“A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére.
A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.” (Csehov: Ellenségek)
„Anton Pavlovics Csehov orosz író, novellista, drámaszerző 110 éve, 1904. július 15-én halt meg. Csehov 1860. január 29-én született a dél-oroszországi Taganrogban, egy fűszerkereskedő fiaként. Apja a család társadalmi felemelkedésének lehetőségében reménykedve gyermekeit szigorú elvek szerint nevelte. Mikor a vállalkozása tönkre ment, a család Moszkvába költözött, Anton pedig Taganrogban maradt, és önerőből végezte el a hátralévő három iskolai évet, diáktársai korrepetálásával tartotta fenn magát.
1884-ben orvosi diplomát szerzett, Moszkva környéki kórházakban dolgozott (még kórházigazgató is volt), mellette Antosa Csehonte álnéven írogatott (a nevet egyik gimnáziumi tanárától kapta). A “humorisa” Csehov “Amint tetszik látni – tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek nem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt némelykor még a valóságos titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent.” (Csehov: A csinovnyik halála).
Pályája kezdetén vicclapokba dolgozott, az 1883-86-os években humoreszkjeivel (Tarka elbeszélések) hívta fel magára a figyelmet, az Alkonyat című elbeszélés kötetéért az Akadémia Puskin-díjjal tüntette ki. 1887-ben a konzervatív Novoje Vremja című lap belső munkatársa lett.
Első igazi nagy remekműve az 1888-ban megjelent A sztyeppe című novellája volt, amelyet Az unalmas történet követett. Csehov talán a legnagyobb mestere a novellának, e műfajban született legismertebb alkotásai A 6-os számú kórterem, a Kutyás hölgy, A csinovnyik halála.
Az 1880-as években új műfajban is kipróbálta magát – ekkoriban írta meg első színdarabját, az Ivanovot, majd 1988-ban a nagy sikert megélt Medvét. Korai darabjai, egyfelvonásosai párkapcsolati témákról szólnak, és a humor köztük az összekötő kapocs.
A csehovi helyzetkomikumban a szereplők többségében frusztrált, önmagukat és egymást félreismerő emberek, akik folyton elbeszélnek egymás mellett. A szerző nagyszerűen bemutatja, hogy a szereplők valójában magányosak, nagyon vágynak egymásra, mégis mindent elrontanak. Leánykérés című egyfelvonásosában egyaránt megtalálhatók a vásári komédiák, a commédia dell arte poénjai és a mimusjátékok elemei.
1890-ben Szahalin szigetére utazott, hogy tanulmányozza az ottani hírhedt fegyenctelep életét. Élményeiről útirajzban is beszámolt (1894), s ennek eredményeként a kormányzat egy hivatalos vizsgálat nyomán némileg javított a fegyencek életkörülményein.
Hosszabb szünet után drámaíróként hódította meg a színházlátogató közönséget, darabjai egymást követték: a Sirály (1896), a Ványa bácsi (1897), a Három nővér (1901), majd életének utolsó évében, 1904-ben a Cseresznyéskert. (Legújabb fordítása: Spiró György:Meggyeskert)
E művei révén Csehov ma is az egyik leggyakrabban játszott színpadi szerző világszerte. A Platonov és más Csehov elbeszélések nyomán Nyikita Mihalkov rendezett nagy sikerű filmet Etűdök gépzongorára címmel. “A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére. A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.” (Csehov: Ellenségek) A tehetségtelen, de nagyravágyó embereknek nem marad más, mint ócsárolni az igazi tehetségeket Csehov művészetének egyik legjellemzőbb vonása: azt, hogy nem történik semmi, éppen abban a két műfajban mondja el, amely leginkább cselekményre, fordulatra épül – novellában és drámában. Színpadi művei leginkább egymás mellé fűzött hangulatképek, csak atmoszférájuk van, hangulatuk ugyanakkor átütő erejű. Az orosz mozdulatlanságot, az ember kiszolgáltatottságát, a reménytelenséget ábrázolta műveiben, amelyek visszatérő motívuma az elvágyódás és a szomorúság. A “semmi” köré igyekezett “drámaiatlan drámai” kereteket építeni, ugyanakkor humora mindvégig jelen van a cselekmény nélküli történeteiben, s lágyítja, vagy épp elmélyíti azok tragikumát. Érdekesség, hogy szomorú hangulatú, s így színpadra állított darabjai közül maga többet is komédiának tekintett, sőt önmagát komédiaírónak tartotta.
Sajátos, eredeti látásmódjának fontos elemét alkotta – orvos lévén – tudományos tájékozottsága az emberi testről és lélekről, továbbá egyre súlyosbodó tüdőbetegsége.
1899-ben – színdarabjai kivételével – eladta műveinek kiadói jogát, s romló egészségi állapota miatt (két évvel korábban tüdővérzést kapott) a napfényes Jaltára költözött, a teleket pedig leginkább a francia Riviérán töltötte.
A századfordulón barátságot kötött a moszkvai Művész Színház vezetőjével, Sztanyiszlavszkijjal, s munkásságuk ettől kezdve összefonódott. 1901-ben megnősült, fiatal színésznő felesége több darabjában is főszerepet játszott. Olga Knyipper Csehov legnagyobb szerelme volt. Mindössze hat évig tartó közös életük fájdalmas elválások és boldog viszontlátások sorozatát hozta. Az ünnepelt színésznő ősztől tavaszig Moszkvában játszott és élt, míg a nagybeteg Csehov kénytelen volt Jaltában gyógykezeltetni magát. Leveleikben tetten érhetjük szerelmük kibontakozását, kapcsolatuk meghitté válását, a háttérben pedig kirajzolódnak a Művész Színház mindennapjai, a Három nővér és a Cseresznyéskert.
Sikereit azonban beárnyékolta egyre súlyosbodó betegsége, szorongató halálérzete. 1900-ban az akadémia is tiszteletbeli tagjává választotta. Csehov 44 évesen, 1904. július 15-én halt meg egy német fürdővárosban, Badenweilerben.
Alig több mint két évtizedes pályafutása alatt mintegy kilencszáz művet írt, alkotásait több mint száz nyelvre fordították le.
1921-ben nővére nyitotta meg a múzeumot, amely megőrizte Csehov szellemét. A korabeli gyertyák csak arra várnak, hogy meggyújtsák őket az íróasztalon, és az ágya fölött függő naptár még mindig 1904-et mutat. A cédrusok és a jázminok, amelyeket ültetett, most is úgy illatoznak, mint annak idején a kerti ösvényeken, ahol az író sétált híres kortársaival, köztük kollégáival, Ivan Bunyinnal és Makszim Gorkijjal vagy a legendás basszbaritonnal, Fjodor Saljapinnal. A Csehov számára épült egyemeletes, szerény fehér ház, ahol 1899 és 1904 között lakott, meredek lejtőn magasodik, ahonnan pazar kilátás nyílik a Fekete-tenger partján fekvő Jalta városára. A Krím-félszigeten lévő, és akkoriban az Orosz Birodalomhoz tartozó fürdőhely gyógyhatású éghajlata sarkallta a tüdőbajban szenvedő Csehovot arra, hogy családjával itt telepedjen le. Ezen a helyen írta híres színdarabjait, a Három nővért és a Cseresznyéskertet, mielőtt Németországba ment volna kezeltetni magát, ahol 1904. júliusában meghalt.”
„Keresztneveinek ez a három betűs rövidítése jelzi, hogy Ernst Theodor Amadaeus Hoffmann névre hallgatott. Mozart egyik keresztneve volt Amadaeus, Mozart pedig a művészi eszményképe volt, ezért tűzte művészi névnek a magáé után az ő keresztnevét.
Ha ugyanis megkérdezték, hogy mi a foglalkozása, az első válasz az volt, hogy „zenész”. Csak másodikra vallotta, hogy rajzoló, grafikusművész, s ha kell, festeni is tud. És csak harmadjára közölte, hogy olykor szívesen ír meséket, novellákat, még fantasztikus regényeket is.
Polgári képzettsége és leggyakoribb hivatalos tevékenysége révén igen lelkiismeretes jogász, államigazgatási hivatalnok. Ámbár olykor sikerült úgy elszöknie az íróasztali teendők közül, hogy karmester vagy éppen zeneigazgató legyen különböző színházaknál. Ilyenkor maga is szerzett kisebb zenedarabokat, amelyeket egy nemzedékkel később a diadalmas romantikus zeneszerzők példaszerűeknek vallottak.
Schumann például nemegyszer vallotta, hogy milyen hatással volt rá Hoffmann néhány zenedarabja. És aki érdeklődött volna, hogy hamarosan népszerűvé vált meséihez ki rajzolta a fantasztikus illusztrációkat, annak megmagyarázhatták, hogy ugyanaz a E. T. Hoffmann, aki a nem kevésbé fantasztikus történeteket írta.
