Kategória: Évfordulók

Nizalowski Czeslaw Wladimir  [Lemberg (ma: Lviv), 1885. július 20. – Budapest, 1949. augusztus 12.] osztrák állampolgárságú, lengyel származású vállalkozó, a magyar aviatika úttörője.

Élete

A függetlenségét vesztett Lengyelországban, Galíciában született az Osztrák–Magyar Monarchia idején. Apját orosz ellenes harcokban megölték, anyja a fiaival Bécsbe menekült rokonokhoz. Itt szerzett elektrotechnikusi és aviatikai szaktudást és ismerkedett meg Szapáry Pál gróffal, akinek felesége lengyel volt. Szapáry Magyarországra hívta és biztatta, hogy repülőgép-építéssel foglalkozzon. A munkához szükséges anyagi feltételeket is biztosította azzal a kikötéssel, hogy ellenszolgáltatásként a keletkező szabadalmak tulajdonosa lesz.

1910-ben, a Rákosmezőn megrendezett „nagy aviatikai meeting” idején a 21-es hangárt bérelte. Ekkoriban építette azt a repülőgépét, amelyet dupla szárnyúra (biplán) tervezett nyolc cilinderes, száz lóerős Antoinette-motorral. A nagyobb szárnyak fesztávolsága 17 m volt és sajátságos stabilizáló felületekkel látta el őket. A repülőgéphez egy három méteres, fából készült, valamint két kisebb, alumíniumból öntött, kanál alakú légcsavart (helice) tervezett.

A meeting után nem sokkal a rendező Wellisch cég felszámolta a hangárokat. Ekkor Kőbányán, a Kada utcában létesített műhelyt Szapáry támogatásával. 1913-ban Szapáry pénzügyi botrányba keveredett, büntetőfeljelentést tettek ellene 3 millió pengős tartozása miatt. Ez valószínűleg megakasztotta a munkáját. Az I. világháború után a terveit, motorjait, alkatrészeit és gyártógépeit a győztes hatalmak számára elkobozták és elszállították. (!!!)

A világháborúk közötti években Vámos Kálmán nevű üzlettársával képkeretgyárat alapított, mely a budapesti Visi Imre utca 6. szám alatt működött, üzletük a Harminckettesek terén volt. A faragott képkeretek gyártásához szükséges gépeket maga tervezte. Az aranyozó szakmát is kitanulta, egyik munkája családi adományként az 1931-ben épített kőbányai evangélikus templom oltárképét díszíti.

1911-ben római katolikus hitről evangélikusra tért át, hogy házasságot köthessen a győri Pátka Máriával. Négy gyermekük született. Egyik fia, Nizalowski Ernő katonai repülős kiképzést kapott Lengyelországban és 1939 szeptemberétől a lengyel hadsereg tagjaként részt vett a II. világháború harcaiban, majd az ország bukása után visszatérve Magyarországra a lengyel menekültek segítésében működött közre.

Egy nappal súlyosan beteg fia, Lajos Illés előtt hunyt el. Az Új köztemetőben nyugszik.^[2]

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nizalowski_Czeslaw_Wladimir

Schick Béla (Balatonboglár, 1877. július 16. – New York 1967. december 6.) magyar gyermekorvos, a modern allergológia és immunológia egyik megalapítója.

Első iskoláit szülővárosában végezte, majd a Bécsi Egyetemen orvostudományokat tanult, miután a Talmudból idézte, hogy „A világot a gyermekek lélegzete tartja életben”, ezzel meggyőzve apját arról, hogy engedje folytatni gyermekgyógyászati tanulmányait, a grazi családi vállalkozáshoz való csatlakozása helyett.

Előbb asszisztens, majd docens lett a gráci gyermekklinikán Theodor Escherich irányítása alatt. 1900. május 5-én általános orvosi doktorátust szerzett, s amikor a professzor Bécsbe költözött, ő is vele tartott.

