„A szabadságharc alatt utász közlegényként, majd bátor tetteinek elismeréseképpen előrehaladva a ranglétrán honvédtisztként (végül századosként) harcolt. Ott volt az 1849. április 10-én vívott váci ütközetben, valamint Buda visszafoglalásánál is 1849. május 21-én. A szabadságharc bukása után börtönbüntetést szenvedett. Az ellene felhozott fő vádpont nevének magyarosítása és a harcra való buzdítás volt.[2]Bécsben, Olmützben, Brünnben (Spielberg) és Josefstadtban raboskodott, ahol ideje nagy részét továbbképzésének szentelte, majd 1854-ben közkegyelemmel szabadult. A pesti piarista gimnáziumban újból tanítani kezdett, de csak 1857-ben térhetett vissza a győri bencés gimnáziumba.
Múzeumápoló tevékenysége már Győrben megmutatkozott, ahol tervszerű fejlesztési programot hirdetett. 1859-ben a gimnázium régiségtárát múzeummá nyilvánította. 1860-ban Simor János győri püspök régészeti tanszéket állított fel, melynek előadójává őt nevezte ki. Itt indította Ráth Károly levéltárossal a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek sorozatot…
1861-ben kivált a bencések kötelékéből, és Pestre költözött. Előbb az MTA kézirattárnoka, majd gimnáziumi igazgató. Ekkoriban hozták létre azokat az intézményeket, folyóiratokat, melyek a magyar régészet tudományos alapjai lettek.
Alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Mint elkötelezett kutató, bejárta az országot, valamint Európa nagy részét. Az egyike volt a műemlékvédelem első kezdeményezőinek Magyarországon. Ő alapította a római katolikus püspöki palota (Nagyvárad)híres 20 000 kötetes könyvtárát. „(Wikipedia)
„Laborfalvi sonorus alt hangja a legszebb muzsika, amit hallottam valaha.” (Széchenyi István)
„Jókainé Laborfalvi Róza, Benke Judit színésznő. Jókai Mór felesége, a realista magyar színjátszás úttörője, aki kiemelkedő drámai színésznőként beírta magát a magyar színház történetébe…
Apja, laborfalvi Benke József (1781–1855)[2]székely származású erdélyi színész-nemesember volt, édesanyja pedig Rácz Zsuzsánna színésznő. Döbrentei Gábor biztatására 1833-ban lépett színpadra a budai Várszínházban…
1834-ben a kassai társulatban szerepelt Benke Rozália néven. 1837-ben átszerződött a Nemzeti Színházba (akkor még: Pesti Magyar Színház), ahol tragikai szerepeket játszott. 1837. augusztus 22-én a színház megnyitása alkalmával Belizárban (Antónia) rendkívül sikert aratott. Sokat dicsérték mélyzengésű hangját, szavalótehetségét, alakját és kifejező tekintetét.
1848. március 15-én, Katona JózsefBánk bánjának az előadásán találkozott a nála nyolc évvel fiatalabb Jókai Mórral, egy kokárdát tűzve a férfi kabátjának hajtókájára. 1848. augusztus 29-én feleségül ment hozzá. A házasság nagy botrányt kavart, az író családja és barátai (például Petőfi Sándor is) nehezen törődtek bele a kapcsolatba, különösen, mert a feleségnek volt egy házasságon kívül született, ekkor 12 éves lánya, Benke Róza (1836-1861), akinek az apja a kor ünnepelt színésze, Lendvay Márton volt. 1849-ben megmentette Jókait a felelősségre vonástól, bújtatta őt, később menlevelet is szerzett számára. (Klapka Györgytől kapott komáromi menlevelet. vj)
Laborfalvi visszavonulásáig, 1859-ig szinte egyeduralkodó volt, akadt olyan pályatársnője, aki azért ment külföldre, mert nem érvényesülhetett mellette. 1857. szeptember 3-án az ő vendégjátékával (és Jókai beszédével) nyitotta meg kapuit a Miskolci Nemzeti Színház. 1859 után csak jótékony célú előadásokon lépett föl. Utolsó fellépése 1869. március 7-én volt Predszláva szerepében Szigligeti EdeA trónkereső c. darabjában.