Ez a képtelennél képtelenebb mesetémák egyenest ingerelték a zeneszerzőket, hogy baletteket vagy éppen operát komponáljanak témájukból. Delibes „Coppéliá”-ja, Csajkovszkij „Diótörő”-je, Offenbach „Hoffmann meséi” – hogy csak a legismertebbeket említsük – eredetileg valóban Hoffmann-mesék voltak.
Amikor ő – amúgy mellékesen, önmaga mulattatására – kisebb-nagyobb prózai történeteket írt, még kezdeténél tartott a német romantika. A német klasszicizmus fénykorát élte. Hoffmann Goethe és Schiller kortársa volt. A romantika irodalomban, zenében, képzőművészetben csak a következő nemzedékekben bontakozott ki világdivattá.
De a nemzetközi irodalmi közvélemény szerint az egész nagy hatású német romantikának Hoffmann volt a legnagyobb, és a nagy idők múltával is legélőbb prózaírója. Holott ez az egész prózai életmű belefér abba a három kötetbe, amely 44 évre terjedő életének végső évtizedében jelent meg. –
Agglegényként bizonyára vérbajt szerzett be, hiszen hátgerincsorvadásban halt meg, ez pedig leginkább szifiliszfertőzés következménye szokott lenni, vagy annak hitték az orvosok is, amikor még nem tudták gyógyítani a szerelmi kalandokban szerzett, akkoriban nálunk „bujakór”-nak nevezett végzetet.
A fennmaradt emlékek és karikatúrák szerint egy kissé olyan volt, mint különös történeteinek figurái. Alacsony, sovány férfi, egy egészen kicsit púpos is, hosszú, bokáig érő fekete kabátban járt, magas fekete kürtőkalapot (cilindert) viselt. Ilyen alakok járnak-kelnek történeteiben, különösen „Az arany virágcserép” című rejtelmes hangulatú írásában.
Königsbergben született, az akkori Kelet-Poroszország fővárosában. Lengyelország felosztása után a porosz királysághoz tartozott Lengyelország egy része, jó néhány terület, amely idővel Oroszország, majd időlegesen Szovjetunió volt. Hoffmann életének nagy része ezeken a tájakon telt, de mindenütt német közegben, hiszen a hivatalok németek voltak, Hoffmann pedig legtöbbször lelkiismeretes német hivatalnokként, vagy néha német színházaknál német karmesterként működött.
Végül is Poroszország fővárosában, Berlinben talált végleges otthonra. A könyvei is ott jelentek meg.
Az első gyűjteményes kötet címe: „Fantáziadarabok Callot modorában”. Callot francia grafikus volt, aki mesés tárgyú rézmetszeteivel egy időben igen népszerű lett. Hoffmann úgy tünteti fel, hogy ezeknek ihletéséből írta a meséket. Persze ez is mese. De folyton mesékről és mesetémákról van szó. Ez a kötet valódi meséket gyűjt össze. –
A következő könyv az „Éjféli mesék”. Ezek olyan történetek, melyeket a kritikusok és irodalomtörténészek inkább „mesenovellák”-nak neveznek. Ez a sajátos műfajötvözet a való élet képeit és mozzanatait vegyíti vagy állítja párhuzamba a mesés elemekkel. Idővel a mesenovellák közé sorolták azokat a hosszabb lélegzetű történeteket is, amelyek akár a regények fogalomkörébe sorolhatók, mint például talán legérdekesebb látomása egy emberi jellemről: „Klein Zaches” (Az egyik magyar fordítása „A kis Zakár” címmel jelent meg.)
De ebbe a kötetbe sorozódott a terjedelménél fogva is valódi regény: „Az arany virágcserép”. Ez a leggazdagabb gyűjteménye Hoffmann műveinek. –
A harmadik kötet, amelynek teljes kiadása halála előtt egy esztendővel, 1821-ben jelent meg, a „Serapion-testvérek”. Ez Hoffmann baráti-írói körének felidézése. Később jó néhány irodalmi közösség nevezte magát „Serapion-testvérek”-nek. (Szerapisz a már görög nyelvű, hellenista egyiptomi kultúrában a gyógyítás és a vigasztalás istene, az ő papjai nevezték magukat Serapion-testvéreknek.) Ezek a szépséggel gyógyító barátok együtt isznak-beszélgetnek, egymásnak felolvassák műveiket. E művek egy része mese, más része elmélkedés a szépségről, írói vallomás az irodalomról. (Offenbach „Hoffmann meséi” című operájának előjátéka ennek a társaságnak mesélgető életformájáról szól. Itt meséli el Hoffmann a következő felvonások mese-történeteit, mint saját kalandjait.)
Hoffmann meséi és mesenovellái a csapongó képzelet és az emberi jellemek sokféleségének, olykor a reális társadalom helyzeteinek látványos keverése. Utolsó – töredékben maradt, a kötetekben meg nem jelent – regényféléje a „Murr kandúr életszemlélete”. Ez lényegében a nyárspolgári élet szatírája egy állattörténetben. Mellékesen azonban a művészsors végzetesen tragikus útja bontakozik ki a különös történetből. Kár, hogy nem tudjuk, mi lett volna a tragikomikus cselekmény kibontakozása.
A mesenovellákban gyakran bukkan fel a muzsikus-téma. Gluck, Mozart meg az általuk alkotott zenés drámák hősei kavarognak színes látomásként az olvasók előtt.
Néhány meséje hamar bekerült a múlhatatlan olvasmányok sorába. Ilyen mindenekelőtt a „Diótörő és egérkirály” című álomtörténet. Egy beteg kisfiú lázálma a házban elszaporodott egerek és a játék ólomkatonák között. Hőse a „Dióherceg”, a csattogó állkapcsú, dióhéjat szétharapó diótörő, aki életre kelve parancsnoka lesz a házőrző játékkatonáknak. Ebből a halhatatlan meséből készült Csajkovszkij híres „Diótörő” című balettje. – Másik ilyen nevezetes mese a beszélő babáról szól, akit egy fiatalember valódi szép leánynak néz. Ebből lett Delibes „Coppélia”-ja és Offenbach „Hoffmann meséi”-nek első meséje a beszélő-éneklő babáról.
Hoffmann meséi és meseszerű elbeszélései akár hátborzongatóak, akár humorosak, mindig meglepőek és mindig szórakoztatóak. A romantika legmaradandóbb erénye, az érdekesség ugyanúgy hozzátartozik ehhez az életműhöz, mint a lelket gyönyörködtető szépség. A romantikusokat lehet különbözőképpen megítélni. De E. T. Hoffmannt nem lehet nem szeretni.” (literatura.hu)
„Magyar középnemesi családba született, felmenői között több neves személy is volt. A 17. század elején élt Madách Gáspár tisztelt tudós-poéta, valamint az ő nagybátyja, Rimay János a Balassi Bálint utáni nemzedék legjelesebb magyar költője. Élete nagy részét Alsósztregován töltötte, és még ifjú volt, amikor apja meghalt, de a családi birtok jövedelme biztosítani tudta taníttatását. Húszévesen már királyi táblabíró volt Nógrád vármegyében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a közigazgatást szervezte. Tevékenyen részt vett a nemzetőrség felállításában, bár egészségi állapota miatt katonai szolgálatot nem tudott vállalni. A szabadságharc leverése után, 1852-ben egy évre börtönbe zárták Kossuth Lajos titkárának rejtegetéséért.
A több nyelven tudó Madách korának klasszikus és modern irodalmát is jól ismerte. Íróként fő műve Az ember tragédiája, a magyar drámairodalom egyik legismertebb darabja, számos nyelvre lefordították, színpadi változatát Magyarországon és külföldön is rendszeresen műsorra tűzik.
Madách Imre a 13. századig tudta visszavezetni családfáját. Közvetlen ősét a II. András király korában élt Raduntól eredeztette. Ennek fiai (Madách de Oszlár, Tóbiás és Mike) mindannyian alapítottak családot, közülük a legjelentősebb a Madách-ág, melynek tagjai 1250-ben IV. Bélától kaptak adománylevelet, birtokot pedig Zólyom vármegyében. A Madáchok 1430-tól bírták Sztregovát. Innen ered az úgynevezett sztregovai ág, a költő felmenői közül többen Nógrád vármegye szolgálatában álltak, és volt köztük törökverő hős, kuruc főtiszt és költő (Madách Gáspár) is.
