Terjedelmi okokból nem tudom az egész verset idézni és elemezni, de remélem, hogy a kiválasztott részletektől kedvet kaptok a mű elolvasásához.
1909-ben Kassák Lajos európai körútra indult barátjával, akit félkrisztus faszobrásznak nevez a versben. Gyalog bebarangolták Ausztriát, Németországot, Belgiumot, eljutottak Párizsba – egyszóval szegény csavargókként járták a világot. Németországban a faszobrász megbetegedett és meghalt, Kassák egyedül vándorolt tovább, majd két hét múlva új útitársra akadt Szittya személyében, aki Chilébe készült vallásalapítónak, de vérbajt kapott az úton, utóbb pedig rendőrspicli lett belőle. Belgiumban egy baloldali gyűlésen vettek részt, ahol a világ minden tájáról összesereglett forradalmárok, köztük oroszok szólaltak fel. Másnap a belga rendőrség letartóztatta és kitoloncolta őket, így jutottak el gyalog Párizsba, majd onnan haza, Budapestre. Az út körülbelül egy évig tartott, s ennek az évnek az élményeit rekonstruálja[1] a versben.
A cím kétszeresen szimbolikus: a ló a faszobrász szimbóluma, a madár a költőé. Mikor a faszobrász meghal, Kassák ezt írja: „de hát miért is mennél el testvérem / miért / a mezőkről még be sem terelted a nyájat” A faszobrász alakjában Krisztus alakja tűnik fel, aki meg akarja váltani a világot. A félkrisztus faszobrász azonban fiatalon meghal, a „nyáj” megváltó nélkül marad. A madár, pontosabban a madarak a költő szimbólumai: a mű elején még papagáj, sokszor artikulálatlan[2] szavakat használ, még nem tudja kifejezni magát, a vers végén azonban a madarak kirepülnek, elnémulnak. „madarak lenyelték a hangot / a fák azonban tovább énekelnek / ez már az öregség jele / de nem jelent semmit / én KASSÁK LAJOS vagyok / s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár”. A madarak kirepülése is kettős jelentéssel bír: a lírai én kirepült otthonról, hogy felfedezze a világot, s az utazás során költővé érett, megtalálta önmagát, önnön identitását. Ezért írja csupa nagy betűvel a nevét, mert az megtelt tartalommal, már nem puszta név. A fák pedig azért énekelnek, mert most már költő szemmel-füllel figyeli a világot, az most már „megszólal” számára, kezdi érteni. Az utolsó sor: „s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár” önironikus záró kép: csak egy biztosat tud mondani a világról, azt, hogy ő, Kassák Lajos költő, a versbeli madár szürrealista látomással szamovárként elrepül, a világról alkotott képe még nem tisztult le úgy, mint énképe.
A vers szabad vers, központozás nélküli, rímtelen szöveg; igazi tudatfolyam. A külső eseménysor elhalványított, sokszor nem is tudjuk, hol járunk, ki beszél, a hangsúly azon van, hogyan élte meg belülről az utazást a lírai én, valójában az ő lélekben megtett útját követjük végig, az öntudatra ébredés stádiumait, a személyiség artikulálódását[3].
Nézzük meg a mű első részét, az indulást!
Mielőtt nekivágnánk az elemzésnek, nézzük meg, mi is történt valójában, vagyis fejtsük fel a szöveg epikus vázát! 1909. április 25-én Kassák Lajos és faszobrász barátja hajóval elindult Bécsbe. Elbúcsúzik szeretőjétől, akinek három gyermeke van. Bécsben három napig az utcán aludtak, végleg csavargó lett belőlük, végleg elszakadtak otthonuktól. Mindössze ennyi az epikus mag, a szöveg túlnyomó részét a lírai én látomásai, reflexiói, önreflexiói teszik ki. A külső események elhalványítottak a belső történésekkel szemben. Az idősíkok váltakoznak, hol a jelenben vagyunk, hol a múltat idézi fel, hol egyes szám első személyben beszél, hol többes szám első személyben, attól függően, hogy önmagáról vagy kettejükről szól. A mondatok egymásba csúsznak, sok a befejezetlen, hiányos közlés, felszólító mondatok váltakoznak kérdő mondatokkal, a külső és a belső perspektíva folyton összefolyik, a jelen külső eseményeit mindig megszakítja a lírai én belső monológja – pontosan úgy, ahogy mindannyiunk tudatában történik nap mint nap.
