.

2021. július 16-án 79 évesen hunyt el súlyos betegség következtében. Temetésére augusztus 30-án került sor a budapesti Farkasréti temetőben.

Özvegye Ruttka Andrea textilművész; három gyermekük született.

https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%A1day_Mih%C3%A1ly

A romantikus zene egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb alakja, és az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő zenekritikus volt. Zongoraművek, szimfóniák, dalok alkotója.

Művészi útjának tragédiája abban áll, hogy életművének legkevésbé tervezett 10–12 éve zseniálisan sikerült és halhatatlan lett, viszont érett férfikorának megalapozott, megtervezett, tudatos törekvése az új ideák, a drámai zene felé mindig csak törekvés maradt, és remekművekben nem teljesedett ki.

Schumann Zwickauban született, családja ötödik, utolsó gyermekeként. Apja könyvkereskedő és könyvkiadó volt, Schumann emiatt fiatalkorában jelentős irodalmi műveltségre tett szert. Sokat olvasott, barátainak felolvasásokat tartott, verseket, színdarabokat is írt. Az irodalmon kívül sok más is érdekelte: filológia, zene, heraldika, nyelvek (latin, görög, francia, angol).

Első zene- és zongoraóráit Zwickauban kapta Gottfried Kuntsch városi orgonistától. Zenei tehetsége mindinkább előre tört, saját művét (150. zsoltár) vezényelte az iskolai zenekar élén. Megismerte Mozart, Rossini és mások operáit, Schubert darabjait.

1826-ban apja meghalt, két év múlva anyja hatására joghallgató lett Lipcsében. Egyetemi órákra nem nagyon járt, inkább zenét írt és koncertekre járt. Zongorázni tanult Friedrich Wiecknél, akinek lányával, Clarával kialakuló románca – évekkel később – házasságra vezetett. 1829-ben Heidelbergben folytatta tanulmányait, de inkább csak komponált. Paganini hatására elhatározta, hogy zongoravirtuóz lesz, ezért megsokszorozta a gyakorlást. Ez – és állítólag egy ujjnyújtó szerkezet – azonban tönkretette a kezét: jobb kezének középső ujja megbénult. Ezután már „csak” komponista lehetett. Depresszióba esett, ami ezután időről időre visszatért nála élete során. Zeneelmélet órákat vett, Bachot és más zeneszerzőket tanulmányozott.

A zeneszerzés mellett zeneírói munkálkodását is elkezdte: 1834-ben zenei újságot alapított (Neue Zeischrift für Musik) és szerkesztett. Megismerkedett Mendelssohnnal és Chopinnel. Írásaiban nagyra tartja Berliozt, a fiatal Brahmsot, Wagnert, Lisztet.

1835-ben eljegyezte Clara Wiecket, de a lány apja megtiltotta a házasságot. Több évi bonyodalmak, pereskedés után végül 1840-ben keltek egybe. Clara a kor egyik legelismertebb zongoraművésze volt, ugyanakkor megértő, áldozatkész feleség, remek művésztárs, aki férje elismertetéséért is sokat tett. Nyolc gyermekük született.

Schumann ezután már nemcsak zongoradarabokat írt, hanem dalokat, szimfonikus és kamarazenei műveket, oratóriumot és operát is. 1843-ban a lipcsei konzervatórium tanára lett, sikert aratott az Éden és a Péri című oratóriumával, és anyagi helyzete rendeződött. Zeneszerzői híre egyre terjedt, elismerték munkásságát.

1847-ben fesztivált rendeztek szülővárosában tiszteletére. Kibékült apósával, minden adott volt a boldog, gondtalan élethez. Hangulatváltozásai, búskomorsága, állandó fejfájásai miatt környezetváltozásról döntöttek: Drezdában telepedtek le (1844–1850).