Az ifj. Madách Imre nagyapja, Madách Sándor (1756–1814) híres szabadkőműves, kora egyik legsikeresebb ügyvédje, a Martinovics-per 16 vádlottja, köztük Batsányi János védője, de emellett Nógrád megye főügyészeként is tevékenykedett. Fia, id. Madách Imre (1781–1834) császári és királyi kamarásként visszavonultan gazdálkodott Alsósztregován. Felesége, Majthényi Anna (1789–1885) öt gyermeket szült neki (Imre, Károly, Pál, Anna, Mária).[3]
Gyermekkorát szüleinek kastélyában töltötte külön nevelők vezetésével. A családi körön kívül alig volt társasága, s ez okozhatta azt, hogy mindvégig zárkózott maradt. Félénk, magányos, törékeny alkat volt, élete végéig sokat betegeskedett. Szívbaj, tüdőbaj és köszvény is kínozta.Tanulmányait magánúton végezte, vizsgáit a Váci Piarista Gimnáziumban tette le, az I–IV. grammatikai osztálybelieket 1830–34-ben, a humaniórákat 1835–37-ben.
1834. január 3-án elveszítette édesapját, ami annyira megviselte, hogy leginkább csak könyveiben lelte örömét. Komoly tudásra tett szert, autodidaktaként fejlesztette magát. Wielanddal foglalkozott, és az Abderiták szellemében írt verseket. Első szerelmével, Cserny Máriával 1836 körül ismerkedett meg. Az 1830-as évek élénkebb szellemi mozgalmainak hatása alatt mint 15 éves gyermek 1837 nyarán kéziratos hetilapot indított négy évvel fiatalabb öccsével, Pállal együtt, Litteraturai Kevercs címmel, melynek olvasói kisebb testvérei, anyja és a nevelő voltak, tartalma pedig kis értekezések és ismeretközlő cikkek.
Az anyanyelve mellett hat idegen nyelven (német, francia, szlovák, angol, latin, ógörög) tudó Madách 1837 őszén került a Pesti Egyetemre. Az első két szemeszterben bölcsészetet, majd a harmadiktól jogot hallgatott. Évfolyamtársai közé tartozott Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért is. Figyelemmel kísérte a folyóiratokat, a kor legjelesebb magyar költőinek műveit olvasta, de előfizetett az Athenaeumra is. Meg-megújuló betegségeinek ellenére diáktársaival együtt kéziratos lapot (Mixtura) szerkesztett, úszni, vívni, festeni, zongorázni tanult, részt vett az egyetemi ifjúság báljain, kirándulásain, színház– és koncertprogramjain, megismerkedett az Ifjú Magyarországgal, a radikális fiatalok csoportjával, és ezen kívül a faeszterga használatát is elsajátította.
A szerelem sem hiányzott az életéből, beleszeretett diáktársának húgába, a nála egy évvel fiatalabb Lónyay Etelkába, aki első verseinek ihletője, múzsája lett. Ebben az időben jelentek meg első versei a Honművészben. Első verseskönyve, a 26 költeményt tartalmazó Lantvirágok anyja költségén – neki is ajánlva – jelent meg Pesten. A versek többsége Etelkához szólt. Még a nyáron – részben anyagi gondok, részben a személyzettel való folyamatos konfliktus miatt – felszámolták a Kálvin téri háztartást. Anyjával és testvéreivel visszautazott Nógrádba, és Madách Imre ettől kezdve magánúton folytatta és fejezte be egyetemi tanulmányait Bory László ügyvéd vezetése mellett. 1841 tavaszán Trencsénteplicen keresett gyógyulást, ahol megismerkedett Dacsó Lujzával, aki tüdőbaját kezeltette ott. A szerelem csak rövid ideig lángolhatott közöttük, mivel a leány 1843 tavaszán elhunyt.
Ügyvédi vizsgáját 1841 októberében és novemberében tette le a Pesti Egyetemen. A kötelező egyéves joggyakorlatot BalassagyarmatonSréter János alispánnál, majd annak halála (1842. március) után Fráter Pál oldalán töltötte le. 1842. január 16-ától tiszteletbeli aljegyzőként dolgozott. Ebben az évben írta Duló Zebedeus kalandjai című elbeszélését, illetve a Jó név s erény című drámatöredékét, valamint a Művészeti emlékezés című munkáját, és befejezte Csák végnapjai című drámáját. Az év december 19-én kapta meg ügyvédi oklevelét.
1843-ban Nógrád megyében mint tiszteletbeli aljegyző közpályára lépett, 1843. január 9-én iktatták be a Nógrád megyei ügyvédek sorába. Hivatalában azonnal feltűnt korrekt fogalmazásával és a gyűléseken előadásának tartalmasságával.
Szontágh Pál volt legkedvesebb barátja, aki a bátortalan és visszahúzódó Madáchot bevezette a társaséletbe. Barátjával együtt egy Nógrádi Képcsarnok címmel írott füzetet állított össze a megyei közélet nevezetesebb alakjait jellemző epigrammákból. E mozgalmasság jótékonyan hatott szentimentális világnézetére, s azt a humor elemével frissítette föl.
1843. augusztus 22-én lemondott tiszteletbeli aljegyzői hivataláról, és 1844. január 8-án táblabíró lett. 1846. július 15-től mint élelmezési főbiztos működött, de minden hivatalos elfoglaltsága mellett 1843-tól 1848-ig élte irodalmi tanulmányai és munkássága legtevékenyebb korszakát. Számos lírai költeményen, néhány elbeszélésen és esztétikai értekezésen kívül hat drámája készült el, mind öt felvonásban és jambusokban: Jó szív és erény, Csak tréfa, Commodus, Mária királyné, Csák végnapjai (újra átdolgozta 1861-ben), Férfi és nő. Ezek közül a két utóbbival 1843-ban akadémiai jutalomra is pályázott és a Csákkal dicséretet is nyert, de másként nem közölte őket. Politikai cikkeket is írt, leginkább névtelenül a Csengery-féle Pesti Hírlapba, melynek centralista irányát pártolta.
1843 elején írta Férfi és nő című drámáját, amelyet 1843 márciusában benyújtott a Magyar Tudományos Akadémia drámapályázatára, de nem nyert vele díjat. Az év folyamán Cserny Máriával megszakadt kapcsolatuk, losonci Gyürky Amália iránt lobbant szerelemre.
Ugyanekkor ismerkedett meg Fráter Erzsébettel is. Kossuthtal 1844 április–májusában vitát folytatott a telekdíjakról (Társalkodó, Pesti Hírlap). Az év végén Csesztvére költözött. 1845 februárjában Cséhtelekre ment, 1845. március 16-án ott jegyezte el a református ippi, érkeserűi és bélmezei Fráter Erzsébetet, korábbi principálisa, Fráter Pál nógrád megyei alispán unokahúgát. Az esküvőt július 20-án Csécsén, a katolikus templomban tartották meg. A költő anyja nem is annyira titkolt ellenszenvvel viselkedett a feleségével szemben. Ez meglátszott családi életén, hiszen a két asszony sokszor egymás ellen hangolta a férfit, aki mindkettőjükhöz a végtelenségig ragaszkodott. A családi konfliktusok miatt sokszor az írásba menekült.
Nősülése után csesztvei birtokán lakott, a megye székhelyéhez közelebb. A Pesti Hírlap 1846 januárjában bejelentette, hogy nógrádi tudósítója lemond. Madách közéleti szereplése csökkent, emellett népszerűsége továbbra is megmaradt. Ebben az időszakban nem alkotott nagyobb szépirodalmi műveket. 1846. január 18-án jelent meg a centralista és szabadelvű Madách Válasz a nyílt levélre a centralizáció ügyében című cikke a Jelenkorban. 1846. július 15-én közfelkiáltással főbiztosnak választották, ezen minőségében felszólalt a megyén átvonuló katonák túlkapásai ellen, valamint kifogást emelt a losonci katonai kórház és az érsekvadkerti tiszti szállás borzalmas állapotával szemben, illetve intézkedett a szökött katonák elfogásáért járó vérdíj ügyében is. 1846. augusztus 31-én megszületett fia, Imre, aki még aznap meghalt. Szontagh Pállal együtt 1847 elején tagja lett a gróf Teleki László által vezetett Ellenzéki Körnek. Nógrádi képcsarnok címmel Szontagh Pállal és Pulszky Ferenccel együtt írt egy epigramma-gyűjteményt, ebben találó jellemzésekkel illették a megye tisztikarának tagjait. 1848. január 1-jén megszületett fia, Madách Aladár.
1847 őszén Nógrádban a követválasztáson a konzervatívok arattak győzelmet, azonban a következő országgyűlés már nem nekik kedvezett. Egyikük, Károlyi János 1848 márciusában lemondott posztjáról; a szabadelvűek, akiket Madách Imre vezetett, március 11-én levelet fogalmaztak meg Csesztvén, amelyben a lemondott követ helyére Kubinyi Ferencet javasolták. Ezután Madách Balassagyarmaton tartózkodott, és a megye teljhatalmú választmányi tagjaként nem is hagyhatta el a megyeszékhelyet.