Miskolcon 1883. november 30-án, művészi pályafutása félszázados évfordulóján egy búcsúfellépés erejéig ismét színpadra lépett, ekkor a király a koronás arany érdemkereszttel tüntette ki. Három év múlva tüdőgyulladást kapott, melyből felépült, de újabb komplikációk léptek közbe és 1886. november 20-án, hajnali négy órakor meghalt a Sándor utca 36. számú házban.
Temetése impozáns részvét mellett folyt le november 22-én a Nemzeti Színház előcsarnokából, ahol Paulay Ede mondott fölötte mélyérzésű gyászbeszédet. Az irodalom nevében ifj. Ábrányi Kornél mondott istenhozzádot, a Népszínház előtt Lukácsy Sándor búcsúztatta. Sírja a Kerepesi úti temetőben van.” (Wikipedia)
„Nyikolaj Vasziljevics Gogol (orosz nyelven: Николай Васильевич Гоголь, Szorocsinci, 1809. április 1. – Moszkva, 1852. március 4.) ukrán származású orosz író. Az orosz irodalom klasszikusa, az orosz széppróza és drámairodalom egyik legnagyobb hatású alakja…
1828-ban elvégezte a
líceumot. Ez lehetőséget adott arra, hogy hivatalnoki állást vállaljon. Az
unalmas ukrajnai kisvárosi élet és az iskola egyre fojtóbb kötöttségei után
végre ajánlólevéllel zsebében a fővárosba utazhatott.
… Közben neves irodalmárokkal
ismerkedett meg, köztük … 1831 májusában pedig Puskinnal,
akit régóta csodált, és aki segítette írói kibontakozását…Gogol ekkorra már a
főváros irodalmi életének ismert és elfogadott alakja lett…. Mindenütt jelentős
íróként fogadták, műveiből tartott felolvasásaival, humorával, parodizáló
tehetségével rendre elismerést aratott.
Egy ideig mégis úgy látszott, hogy
tudományos pályára lép: barátai segítségével 1834-ben
a pétervári egyetem történelem tanszékének tanárává nevezték ki. Egy évvel
később azonban lemondott és nem is lépett többé állami szolgálatba. Közben
intenzíven dolgozott.
1835-ben Gogol színdarab írásával is
próbálkozott… Legnagyobb, ma már klasszikusnak számító színműve, A revizor1836 tavaszán
készült el… Hogy a cenzúrát megkerüljék, Gogol pártfogói a kész művet
eljuttatták a cárhoz, így az előadásra és a kinyomtatásra maga a cár adott
engedélyt. A vidéki orosz kisváros urait kipellengérező, vígjátéki fordulatokban
bővelkedő színmű bemutatóját 1836 áprilisában tartották meg Pétervárott. Az
előadást maga I. Miklós cár is
megtekintette, aki állítólag nagyon jól érezte magát az előadás alatt.
Moszkvában május végén mutatták be a színművet.
Gogolt a bemutató sikere csalódással
töltötte el, ő ugyanis nem bohózati tréfának szánta, hanem változásra felhívó,
jobbító szándékkal írta a darabot. Ráadásul a bemutató utáni kritikák
elutasítóan, kifejezett ellenérzéssel fogadták, az írót ez még inkább
elkeserítette. Alig két héttel a május végi moszkvai bemutató után elhagyta
Oroszországot.
Németországba, majd
Svájcba utazott, onnan ősszel Párizsba érkezett. …Rómában ismerkedett meg
Joszif Vijelgorszkijjal, akivel szerelmi kapcsolatra lépett.[1] Az ezt követő
12 évet – két oroszországi látogatását leszámítva – országokat, városokat,
házigazdákat váltogatva hazájától távol töltötte.Az ezt követő 12 évet –
két oroszországi látogatását leszámítva – országokat, városokat, házigazdákat
váltogatva hazájától távol töltötte…
Fő műve, a Holt lelkek elkészítésén dolgozott. A
regény első kötetét, melynek ő maga a „poéma” műfaji megjelölést adta, közel
hat évi munka után, 1841 nyarán fejezte be
és ekkor hazautazott.
