EGY
ideig az én
hasonlít önmagára
de aztán szőni kezd
a gének álruhája
halottak burjánzó
körme-lelke
lemásolt ráncok
hajolnak tükreinkre
úgy járnak-kelnek
ezen a más világon
hogy ami fájt
nekünk is fájjon
s ki tudja milyen
rétegekből törnek
torkunkra-szemünkre
érthetetlen könnyek
egy idegen arc
honnan ismerős
s mért hogy az agy
nem törli őt
a tereket-időket
össze ki kuszálja
s mért hogy az én
nem fér önmagába
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT ÚT
ANYÁM KÖNNYŰ ÁLMOT ÍGÉR
Ferike Pestig bólogatott előre-hátra, mint a gyerekek, akiket nem ringattak. Marosvásárhelyre fordulva, a sofőr hátra szól, jobb lenne kikerülni, már úgyis nehezen bírják a kölykök a hosszú utat. És valóban, utoljára Csíkszereda környékén pisiltettük őket.
Csak a felbolydult Kolozsváron tudjuk meg, miből menekített ki minket a véletlen az utolsó pillanatban. Magyar rendszámú Ikarus, egy busznyi árvaházi gyerekkel.
Itthon még néhány napig látogattam Ferikét, nehezen szakadtam el a közösen töltött 15 órás úttól, szőke és szomorú buksijától. Meglepetésemre anyám nem is ódzkodott a vad ötlettől, hogy örökbe fogadom, bár tudtam, nincs sok esély rá, hiszen Kanadában várta nevelőapja és családja.
Aztán sokáig már csak Sütő András véraláfutásos szeme rémlik a TV-ben ── neki az utolsó előtti pillanat maradt. Ferikéért pedig az utolsó utáni pillanatban érkezett meg a befogadó családja, már minden gyereket elvittek. Most 32 éves valahol Kanadában ─ legyen az álmod könnyű.
VOJTINA ÖRÖK
Az emberélet útjának telén
egy végnap-járta lejtőre jutottam,
mivel az igaz útat ellepém.
Már én-tömegekben járnak ottan
regények-versek, s nem papok-apácák
szerelemtől-bortól jóllakottan.
Tudások-fájások fel-lejárják
agyam lajtorjáját egészen szívig,
lejtők-hegytetők még visszavárják,
már sánta lelkem duzzadva hízik,
eledeléül nem lárvák se férgek,
de tercinák pörögnek. Tíz napnyit
enged talán vagy ezret még az élet,
lekörmölöm hát vígan, amit látok:
lejtőn-lejjebb nincs, amitől féljek.
VOJTINA ÖRÖK
HÁTRAARCOT
„… csinált,és háromszor megáldotta
nagy hókuszpókusszal
a tornyot, az egész környéket
és az ébredező hegyláncokat…”[1]
mindig későn jutunk oda,
ahol újra gyermeki széles
a nap felnőttes mosolya,
és összejátszik ellenünk
unalom, öröm, kései belátás,
hogy hiszen tudtuk:
a szó mágiáját veszélyek gyújtják,
de még nem volt rá mondatunk elég,
végül az is elég, elég…
a füstjük fojtogat, hajt
egy félvilágon át, a tüdő helyet keres,
hol oxigéndús a YES,
de elszakadni ki tud, ha nem lehet.
[1] Joyce: Ulysses. ford. Szentkuthy Miklós
EGY MEG NEM ÍRT HAJLÉK
Rövid utcában sok helyen lehet várni. Az ember elücsörög itt-ott, aztán, ha megunta, arrébb mozdul az árnyékokra. Már nem kéreget nyomulósan, erőszakosan, az ismerős pofáknak feltűnik a csend, már mindenki tudja, hogy a férje „elment”. Már maguktól adják a cigit. Az ember jobbra-balra néz hajnaltól hajnalig: jön-e még?
Ronda szája volt, mocskos és erőszakos. Ezen a pár utcasarkon üldözték egymást, mocskosan, erőszakosan. Megriadt, akinek berobbant a látó-és hallóterébe a mélyvilági pár. Hogyan is lehetne hívni őket? Csak riasztani tudtak, mint a poklok kitátott és erőszakos torka.