Március végén kiújult régi szívbaja miatt egy időre ágyba esett. 1848. április 7-én főbiztosi hivataláról is lemondott, aznap intézkedtek a helyettesítéséről is. A június 24-26-i füleki követválasztást vezette, és ennek lefolyásáról, valamint az eredményéről jelentést írt gróf Ráday Gedeon főispánnak: Repeczky Ferenc lett az országgyűlési követ.
Madách Pállal és Komjáthy Anzelmmel együtt július 5-én megérkezett Budára, a képviselőház megnyitására. Július folyamán Csesztvén betegeskedett, beállt ugyan nemzetőrnek, de egészségi állapota miatt nem tudott aktív résztvevő lenni. Főbiztosi teendőinek továbbra is eleget tett. Augusztus végétől személyesen közreműködött az újoncok toborzásával kapcsolatos teendőkben. Betegsége miatt nem vehetett részt a szabadságharcban, de a Madách család 48-49-es sorsa sűrítetten foglalja össze azt a tragédiát, amely a szabadságharc hazafias nemességére rászakadt.
1849 januárjában a császári csapatok megérkeztek Balassagyarmatra, s báró Majthényi László királyi biztos, aki a főispáni teendőket látta el, február 4-én a tisztikart felesküdtette I. Ferenc Józsefre. A magyar felkelők áprilisban elfoglalták a megyeszékhelyet, Repeczky Ferenc, Kossuth kormánybiztosa, aki a főispáni teendőket látta el, kiáltványt adott ki, amelyben a báró Majthényi László alatt hivatalt viselt személyeket, így többek között Madách Imrét is hazaárulónak nevezte, hivatalukból pedig felfüggesztette. Álláspontját kevesen osztották, Nógrád megye választmánya április 21-én döntést hozott, melynek értelmében a tisztviselők zöme, köztük Madách Imre is, továbbra is megmaradhatott hivatalában. 1849 júliusában az orosz csapatokkal szembeni általános népfelkelésre szólította fel környéke lakosságát. Június 6-án írta meg felhívását, mely Hírlelő néven lett ismert.
Még ugyanebben az évben, 1849. augusztus 16-án a költő nővérét, Madách Máriát, annak első házasságából való tizenöt éves fiát, Huszár Józsefet és Mária második férjét, Balogh Mankobükki Károly honvéd őrnagyot Marosszlatina mellett (Erdélyben) román parasztok brutális kegyetlenséggel meggyilkolták. Öccse, Pál, aki Kossuth mellett működött, futárszolgálat következtében tüdőgyulladást kapott, és október 1-jén Sztregován belehalt betegségébe. Az osztrák megtorlás is elérte őket, hiszen Károly öccse menyasszonyának apját Haynau felakasztatta.[5]
1851. június 7-én megszületett lánya, Jolán. 1852-ben a halálra ítélt Rákóczy Jánost, Kossuth titkárát alkalmazta Parócán mint erdőkerülőt. Szabadságharcosok rejtegetése vádjával Madáchot 1852 augusztusában elfogták, és előbb a pozsonyi vízi kaszárnyában, 1853. március 6-tól pedig a pesti Újépületben szenvedett el majdnem egy évig tartó vizsgálati fogságot. 1852 őszén Pozsonyban későbbi szerelme, Veres Pálné férjével együtt meglátogatta őt.
A börtönben krétával verseket írt az asztallapra, és megírta Az ember tragédiája első változatát Lucifer címmel.
1853. április 2-án megszületett lánya, Anna Borbála. 1853. május 7-e körül bizonyítékok hiányában Madáchot elbocsátották ugyan a fogságból, de Pesten kellett felügyelet alatt maradnia. Végül augusztus 20-án hazamehetett, de a családi béke állhatatlan nejének hűtlensége miatt odalett. 1854. július 25-én írták alá a Heves megyeiEcséden a válási szerződést. Nyáron Fráter Erzsébet sikertelenül próbálkozott helyreállítani a házasságot. Szeptemberben visszament Jolán lányáért Alsósztregovára, majd vele Cséhtelekre indultak az édesapjához. (Az asszony majdani sírja a partiumbeliváradolaszi azóta szétdúlt temetőben volt.)
Madách ezután anyjának körében élte le hátralevő éveit. Keserű csalódása érzékenyen hatott lelkére, csaknem a kétségbeesésig. Szívbaja is erősbödött, de eltitkolta anyja előtt. Gyötrődéseit újabb (főleg történelmi és filozófiai) tanulmányokkal, munkával igyekezett leküzdeni. 1853–54-ben politikai szatírákban öntötte ki keserűségét; ekkortájban írta Civilizátor című szatirikus vígjátékát is, és 1855. január 1-jén fogott hozzá a Mária királynő átdolgozásához. 1855. szeptember 17-én nekilátott II. Lajos című, töredékben maradt drámájához. Ősszel elküldte a Tomory-pályázatra a Mária királynőt, ám művével nem nyert díjat. 1858-ban megismerkedett a csesztvei Majthényi-birtok intézőjének későbbi feleségével, Schönbauer Karolinával, aki az Amália–Karolina-versek ihletője volt.
1856–57-ben megírta Az ember tragédiája második változatát. A világnézetén erőt vett sötét humorban, a Szontagh Pálhoz írt levélfogalmazványa alá írt jegyzetében jelentkezik először Az ember tragédiája eszméje. Mialatt elkészült a Tragédia egyetlen fennmaradt változatával (saját följegyzése szerint 1859. február 17. és 1860. március 26. között), a lelki nyugalma is helyreállt. Jelen volt a Nógrád megyei gazdasági egylet 1859. április 12-i előkészítő tanácskozásán, amelyre báró Balassa Antal, Madách egykori évfolyamtársa hívta meg őt a kékkői várba. Az alapító okiratot Madách és társai készítették.
A családi hagyomány szerint 1859. július 9-én született meg Madách Imre és Schönbauer Karolina törvénytelen leánygyermeke. A kislányt a következő napon keresztelték meg, és apai elismerés híján Schönbauer Anna édesanyja családi nevét kapta.
Madách 1859. augusztus 11-én Szécsényben tartózkodott, jelen volt a gazdasági egyesület alakuló ülésén, tagja lett az ideiglenes választmánynak. 1860. június 9-én fogott hozzá Mózes című drámájának megírásához. A Nógrád megyei gazdasági egyesület 1860. november 5-i alakuló közgyűlésén is megjelent, megválasztották annak egyik alelnökévé, beszédet intézett a jelenlévőkhöz. A későbbiek folyamán is kivette részét az egylet tevékenységéből, 1862-ben ő vezette a statisztikai és nemzetgazdászati szakosztályt.[5]
Nógrád megye bizottmányának 1861. január 7-én tartott első közgyűlésén a résztvevők az októberi diploma ellen tiltakoztak, Madách pedig tagja lett Nógrád megye választmányának, s egyúttal a megyei tisztújítás szavazatszedő küldöttségének is. Két napra rá a tisztikar fizetése ellen szólalt fel. Január 10-én Nógrád megye törvényszéki táblabírái közé választották, valamint a Nógrád megye új közigazgatási rendszerének kidolgozására megalakított bizottságnak, illetve a megyei költségvetést kidolgozó választmánynak is tagja lett. Segédkezett a Nógrád megye népeihez intézett felhívás megszövegezésében, amely többek között a teljes jogegyenlőséget, a robot, a dézsma és a papi tized eltörlését, a községek önkéntes újraszervezését, az egyenlő közteherviselést hirdette.
Balassagyarmaton 1861. március 12-én került ki a nyomdából Madách választási röplapja, a Politikai hitvallomás, 20-án pedig egyhangúlag a balassagyarmati választókerület országgyűlési képviselőjévé választották. Választói előtt tartott beszédében a szlovák választóknak saját anyanyelvükön köszönte meg a bizalmat. Röplapjának központi gondolata a francia forradalom eredeti jelszava volt: „Szabadság, egyenlőség, testvériség”. 1861. március 21-én elfogadta a balassagyarmati választókerület mandátumát, és az országgyűlésen a felirati vitában, mint a Határozati Párt híve, május 28-án jeles beszéddel tűnt ki. Június 26-án tagja lett a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó bizottságnak. Augusztusban írta meg beszédét a A nemzetiségek ügyében címmel, ezt viszont már nem tudta elmondani, mivel az országgyűlést berekesztették.
1861. július 20-a után magával hozta a fővárosba nagy művét, Az ember tragédiáját is, hogy kikérje róla Arany János véleményét. Arany 1861. szeptember 12-én írt első levelében a művet kiemelkedőnek tartotta, és felajánlotta segítségét kisebb nyelvi és verselési kérdésekben. 1861. szeptember 28-án elkészült a Csák végnapjainak az átdolgozásával, ezt október 3-án küldte el Arany Jánosnak. 1861. október 31-én Arany a Tragédia első négy színét felolvasta a Kisfaludy Társaságban, s valódi diadalt aratott vele.