1902 augusztusában megkezdte tevékenységét a Bécsi Gyermekklinikán. Ottani kollégájával, Clemens von Pirquet báróval együtt írt 1905-ben először a szérumbetegségről. Görög szavakból megalkották az allergia kifejezést. „Die Serumkrankheit“ című klasszikus monográfiájában behatóan foglalkozott az „időfaktorral“ (Inkubationszeit), amely az első antiszérum-injekció beadása és az allergiás reakció fellépte között eltelik.

Ebben az időben fejlesztette ki a Schick-próba nevű bőrtesztet a diftériabaktériumok által termelt antitoxin-antitestek kimutatására, amely a páciens védettségét jellemzi a betegséggel szemben. (Minél hevesebb a reakció, annál védtelenebb az illető a diftériával szemben.)

Kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, s 1923-ban a New York-i Mount Sinai kórház gyermekgyógyászati osztályát vezette. 1936-ban kinevezték a Columbia Egyetem gyermekgyógyászati klinikájának professzorává. Fontos kutatásokat végzett a skarlát, a tuberkulózis és a csecsemők táplálása terén, de nemzetközi elismerést a Schick-próba hozott neki. Ez a bőrteszt meghatározta a páciens diftéria iránti fogékonyságot, és végül annak a gyermekbetegségnek a felszámolásához vezetett, amely 1927-ben 100 000 amerikait támadott meg, és körülbelül 10 000 halálos áldozatot követelt.

Ötéves, nagyszabású szövetségi kampányt koordinált, s ezzel gyakorlatilag kiküszöbölte a diftéria kialakulását, amely számtalan fiatal életet követelt, amióta Aëtius Amidenus hatodik századi írásaiban először említi. E kampány részeként a Metropolitan Life Insurance Company 85 millió brosúrát terjesztett az Államokban, ezzel a szülőkhöz intézett felhívással: „Mentsd meg gyermeked a diftériától!”. A brosúra alkotója a frissen emigrált fiatal zsidó képzőművésznő, az azóta igen magas kort megért Gerta Ries volt.

1950 és 1962 között Brooklynban a Beth-El Kórház gyermekosztályát vezette, ahol főként az újszülöttek táplálása és a gyermekek táplálkozási problémái foglalkoztatták.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Schick_B%C3%A9la

„Ha az emberek is egy kicsit olyanok lennének, mint a könyvek: esztendők után, tetszés szerint, ki lehetne venni őket a könyvtár magas, hűvös soraiból, megkeresni egy passzust bennük, egy fejezetet, átolvasni…megkeresni az emléket, az ízt, az egykori élményt, s utána visszatenni, mint a Háború és béke felejthetetlen kötetét…”

– (Felhő és oázis)

„Passuth László (Budapest, 1900. július 15. – Balatonfüred, 1979. június 19.) magyar író, műfordító.

Passuth Ferenc József, Sáros vármegye főszolgabírája és Éber (Ellenberger) Emánuella Eugénia gyermekeként született. Nagybátyja Éber Antal közgazdasági író, politikus volt. 1901-ben családja Kolozsvárra költözött, középiskoláit is itt végezte. „Kincses Kolozsvár” inspiráló szellemisége, gazdag kulturális és történelmi öröksége meghatározták mind emberi, mind írói pályája alakulását – több történelmi regénye helyszínéül is Erdélyt választotta.

Az impériumváltás után, 1920-ban került Budapestre. Édesanyja a rákospalotai Villasoron vásárolt házat, Passuth életének több szakaszában élt Rákospalotán, illetve Újpesten.

Jogi diplomát szerzett a szegedi egyetem jogtudományi karán. 1919 és 1950 között banktisztviselőként dolgozott, majd 1950-től 1960-ig, nyugdíjba vonulásáig az Országos Fordító Iroda szakfordítója volt. Kisebb írásai, tanulmányai és kritikái az 1920-as évek közepétől több mértékadó folyóirat: a Nyugat, a Szép Szó, a Magyar Szemle, a Jelenkor és Válasz hasábjain jelentek meg. Regényeinek sorát a két világháború közötti átláthatatlan, zűrzavaros időket megidéző Eurázia nyitotta meg 1937-ben. Ebben a korai művében még avantgárd stílusjegyek ismerhetők fel.