Mielőtt elvetnénk a szöveget, mint zagyvaságot, üljünk le, és koncentráljunk egy percig befelé, figyeljük a gondolatainkat, s közben szemünkkel kövessük a körülöttünk lévő környezetet. Ha jól figyelünk, erre a bizonyos tudatfolyamra lelünk: egyszerre reagálunk a kintre és a bentre, van gondolat, ami verbalizálódik[4], van, ami nem – egy biztos, nem realista filmet látunk. Kassák ezt a szellemi-lelki folyamatot vetíti ki a nyelv eszközeivel, s ha jól figyelünk, nagyon is tudatosan szerkesztett, logikus szöveget találunk.
A nyitó sor a cím szimbolikus megismétlése (A ló meghal, a madarak kirepülnek) és egyben az indulás pillanatának szürrealista megjelenítése. Az időt egy indulni készülő ló és madár összemosott képében személyesíti meg, majd megtöri a látványt a „mondom” szóval, mintegy jelezve, hogy „én így látom”. De mi az a „széttárt vörös kapu”? A szárnyait széttáró madár képe csúszik át egy kitáruló kapu képébe, ami szintén az indulást asszociálja, s talán a felkelő vörös nap látványa szülte – de ez már spekuláció, a befogadó egyéni asszociációja, amely nem biztos, hogy azonos a költőével. De ez nem baj, hiszen a kassáki látomás végig szabad asszociációkra épül, s ha nem is értjük mindegyiknek az egyéni forrását, a szimbolikus jelentését igen, s ez a lényeg.
Következik a búcsú jelenet a szeretőjével. Mit tudunk a szeretőről? A szemei olyanok, mint a fekete gyémántok – mondaná egy romantikus költő, Kassák azonban azt írja: „fekete gyémántok voltak befalazva az / arcába” A „befalaz” igei metafora mintegy kimerevíti a képet, íme a kétségbeesett női szem szürrealista módon megfestve! Halljuk is, amit a szerető mond: „elmész Kasikám és én kiszáradok a pódiumo- / kon s nádler úr mázolmányaiban”. Elhervadok a bánattól – mondaná egy romantikus költő, „kiszáradok” mondja egy avantgárd utód, miközben eljátszik a szó konkrét és metaforikus jelentésével (a festék megszáradása és az ember megöregedése). Holnap talán már nem is gondolsz rám – írná egy romantikus költő, „tudtuk holnap a görbe vonalak / ho zsup ho zsup” írja az avantgárd művész az életutak szétágazásáról. „nyilván / nyilván …hát igen hm igen / nyilván nyilván” – bizony így beszélünk a hétköznapokban, ha nem akarunk nagy szavakat használni, helyettük jelentés nélküli töltelékszavakkal motyogunk − ez a vers dadaista rétege.
Mint látjuk, a stílus úgy költői, hogy közben az élő köznyelv fordulataival vegyíti a poétikus részeket, sőt az argótól („kipisálta”) sem riad vissza. A szépirodalmi stílus a klasszicizmusban volt legtávolabb a beszélt köznyelvtől, a romantikától kezdve egyre közelebb kerül a két nyelvi réteg, az avantgárd már sokszor tudatosan emeli be az utca nyelvét a művekbe.