Az itt töltött idő életének egyik legeredményesebb alkotó periódusának számít, de mivel a megígért színházi karmesteri állást nem kapta meg, a düsseldorfi városi karmesteri megbízást fogadta el. Szimfónia, nyitány, kamarazenei művek kerültek ki keze alól. Külföldi pihenőutak és sikeres hangversenykörutak színesítették napjait, Lipcsében Schumann-heteket rendeztek tiszteletére. Betegsége egyre súlyosabbá vált, hallucinációk gyötörték. 1854-ben a jeges Rajnába vetette magát, kimentették, és – saját kérésére – a Bonn melletti Endenichbe került ideggyógyintézetbe. Két év elteltével itt érte a halál.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Robert_Schumann

Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz kapcsolódik. Prózájára jellemző az irónia és a kétértelműség, az allegóriákat és mitológiai motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel. Mellékmondatokkal és betoldásokkal bonyolított elbeszélésmódja ritmusos és kiegyensúlyozott, a beszédstílust a mindenkori tematikához igazította. A jelentéstartalmat a szavak tudatos megválasztásával gazdagította. Első regényéért, az 1900-ban írt, 1901-ben kiadott A Buddenbrook házért 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

Bátyja, Heinrich, és a hat gyermeke közül három (Erika, Klaus és Golo) szintén jelentős író volt.

Élete

1875–1913

A gyermekévek

Paul Thomas Mann 1875. június 6-án született Lübeckben. Édesapja id. Thomas Mann (1840–1891) kereskedő, édesanyja a félig brazil származású Julia da Silva-Bruhns (1851–1923) volt. A szülők 1869-ben kötöttek házasságot, s öt gyermekük született: Heinrich (1871–1950) – az ugyancsak jelentős író –, Thomas (1875–1955), Julia (1877–1927) – aki felnőttként öngyilkosságot követett el – Carla (1881–1910) és Victor (1890–1949). A család jómódban élt, Thomas Mann később úgy emlékezett vissza gyermekéveire, mint „gondoskodásban és boldogságban” eltelt időszakra.

1891-ben az apa rákban meghalt; végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a lübecki vállalatot és házukat adják el, a felesége és gyermekei pedig a bevétel kamataiból éljenek a továbbiakban.

Thomas Mann – bár nem volt tehetségtelen tanuló – az iskolai tanulmányokban a legmesszemenőbbekig érdektelenséget tanúsított. Sokkal szívesebben töltötte az idejét írással, ami iránt már korán hajlamot mutatott, és 1893-ban prózavázlatokkal illetve tanulmányokkal részt vett a „Der Frühlingssturm” (Tavaszi vihar) című újság kiadásában. Arra, hogy milyen komolyan is gondolta, az írói hivatást kívánja választani, jó példa egy 1889-ből fennmaradt levél, amit a 14 éves fiú „Thomas Mann. Lírikus-dramatikus költő” formulával írt alá. 1894-ben 19 évesen, érettségi vizsga nélkül hagyta ott a Katharineum Gimnáziumot, és elköltözött Münchenbe, ahová anyja és testvérei már egy évvel korábban áttelepültek.

Apja halála után a még nem felnőttkorú fiú mellé kirendelt gyám azt kívánta, hogy Thomas az iskola elhagyása után válasszon magának valamilyen polgári foglalkozást, amibe Mann beleegyezett, és a továbbiakban egy tűzkárbiztosítási társaságnál dolgozott. Az állópultnál végzett irodai munka unalmas volt és nem túlzottan megterhelő; azon anekdota, miszerint Mann a listák leírása közben titokban irodalmi tevékenységgel foglalkozott, így akár igaz is lehet. Íróként 1894-ben debütált a „Gesellschaft” (Társadalom) című folyóiratban megjelentetett kisnovellájával, ami a „Gefallen” (Az elbukott) címet viselte, és kedvező fogadtatásra talált.

