VASS JUDIT
ELTŰNT
az idő, nyomában
csak a tér maradt.
Terekkel, helyekkel
méred föl magad,
„csupa nyom vagy,
s csak posta voltál.”
Balgaság, butaság,
alig több egy halottnál,
s ha visszatérsz
az elveszett időbe,
örömére, szégyenére
akadsz „a világ ágbogán”,
ahol, ki tudja, miért
de fennakadtál,
s most ott csüngsz
esetlenül a ködre,
ki tudja, meddig,
vagy mindörökre,
emlék vagy tárgy,
aki ha megtalál,
tovább megy mosolyogva,
viszi őt is „a semmi sodra”.
Az eltűnt idő nyomában,
ki tudja,
milyen nyomot hagyva,
de te lebegsz,
és emlékszel önmagadra,
terekre, helyekre,
amelyek átmentek rajtad,
Lebegj csak,
mint hangok a szóban,
„ha ezt akartad.”