A könyv kiadását Moszkvában a cenzúra előbb megtiltotta, de
barátok és pártfogók segítségével, jelentős változtatások árán Szentpéterváron
mégis engedélyezték, így az végül 1842 május
végén jelenhetett meg. Két héttel később az író ismét külföldre,
Nyugat-Európába utazott és csak hat év múltán tért vissza Oroszországba.
Ezeket az éveket lelkiállapotának romlása, alkotóerejének
fokozatos kihunyása jellemezte. Hol szeretett Itáliájában, hol váltogatva Párizsban, Nizzában, Frankfurtban, Düsseldorfban élt, gyakran barátai
társaságában időzött. Miközben a Holt lelkek második részén
dolgozott, hatalmasra növekedett benne elhivatottságának érzése, küldetéstudata.
Az erkölcsi tökéletesség keresése közben teljesen átadta magát a vallási
miszticizmusnak, olykor szinte prófétai hangon osztotta intelmeit, erkölcsi
tanácsait. Két alkalommal is (1843-ban, majd 1845 nyarán) elégette a Holt
lelkek második részének elkészült kéziratait…
Pétervári elbeszélések
A pétervári témájú elbeszélések közé
többnyire öt írást szoktak sorolni. Közülük három (A Nyevszkij proszpekt, Az
arckép, Egy őrült naplója) első ízben az Arabeszkek kötetben
(1835), Az orr egy évvel később, A köpönyeg pedig
1842-ben jelent meg. Az író halálát követően ezeket önálló könyvben többször is
kiadták.
Közös jellemzőjük: a korábbiakhoz képest új tematika, a fővárosi
élet és benne a kisember ábrázolása; valamint a kiábrándultság, aminek jele az
elbeszélésekben az író derűs humorát egyre inkább felváltó gúnyos nevetés.
Gogol teremtette meg a csinovnyik (a kishivatalnok) szánalmasan kisszerűnek
ábrázolt típusát az orosz irodalomban. Kisember-hőseinek szolgalelkűségét
gunyoros hangon, kiszolgáltatottságát azonban részvéttel ábrázolja.
A Nyevszkij proszpekt a fővárosi sugárút életének
illúziókat romboló, leleplező gúnyrajza. Utolsó bekezdésében a szerző így
összegzi véleményét: „Ó, ne higgyetek ennek a Nyevszkij Proszpektnek!… Minden
csak csalás, minden csak ábránd, semmi sem az, aminek látszik.”[5] A nagyváros „bűnösségének”
motívuma Gogol későbbi, külföldön írt leveleiben többször visszatér.