1895-ben Mann kilépett a biztosítótársaságtól, és a Müncheni Műszaki Főiskolán kezdett tanulmányokat. Először úgy képzelte, az újságírói hivatást választja. Az iskolai éveit jellemző céltalanság itt is folytatódott. Végül, mikor Mann 1896-ban, 21 évesen nagykorú lett, és igényt támaszthatott az apai vagyonból havi 160-180 aranymárka, a kiadásait fedező zsebpénzre, úgy döntött, végleg felszabadítja magát az oktatási intézmények zsarnoksága alól, és íróvá lesz.

Első könyvei

Alig született meg az ötlet, hogy bátyjával, Heinrichhel közösen Olaszországba utazzanak, már hozzá is láttak annak megvalósításához. Céljuk Róma volt, és 1897-ben a fővárostól keletre fekvő Palestrina nevű városkában béreltek maguknak szállást. Mann ebben az időben írta többek között a Friedemann úr, a törpe című novelláját, valamint itt kezdett hozzá első nagy regényéhez, a Buddenbrook házhoz.

Alkalmanként részt vett a bátyja, Heinrich által kiadott Das Zwanzigste Jahrhundert – Blätter für die deutsche Art und Wohlfahrt (A 20. század – Lapok a német művészetért és jólétért) című kiadvány készítésében, azonban hamarosan felhagyott ezzel. A lapot uraló népies alaphang, valamint a benne megjelenő antiszemita gondolatok nem voltak alkalmasak arra, hogy szélesebb közönség elé ki lehessen állni velük. A fivérek később nem szívesen beszéltek erről az epizódról. Thomas Mann 1898-ban a Simplicissimus szerkesztőségében dolgozott egy évig.

1901-ben jelent meg Mann első regénye, A Buddenbrook ház. Egy család hanyatlása címmel. A mű rögtön kedvező fogadtatásra talált az olvasóknál és az irodalmi kritikusok között egyaránt. Lübeckben ugyanakkor gyorsan terjedni kezdett a pletyka, hogy ezen nagycsalád és a regényben említett figurák nem teljesen fiktívek, hanem a város élő személyeiről mintázták őket.

Már röviddel a könyv megjelenése után hozzáférhető volt egy lista, amelyik azonosította a regény alakjait. Egy élelmes lübecki könyvkereskedés különösen nagy forgalmat bonyolított azáltal, hogy vevőinek a regényhez dekódoló listát adott.

A Buddenbrook ház Thomas Mann legjelentősebb művei közé tartozik: 28 évvel megjelenése után a Svéd Királyi Tudományos Akadémia Thomas Mann-nak ítélte az irodalmi Nobel-díjat, és az indoklásban elsősorban az író ezen művére hivatkozott.

Saját utak

1903-ban jelentkeztek Thomas és Heinrich között az első nézeteltérések. Thomas Mann úgy érezte, fivére művészként lenézi őt, ő maga pedig bátyja műveit „unalmas szégyentelenségükért” gúnyolta. Kapcsolatuk ugyan nem szakadt meg, és a következő években többször is igyekeztek közeledni egymáshoz, de a továbbiakban az irodalomról, művészetről szóló nyilvános vitákban inkább kerülték egymást.

1904-ben Thomas Mann megismerte Katharina Pringsheimet, a feminista Hedwig Dohm unokáját, akinek udvarolni kezdett. Ez annál is meglepőbb volt, mert addig nemhogy nőügyei (mint Heinrich fivérének), de nőkkel közelebbi kapcsolatai sem voltak. Bár szexuális irányultságáról Thomas Mann soha nem beszélt teljesen nyíltan, de el sem hallgatta őket. A lánykéréssel olyan élet mellett döntött, amit akkoriban egy rendes polgárhoz méltónak tartottak. A „fiúkért” és a homofil kapcsolatokért való rajongása ugyanakkor megmaradt, ahogyan azt számtalan feljegyzés és irodalmi feldolgozás bizonyítja, mint például Hanno és Kai Graf Mölln kapcsolata A Buddenbrook házban, Tonio Krögeré és Hans Hansené a Tonio Krögerben vagy Gustav von Aschenbaché és Tadzióé a Halál Velencében című novellában. (Thomas Mann korábban szerelmi kapcsolatban élt együtt egy Paul Ehrenberg nevű festőművésszel, s e tragikusan megszakított szerelemről írt is egy fél regényt, amelyet Katja Pringsheimmel kötött házassága után megsemmisített.)