1862. január 12-e környékén látott napvilágot Az ember tragédiája első kiadása, mely nem került könyvárusi forgalomba, akárcsak a Lant-virágok. A Kisfaludy Társaság pártoló tagjai kapták meg a kötetet a tagdíj befizetésének fejében. A mű megjelenése után a Kisfaludy Társaság 1862. január 30-án rögtön tagjává választotta. A Társaságba történt bevezetésekor (Arany vezette be) nagy tapsvihar köszöntötte, ez volt az egyetlen nyilvános ünneplés, amelyben a költő életében részesülhetett. Székét 1862. április 2-án Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása című értekezésével foglalta el.
Mózes című drámáját 1862 elején elküldte a Magyar Tudományos Akadémia Karácsonyi Guidó-pályázatára. Augusztus 7. és 11. között Arany János látogatást tett nála, idejüket Csesztvén, illetve Alsósztregován töltötték, majd átkirándultak Szliácsra. Utolsó ízben 1862 novemberének elején, Nagyváradon találkozott feleségével, majd lányát, Jolánt magával vitte Alsósztregovára. A Magyar Tudományos Akadémia 1863. január 13-án választotta levelező tagjai sorába, de itt már, régi betegségének fellobbanása miatt, nem foglalhatta el székét személyesen, helyette Bérczy Károly olvasta fel 1864. április 18-án A nőről, különösen aesthetikai szempontból című dolgozatát (Koszorú, 1864).
Munkakedve ekkor tetőpontján állott. Mózes című ötfelvonásos műve egy akadémiai tragédiapályázaton feltűnést keltett, de dramatizált eposz lévén, nem nyert jutalmat. Arany Koszorújában jelentek meg apróbb költeményei és Kolozsiak című elbeszélése (1863-64), továbbá a Tündérálom című drámai költeménye, mely utolsó, befejezetlenül maradt műve volt. Ennek első részét bemutatták a Kisfaludy Társaságban. 1864 nyarán a Parócához tartozó Imre-dombon Madách belekezdett egy nyárilak megépítésébe. A hagyomány szerint utolsó szerelmével, Borbálával szeretett volna ide visszavonulni. 1864. szeptember elején ült utoljára lóra.
1864. szeptember végén érkezett a beteg költőhöz Péczely Ignác, az íriszdiagnosztika atyja, Kovács Sebestény Endre, a korszak legnevesebb sebésze és a losonci orvos, Pongrácz Mihály. Végrendeletét 1864. október 4-én diktálta le Szontagh Pálnak, majd másnap, október 5-én hajnali 1 és 2 óra között hunyt el Alsósztregován, szívelégtelenségben (a gyászjelentés szerint vízkórban). Október 7-én helyezték örök nyugalomra szülőhelyén, a Madách nemzetség sírboltjában.
„Mikszáth Kálmán (Szklabonya,[1] 1847. január 16. – Budapest, Józsefváros, 1910. május 28.) magyar író, újságíró.
Neves és művelt felmenőkkel bíró családban született Szklabonyán (Nógrád vármegye, ma Mikszáthfalva, Szlovákia), Mikszáth János jómódú földbirtokos, és a kisnemesi származású Veress Mária evangélikus vallású szülők fiaként.
A Mikszáth felmenők felső-magyarországi lutheránus lelkészek voltak, ugyanakkor az elterjedt tévhittel ellentétben nem voltak nemesek. A család a nevét „Mixadt” alakban írta a XIX. század kezdetéig. Maga az író a család nemesi eredetét Apafi Mihály erdélyi vajdához vezette vissza, s még előnevet is kreált hozzá: „kiscsoltói”. Mindez azonban inkább a lebilincselő történetmondó fejéből pattanhatott ki, a valóságban ezeket az információkat nem sikerült semmivel alátámasztania.
A család valószínűleg 1843 után költözhetett Szklabonyára, ahol az apa előbb a falu kocsmáját és mészárszékét bérelte, később, az 1860-as évek második felében pedig már „gazda” (legalábbis ez a megjelölés olvasható ekkor fia bizonyítványában). Földjüket közel 100 holdra becsülték és a család jómódját is bizonyította az a tény is, hogy két cselédet, juhászt és szolgálólányt tartottak.
Mikszáth iskoláit nagyrészt Rimaszombatban járta, 1857 és 1863 között, az utolsó két osztályt azonban Selmecbányán végezte, ahonnan 1868-ban Pestre került, ahol jogi tanulmányokat folytatott, de diplomát nem szerzett.
Iskolái befejeztével visszatért Nógrád megyébe, ahol 1871-ben Mauks Mátyás szolgabírónál Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként helyezkedett el. Itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányoznia a vármegye uraságait. 1872-ben ügyvédbojtár lett, emellett megpróbálkozott az újságírással is: különböző fővárosi lapok közölték cikkeit, többek között az Igazmondó, Szabad Egyház, Fővárosi Lapok és a Borsszem Jankó.
1873. július 13-án feleségül vette Mauks Mátyás leányát, Mauks Ilona Máriát. Még ebben az évben meghaltak szülei a kolerajárványban, s ő feleségével együtt a fővárosba költözött. Nagy nyomorban éltek. 1874-ben halt meg egynapos korában első gyermekük. Felesége megbetegedett és hazaköltözött szüleihez.
Ezután ő is visszahúzódott szülőfalujába, Szklabonyára, ahol azonban anyja a családi birtokot még halála előtt bérbe adta, így abból sem tudott megélni. Az 1874-es megyei tisztújításon mint aljegyző jelöltette magát, de megbukott. Visszatért Pestre, s az irodalommal kezdett komolyabban foglalkozni.
El akart válni feleségétől, mert azt gondolta, hogy rendes jövedelem nélkül nem méltó a feleségéhez. Mivel az asszony nem akart válni, az akkor még sikertelen író azt hazudta neki, hogy mást szeret. 1878-ban váltak el. Miután Mikszáthnak rendes jövedelme lett, 1883-ban újra összeházasodtak. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János. Albert fiának leszármazottai ma is élnek.1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1910-ben, Budapesten halt meg.
Írói pályája
Írói pályája nehezen indult, mivel stílusa, eredetisége elütött korának megszokott normáitól, ezért a szerkesztők az írásaiból sok részt egyszerűen kihúztak. 1874-ben jelent meg első önálló műve, az „Elbeszélések”, két kötetben, de nem kapott komolyabb figyelmet. Pár évig különböző napilapoknál dolgozott, azonban sikertelensége miatt elkeseredve, 1878-ban Szegedre ment, és a Szegedi Naplónál helyezkedett el újságíróként. Ott aratta első írói sikereit: az 1879-es szegedi árvíz és az ezután következő királyi biztosi korszak hálás témákkal szolgált neki. Karcolataiban a biztosi tanácsot csipkedte, s megörökítette Tisza Lajos és munkatársainak alakját.
1881-ben visszatért Budapestre, ahol az Ország-Világ című lap segédszerkesztője lett. Ez idő tájt vált ki a Budapesti Hírlap szerkesztősége a Pesti Hírlapból, ahová emiatt új munkaerő kellett, így 1881-ben visszatért Budapestre, ahol az Ország-Világ című lap segédszerkesztője lett.
Ez idő tájt vált ki a Budapesti Hírlap szerkesztősége a Pesti Hírlapból, ahová emiatt új munkaerő kellett, így ő maga is a Pesti Hírlaphoz került. Eleinte néhány mellékesebb rovatot vezetett, de alig fél év múltán karcolataival annyira megkedveltette magát a lap olvasóival, hogy Jókai Mór mellett az egyik legkeresettebb szerző és humorista lett. Hírlapi cikkeit nagyobbrészt neve jelzése nélkül, igen gyakran Scarron, illetve sok más egyéb álnévvel is jegyezte. 1882-ben Mikszáth kiküldött tudósítóként követte végig a híres tiszaeszlári vérvád per tárgyalásait, komoly oknyomozói munkát végezve „megkeresett filoszemitát, antiszemitát, dzsentrit, polgárt és parasztot, megpróbált elfogulatlanul tudósítani a perről”, melyért az egyik oldal antiszemitának a másik zsidóvédőnek bélyegezte.
1896. július 15-én a budapesti újságírók egyesülete elnökévé választotta. 1897. november 20-án megalapította az Országos Hírlapot, amelynek megszűntéig (1899. január 26.) főszerkesztője volt. 1899. február 8-án lemondott a budapesti újságírók egyesületének elnöki tisztéről.