A ciklus legismertebb elbeszélése A köpönyeg. Központi alakja nem romantikus
hős, hanem jelentéktelen kisember, Akakij Akakijevics Basmacskin idősödő kishivatalnok,
iratmásoló. Hiába igyekszik, hogy nehezen megtakarított pénzén csináltatott és
még aznap elrabolt köpenyét „normális” úton visszaszerezze; próbálkozását a
kapitánynál közöny, a tábornoknál durva megaláztatás fogadja, végül kudarcába
belehal. Az író minden módon hangsúlyozza Basmacskin[6] gyámoltalanságát,
jelentéktelenségét, „aki annyira senki, hogy az már magában is tragikus.”[7] Ugyanakkor kiszolgáltatottságát
megértő részvéttel ábrázolja, sőt a befejezésben a köpeny kísértetként való
visszalopásával mintegy igazságot szolgáltat neki, a tábornok pedig elnyeri
büntetését, mint a mesében. Az író moralizáló hajlamának megfelelően ez a
befejezés nevelő célzatú példabeszédként is hat. Hegedűs Géza szerint azonban:
„Aligha van jobb példa arról, hogy a mesébe forduló téma hogyan szolgálhatja a
társadalmi valóság kritikus ábrázolását.”[8]
Gogol vonzódása a fantasztikum iránt
a pétervári elbeszélésekben is változatlan, ám a fantasztikus elemek szerepe a
korábbi novellákhoz képest megváltozott: a valóság minél árnyaltabb bemutatását
szolgálják. Az orr elejétől
kezdve teljesen abszurd történet. Hőse, Kovaljov is érdektelenségbe ütközik,
amikor megkísérli, hogy arcáról eltűnt és önálló életre kelt orrát, „amit a
fantasztikus világban elvesztett, a valóságban visszaszerezze.”[9] A helyzet abszurditását növeli,
hogy irreális panaszát a hivatalos szervek teljesen „normálisként” kezelik. Az
elbeszélés végén az orr ugyanolyan megmagyarázhatatlan, csodás módon, ahogy
eltűnt, visszakerül gazdája arcára; a helyzet rendeződik, az élet visszatérhet
normális kerékvágásába.(Wikipedia)
„Fiatalabb korában jóról és
nemesről prédikálva diákjainak, a földműveshez hasonlította magát, ki a magot
elveti, s gondoskodik, hogy alkalmas talajra találjon. Csakhogy a mag vagy
televényre hullik, vagy sziklára. Ha jó földre esik, akkor minden közvetítő nélkül
megfogan, a szél is elröppenti oda, és ha rossz földbe kerül, akkor a legjobb
földműves se tehet semmit. Fölöslegesnek ítélte munkáját. Amennyiben pedig
többre vállalkozott, kudarcot vallott. Formálni akarta az életet, mely végtelen
és esztelen, tulajdon gyermekében és mások gyermekeiben, józanul, értelemmel,
bölcsességgel párosult jósággal. Megsokszorozta önmagát egy új, terebélyes
családot teremtve az ifjúságban. Természetellenes, nagyralátó mesterség. Quem di odere. Az istenek
megbüntették érte.” (Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, 29. fejezet)
Az eredeti
latin szállóige: Quem dii odere, paedagogum fecere. (Akit az istenek meggyűlölnek, pedagógussá teszik.)
Saját identitását úgy
fogalmazta meg latinul, hogy „lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione
Germanus”,[4] ami azt
jelenti, hogy tót (szlovák) anyanyelvű, magyar nemzetű és német műveltségű.[5] Munkássága
egyaránt része és értékes öröksége a magyar, a szlovák és a magyarországi német
nyelvű irodalomnak.
A rozsnyói és
besztercebányai evangélikus egyházközség pénzén 1704-ben
a halléi egyetemre
utazott, ahol 1707-ig teológiát, orvostudományt és
állattudományt tanult. A halléi évek igen jelentősek voltak számára mind
emberileg, mind tudományosan. Ekkor döbbent rá, hogy a magyar királyságról
milyen keveset tudnak külföldön. Magyarországról nem volt megfelelő
térkép, kézikönyv. Rövid németországi tanítás után 1708-ban
hazatért Magyarországra.
1709-től 1713-ig
Besztercebányán régi tanára, Pilarik János keze alatt tanított. Pilarik halála
után ő lett a gimnázium rektora. Bél szimpatizált Rákóczival és
a fejedelem biztosította vallási türelmet kihasználva szeretett volna komolyabb
lépéseket tenni az oktatás terén. Amikor Sigbert Heister tábornok 1708 végén
bevonult Besztercebányára emiatt kis híján kivégeztette mint
Rákóczi-szimpatizánst.
A Németországban látott
példa alapján átalakította a besztercebányai gimnáziumot. Munkájának és
eredményeinek híre terjedt. Ennek tudható be, hogy 1714-ben a
híres pozsonyi evangélikus líceum meghívta igazgatójává. Ettől kezdve haláláig
Pozsonyban élt…Pozsonyban bevezette a pontos tantervet. A tanárok munkáját
ellenőrizte, az oktatásról jegyzőkönyvet vezetett. Az általa oly fontosnak
tartott földrajzi és történeti ismeretek mellett magas színvonalon folytatta a
modern nyelvek oktatását. 1742-ben szélütés érte, majd rövidesen nyugalomba vonult.