Katia sokáig kérette magát, de végül 1905. február 11-én hozzáment Thomas Mannhoz. Házasságukból 6 gyermek született: Erika (1905–1969), Klaus (1906–1949), Golo, azaz Angelus Gottfried Thomas (1909–1994), Monika (1910–1992), Elisabeth (1918–2002) és Michael (1919–1977).

1912-ben az orvosok tuberkulózisra utaló jeleket találtak Katia asszonynál, aki így hosszabb szanatóriumi ápolásra kényszerült Davosban. Thomas Mannra nagy hatással volt a betegszálló légköre, Katia elbeszélései az ott tartózkodó vendégekről és saját benyomásai. Elhatározta, hogy megírja élményeit és gondolatait, amihez 1913-ban hozzá is látott, de a munkát két évvel később félbehagyta, hogy csak 1924-ben fejezze be teljesen (A varázshegy).

1914–1929

Az első világháború

Amikor 1914-ben kitört az első világháború, sok irodalmár üdvözölte, sőt részben ünnepelte a fejleményeket. Gerhart Hauptmann, Robert Musil, Richard Dehmel és Alfred Kerr meggyőződéssel vallották a történtek helyességét. Thomas Mann inkább a visszafogott patriotizmust képviselte. Fivérének, Heinrichnek így írt:

„Nekem személyesen fel kell készülnöm arra, hogy az életem materiális alapjai teljesen megváltoznak. Ha a háború sokáig tart, egészen bizonyosan valami olyasmi leszek, amit az ember tönkrementnek mond.” Később pedig így folytatja: „De az istenért! Mit is jelent ez a változásokkal, főleg a lelkiekkel, szemben, melyek ilyen eseményekből szükségszerűen következnek. Hát nem kell az embernek hálásnak lennie a teljesen váratlanért, hogy ilyen nagy dolgokat megélhet?”

Thomas Mann a háborút elvileg szükségesnek tartotta; nézete szerint itt a „világ legelvetemültebb rendőrállamának” (a cári Oroszországnak) a szétveréséről volt szó. A háborúval kapcsolatos – az azt támogató irodalmárok álláspontját védő – reflexióit Thomas Mann „Gondolatok háborúban” című művében jelentette meg. Időközben teljesen megszakadt kapcsolata Heinrich fivérével, aki Romain Rolland, Hermann Hesse, Stefan Zweig és Arthur Schnitzler írókkal együtt ellenezte a háborút.

„Apolitikus megfigyelőből” republikánus

A háború Németország számára kedvezőtlen alakulása, amely 1916-ban a civil lakosság komoly ellátási problémáiban is jelentkezett, nem maradt hatás nélkül Thomas Mannra sem. Az író, aki ebben az időben több betegségen, köztük neurotikus természetűn is átesett, hozzákezdett egy esszéhez, ami 1918-ban Egy apolitikus meglátásai címmel jelent meg. Ennek egyik tézise szerint a németek alapjában véve nem politikus természetűek; nem az a feladat, hogy a politikát irányítsuk, hanem, hogy azt fejlődni hagyjuk. Az esszé azonban írása során egyre inkább elszámolás jellegűvé vált, mindenekelőtt Heinrich fivérével szemben. Annak Zola című, a vilmosi korszellemet és az udvaroncságot kipellengérező tanulmányában ugyanis Thomas Mann személyének és állásfoglalásának szóló támadást látott, és válaszul a köztársaság államformája elleni túlzott kijelentésekre ragadtatta magát. A könyv nyomtatása egyre elhúzódott. Mann kiadója, amely nem volt teljességgel elragadtatva a „Meglátásoktól”, az esszé számára kijelölt papíradagot inkább A Buddenbrook ház újranyomtatására használta fel. A könyv így csak néhány nappal a háború vége előtt jelent meg. Thomas Mann akkor már azon gondolkozott, nem kellene-e megakadályoznia inkább a megjelenést, mivel a kritika – különösen a feleségéé – belsőleg éppúgy felkavarta mint korábban maga a munka. Mikor megtudta, hogy megkezdődött a kiszállítás, Mann csak ennyit mondott: „Isten így akarta”.