Ezután egyre inkább rátalált saját írói hangjára és arra a műfajra, amelyben írásművészete a legjobban ki tudott teljesedni. Alapos filológiai felkészültséggel, kivételesen kifinomult stílusban történelmi regényeket kezdett írni.

Első nagy sikere az Esőisten siratja Mexikót című regénye volt 1939-ben. Ez a Móricz Zsigmond biztatására papírra vetett^[5], monumentális, egyszersmind fordulatos, izgalmas mű nemcsak a hazai olvasókat hódította meg, hanem a világ legkülönbözőbb nyelvterületein közkedvelt olvasmány mind a mai napig. Mikor évtizedekkel később Passuth személyesen is eljutott Mexikóba, nagy ünneplésben volt része: úgy fogadták, mint a konkvisztádorok-elpusztította ősi azték civilizáció legjobb európai ismerőjét.

1945-ben a Magyar PEN Club főtitkárává választották. Ezt a tisztségét egészen 1960-ig töltötte be, ám 1948 és 1957 között csak formálisan, háttérbe szorítva, mivel 1948-ban kizárták a Magyar Írók Szövetségéből.

Kitűnő idegennyelv-tudásának hála számos nyelvből fordított (gyakorló tolmácsi szinten volt otthonos a gimnáziumban elsajátított latin mellett az angol, a francia, a német, az olasz, a görög, a spanyol és a portugál nyelvekben) – minthogy 1949-től 1956-ig a kedvezőtlen politikai klímában szilencium alatt állt, csakis fordításai jelenthettek meg. A mellőzés évei után 1956-tól visszatért a magyar irodalmi életbe, de csak a „tűrt” kategóriában; viszont a hatalom az elé nem gördített akadályokat, hogy művei külföldön megjelenhessenek.

Hiába nem pártolták az irodalom korifeusai, a szocializmus évtizedeiben történelmi és életrajzi regényei a legolvasottabb művek közé tartoztak, szinte minden család könyvtárában fellelhetők voltak. Társadalmi regényeket is írt (Forgóajtó, Felhő és oázis), ám ezek nem találták meg az utat az olvasók szívéhez.

Házastársa Békésy Lola Alojzia volt, akit 1936. június 25-én Budapesten vett feleségül. A házassággal Békésy György Nobel-díjas biofizikus sógora lett.

Óriási életművet hátrahagyva 1979. június 19-én hunyt el Balatonfüreden, 78 éves korában. Sírja a róla elnevezett balatonarácsi temetőben található.

Munkássága, értékelése

Passuth László elsősorban történelmi regényíróként vált ismertté. Elődei között Jósika Miklós, Jókai Mór és Gárdonyi Géza nevét szokás megemlíteni.

Rendkívül széles érdeklődési körébe beletartozott a középkori magyar történelem. Ennek köszönhetően született meg a II. Endréről szóló Hétszer vágott mező, a Luxemburgi Zsigmondról szóló Tört királytükör, valamint a Nápolyi Johanna, továbbá a Báthoryak-korabeli Erdély nagy sorskérdéseit témául választó Négy szél Erdélyben, illetőleg Sárkányfog, s a Wesselényi-összeesküvésről és Zrínyi Ilonáról szóló a Sasnak körmei között.

