Kategória: Vojtina örök

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

B-619

Amióta más bolygóról jönnek órára jámbor elefántok és kishercegek, megnyúlt hüvelykujjukkal, dimenziófüggetlen kütyüjükkel botorkálva egy idegen közegben, időnként énekléssel vagy tornával melegítünk be irodalomra.

Kütyü el…elvonókúra van kegyetlenül. Ma a Dies Irae gregoriánt tettem fel, míg átnézték az anyagot felelés előtt. Már nem lepett meg, hogy maguktól andalodnak el, az elvonás tünetei nem is láthatók, igaz, ma M hiányzott. Múltkor kérdeztem tőle: „Na, milyen volt 45 percig kütyü nélkül? ─ mire K mondja: „Hát nem látja, tanárnő? Remeg.” M nem nagyon érti, miről beszélgetünk, csak a komoly kihívást jelentő feladatokra figyel fel, azt hibátlanul megoldja, majd visszatér egy más bolygóra, nem tudom, ott mit csinál, de figyelmeztetnem kell, hogy kütyüjét vigye magával.

Óra után (reálos osztály) D odajön, hogy szerinte azért Dante szórakoztató irodalom is…döbbenten kérdezem: „Maga olvassa?” Igen, mondja, de most meg akarja szerezni, mert nem szeretné elektronikusan olvasni. Na, mondom, érdemes talán a Nádasdy-fordítást keresni. Amióta nem olvastatom a Pokolt, csak mesélek és illusztrálok, valahogy mindig van, aki rácuppan. A részlet mágiája. Tudom, az Inferno ─ nem baj.

Kisherceg meglepő dolgokat produkál. A másik kilencedikben a görög mitológiát adtam fel, s jeleztem, hogy a történeteket esti mese formájában kérem vissza (vihogás), úgy fognak felelni, mintha 3 éves gyereküknek mesélnék (újabb kamaszreakció tekintet útján elkövetve).

Mondom Grétinek: Öné a szó. Már nem emlékszem, melyik történet volt. Gréti zavarban van magától a helyzettől, hogy kamaszok között (többsége fiú) esti mesét mondjon elképzelt csemetéjének. Na, én is egy ökör vagyok, gondolom magamban, de kisegít a mágia. Mondom neki, a mese akkor jó, ha elalszik a gyerek. Alig mondom ki a mondatot, az osztály fele már a padon fekszik, a többi is követi példájukat, az egyik még odaszól: „Tanárnő, nem lehetne leoltani a villanyt?” Leoltom.

Gréti még hallgat, feszeng az első mondatokban, aztán valami történik, és görögni kezdenek a szavak, a 14 éves lány jól intonálva, igazi mesébe kezd… meg ne kérdezd, mi történt…nem tudom…Rajzolj nekem egy bárányt.

augusztus 4, 2020 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT NOVELLA

TALÁLKOZÁS EGY FIATALEMBERREL

Ma együtt kávéztam Karinthyval a Hadikban. Egyszer csak ott termett az asztalomnál pizsamában, kötéssel a fején.

  • Megengedi, asszonyom? – és a székre mutattam.

(Ja, hogy ez egy abszurd, gondoltam és bólintottam.)

  • Hát persze, mondom, csak meg ne kérdezze mi van a repülőgéppel és a büszke és szabad Magyarországgal!
  • Nagyon kedves − szólt és leült – de én mást akarok kérdezni : Mi az a masina, amin pötyögni tetszik?
  • Ez a laptopom. Tudja, olyan, mint egy írógép, csak nem kell hozzá papír.
  • Megnézhetem, asszonyom?
  • Ó, hogyne.

Elé toltam, de előbb elmentettem, amit éppen írtam. Nyitottam neki egy új Word dokumentumot.

  • Tessék, próbálja ki. Nem kell sort váltani, magától csinálja.
  • Köszönöm, asszonyom!

Pötyögni kezdett, én pedig számolni: kötés van a fején, még pizsamában, tehát maximum egy hónapja lehetett a koponyaműtétje, mikor is volt, kikeresem a neten, ergó most 50 éves, tehát 11 évvel fiatalabb nálam, két év múlva meg fog halni.

  • Jaj, melléütöttem. – szólt.
  • Sebaj− mondom, megmutatom, hogyan kell törölni. Mint egy viháncoló gyerek, úgy örül neki.
  • Fenomenális, kérem! Ki gyártja?
  • Ó, hát sokan.
  • Csak azért kérdezem, mert tökéletesíteni lehetne azzal, hogy mondja is, amit gépelek.
  • Már azt is tudja – mondom megdicsőülten.
  • Á! Mit kell hozzá megnyomni?
  • Ja, ez a típus azt nem tudja. Tudja, az nagyon drága.