1903-tól Az Újság főmunkatársaként dolgozott. 1907-ben összegyűjtött munkáiért a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalommal tüntette ki. 1910 tavaszán ünnepelték írói pályafutásának negyvenedik évfordulóját, tiszteletére Szklabonya (szülőfaluja) a Mikszáthfalva nevet vette fel. (Báró rangot ajánottak fel neki, de nem fogadta el. vj) Ezután még elutazott Máramarosszigetre, ahonnan azonban már nagybetegen tért vissza, s néhány nap múlva, május 28-án meghalt. Temetésére május 31-én délután került sor. Utolsó munkája, A fekete város könyv alakban való 1911-es megjelenését már nem érhette meg. (Wikipedia)
„Egykori lakóháza a mai Piac u. 58. sz. alatti ház helyén állott. Az emléktáblát Tóth Árpád apja, Tóth András, a neves szobrászművész készítette. Az emléktáblán hat ovális domborművön 5 jelenet található a Lúdas Matyiból, egy másik pedig Fazekast és Csokonait ábrázolja borozgatás közben.
1766. január 6-án született jómódú debreceni kézműves polgárcsaládban. Apja állatorvos és gyógykovács volt. Iskoláit szülővárosában kezdte; 1779-ben befejezte a gimnázium 6. osztályát. 1781. április 20-án a Debreceni Református Kollégium hallgatói közé lépett; tanára volt P. Szathmáry István, Hatvani István, Varjas János és Sinai Miklós. Azonban valami mellőztetés miatt összezördült tanáraival, és 1782. április 16-án beállt az I. úgynevezett Császárhuszár-ezredbe önkéntes közhuszárnak és Galíciában szolgált.
1788-tól II. József császár seregében a török elleni háborúban harcolt. 1789-ben előléptették tisztnek és hadnagyként folytatta a háborút. 1790-ben ezrede kisegítő erőként volt jelen Moldvában az osztrák−török−orosz háborúban. 1793−96-ban részt vett a francia háborúban, s a napóleoni hadjáratok során eljutott Franciaországba, Dél-Németalföldre, Hollandiába, Németországba. 1796-ban ismét előléptették, ezúttal főhadnaggyá, de erről a tisztségről nem sokkal később lemondott.
Ugyanebben az évben visszatért szülővárosába, Debrecenbe. Visszavonultan élt, kertészkedett, gazdálkodott, emellett verseket írt, és mint városi és kollégiumi pénztárnok hivatalnokoskodott.
Megírta a Lúdas Matyi első változatát. A első kiadás 1815-ben jelent meg Bécsben, a szerző tudta nélkül. Fazekas 1815. november 15-én levelet küldött a kiadónak, amelyben tudatta, hogy a Lúdas Matyit még 1804-ben írta ugyan, de miután az 1805-ben Kazinczy tetszését nem nyerte el, nem szánta kiadásra. Ekkor újra átdolgozta, és 2., javított kiadásként jelent meg 1817 júniusában, F. M. kezdőbetűkkel a címlapon, 8 rét egy íves füzetben négy fametszettel, rajzolt borítékkal és 36 koronáért árulták. Minden ebből bejövendő pénzt, mint a mellé ragasztott híradás tudtul adta, a kiadó a szombathelyi és körmendi tűzkárosultak segélyezésére fordította. A 3. kiadás 1831-ben Budán jelent meg. Ezután sok kiadást ért, és a ponyvára kerülve eljutott a nép közé.
Különösen szerette a botanikát. A füvészetre Földi János és sógora Diószegi Sámuel buzdították. 1807-ben jelent meg a sógorával, Diószegi Sámuellel együtt írt Magyar Füvészkönyv, az első magyar nyelvű tudományos botanikai rendszerezés és növény-meghatározó könyv.
1806-tól a városi közélet aktív tagja, a kollégium s a város pénztárosa, esküdt, majd a polgárság kapitányává választják. 1808-tól a debreceni református egyház megbízásából intézi az 1802-ben leégett gótikus templom helyén épülő Nagytemplom építkezési munkálatait, amelynek egyik irányítójává, gondnokává is megválasztották.
A debreceni körnek is tagja volt; Csokonai Vitéz Mihály csaknem mindennapos volt Fazekas házánál, és Kazinczy Ferenccel is jó barátságban volt, leveleztek is. Kazinczy, Csokonai munkáinak kiadásánál Fazekast választotta maga mellé szerkesztőtársnak; az ebből keletkezett Árkádia-perben, amely a Hazai és Külföldi Tudósításokban évekig tartott, a debreceni közvéleményt Fazekas képviselte, s ő harcolt a lapban Kazinczy ellen, habár névtelenül. Fábián Gábor szerint a Mondolat megírásában is volt része.
1819-ben indította és haláláig szerkesztette a Debreceni Magyar Kalendáriumot. Prózafordításokat, tudománynépszerűsítő cikkeket közölt, és verseket is írt a Kalendárium számára. Utolsó éveiben sokat betegeskedett, a katonaság okozta csúzos bántalmakhoz még makacs gyomorbaj is járult. Végül 1828-ban súlyos tüdőbajban hunyt el Debrecenben.
Fazekas korai költeményeinek témája a katonaélet. Saját élményeit fogalmazza meg mély humanizmussal. A Feltette hatalmas… és a Rajta vitéz! című verseiben még a török elleni háború lelkes híve. Később az Egy véres ütközet estvéjén serkent gondolatok és az Egy férje elestén könyörgő özvegy versekben már vérontástól iszonyodó szemléletét írja le.
Szerelmi lírája szintén katonaéveihez köthető. Verseiben, melyeket Ruszandához, egy román parasztlányhoz ír, a természetesség, közvetlen látásmód dominál. Élete nagy szerelméhez, Ámelihez írott költeményeiben is ez a természetesség dominál. A Ruszánda, moldvai szép, Az öröm tündérsége, Mint mikor a nap és Végbúcsú Ámelitől című költemények ennek legkézenfekvőbb példái.
Debrecenbe való visszatérte után költészete átalakult, úgynevezett természetlírájában az évszakok váltakozása, a természet gazdagsága van jelen. 1824-ben írta A tavaszhoz és a Nyári esti dal című költeményeit, melyek kiemelkedő alkotásai a magyar természetlírának. Természeti költészetében kitisztult zsenisége mellett felfedezhető a berzsenyis ódai hang, az anakreóni könnyedség, valamint a népies tónus is. Ezt a népies jellegzetességet tudatosan vállalta Az én poézisom című költeményében.
Csokonai 1805-ös halála után keletkezett verseiben a gondolatiság, a felvilágosodás eszmevilága uralkodik.
Nincs nyoma annak, hogy saját költői életművét összegyűjteni és kiadni szerette volna, ezért úgy halt meg, hogy kortársai közül csak kevesen ismerték. Verseit Lovász Imre adta ki 1836-ban Fazekas Mihály versei címen. (Wikipedia)
„Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged? Hát sem a Palatium éjjeli őrzése, sem a nép rettegése, sem a legderekabbak összesereglése, sem a senatus üléshelyének megerősítése, sem a senatorok arca-tekintete, semmi sincs rád hatással? Terveid lelepleződtek, nem veszed észre? Bilincsekbe verve valamennyiünk tudatában összeesküvésed, nem látod? Hogy a mára virradó meg az előző éjjel mit műveltél, hol voltál, össze kiket hívtál, velük mifélékről tanácskoztál, melyikünk nem tudja, mit gondolsz?
Óh idők, óh erkölcsök! A szenátus mindezt tudja, a konzul is látja, ez itt mégis tovább él. Él?? Sőt, még a szenátusba is eljön, részt vesz az üléseken, és szemeivel egyenként választ ki, jelöl meg minket legyilkolásra.” (Cicero szenátusi beszéde Catilina ellen.)
Marcus Tullius Cicero (Arpinum, Kr. e. 106. január 3. – Formiae, Kr. e. 43. december 7.)[4]ókori római író, filozófus és politikus. Kortársai – köztük politikai ellenfelei is – ragyogó, már-már boszorkányos tehetségű szónoknak tartották, de írásai is remekművek. Mindenképp az antik irodalom egyik óriása, de a tankönyvek általában abban is megegyeznek, hogy ő az antik széppróza legnagyobb mestere. Ehhez hozzájárul az is, hogy azon kevés ókori szerzők közé tartozik, akiknek művei nem töredékesek, hiánytalanul maradtak meg: számtalan (magán)levele, bírósági vád- és védőbeszéde, filozófiai és esztétikai értekezése túlélte az évezredeket. Filozófusként is számottevő (elsősorban a sztoikus iskolához sorolható, de még inkább „eklektikus”, az iskolákból neki tetsző tanokat vegyítő filozófusnak szokás minősíteni).