A Nyugatrómai Birodalom bukásának zaklatott időszaka (Ravennában temették Rómát), és a bizánci udvar intrikái is megragadták írói képzeletét. (A Bíborbanszületett című regényének főhőse Szent László királyunk unokája, Komnénosz Mánuel. Az ennek, a Nyugat és a Kelet hatalmi ellentéteit a maga javára fordítani kívánó bizánci császárnak az életét feldolgozó grandiózus történelmi tabló sokak szerint a Passuth-életműben az opus magnum.) Passuth László regényes korrajzai közül talán a legismertebb, s a mai napig is a legkedveltebb az ún. „spanyol trilógia”, melyben a spanyol Habsburgok világuralmának, majd hanyatlásának koráról mesél. (Esőisten siratja Mexikót, Fekete bársonyban, A harmadik udvarmester)

Művészéletrajzai is jelentősek. Megihlette a késő-reneszánsz olasz zeneszerzőinek: Gesualdónak és Monteverdinek az élete (Madrigál, A mantuai herceg muzsikusa), Raffaello vatikáni korszaka (Aranyködben fáznak az istenek), akárcsak a másik festőóriás: Caravaggio kalandos élete. (Medúzafej) Lagúnák címmel Giorgione szerelmi életébe is elkalauzol.

Művei sorából feltétlenül említést érdemel még A lombard kastély (1941), amelynek főhőse egy ragyogó tehetségű fiatal művészettörténész, aki itáliai tanulmányútján képhamisítási ügybe keveredik, ugyanis arra akarják felhasználni, hogy szakvéleményével bizonyos festményeket neves festők alkotásaként hitelesítsen. A művészettörténeti rejtvényfejtés krimiszerű izgalmát felkínáló regényt napjainkban „a magyar Da Vinci-kódként” tartják számon, hozzátéve azt a nem elhanyagolható körülményt, hogy a Passuth-mű több, mint 60 évvel Dan Brown bestsellere előtt keletkezett.

Nagyívű, szélesen hömpölygő regényeinek becsülésreméltó erénye a gondos forrásfeldolgozói munkából adódó hitelesség, valamint az a törekvés, hogy a tárgyul választott eseményeket minél átfogóbb, európai perspektívából tárja a nagyközönség elé.

A Passuth-próza jellemzően hosszú mondatokból építkezik, amelyek többszörösen összetettek vagy mellérendelők. Nyelvi világára jellemző még az is, hogy képszerű, költői. A Nyugat folyóiratban a neves irodalomtörténész, Kardos László az Esőisten siratja Mexikót című regény kapcsán annak a véleményének ad hangot, hogy a regény nyelve egyszerre keresett és gazdag. „A mondatok hasonlóak azokhoz a titokzatos homályba hulló indián tájakhoz, amelyeknek iszalagos, fülledt és buja vegetációját oly nagy kedvvel festegeti az író.”

A történelmi regények mellett Passuth László írói működésének másik nagy területe az emlékiratírás volt. Kamaszkori élményeitől az 1960-as évekig terjedően vetette papírra emlékeit, elmélkedéseit öt kötetben. (Kutatóárok, Rézkor, Gyilokjáró, Barlangképek, Tíz esztendő tető alatt)

A milliós példányszámot elérő Passuth Lászlót a korabeli kritika lektűríróként kezelte. Hegedüs Géza a Magyar Irodalmi Arcképcsarnok Passuth Lászlóról szóló részében ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy miközben az irodalom művelői Homérosz óta az olvasóközönség tetszésére vágynak, minek folytán rá vannak szorítva arra, hogy érdekesen írjanak, a szakmában gyanakodva nézik azokat, akik birtokában vannak a siker receptjének.

Hegedüs Géza ezzel zárja Passuth ellentmondásos fogadtatására adott magyarázatát:

„Évtizedeken át ő volt a legtöbb kiadásban, legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író. Ezt tulajdonképpen életében sem, halála óta sem bocsátották meg neki az irodalom bennfentesei.”

Passuthnak a szocializmus időszakában nemcsak az olvasmányosságát vetették a szemére, de az állítólagos »kultúrpesszimisztikus« múltnosztalgiáját is.

A kritikusok Passuth-tal szembeni tartózkodásába alighanem az is belejátszott, hogy Passuth keresztény szellemiségű, azaz – ha nem is harcosan, de – rendszerellenes volt. Mindebből logikusan következett, hogy Passuth László az aczéli kultúrpolitika hármas fölosztásában (támogatott, tűrt, tiltott) a „tűrt” kategóriába tartozott. Kitüntetést, hivatalos elismerést soha nem kapott.