1919. január 19-én, a weimari köztársaság alapjait megvető nemzeti gyűlés megválasztásakor Thomas Mann nem szavazott. Ugyanakkor fivérével együtt ő is azon prominens személyiségekhez tartozott, akik aláírták a Felhívás a düh ellen című röpiratot. A dokumentumban felhívták a lakosságot, hogy erőit állítsa a köztársaság felépítésének szolgálatába. Bár a két Mann – legalábbis az aláírásukat illetően – itt közös álláspontra helyezkedett, a fivérek kibékülésére egészen 1922-ig kellett várni. Ekkor Heinrich súlyos megbetegedése arra késztette Thomast, hogy belássa: a fivéri kapcsolat erősebb, mint a múltbeli, egymással szembeni vitáik.

Mindenekelőtt Walther Rathenau külügyminiszter 1922. június 24-i meggyilkolása bírta rá Thomas Mannt arra, hogy végleg és teljes erejével kiálljon a köztársaság és annak értékei mellett. A német köztársaságról című beszédével először lépett föl Mann a köztársaság politikai védelmezőjeként és támogatójaként. Feltevése szerint demokrácia és humanizmus egyet jelentenek, s mivel az embernek kötelessége, hogy a humanizmus elvét kövesse, így a demokratikus államforma a kívánatos.

1924-ben megjelent a A varázshegy című regénye, és egy csapásra nagy siker lett. Ezt követték a Zűrzavar és kora bánat illetve A házasságról. 1925-ben kezdte el a munkát a József–tetralógián. József kontúrjának modelljéül a Thomas Mannt elvarázsló fiatalemberek szolgálhattak. Köztük állítólag a 17 éves Klaus Heusernek, a Mann-gyerekek egy barátjának jellemvonásai is, akit Thomas Mann 1927-ben ismert meg, s akiről azt jegyezte fel magának, hogy „minden valószínűség szerint ő az utolsó szenvedélye” bekerültek József figurájába.

Thomas Mann a Porosz Művészeti Akadémia Költészet Szekciójának alapító tagjaként aktívan részt vett az irodalom tekintélyének erősítésében. Különösen az akkor érvényben lévő, az irodalmári szabadságot korlátozó „Ponyva-törvény” ellen lépett fel erélyesen.

A Nobel-díj          

Az irodalmi Nobel-díj nem érte váratlanul Thomas Mannt. Évekkel korábban spekuláltak róla, és ő már 1927-ben számított erre a kitüntetésre. 1929. november 12-én délután érte a jó hír Stockholmból. Megdöbbent azon, hogy a bizottság tulajdonképpen csak a Buddenbrook ház című regényére hivatkozott. Ennek oka a svéd irodalomtudós, Fredrik Böök, a bizottság „királycsinálója” lehetett, aki a Varázshegyet nem sokra becsülte, és néhány kritikájában el is marasztalta. A pénzjutalom 200 000 márkát tett ki, ez napjainkban több mint félmillió eurót jelent. Egy részét Mann arra használta, hogy az Erika lánya és Klaus fia által felhalmozott óriási adósságokat kifizesse (Klaus Mann: „Bár semmit nem láttunk belőle, de mégis jobb kedvre derített bennünket”), ebből finanszírozták a házukat, vettek két autót (egy nyitott Buickot és egy Horch-limuzint), a többit pedig befektették. Már Stockholmban azt tanácsolta nekik egy zsidó újságíró, hogy a pénzt „hagyják kint állni”, de el sem tudták képzelni, miért lenne erre szükség. Így, amikor 1933-ban elhagyták Németországot, vagyonuk nagy részét elvesztették ingatlanjaikkal és ingóságaikkal együtt.