A szövegben ezután emlékképek következnek a múltból apjáról, de ezek az emlékképek montázst alkotnak a jelen látványával:
„éreztem mindennek vége … / fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek / papagallum / ó fumigó / papagallum”
A lobogó fáklyák még romantikus asszociáció a lelkesedésre, a feneketlenségek már egyéni szólelemény és a stílus modernizálása. Az artikulálatlan szavak a papagáj szóból származnak, s az egyelőre kimondhatatlan, nem artikulálódott érzések, gondolatok helyettesítői. Ahogy haladunk előre a szövegben, ezek megritkulnak a költővé éréssel párhuzamosan.
Először csak a külső, térbeli elszakadás történik meg az otthontól, a bécsi három nap a belső függetlenedést is meghozza. („mi is az, hogy civilizáció…”) A világnak nekivágó két fiatalember tabula rasát[5] csinál, minden társadalmi kötöttségtől elszakad, minden beidegződött tudást megkérdőjelez, vagyis maguk akarják felfedezni a világot, készen kapott értékek, dogmák nélkül. „higgyétek el az elefánt nem nagyobb, mint a bolha / a vörös nem vörösebb mint a fehér”. Empirikus[6] ismereteink szerint az elefánt nagyobb, mint a bolha, de csak azért, mert egymáshoz viszonyítjuk őket, a Holdról nézve ez az igazság megdőlni látszik. „a vörös nem vörösebb mint a fehér „. Ennek a látszólag abszurd állításnak is lehet alapja, hiszen tudjuk, hogy a fehér „kevert szín”, amelyben minden más szín is megtalálható, ahogyan a prizma ezt bizonyítja. De nem biztos, hogy Kassák itt erre gondol. Lehet, hogy az evidenciák[7] megkérdőjelezésének szükségességét hirdeti, vagy a nyelv elégtelenségét a valóság megragadására. Ez dadaista hatás, mert az artikulálatlan, halandzsa szavak használata, ahogy már írtam, a még le nem tisztult érzések-gondolatok kivetülése, s ahogy a személyiség fejlődik, ezek eltűnnek a szövegből. Nézzük csak, mit ír: „mi azért mentünk / tovább kamaralógosz „. A „logosz” görög szó, Herakleitosznál a világtörvényt, illetve az értelmes beszédet jelenti. Ebből a filozófiai fogalomból megint csak hapax legomenonnal[8] „kamaralógoszt” formál, ami így már kettejükre utal, s arra, hogy mint minden öntudatosuló ember, ők is a végső igazságokat keresik, de most már elölről kezdve mindent. Ez a tabula rasa elmélyíti a gondolkodásukat: „és mélyek lettünk, mint a fekete kutak a bánya vidékén / és mentünk mentünk / 13 angyal járt előttünk” A fiatalokra jellemző radikális magatartás, lelkesedés, szinte hittérítő forradalmiság jellemzi őket, ezért a 13 apostolra való utalás. A szöveg más helyen is érintkezik a bibliai mítosszal, a forradalmárokban Jézus modern követőit látja, egy szerelmi vallomásban az Énekek éneke sejlik fel.
Nagyon érdekes, hogy ugyanabban az évben (1922), amikor A ló meghal… megszületett, Kassák megírta a Jegyzetek az új művészethez című tanulmányát, amelyben ezt mondja az avantgárdról: „a mi mai produktumaink nem az új művészet eredményei…mai eredményeink nem is művészet. Mert a művészet = szintézis. Szintetikus művészetet pedig…csak kiegyensúlyozott, egységes világszemléletű korok adhatnak. A mi korunk minden összetevőjében a labilitás kora…A „mi művészetünk” …Eredményei egy átmenetei kor irányt mutató dokumentumai.” Kassák éleslátását bizonyítja az avantgárd utóélete például József Attilánál, akire hatott ugyan a modernizmus új poétikája, de azt a klasszikus hagyományokkal ötvözi érett műveiben.
[1] Újra felépíti
[2] értelmetlen
[3] formálódását
[4] szavakat ölt
[5] Tiszta lap
[6] tapasztalaton nyugvó
[7] magától értetődő, egyértelmű
[8] egyéni szólelemény