Érdekes jelenség, hogy míg életében azzal vádolták Passuthot, hogy túl könnyű kézzel ír, napjainkban egy ellentétes probléma merül fel. A ma olvasói, úgy tűnik, nehezebben birkóznak meg a Passuth-művekben lépten-nyomon felbukkanó veretes körmondatokkal, archaikus kifejezésekkel, hosszúra nyúló művelődéstörténeti kitérőkkel. Mivel Passuth írói módszere az volt, hogy hatalmas történelmi tablókat festett, a cselekménybonyolítása sem feltétlenül olyan „pörgős”, mint amit napjaink olvasója elvárna.

Bár Passuth Lászlóról mind a mai napig nem született átfogó monográfia, azt senki se vonja kétségbe, hogy európai műveltségű és kitekintésű író volt, aki missziójának tekintette, hogy olvasói látókörét szélesítse.

Passuth László érdemei a történelmi ismeretterjesztésben és az egymást követő generációk magyarságtudatának megőrzésében vitán felül állnak. A bámulatos termékenységet a kérlelhetetlen minőségérzékkel ötvöző íróban a 20. század klasszikus rangra emelkedett nagy alkotóművészét tisztelhetjük.^”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Passuth_L%C3%A1szl%C3%B3

„Vasvári Pál (eredeti nevén Fejér Pál; Bűd, 1826. július 14. – Havasnagyfalu, 1849. július 6. vagy július 13.) író, történész, pedagógus, filozófus, politikus, forradalmár, a „márciusi ifjak” egyik vezéralakja, honvéd őrnagy.

Vasvári Pál őseiről, a Fejér családról kevés adat maradt fenn. Thallóczy Lajos – Vasvári Pál első életrajzírójának megállapítása szerint „Bocskay-féle armalis hajdu család.” A hajdúkat, akik egyik hadnagya, Fejér Márton volt, még I. Rákóczi György özvegye, Lórántffy Zsuzsanna telepítette be a Nyírségbe a XVII. század közepe táján.

Fejér Pál – Vasvári édesapja – 1836-ban Nyírvasváriba került, ahol a nyíri esperesi kerület konfesszáriójaként (gyóntatójaként) is tevékenykedett. Fia innen vette fel a ‘Vasvári’ nevet.

Élete

Vasvári Pál 1826. július 14-én Tiszabűdön született Fejér Pál néven. Elemi iskolai tanulmányait Hajdúböszörményben végezte, majd 1837-től a nagykárolyi piarista gimnáziumba került. Itt mindvégig első eminens, kiváló tanuló, a Károlyi grófok támogatták, házitanítóként is működött a Károlyi grófok tisztviselőinek gyermekei mellett, egyes források szerint gr. Károlyi Lajos gyermekeit is tanította. Mint legkiválóbb tanuló végzésként ő búcsúzott tanáraitól évfolyama nevében. 1843-ban a Károlyi grófok támogatásával beiratkozott a pesti egyetemre, ahol bölcsészet szakon történelmet és természettant hallgatott, de idővel Horvát István hatása miatt teljesen a történelemnek szentelte magát. Már egyetemi hallgatóként vezérszerepet vitt az ifjúság körében. 1847-ben a Teleki Blanka által alapított nevelőintézetbe került tanárnak. Ugyanebben az évben kezdte el használni a Vasvári nevet, s az 1848. január elején megjelent Történeti Névtár című művében a kiadó, Magyar Mihály már Vasvári Pálként szerepelteti nevét.

1848 március 15-én a kitörő forradalom vezetői között tevékenykedett, fontos szerepe volt a 12 pont megalkotásában, majd a népgyűlés elé terjesztésében is. Petőfi a forradalom nevében lefoglalt nyomdagép mellett emlékezetből írta le a Nemzeti dal mámoros sorait. Vasvári ollóval a kezében várta egy-egy újabb versszak megszületését, felszabdalta a papírt, hogy gyorsabban dolgozhassanak a betűszedők. Tagja lett a Közcsendi Bizottmánynak is, és ő üdvözölte hivatalosan a Batthyány-kormánynak Pozsonyból, az országgyűlésről április 14-én Pestre érkező tagjait.