1930–1944

A „Német Felszólamlás”

Az 1930. szeptemberi választások során a nemzetiszocialisták jelentős szavazatnövekedést könyvelhettek el. Thomas Mann, aki sok más szkeptikushoz hasonlóan bizalmatlanságot táplált az NSDAP politikai erejével szemben, elhatározta egy „az észhez folyamodó” beszéd megírását, amit 1930. október 17-én olvasott fel a berlini Beethoven-teremben, s ami „Német Felszólamlás”-ként vonult be a történelembe. A döntően szociáldemokrata és republikánus közönség soraiban ült néhány tucat nemzetiszocialista is, akik közbekiabálásokkal igyekezték az előadást megzavarni. Nem sikerült nekik. Thomas Mann a nemzetiszocializmust kertelés nélkül

„az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshullámának” nevezte: „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.”

Feltette a kérdést, vajon ez német dolog-e, és hogy „tényleg megvalósítandó-e egy primitív, tisztavérű, egyszerű szívű és értelmű, sarokösszecsapó, kékszeműen engedelmeskedő és stramm naivság eszménye, ezen teljes nemzeti szimplicitás, egy olyan érett, sokat tapasztalt kultúrnép esetében, mint a német”. A taps a teremben óriási volt, ez azonban nem jutott el kívülre. Bár Thomas Mann a nemzetiszocializmus legfontosabb prominens ellenzői közé tartozott és véleményének tekintélye miatt jelentős súlya volt külföldön, a számtalan felszólalása egytől egyig hatástalan maradt.

A téma, elsősorban a fasizmus irodalmi munkáiban is egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ekkorra már kikristályosodtak politikai nézetei: nyíltan háború- és nácizmusellenes a Mario és a varázsló c. elbeszélése (1930). Alcíme utal a keletkezés körülményeire: Tragikus útiélmény – egy három évvel korábbi olaszországi családi nyaralást idéz fel. De írása korántsem realisztikus élménybeszámoló, sokkal inkább allegória. A rá általánosan jellemző többértelműség legfelső rétege itt alig titkolt: a nácizmus politikáját, szemfényvesztő hipnózisait, tapsra késztető bűvésztrükkjeit egyetlen alakba, a visszataszító Cipolla alakjába sűríti. Voltaképpen már ebben az elbeszélésében állást foglal az egyetlen megoldás mellett: az ordas eszmék ellen csak annak elpusztításával lehet harcolni, ahogy teszi ezt Mario is.

1933 februárjában Thomas Mann és felesége hosszabb utazást tettek külföldön, amely először Párizsba majd Arosába vitte őket. Az 1933. május 10-i könyvégetés Thomas Mann műveit ugyan megkímélte, Heinrichéit azonban nem. Mikor aztán a Porosz Művészeti Akadémia Irodalmi Szekciójának minden egyes tagját felszólították, fogadja el az új hatalmi viszonyokat, és nyilvánítsa ki hűségét a nemzetiszocialista kormány iránt, Mann önként visszalépett hivatalától, később elítélően beszélt a holokauszt eseményeiről. Ő és Katia már korábban eldöntötték: nem térnek vissza Németországba.