Megszólal a mobilom, mikor beszélni kezdek bele, dicsérően tekintettel rám néz.

  • Önnek van okostelefonja?
  • Bocsánat −kérdeztem – de hát ezt honnan tudja? Aztán eszembe jutott, hogy ez egy abszurd novella, tehát semmi értelme a kérdésnek. Tudja, és kész. – Egyébként hogy van, Mester?
  • Jaj, kérem, ne használja ezt a szót! Az igaz, hogy én vagyok az egyetlen zseni, de Mester?…ugyan, kérem! Megengedné, hogy az okosán felhívjam Arankát?
  • Tessék – mondom hüledezve. Beszélni kezd. – De hát a szám – akarom figyelmeztetni…
  • Ó, arra nincs szükség! Aranka, drága, Boga üzeni, hogy nincs itthon elég cukor, legyen szíves venni, a fiaink pedig azt, hogy siessen haza, mert az apósának gyereke született.
  • Na de…Karinthy úr…Ön úgy rácsodálkozott a laptopomra…a mobilt meg olyan otthonosan használja.
  • Ó, van nekem is, csak otthon hagytam.
  • Esetleg megkérdezhetném, mit üzen a mai magyaroknak? – kérdezem, mint egy szenzációra éhes riporter.

Int a pincérnek: Fizetnék! A pincér odanyújt egy papírt, Karinthy aláírja. Nem is fogyasztott.

  • Fizetem a hölgy kávéját. Mit üzenek? Azt hogy: „Na-na!”
  • De hát ezt 1919-ben üzente Kun Bélának…
  • Ne mondja! Annak már 100 éve. Hogy repül az idő…

Kedvesen bólintott, és a Bartókon felszállt a 49-es villamosra.

augusztus 4, 2020 / Vers

VASS JUDIT

AZ ÖREG

nem magántanár,

nem ügyel részletekre,

bolygónyi neuron

ügyködik mellette

saját kis kozmoszán,

vagy lustán elhever,

és néha angyal röpül át,

valami csend emel,

s néha fojtott röhögés

a pillanat vége,

az Öregnek fáj,

de nem mozdul rá

minden szentségtörésre.

Nincs kőbevésett óraterve,

se tanmenet uralma.

Az Öreg néha viccel,

és sosem etatista.

augusztus 4, 2020 / Vers

VASS JUDIT

LEVITÁCIÓK

G.K.-nak





És velünk lebeg

a tér is.





Irigyli tudásunk:

árnyunk fölé

lobbanásunk

a légre.





Betonba kövült

gyökerek

húznának vissza

a semmiértbe.





És megkapaszkodunk

a lég finom üvegére,

hol arcunkat táncolja

a fény éjsötétje.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VÉNY NÉLKÜL

A tanárságra nincs recept. Vagy arra születtél: magyarul kiskorod óta nevelési kényszered van, vagy nem. Vagy kiderül időben, vagy nem. Itt van például az öcsém: született tanár, de a sors máshova sodorta – tehát fiatalabb kollégáit neveli egy más terepen, és tanul idősebb bölcsektől mindhalálig. Pályatévesztett. Helyette sok, „gyerek közelébe nem engedném” figura gyötri magát és a nebulót a pályán, ahová vény nélkül léphetsz, ha érted, amire gondolok.

Idén leérettségizett az utolsó osztályom. Igaz, van még 2-3 évem, de osztályfőnök már nem leszek – nem is akarok. Tudni kell időben abbahagyni, mielőtt nevetség tárgya lennél. Mielőtt végképp elnagymamásodnál. (Most hosszan írhatnék arról, milyen tragédia, hogy a szakma elnőiesedett.)

Érettségiző osztályaimtól kétszer kaptam emlékbe nádpálcát. Nevettem, és fájt, hiszen magamat mindig a „szeretet és szigor” liberális archetípusának tartottam. Hangot fel nem emel, meg nem aláz, megbocsát és emberséges – a tanár is ember, de nem az a dolga. A gyerekek isteni attribútumokat várnak el tőled, ne áltasd magad.

Nekem a tanárság sosem volt stand-up comedy, tűzijáték. Mivel autodidakta vagyok, megtanultam, hogy igazi tudáshoz csak vér-verejték útján jut az ember. Nem hiszek a hókuszpókuszban. A digitalizáció sokban megkönnyíti a tanár munkáját, de nem rövidíti le a tanulás folyamatát. A diák kimarad a látványosság mögötti sziszifuszi munkából, azt hiszi, hókusz és máris pókusz. Elég megnézni a ppt-ket vagy preziket, amiket készítenek. Nincs mögötte a klasszikus filológusi, értő kutatás. (Jól értsd, ez nagy baj. Rendszeresen felfedezik a melegvizet. Humán területen. Reáltárgyakból jobban állunk.)