Vasvári április 30-ától a belügyminisztériumban volt fogalmazó, június 15-étől a pénzügyminisztériumban titkár. Noha kormánytisztviselőként tevékenykedett, radikális nézeteiből nem engedett, s július 16-án belépett a kormány radikális ellenzékét tömörítő Egyenlőségi Társulatba. Szeptember 22-én Vasvári „magán dolgaira” útlevelet kért és kapott Pest megyétől Somogy, Tolna és Veszprém vármegyébe. Valójában azonban nem magánútról volt szó, amit maga az úticél is bizonyít, hiszen Jellačić betörő csapatai ekkor már Somogy vármegye területén nyomultak előre. Vasvári ajánlólevelet kapott Madarász László képviselőtől, az Egyenlőségi Társulat elnökétől is. Vasvári eredeti úticélja Somogy vármegye igali járása, Kiliti, Hídvég, Tab környéke volt. A horvát hadsereg ezen az útvonalon, a Balaton déli partján nyomult előre, s Vasvári feladata nyilvánvalóan az itteni népfelkelés megszervezése lett volna. Ám amikor Vasvári megkapta a megbízólevelet, a magyar hadsereg már Lepsénytől vonult vissza Székesfehérvár felé, s rövidesen a város feladásáról is megszületett a döntés.

Vasvári – Somogy vármegyébe immáron nem juthatván el – Székesfehérvárra, majd a magyar hadsereggel együtt a sukorói táborba ment. Itt valóban „izgatott” annak érdekében, hogy a tisztikart a megütközésre bírja. Szeptember 27-én Velencéről küldött tudósítást a Március Tizenötödikének. „seregünk már ide nehezen akart jönni, s általános a hír, miszerint innen tovább hátra nem fog vonulni”. A csatát nem akarják a fővároshoz vinni, mert ezáltal felbátorítanák az ellenséget. Szeptember 28-án délben Vasvári futárként a fővárosba érkezett Batthyány Lajos miniszterelnök levelével és azzal a hírrel, hogy Jellasics 24 órás fegyverszünetet kötött. Amíg Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke zárt ülésre hívta össze a képviselőket, Vasvári a képviselőház erkélyéről tájékoztatta az összegyűlt népet a magyar hadsereg harckészségéről.

Október 2-18. között a Fővárosi Csapat parancsnoka volt a dunántúli táborban (Petőfi István, a költő édesapja ebben a csapatban szolgált „vén zászlótartóként”).

A főváros feladását követően, 1849. január 16-án Kossuth, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke „népfelvilágosítóként” Bihar vármegyébe küldte, ahol január 31-étől a később Rákóczi nevét viselő szabadcsapat szervezője, majd parancsnoka volt Bihar, Szatmár és Szabolcs vármegyékben. Csapatával áprilisban került az észak-erdélyi hadszíntérre, ahol július 6-án esett el Erdélyben, Fântânele mellett a Gyalui-havasokon a Nicolae Chorchesiu vezette román fölkelőkkel vívott harcban. (A korábbi szakirodalomban tévesen szerepel a július 13-i dátum).

Vasvári haláláról több verzió is ismert, egyes források szerint lelőtték, mások szerint fejszecsapástól találva bukott el, majd lándzsával átszúrták. A havasi harcok brutalitását ismerve, elképzelhető, hogy a puskagolyótól talált Vasvárinak az odaérkező román felkelők valamelyike valóban fejszével, majd lándzsával adta meg a végső csapást, illetve döfést.