A száműzetés első évei

Nem könnyen született meg a döntés, hogy Németországnak hátat fordítanak, hiszen így ott kellett hagyniuk vagyonukat. Pénzügyi problémáik ugyanakkor nem voltak, mert Mann még mindig hozzáférhetett a számláihoz és új könyvek megjelentetését is tervezte. Mannt kiadója, Samuel Fischer nyomatékosan kérte, ne hagyja magukra a németeket ezekben a nehéz órákban, és késznek mutatkozott arra, hogy az újabb műveket piacra vigye. Száműzetésük első állomása Dél-Franciaország volt, végül Svájcba költöztek, ahol Zürich közelében, Küsnachtban laktak. Thomas Mann utazási szabadsága korlátozott volt, mivel német útlevele lejárt, a német konzulátus pedig minden hosszabbítási kérelmet magyarázat nélkül visszautasított. Az állampolgárság megvonása, ami 1934-től 37 prominens németet, köztük Albert Einstein-t is érintette, Mann esetében egyelőre nem történt meg. A pénzügyi hatóságok ugyanakkor – állítólag megtalált kiadói szerződésekre hivatkozva, amiből szerintük az derült ki, hogy Mann 1929-ben és 1930-ban tetemes adóhátralékot halmozott fel – kihasználva a lehetőséget, lefoglalták müncheni házát és bútorait.

1934-ben és 1935-ben Mannék első ízben utaztak az Egyesült Államokba. Az amerikaiak érdeklődtek a híres író iránt, s így érvényes útlevél nélkül is engedélyezték neki a beutazást. Hatvanadik születésnapját Mann Küsnachtban töltötte, ahol a svájciak grandiózus ünnepséget rendeztek. 1936. november 19-én Thomas Mann kérésére a csehszlovák konzulátuson megkapta a cseh állampolgárságot. Naplójába erről ezt jegyezte be röviden: „Különös esemény”. Néhány héttel később megvonták tőle (valamint feleségétől és Golo, Elisabeth illetve Michael gyermekeitől) a német állampolgárságot. A nácik elvették Mann tiszteletbeli doktori címét is, amit 1919-ben a Bonni Egyetem adományozott neki, és amit 1946. december 13-án kapott meg újra.

„Ahol én vagyok, ott van Németország”

Mannék átköltözése az Egyesült Államokba időben egybeesett az Ausztriában zajló és végül a „birodalomhoz csatolás”-ba (Anschluss) torkolló politikai fejleményekkel. New Yorkba való megérkezésükkor, 1938. február 21-én a riporterek arra kérték Mannt, foglaljon állást az események tekintetében, és feltették a kérdést, nagy teher-e számára a száműzetés. Válaszát a The New York Times a következő napon lehozta:

 „Nehéz elviselni. A Németországot uraló mérgezett atmoszféra felidézése azonban könnyebbé teszi. Könnyebbé teszi, mert az ember valójában semmit nem veszít. Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat. Kapcsolatban élek a világgal, és nem úgy tekintek magamra mint elbukott emberre.”

Amerikai száműzetésének első állomása Princeton volt, amelynek egyetemén Mann vendégprofesszori állást kapott. Eközben a Goethéről szóló regényén dolgozott, amely 1939-ben Lotte Weimarban címmel jelent meg.

A második világháború 1939. szeptember 1-jei kitörése bel- és külföldön egyaránt megdöbbenést keltett, és Thomas Mannt számos aktív tevékenységre késztette. Több, az emigránsokat támogató bizottság tagja lett, többek között a „Committee for Jewish and Christian Refugees” és a „Unitarian Service Committee” testületeké. 1940-ben kezdte készíteni Német hallgatók! (Deutsche Hörer!) elnevezésű rádióadásait, amelyet a brit BBC sugárzott Németország felé. Ennek bevételeit a British War Relief Fund számára ajánlotta fel. Egyike legismertebb beszédeinek az 1945. január 14-i adás:

„Bárcsak vége lenne már ennek a háborúnak! Bárcsak eltávolíttatnának azok a szörnyű emberek, akik Németországot ide juttatták, hogy aztán hozzákezdhessünk gondolkodni egy új élet megindításán, a belső és külső romok eltakarításán, az újjáépítésen, a többi néppel történő értelmes kiegyezésen és a velük való méltó együttélésen! – Ez az, amit szeretnétek? Ez a ti vágyatokat is kifejezi? Úgy hiszem. Elegetek van a halálból, a rombolásból, a káoszból, még ha korábban titokban talán vágytatok is rá. Rendet akartok és életet, egy új életrendet, bármilyen nehezen és sötéten is alakulnak majd a következő évek.”