Legfontosabb, máig ható
tudományos jelentőségű munkája a Notitia Hungariae novae historico-geographica volt. A szöveg többszörös szűrőn ment át: a
megyeleírásokat az érintett vármegyék megkapták és a pontatlanságokat
kijavíthatták. Az általánosabb, történeti, államismereti, politikai fejezeteket
pedig a helytartótanácsi cenzúra vizslatta. A cenzúra kihúzatta például a
szövegből a vallást érintő mondatokat, és megbotránkozott a jobbágyság életének
leírásán. Akadályoztatásaként még kémkedéssel is megvádolták. Ekkor Batthyány József kalocsai érsek pártfogásába vette, megnyerte számára Pálffy Miklós nádor támogatását is, aki a törvényhatóságokat Bél
munkájának segítésére utasította. Majd két évtizedes adatgyűjtés és szövegezés
után a mű kiadásához III. Károly magyar király anyagi támogatást nyújtott, és Bélt nemesi rangra is
emelte. A szerző Straub Pál bécsi könyvkereskedővel megállapodott a könyv Amszterdamban történő gondos nyomásáról és forgalomba hozásáról. 1735 és 1742 között, Bél haláláig művének kb. harmada jelent meg nyomtatásban,
négy kötetben, összesen 2693 oldal. Nagyobb része, mintegy tízezer oldal
kéziratban maradt, amit az örökösöktől Batthyány érsek megvásárolt, de
hazaszállítása során egy része a Dunába esve tönkrement. A megmaradt részeket
az esztergomi káptalan és a budapesti Országos Széchényi Könyvtár őrzi.[3]
Bél Mátyás a legtipikusabban hungarus-író volt: munkásságával az országot igyekezett szolgálni,
részrehajlás nélkül. Az ország három, akkori legjelentősebb népcsoportjának
(magyar, német és szlovák) nyelvét jól beszélte, mindhármat egyenlőnek
tartotta, a nyelvi tarkaságot dicsőségnek tekintette, s alkalmi verseiben és
egyházi műveiben használta is őket. Tudományos könyveit kizárólag a közös latin nyelven írta. (Wikipedia)
„Ráczkevi Eötvös Károly (Mezőszentgyörgy, 1842. március 11. – Budapest, 1916. április 13.) politikus, ügyvéd, író, publicista, országgyűlési képviselő, „a Vajda”. Korának egyik legnevesebb ügyvédje és legismertebb közéleti személyisége, az 1883-as tiszaeszlári vérvád perében a vádlottak védője, majd a per történetéről szóló könyv szerzője (A nagy per). A vérvád pert követően a nemzetközileg legismertebb magyar személy. A pesti társasági-szellemi életben „a Vajda”-ként emlegették, aki évtizedeken át az Abbázia Kávéházban tartott fenn nagy tekintélyű törzsasztalt. Ügyvédi és politikai karrierje után fontos könyvek szerzője.