A különítmény nagy része – a Rákóczi-szabadcsapat mintegy nyolcvanfőnyi veszteséggel – ugyan keresztülvágta magát a román felkelőkön, de a vezérét vesztett alakulat önállósága csakhamar megszűnt. Maradékát július végén beosztották a 49. honvédzászlóalj tartaléka néven szervezett alakulatba. Az új zászlóalj már nem került harcba. Kolozsvár feladása után az észak-erdélyi magyar csapatokkal együtt Zsibóra húzódott vissza, s itt tette le a fegyvert augusztus 24-én.

Földi maradványait Teleki Blanka grófnő kerestette, de nem kerültek elő.^[6][7]

Munkái

Ifjabb éveiben Sali Bánk álnév alatt elbeszéléseket írt a szépirodalmi lapokba.

A Kisfaludy Társaság 1845-ben meghirdetett vígeposzpályázatára írta „A szerelmes bajnok” című művét, hexameteres versformában. Forrásnak Károly Róbert egy oklevelét használta fel. A király „lovagi játékban Hunt-Pázmán Mihálynak három fogát kiütötte, miért őt ugyananyi helységgel ajándékozta meg”. (A történetet Arany János is feldolgozta Pázmán lovag című vígballadájában.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Vasv%C3%A1ri_P%C3%A1l_(t%C3%B6rt%C3%A9n%C3%A9sz)

Reguly Antal (Zirc, 1819. július 11. – Buda, 1858. augusztus 23.) néprajzkutató, utazó, a magyarországi finnugrisztika egyik legelső, kiemelkedő képviselője. Az oroszországi finnugor népek körében végzett gyűjtő- és kutatómunkája miatt Észak Körösi Csomája néven szokták emlegetni. Elkészítette az Északi-Urál földrajzi és néprajzi térképét. Itthoni néprajzi, embertani kutatásai is jelentősek. Nálunk elsőként használta a fényképezéstechnikáját a néprajzi terepmunkában.

1847-BEN ÁLLÍTOTTÁK KI PESTEN GYŰJTŐÚTJÁNAK EMLÉKEIT. EZ VOLT AZ ELSŐ NÉPRAJZI KIÁLLÍTÁS MAGYARORSZÁGON.

Miután 1839-ben Pesten befejezte tanulmányait, haza sem látogatott, hanem júliusban ismét útnak indult. Nyolc évvel később tért haza.

KÜLFÖLDÖN

Több nyugat-európai országban járt, majd Stockholmban megismerkedett egy finn könyvtárossal. Valószínűleg ez a találkozás ébresztette fel érdeklődését a finnugor nyelvrokonság kérdése iránt. 1839 őszétől bő másfél évet Finnországban töltött. Bejárta az országot, megtanulta nyelvét, volt a lappoknál, ahol néprajzi anyagot gyűjtött, Helsingforsban (Helsinki) elnyerte a tudományos világ elismerését, az ottani akadémia levelező tagjává választották. 1841 júniusában már azzal a határozott céllal érkezett Szentpétervárra, hogy kutatóútra indul a keleti finnugor népek közé. Antropológiai és néprajzi előtanulmányokat folytatott, megtanult oroszul, utána a csuvast és a keleti finnugor nyelveket tanulmányozta. Ekkoriban (a negyvenes évek elején) készült el Kalevala-fordításának töredéke.

Eközben itthon a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává fogadta és utazásához korlátozott anyagi támogatást helyezett kilátásba, ám a jóváhagyott szűkös összeget csak jóval később küldték utána. Így orosz magánszemélyek anyagi támogatásával indult el 1843 október elején Szentpétervárról és 1846 augusztusában, fáradtan és betegen érkezett oda vissza, magával hozva földrajzi, nyelvészeti, néprajzi, embertani kutatásainak hatalmas anyagát.

Oroszországi kutatóútja

Reguly 1843. október 9-én indult el Szentpétervárról és október 27-én érkezett Kazanyba, onnan november 8-án utazott tovább Permbe. Mindkét városban könyvtárakat látogatott, nyelveket tanult. Útját az udmurtok (votjákok) és a baskírok között folytatta, majd december 4-én átkelt az Urálon. A tél folyamán a manysi (vogul) nyelvet és néprajzot tanulmányozta, manysi szótárt állított össze, antropológiai méréseket végzett.