Politikusi karrierje is rendkívüli, nemzetségéből elsőként (homo novus) tölthetett be állami tisztségeket (aedilis, praetor), végül egész a konzulságig eljutott, s e minőségében elsősorban az ő nevéhez fűződik az „államellenesnek” tartott (ma populistának mondanánk) Catilina-féle összeesküvés(coniuratio Catilinae) leleplezése, amiért a szenátus magas kitüntetésben (pater patriae – A Haza Atyja) részesítette. Élete erőszakos halállal ért véget, mivel a köztársaságkor végének köztársaságpárti politikusaként többször is a vesztes oldalra állt. Az utókor nem egységes politikájának megítélésében: hogy csak a szélsőségeket említsük, egyesek … a köztársaság népellenes plutokrata elitjének hiú, törtető, kapzsi, cinikus, demagóg, és maradi szolgájaként festik le, míg mások a szabadság, a hagyományok és a régi értékek bátor védelmezőjének a kibontakozóban lévő emberellenes, egyeduralmi diktatúrával szemben.
Érdekesség, hogy állítólag ő találta meg Arkhimédészszicíliai sírját, melyet a helyi görögök már elfeledtek, és nem tudtak megmutatni az utazóknak.
… Caesar meggyilkolásáig – melyben, tevőlegesen nem vett részt, sőt az összeesküvésről nem is tájékoztatták az elkövetők – visszavonultan élt, esztétikai és filozófiai művein dolgozott. Ettől függetlenül a merényletben egyértelműen a köztársaság megmentését látta és a gyilkosokat többször is méltatta nyilvánosan. Azonban nem számolt azzal, hogy Caesar türelmes, béketűrő és józan jellemével szemben egy olyan ember kezébe kerül ezzel a hatalom, aki minden tekintetben ellentettje a nagy hadvezérnek. Ez volt Marcus Antonius, unokája Marcus Antonius Oratornak, fia Marcus Antonius Creticusnak és unokaöccse Cicero hajdani consultársának, Caius Antonius Hybridának. Antonius már régóta gyűlölte Cicerót, aki nevelőapját, Publius Cornelius Lentulus Surát kivégeztette a Catilina-féle összeesküvés során.
Az Antonius és Octavianus (a későbbi Augustus) közti konfliktusban a később győztes oldalra, Octavianuséra állt, ez azonban mégis végzetes hibának bizonyul. Octavianus és Antonius szövetséget kötött, és megalakult a második triumvirátus, Antoniusnak pedig sikerült elfogadtatnia a triumvirekkel azt a halállistát (proscriptiós listát), melyen Cicero neve is szerepelt. Cicero megpróbált elmenekülni Rómából, de a formiaei villájához közeli tengerparton, vagyis a mai Vindicion – a helyszín nevét a latin vindìco=vendicare=bosszút állni szóból kapta) – utolérték. Fejét még éltében levágták (ügyetlenkedve, szinte lefűrészelték Appianosz szerint) a helytelen gondolatokért, kivágták a nyelvét a kimondott szavakért, s jobb karját a leírt mondatokért. Ezt követően Antonius, feleségének, Fulviának adta a nyelvet, amit az gyűlölködve hajtűjével átszúrt. Cicero fejét Antonius hosszú időn keresztül minden étkezéséhez az asztalára tetette, amíg olyan undorító állapotba került, hogy már az étvágyát is elvette. Ezután elrettentésképp közszemlére tette egy karón Ciceró fejét Rómában, a Forumon. Karját (egyes források szerint a kézfejeit) a Senatus kapujára szegeztette.
Cicero – aki példaképének Démoszthenészt tartotta – kétségkívül az irodalmi stílus elméletének és gyakorlatának mestere volt. Szónoklatai mind formai, mind tartalmi szempontból mintaadó remekek… Művészi szintre fejlesztette a szónoki körmondat, szaknyelven periódus alkalmazását. Ez nemcsak gondolati, hanem az ezt támogató időmértékes ritmuselemeket is tartalmaz, ez a zenei elem is hozzájárul a mondatvezetés gördülékennyé, hatásossá, esztétikussá tételéhez, és nem utolsósorban jobb megjegyezhetőségéhez…
A formai elemek mellett tartalmilag szónoki műveit a világos, rendkívül erőteljes (ellenfelei szerint túlzó és demagóg) fogalmazás, és a tartalmilag telített, sokszor a köznapi élethez kapcsolódó, de nem közhelyes szóképek, hasonlatok, kifejezések jellemzik (s ezért az egyszerűbb emberek számára nem csak gondolatokat, hanem inkább érzéseket közvetít és indulatokat vált ki).
Cicero vallotta, hogy a szónoknak a jogi és történelmi ismeretei mellett a filozófiában is jártasnak kell lennie; még ifjúkorában, alighogy tanulmányait befejezte Rómában, Görögországba ment, Athénban és Rhodosz szigetén valamennyi uralkodó filozófiai irányzattal megismerkedett és behatóan foglalkozott. Különösen rhodoszi mestere, az apámeiai Poszeidoniosz (i. e. 135-84) tanítása hatott rá: filozófiai felfogásának kialakulására és írói tevékenységére.
Cicero különösen sokat tett a filozófia népszerűsítése érdekében. Jól ismerte a régi nagy iskolák tanításait (Platónt, Arisztotelészt), a Szókratész és Platón módszereit felújító újakadémikusok, valamint a sztoikus és epikureus mesterek tanítását…
Rómában előtte nem is volt latin nyelvű filozófia, kortársával, az epikuroszi filozófia tanait verses formában – tankölteményben – megfogalmazó Lucretiusszal egyidejűleg teremtette meg a latin filozófiai próza műnyelvét. Nem vallotta magát filozófusnak, jószerivel csak élete otiumaiban, kényszerű pihenőiben vigasztalta magát filozófiával. („Fordítások ezek, nem kerülnek különös fáradságomba, csak a szavakat adom, abból pedig van bőven” – írja Atticusnak filozófiai írásairól.)
Létezik egy Cicero nevű betűtípus is. Ez nevét onnan nyerte, hogy Sweynheym és Pannartz, 1467-ben Rómában ezen betűnemmel nyomtatták először Cicero leveleit. A C. betűtörzse tizenkét tipográfiai pont vastagságú.” (Wikipedia) lsdpriorit
Nemes Nagy Ágnes (Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéíró, pedagógus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja; Lengyel Balázs műkritikus első felesége.
Budapesten született 1922. január 3-án. Mindvégig eredeti nevén publikált. Budapesten élt. 1939-ben a Baár–Madas Református Leánylíceumban kitüntetéssel érettségizett. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–latin–művészettörténet szakos hallgatója lett, s itt szerzett diplomát 1944-ben. Egyetemi éveiben munkakapcsolatba került Szerb Antallal és Halász Gáborral.
Lakóháza a XII. kerületi Királyhágó utca és Böszörményi út sarkán. 33 éven át szerkesztőségi és baráti összejövetelek rendszeres színhelye volt a harmadik emeleti lakás
Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Első verseskötete 1946-ban jelent meg. 1946-ban lépett be a Magyar Írószövetségbe, később tagja volt a Magyar PEN Clubnak is. Ez évben alapította – férjével közösen – az Újhold című irodalmi folyóiratot, amely csak 1948 őszéig jelenhetett meg, de betiltása után mintegy emblémája lett a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvéseknek. 1947–1948 augusztusa között ösztöndíjjal – a magyar tudomány és művészet, az irodalom nagyjaival együtt, mint Pilinszky János, Károlyi Amy, Ottlik Géza vagy Weöres Sándor – a Római Magyar Akadémián, illetve Párizsban tartózkodott tanulmányúton, mintegy a háború szörnyűségeit feldolgozandó.
Elsősorban francia és német nyelvű műveket fordított (így Corneille, Racine, Molière drámáit, Victor Hugo, Saint-John Perse verseit, Rilke és Bertolt Brecht műveit), de antológiákban számos más nyelvből is készült fordítása megjelent. 1946-tól a Köznevelés című pedagógiai folyóirat munkatársa volt, 1954–1958 között pedig a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium tanára. 1958-tól szabadfoglalkozású író.
A költői életmű terjedelmét és a kötetek számát tekintve keveset publikált. További új verseit az 1967-es Napfordulóban, majd pedig három gyűjteményes kötetének egy-egy új ciklusában adta közre. Ebben az időszakban írta (sokak által főművének tartott) versciklusát az „Ekhnáton jegyzeteiből”-t.
Költői munkája mellett a magyar esszéirodalom kimagasló művelője volt. 1975-től kezdődően több kötetben publikálta esszéit, verselemzéseit és a vele készült interjúkat. Önálló kötetet szentelt Babits Mihály költői portréjának. Műelemzései, a költészet rendeltetéséről, a vers belső természetéről szóló írásai a szakszerűség és az érzékletes, sőt élvezetes eleven szemléletesség példái, a tárgyszerűség és személyesség finom ötvözetének mintái.
Az 1970-es–1980-as években mértékadó és meghatározó személyisége lett a magyar irodalmi életnek. Kapcsolatot tartott a magyar irodalmi emigráció számos jeles tagjával is. Több ízben képviselte hazája irodalmát külföldi felolvasóesteken és nemzetközi írótalálkozókon, 1979-ben pedig 4 hónapot töltött Iowában, az egyetem nemzetközi írótáborában.