„A kávéházi örök csevegő a nyolcvanas évektől az első világháború kitöréséig, tehát vagy harminc éven át országos intézmény, egymagában politikai tényező, az országnak alighanem legtekintélyesebb és legkeresettebb ügyvédje volt, egy időben minden magyarok legvilághíresebbike, akiről az volt a nemzetközi közvélemény, hogy az emberiség egyik legbecsületesebb és legbátrabb férfia…
A „tiszaeszlári” per Nyíregyházán lefolytatott végtárgyalása 1883. június 20-ától augusztus 3-áig tartott, ezalatt Eötvös személyi biztonságát titkos testőrök óvták. Híres, hétórás védőbeszéde – melyben Eötvös jogtudása, megfigyelőképessége, lélektani éleslátása, alapos természettudományos konzultációi összegződtek – július 30-án reggel háromnegyed 9-től délután 4 óráig tartott. Az augusztus 3-án kihirdetett ítélet kimondta a megvádolt zsidók felmentését. Eötvöst a perben vállalt szerepével, mint „fősahter” és „sahtervédő”, zsidóellenes támadások céltáblájává vált. A perben elért nemzetközi hírű sikere és sajtóismertsége ellenére politikai pályafutása átmenetileg megingott. Az 1884-es választásokon hecckampányokat folytattak ellene, így nem jutott mandátumhoz…
Eötvös Károly korának egyik legismertebb társasági személyisége volt. Ismertségét képviselőként, ügyvédként, publicistaként, majd íróként szerezte. Az 1880-as évektől az elsővilágháború kitöréséig híres törzsasztalt tartott a budapesti Oktogonon akkor működött Abbázia Kávéház egyik sarokasztalánál, ahol szinte minden estéjét töltötte. „A soktükrös Abbázia kávéház márvány sarokasztalának a fejénél évtizedeken keresztül délutánról délutánra széles karosszékben trónolt egy kövér, ősz, borostás, kopasz fején fekete selyemsapkát viselő férfi, körülötte jogászok, újságírók, államférfiak, öreg tisztviselők és ifjú rajongók mindig népes gyűrűje.”[3] Rajongói és ellenfelei is „a Vajdaként” emlegették. Ismert volt jogi tudásáról, anekdotáiról, politikai elemzéseiről, és hogy asztalánál szívesen ad a jog és az élet dolgaiban tanácsot a hozzá fordulóknak.
Az öreg, akit az
egész ország a „Vajdá”-nak nevezett, becézett, gúnyolt vagy
orákulumnak kijáró áhítattal tisztelt, napról napra kifogyhatatlanul
anekdotázott, magyarázott, világpolitikai elemzéseket fejtegetett, vagy hazai
állapotokat bírált, közben mindenki rendelkezésére állt, akinek széles ez
országban valamiféle tanácsra volt szüksége. Se ő, se társasága nem csodálkozott, ha egy
ismeretlen valaki odaült, elmondotta, hogy egyenest egy dunántúli faluból jött
fel, hogy megkérdezze a Vajdát, hogyan intézhetnék el otthon családi
torzsalkodásukat, vagy melyik orvoshoz vigyék a nagybeteg sógorasszonyt, vagy
milyen pályára adja gyermekét, aki ügyes kézzel tud ostornyelet faragni, de
sehogyan sem megy neki az iskolában megtanulandó számtan és mértan. A Vajda
ilyenkor részletesen kikérdezte az idegent, elgondolkodott – és amit tanácsolt,
azt az idegen hálásan köszönte… és megfogadta.
És megtörténhetett, hogy közvetlenül utána az asztaltársaság valamelyik országgyűlési képviselő törzsvendége kért tanácsot, hogy interpelláljon-e a parlamentben egy ilyen vagy olyan visszaélés miatt, amelyet választókerületében tapasztalt. A Vajda erről is kifejtette a véleményét – és a képviselő is megfogadta. ”
„És a gyerekek órája
változatlanul gyorsabban ketyeg. Máris eltelt tíz év, amikor nem figyeltünk
rájuk eléggé. Nem kell hozzá nagy matematikusnak lenni: az akkori tízévesek
most húszévesek. S nem kell hozzá nagy közgazdásznak lenni, hogy például a
drogellenes harc, a fiatalkori bűnözés, vagy csak a lődörgés, céltalanság máris
többe kerül, mint egy gyerekszínház vagy egy könyvkiadó!
Kemény szavak? Lehetne
még keményebben is fogalmazni, hogy a rendszerváltás nagy vesztesei a gyerekek!
Hogy nem lehet ennél fontosabb dolgunk! Hogy azt tékozoljuk el, amihez nincs
jogunk, a jövőt! Hogy máris a huszonnegyedik órában vagyunk.
Lehet, hogy ez lesz az első és utolsó tárcám, már persze ha ezt is
leközlik. De ez nem érdekes, nem én vagyok az érdekes, ennél többet ér az ügy.