Irodalomtanár vagyok, tehát műveket elemzek. A diákok többsége ezt alkímiának tekinti. Ha megkérdezem, miért hisznek egy orvosnak, egy magyartanárnak miért nem, fennakadunk a „szakember” fogalmán. Egyszer, mikor egy Babits-vers kapcsán bődületes marhaságot védtek velem szemben, a következő órára becepeltem a Babitsról szóló tanulmányok egy részét – fél métert tett ki – mondván, nem csak a Babits Összest olvastam, hanem ezeket is, meg amit nem hoztam be. Néztek.

Nézünk. Az ifjabb generációk hüvelykujjában ott az újkor applikációja. Ők mesélik el, mit tudok velük varázsolni – megtanulom.

És azután töröm a fejem digitalizált fejtörőkön, hogy az agyuk ne legyen szobordöntögető, elvakult jelen, hanem a múlt tapasztalataival barázdált, élhető jövő. Agy. Vény nélkül.

augusztus 4, 2020 / Vers

VASS JUDIT

ET LABORA





azt hittem

rétest sütök

vagy csókolózom

Yorkban

vagy  megdöbbenek

jé anyám vihogott

a szemináriumban

míg zengett az ének

és rémlik

hogy hódolni kellett

Árpád vérének

vagy Trianonban

köpni egy jó nagyot

és azt hittem

végül is itt vagyok

ettem satöbbi

ami kell

még nevem is volt

amit helyesen írtak

anyám szerb volt

vagy horvát

apám egészen magyar

vagy a fene se tudja

de néha szép volt az  igaz

és én Viszockijjal

kergettem sírba

a szomszédokat

egyszóval

azt hittem bejglit sütök

de egy tót suhanc

kipurcant Segesvárott

ezért nem lehetett

akárhogy

csak úgy pacsázni

bele a Balatonba

mert mindig belepofázott

most is

beledumál a csattanóba

hej barátim

hol labora

kollaborálok

augusztus 4, 2020 / Vers

VASS JUDIT

FANYAR

mementó,

fakó és feslett,

mert jobban őrzi színét

minden lét fonákja.

Vagy láttatik ekképp,

s csak játszik velünk

a dolgok viseltes ideája.

augusztus 4, 2020 / Vers

VASS JUDIT

A SZÍNÉSZ

verdesett,
szinte kétségbeesve.


Egy pillanatra csak,

hogy magához kösse
az álmos publikumot.

Úgy tetszett, 
mindent tudott,
s elhagyta minden.


A csendölő gesztusok,
az ajtókilincsen 
felejtett ujjak idegjátéka,
a leejtett hang, a néha
félbehalkított mondatok
kopogva döngtek vissza

a fényfüggönyön onnan.


Lidérces kopogás
a sminkelt unalomban.

Érzed,
és meg nem magyarázod.
Belőle, vagy belőlünk hiányzott
valami tegnap este.


Talán csak

a rész nem osztható egésze.

Vagy csak
az istenek untak ránk,
s a mágiának vége.

augusztus 4, 2020 / Vers

VASS JUDIT

EGYSZER CSAK

elhiszünk egy mondatot.

A szabad gondolat is

csak választott dogma.





A féktelen folyamatokra

hidakat ível a kényszer,

hogy győzze az áradást,

míg innen a túlra lépdel.

augusztus 4, 2020 / Vers

VASS JUDIT





LARINA

napon már néha langyosodik,

de csak vers kedvéért

szökik május februárba,

költészet-valóság

csak Petőfinél jár párba’

Goethe nem számít, 

„az olimposzi szörny”

eleve nem száll be romantikába,

és Puskinnak is elmegy a kedve,

ahogy illik, szépen lezárja,

kipontozza a valóságot,

hősnőnk hazug hűségbe dermed,

s  költőnk sz bózsij pómoscsju

beugrik Anna Petrovnához.





Mert Hold az egy-igazság,

Olga, a fülig piruló táncos,

Tatjána méreg, lőtt seb és halálos:

nem a való hát, és nem is égi mása,

Lenszkijek költik és Anyeginek

Olga Larinákra.





Tánya, ha él ilyen, amolyan vénlány,

szinglire veszi szomszédok szája,

nem egy nagy ész, s csak ritkán érdekes,

de érdekli világ folyása.





„Szia életem!” – szól a takarítónő,

és Larina bólint: Van igazsága…