1986-ban Lengyel Balázzsal közösen – évkönyv formában – újraindították az Újholdat Újhold Évkönyv címen. A 12 kötet arról tanúskodik, hogy Nemes Nagy Ágnes az Újhold-eszme megvalósítását életműve részének tekintette.
Élete utolsó évében meghívott alapító tagja lett az MTA-n belül szerveződő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.
1998-ban posztumusz megkapta Izrael állam Világ Igaza-kitüntetését, Lengyel Balázzsal együtt, mert a Holokauszt idején zsidókat mentettek.” (Wikipedia)
„Zempléni Lesznai Anna (szül. Moscovitz Amália, innen a barátai által használt Máli beceneve) (Alsókörtvélyes, 1885. január 3. – New York, 1966. október 2.) magyar költő, író, grafikus, iparművész, a Nyolcak vendégtagja….
Gyermekkora élményvilága egész életében elkísérte, apja birtokán a parasztasszonyoktól tanulta meg a népi hímzést, majd iparművészeti tanulmányokat folytatott Budapesten Bihari Sándor, Párizsban Lucien Simon tanítványaként. Unokatestvére, Hatvany Lajos helyezte el első verseit a Nyugatnál. Első kötetére (Hazajáró versek) felfigyelt, és kritikájában méltatta Ady Endre is. 1913 és 1918 között Jászi Oszkár felesége volt.
Közel állt a Nyolcak művészeti csoporthoz, tulajdonképpen „kültag” volt. 1911-ben a csoport tárlatán folklorisztikus ornamentikájú textíliákkal szerepelt. Néhány első kiadású Ady-kötet címlapját is ő tervezte. Barátai közé tartozott Ady mellett Kaffka Margit, Balázs Béla és Lukács György. Baráti szálak fűzték a Nyugat, a Huszadik Század és a Vasárnapi Kör legjobbjaihoz.
1919-től bécsi emigrációban élt; Gergely Tibor festőművész felesége lett. 1930-ban hazatértek Budapestre. 1932-ben önálló kiállítása volt az Ernst Múzeumban.
Az 1930-as évek végén megint emigrációba kényszerült, 1939-től az Amerikai Egyesült Államokban élt. New Yorkban művészetet oktatott. Utolsó éveiben gyakran hazalátogatott. Végakaratát teljesítve hamvait hazahozták.
A legjobb magyar költőnők között tartják számon. Lírai verseinek fő motívumai a kert, a föld, a fa, a virág, a „százkeblű lét” ősi egységét idézi. Meséskönyveit maga illusztrálta, erős hangsúlyt kap a szöveggel együtt a kép is.
Önéletrajzi regénye, a Kezdetben volt a kert emlékezés és korkép egyben.” (Wikipedia)
Róla formálta Aliz alakját Balázs Béla a Lehetetlen emberek c. regényében (vj)
Mikor Szerb Antalt arra próbálták rábeszélni, hogy meneküljön Amerikába, azt válaszolta, mit keressen ő egy olyan országban, ahol nem taníthatja magyarul Vörösmartyt. (Sajnos, már nem emlékszem, hol olvastam. vj)
„Ki géppel száll fölébe, annak térkép e táj, S nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” (Radnóti Miklós: Nem tudhatom)
„Mi volt a cseppvíz, a levelke, a toll? Az, amivel hazádnak tartozol.” (Vörösmarty: Három rege)
„Vörösmarty: Mintha Shakespeare, füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás hadaival, megszállta volna Magyarországot.” (Márai Sándor: A négy évszak)
…1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét…
1878-ban letette érettségi vizsgáját, majd a betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, vékonydongájú fiú mesterember ősei hagyományaival szakítva szeptemberben az Egri Érseki Tanítóképző (röviden a Líceum) növendéke lett. …Noha szegény sorú család sarjaként érseki ösztöndíjban részesült, és alkalmi házitanítóként sovány keresethez is jutott, mégis mostoha körülmények között élt. …
Egyre fojtogatóbbnak érezte a vidéki néptanítói életet, s legszívesebben városi könyvkereskedőként képzelte el jövőjét. 1883 augusztusában még szerzetesnek is jelentkezett, de a pozsonyiferencesek rendfőnöke elutasította kérelmét. Sárvárt ellenzéki magatartása miatt kellett elhagynia: az évzáró ünnepségen a himnusz elhangzása után tanítványai rögtön rázendítettek az általa betanított, „Jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg…” kezdetű nótára…
1885. október 15-én lemondott kántortanítói állásáról, október 28-án házasságot kötött a dabronyi Csányi Máriával, s az ifjú házasok Győrben telepedtek le. Eleinte házitanítóskodásból kívánta fenntartani magát, de nem sikerült munkát találnia, így a zsurnalisztika felé fordult…
1886 szeptemberében családjával együtt Győrből Budapestre költözött, s a Budapesti Hírlap munkatársaként tevékenykedett. Aktív sakkversenyző lévén szerkesztette a Magyar Sakklapot,…
barátja, Bródy Sándor beajánlására – a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként. Itt indította el 1892. június 6-án a később népszerűvé váló Göre Gábor-levelek folyamát, s itt és így ragadt rá pályatársai körében egy életen át használt baráti ragadványneve: Göre….
1895 végén maga is körképvállalatot alapított: Dante AlighieriIsteni színjátéka ihlette meg a Pokol-körkép megtervezésére, vázlatának megfestésére és megvalósítására. Az 1896 májusában a Városligetben megnyílt, összetákolt pavilonban sebtében megfestett körkép csúfosan megbukott, dacára az egyedi hangot megütő Gárdonyi-reklámszövegeknek („Menjen kérem a Pokolba!”, „Azt hallottam, Budapesten megnyílott már a Pokol, vigyázzon kend, komámasszony, nemsokára meglakol!”)…
Bródy Sándor is bátorította az Egerbe költözésre, így hát nem tétovázott sokáig, úgy érezte, megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és maga mellé vett két idősebb fiával – Egerbe költözött…
Egyetlen legendateremtő momentum: az egri házba ellátogató írótársak rendre számot adtak arról, hogy Gárdonyi dolgozószobája ablaktalan, az író befalaztatta a ház ablaknyílásait; alkalmasint csupán zárva tartotta ablaktábláit a fejfájós író. Jóllehet, minden idejét az irodalomnak szentelte, s az egri magány szülte művészete legtermékenyebb időszakát, korántsem szakított el minden közéleti-irodalmi köteléket a külvilággal…A háza ajtaján kopogtató váratlan látogatóktól és riportot kérő újságíróktól valóban elzárkózott, s Eger társasági életétől is távol tartotta magát, de írótársait és barátait szívesen fogadta otthonában…
Aszketikus életmódjának további cáfolata, hogy gyakran kelt útra, bel- és külföldön egyaránt: 1899 tavaszán Konstantinápolyba utazott anyagot gyűjtendő az Egri csillagokhoz, 1900-ban pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást tett Erdélyben. Voltak egészen sajátságos, különc útjai is: A bor című színművét úgy írta meg két hét alatt 1900-ban, hogy vonatról vonatra szállt, s míg szaporodtak a betűk a kéziratban, ő észrevétlen beutazta fél Magyarországot; 1901-ben álnéven szobát vett ki a kolozsvári New York szállóban, hogy befejezhesse Annuska című darabját. Élete utolsó évtizedeiben írói munkája mellett időt és energiát szentelt természetszeretete kibontakoztatásának is. Már 1895-től gyakran botanizált, akkor még a Buda környéki hegyeket járva gyűjtötte a növényeket herbáriuma számára, s volt egy külön gyűjteménye hírességek lakhelyéről és sírjáról szakított virágokkal is. Az egri háza körüli ötholdas birtokon botanikus kertet alakított ki, amelyet hazai és külföldi útjairól magával hozott növényekkel gyarapított…
Emellett szívesen játszott hegedűjén, a kor kiemelkedő prímásai, Dankó Pista és Ányos Laci is kedvelték hegedűjátékát. Gyakran rajzolt, festett és fényképezett is. A festés ifjúkorától foglalkoztatta, már a szegedi festők 1891-es tárlatán is kiállították egy képét, s későbbi korszakából ismert több grafikája, táj- és zsánerképe, fiairól készített portréfestményei…
Tétova politikai és közéleti lépései következményeként elveszítette szeretett barátját, az ellenforradalmi rendszerrel azonosulni nem tudó, emigrációban élő Bródy Sándort….
1906-ban fejlesztette ki meglehetősen bonyolult, kalligrafikus titkosírását – családja tréfás elnevezésével „tibetűit” –, amelyet több sikertelen próbálkozást követően 1969-ben Gilicze Gábor és Gyürk Ottó fejtett meg…
…az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált szavakat vésték: „Csak a teste!”