Én csak azt az örömet tudom felajánlani cserébe mindenkinek, aki a gyerekek
ügyével foglalkozik, hogy rossz órámban arra gondolok: engem a fél ország
szeret, mégpedig az ország jobbik fele, a gyerekek! És elmúlik a rossz óra.
Legyen ez a ti jutalmatok is: a gyerekek szeretete!”
Giordano Bruno „Bárhol is tartózkodott azonban, mindig
konfliktusba keveredett…
1592.
május 26-án Brunót letartóztatták, eretnekséggel vádolták, kihallgatásai során
utolsó írásait visszavonta, és hajlandó volt eskü alatt megtagadni
„tévedéseit”, csakhogy szabadon engedjék. De a velenceiek számára túl kényes és
bonyolult volt az eset. Bruno szerzetesként – mivel egykor engedelmességi
fogadalmat tett és hivatalosan soha sem bocsátották el a rendből – a Római
Inkvizíció joghatósága alá tartozott, így végül 1593 elején Rómába vitték.
Tanait nem vonta vissza, ezért hosszú per után a 1600. február 17-én a katolikus egyház veszedelmes eretneknek nyilvánította
és elevenen elégettette Rómában, a Campo de’ Fiori-n.[4][5] Bizonyos
források szerint[forrás?] kivégzése
előtt kivágták nyelvét, hogy ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez…
Sajátosan panteista-naturalista-monista,
esztétikai enthuziazmust (enthuziazmus: ihlet, elragadtatás, lelkesedés)
képviselt. Sok szempontból tekinthető Spinoza és Schelling előfutárának
is…
Felfogása szerint az univerzum mozdulatlan,
egyszerre lehetséges és valóságos, lélek, ősok, lényeg, cél és végtelen.
Végtelenül sok világból áll, anyag és forma együttese, melynek alapja a passzív
anyag. Ezzel azonos az Isten, más néven az aktív forma vagy
világlélek, világszellem. A világszellem az univerzumot belülről való
kibontakozással (explicatio ab intra) hozza létre. Ettől a
világszellemtől vagy Istentől különbözik – az egyetemes gondviselés értelmében
– a természet fölött lévő Isten.
Az univerzum és a tér szükségképpen
végtelen, ugyanis az abszolút őselv természetének és méltóságának csak így
képes megfelelni. Rendszerében nincs központi jelentősége a Naprendszerünknek…
Cusanus rendszeréből a szélsőséges
panteizmus következtetését vonja le. Isten transzcendenciáját már teljesen
megszünteti, az istenség azonosul a természettel. („Natura est deus in rebus.”)
Isten a végtelen teremtő természet (natura naturans), mely a dolgok
csodálatos rendjét mutató érzéki természetben (natura naturata) fejezi
ki magát. Az anyag az isteni világlélektől elválaszthatatlan. A világegyetem
végtelen és örökkévaló, melyben a különböző formák egymást föltételezik, s a
szabadság és a szükségszerűség is teljesen egybeesnek. Így valósul meg a
természettel azonos istenségben az ellentétek egybeesése, a coincidentia
oppositorum.” (Wikipedia)
„But Bruno made a mistake that cost him his life: went
to teach the art of memory, a Venetian nobleman, Giovanni Mocenigo, who, in
1592, wrote a complaint against him to the local Inquisition:
“I, Giovanni Mocenigo, bring
on the debt of conscience and by order of the Confessor, heard many times from
Giordano Bruno when we interviewed him at his home that the world is eternal
and there are infinite worlds… that Christ committed the alleged miracles and
was a magician that Christ did not die willingly, and as far as I could trying
to avoid death, retribution for the sins do not exist, that the soul, created
by nature, moving from one living being to another. He talked about his
intention to become the founder of a new sect called “New philosophy.” He said
that the virgin could not give birth, the monks are a disgrace to the world
that they are donkeys that we have no evidence whether our faith
merits before God.”