Vallomások

1941-ben Mannék átköltöztek Pacific Palisadesbe, Los Angeles közelébe. Az amerikai állampolgárság megszerzése elhúzódott, és csak 1944-ben sikerült. 1943 és 1947 között Mann a Doktor Faustus. Adrian Leverkühn, a német zeneszerző élete egy barátja által elmesélve című regényén dolgozott. Ezen munkájához előtte zenetudományos könyveket, valamint Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Hector Berlioz, Hugo Wolf, sőt Alban Berg életét bemutató biográfiákat tanulmányozott. Kortárs zeneszerzőkkel (Igor Stravinsky, Arnold Schönberg és Hanns Eisler) lépett kapcsolatba, hogy a zeneszerzés tárgyáról tanuljon tőlük. A lutheri korból és a harmincéves háború idejéből származó dokumentumok ugyanúgy hozzátartoztak a felkészüléshez, mint Grimmelshausen és a középkori mondásgyűjtemények. „Leverkühn” vagyis „lebenskühn” (életerős): így akarta Mann, hogy ezen bonyolult alakját felfogják. A regényt „az életéről szóló gyónásnak” nevezte, és később így írt:

„(Serenus) Zeitbloom önmagam paródiája. Adrián életfelfogásában több van az enyémből, mint azt az ember hinné és hinnie kell.”

1945–1955

Thomas Mann és a háború utáni Németország

Amikor egyes újságok a háború végét követően Thomas Mannt a Német Szövetségi Köztársaság első elnökének javasolták, az író ijedten utasította el az ötletet, azonban öntudatosan – és a rá oly jellemző ironikussággal megjegyezte: „Bizonyos hercegi tehetséggel rendelkezem a reprezentáláshoz, amikor valamennyire friss vagyok”. Hogy ezen felvetés bármikor valósággá is lehetett volna, kérdéses, mert Mann maga és az új Németország közé Miért nem térek vissza Németországba? című nyílt levelével és az abban kifejtett nézetével a németek kollektív bűnösségéről éket vert. Fenyegető levelek és a Dr. Faustus rossz kritikája lett a válasz. Szükség volt egynéhány évre, hogy a németek megbéküljenek Mann-nal.

Visszatérés Európába

Az Egyesült Államokból Roosevelt halála után az író egyre inkább kiábrándult. Döntése, hogy visszatér Európába, akkor vált véglegessé, amikor 1951 júniusában a képviselőházban mint „one of the world’s foremost apologists for Stalin and company” (egyike Sztálin és társai legelszántabb védőinek) említették. Neki is, mint korábban más német emigránsoknak (Hanns Eisler és Bertolt Brecht), be kellett számolnia tevékenységeiről a Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC) elnevezésű testület előtt. Egy évre rá, 1952 júniusában Mannék visszaköltöztek Svájcba.

Már 1949-ben, Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából felkereste Németországot, mégpedig mind Frankfurtot, mind Weimart, amit a nyilvánosság bizalmatlanul figyelt, ő azonban így kommentálta:

„Nem ismerek zónákat. A látogatásom magának Németországnak szól, Németországnak mint egésznek, nem pedig egy megszállt területnek”.

Svájcból rendszeresen átlátogatott szülőhazájába. 1954-ben újra dolgozni kezdett 1922-ben megkezdett Felix Krull-regényén (Egy szélhámos vallomásai), ami azonban töredék maradt. Friedrich Schiller halálának 150. évfordulójára 1955-ben kiadta Tanulmány Schillerről című esszéjét és ez alkalomból beszédeket is tartott. Lübeck városa díszpolgárává választotta.

1955. július 20-án trombózis lépett fel nála. Az orvosi kezelés sikertelen maradt, augusztus 12-én a nyolcvanéves Thomas Mann meghalt a zürichi kórházban.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Thomas_Mann_(%C3%ADr%C3%B3)