1844. március 17-én Tobolszkba érkezett, ahol Castrén finn nyelvésszel találkozott, akivel még Finnországban ismerkedett meg. Felkereste az utolsó kondai vogul fejedelem fiát, feljegyezte a tőle hallott hősi éneket. Tobolszkból a Konda-folyó vidékére ment, Pelimben és környékén néprajzi tárgyakat, énekeket gyűjtött. Július 24-én indult el az északi vogulokhoz a Szoszva folyó völgyébe, ahol hasonló kutatásokat előtte senki nem folytatott. Ezután a Szoszva-parti Berjozov (ma: Berjozovo, Hanti-Manysi Autonóm Körzet) városban állt meg. Itt elkezdte tanulni a hanti (osztják) nyelvet, énekeket gyűjtött, felkészült következő útjára. Ősszel a hantik (osztjákok) északi sarkkörön fekvő központjába, Obdorszkba (ma: Szalehard) érkezett. Innen kiindulva kutatta az Ob torkolatvidékét, az Urál északi részeit, fáradhatatlanul gyűjtötte, jegyezgette le az osztják népi énekeket.

1845. március 3-án visszaindult Kazánba. Közben itthon Toldy Ferenc javaslatára egy Reguly-albumot adtak ki, hogy a bevételekből anyagi támogatást nyújtsanak az egyszemélyes expedíciónak, az akadémia pedig megbízta Regulyt a kutatóút folytatásával.

Már megrendült egészséggel, a Kazanytól 25 km-re fekvő raifai kolostor falai között fogott újabb nyelvek tanulásához. A Középső-Volga vidékén ősszel kezdett újabb kutatóútja a mordvinok és a csuvasok nyelvének, kultúrájának megismerését szolgálta, majd 1846 tavaszán a hegyi marik (cseremiszek) között fejezte be adatgyűjtését, tanulmányait.

1846. augusztus 25-én érkezett vissza Szentpétervárra, ahol újabb megbízást kapott. Az Orosz Földrajzi Társaság felkérésére összeállította az Urál északi részének földrajzi és néprajzi térképét. A térképen az erdőkön, mezőkön, folyókon, utakon kívül közel 500 kisebb-nagyobb települést tüntetett fel, a kormányzóságok határai mellett megrajzolva a vidék népeinek etnikai határait, és feltüntetve a saját maga által bejárt útvonalat is. Az ábrázolt vidékhez részletes magyarázatokat fűzött. Később az Urál egyik hegycsúcsát (1711 m) Regulyról nevezték el.

Térképének egy példányát az MTA Kézirattára őrzi.

Újra itthon

Munkái befejeztével 1847 februárjában előbb egy németországi gyógyhelyre utazott és csak szeptemberben tért haza. Az akadémia ülésén Toldy Ferenc méltatta a kutatóút jelentőségét, és a Reguly által gyűjtött néprajzi tárgyakat is bemutatták. Ez volt az első néprajzi kiállítás Magyarországon. Maga Reguly ekkor már Berlinben tartózkodott, hogy anyaga feldolgozását megalapozza, de egészségi állapota miatt újból gyógykezelésre kényszerült.

Ezalatt 1848 júniusában a pesti egyetemi könyvtár első őréül nevezték ki. Hivatalát 1850 elején foglalhatta el és haláláig viselte. Amennyire betegsége engedte, rövidebb itthoni utazásokat tett, megtanulta a fényképezés technikáját és 1857 szeptemberében a palócok körében végzett néprajzi, embertani felmérésein tudományos céllal alkalmazta azt. Életének utolsó évében Hunfalvy Pál segítségével vogul tanulmányai feldolgozásával foglalkozott.

A csuvasok és a finnugor népek között gyűjtött nyelvi, népköltészeti, néprajzi, antropológiai anyagának, jegyzeteinek és naplóinak feldolgozására, közzétételére már nem volt ideje, ez a munka az utókorra maradt. (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Reguly_Antal