”Azok a lelkek, amelyekben belső erő él,hogy kibontakozhassanak, hozzálátnak a rendteremtéshez, hogy megkönnyítsék a megismerést, hozzálátnak a kapcsolatok és az összefüggések alakításához, hogy élvezethez jussanak.”
Amszterdamban született, Portugáliából kivándorolt zsidó családban.
Anyanyelve portugál volt. A protestáns eszme
megismerése után eltávolodott a zsidó közösségtől, akik kimondták rá az ún.
„héremet”, „nagy átkot”, amely megtiltott mindenfajta érintkezést közte és a
zsidóság többi tagja között. Ezt követően 1656 és 1660 között egy
kiugrott jezsuita, Franciscus van den Enden iskolájában
latint, klasszikus irodalmat, államelméletet és karteziánus filozófiát
tanult. Itt tanulta meg a lencsecsiszolást, mely később pénzkereső foglalkozásává
vált.
1661-ben Rijnsburgba költözött, ahol
tanítványainak megírta első értekezését Rövid tanulmány Istenről, az
emberről és az ő boldogságáról címen. Ezt a művét fogalmazta át
ugyanebben az évben a Tanulmány az értelem megjavításáról című
művében. E két tanulmány célja a karteziánus filozófia alapjainak
(Descartes: A filozófia alapelvei) megismertetése és
vizsgálata. 1665-ben megírta fő művét, az Etikát.
Isten abszolút végtelen létező, semmi nem
korlátozhatja őt és rajta kívül nem létezhet semmi. Ezek szerint minden, ami a
természetben van, Isten attribútuma: „Minden, ami van, Istenben van”. Spinoza
szerint ez nem panteizmus, hisz
Isten nem azonos a természettel, hanem ő általa lett teremtve, és létében
megőrizve…
Spinoza a megismerés három formáját
különböztette meg:
Az imaginatio, amit bár képzeletnek kell fordítanunk, valójában lefedi a tapasztalat körét is. A mindennapi élethez nélkülözhetetlen megismerési mód.
A racionális megismerési mód. E megismerési mód a tudományokra jellemző megismerés módja. Általános tételekből vezetjük le az újabb ismérveket, közös fogalmakból következtetve operál.
Az intuitív megismerési mód. Az ész által feltárt ismeretekről belátja, hogy azok Isten szubsztanciájának kifejeződései.” (Wikipedia)
„Minden
Isten hatalmától függ. Hogy tehát a dolgok másként viselkedhessenek, Isten
akaratának is szükségképpen másként kellene viselkednie; ámde Isten akarata nem
viselkedhetik másként (amint az imént teljes világossággal kimutattuk Isten
tökéletességéből). Ennél fogva a dolgok sem viselkedhetnek másként. Megvallom,
ez a vélemény, amely mindent Isten valamilyen közömbös akaratának vet alá, s
amely szerint minden Isten tetszésétől függ, (25) kevésbé tér el az igazságtól,
mint azoknak a véleménye, akik azt állítják, hogy Isten mindent a jónak
szempontjából tesz. Mert ezek, úgy látszik, föltesznek valamit Istenen kívül,
ami nem függ Istentől, amire Istenalkotás közben, mint egy mintaképre tekint,
vagy ami felé, mint valami cél felé törekszik. De ezzel valójában nem tesznek
egyebet, mint hogy Istent a végzetnek vetik alá, aminél nagyobb képtelenséget
pedig nem lehet állítani Istenről, akiről kimutattuk, hogy első és egyetlen
szabad oka valamennyi dolog lényegének és létezésének. Tehát nem szükséges,
hogy e képtelenség megcáfolására pazaroljam időmet…Ha nem tudjuk megérteni
saját véges elménk műveleteit, azt a bennünk levő gondolkodó valóságot, akkor
ne ütközzünk meg azon, hogy nem tudjuk megérteni annak az örökkévaló végtelen
elmének műveleteit, aki mindeneket alkotott, kormányoz, és akit az egek ege sem
foghat be.” (Spinoza: Etika, Evangélikus Hittudományi Egyetem)