Mert milyen jó is volna, ha egyszer csak újra feltűnne dülöngélő, sovány és torz alakja, püfölné a napot erőszakos és mocskos szája, még egyszer utoljára. Vajon ma jön-e?
Egy manikűrözött kéz érinti meg a vállát, és meggörnyedt háta mögül odanyújt egy cigit. Egy vagy két éve még beszólt neki, ha azt mondta: nincs. Beszólt erőszakosan, mocskosan. Nem fordul meg. Nem látja az arcát. Valaki adott egy cigit. Mindegy. Azért visszaint valamiféle köszönömöt.
Egy megcsendesült nő szinte kopaszra nyírt fejét tartja remegő, piszkos ökle. Jön-e? Vagy csak emlékezni ücsörög ide.
VOJTINA ÖRÖK
VALÓ
Minden hazugság, földön, ami szép,
Így mosdattuk a való szennyesét
Connecticutban, a Duna-parton
tisztára, hogy álom is maradjon
holnapra majd, mit szebbre építünk,
de szférák zenéjét elunja a fül,
és dallammá lesznek disszonanciák,
s az isten képét szíjjal ostorozzák
Miért-e lom?
Országok rongya: zaj-irodalom,
nem volna szép, ha égre kelne
pocsolya, sár, és a végtelenre
újabb kapukat nyitna fent a lent…
költő legyint, és megpihenni ment
verslábakon a megrogyott világ,
az isten képét, isten ostorát
talán nem is érdekli már a vers se…
VASS JUDIT
EGY ÁTÍRT REGÉNY
A RAJONGÓK
Mikor Radnóti megtudta, hogy Móricz Zsigmond átírja Kemény Zsigmond regényét, A RAJONGÓK-at, valami olyasmit írt a Naplójába: „Rá kellene ütni a kezére.” Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet vele. (Szerénység, légy vezérem.) Móricz megérezte azt, amiért később Illyést gyalázták, mert átírta volt a Bánk bánt, mint azóta többen ─ szóval, megérezte, amit szegény Spiró György uszkve 40 éve hajtogat halkan, hogy amúgy modernizálni kellene már a régimagyart, mert nem lesz olvasója. Hja, az angol identitás kibírja a klasszikusok újraírását, a miénk nem.
Rajongó újraolvasó vagyok: karácsonykor kötelezően Bűn és bűnhődés,
húsvétkor A Mester és Margarita, és persze, az angol írónők romantikája Szabó Magdával Für Elise allefelle, de németül már elfelejtettem, ezért csak a diákoknak mondom félig-sznobul komolyan: Bulgakovot oroszul, Shakespeare-t angolul, Goethét németül, Aranyt magyarul és Voltaire-t franciául, ha tudnék volna.
Tehát újraolvasnám Jókait-Keményt, de már hat a szakmai ártalom, az első oldalakon feszengeni kezdek: Na, ebből egy átlag gimnazista kb. a kukkját se.
Kár. Milyen jót derülnének, ha A RAJONGÓK kapcsán elmesélhetném kedvenc anekdotámat Móricz Zsigmondról.
Történt ugyanis, hogy Zsiga II, a Móricz, az Erdély-trilógia kapcsán Tündérkertben bújta a levéltárakat, s (tán Kolozsvárott) egy református tiszteletest faggatott A rajongók történelmi hátteréről, kérdezvén: „Hát, Tiszteletes úr, hogy is volt azzal a zsidó lánnyal (értvén A rajongókat, amelyben az egyik főhős titkos szerelmi viszonyt folytat a rabbi lányával, ha jól emlékszem)” ─ mire a tiszi fülig pirul, hímez-hámoz, ezt vajon honnan tudja az író úr… hopp… fején a szöget!
Szóval, rajongó nemzet vagyunk, akárcsak a többi, mert az ember soha nem növi ki a bálványimádást, ezért van kevés esélye a Názáretinek, akit ünnepre tartogatunk, corpusnak, a nyolc boldogságot pedig leszűkítjük egyre, ahogy Arany megírta volt: „Hasadnak rendületlenül…”
Az magyar rajongás igazi hungarikum.
Mi, mélymagyar és híghunor csak addig vagyunk fanatizálhatók, amíg nyerésre áll a csapat. Addig isten iz dö limit, meg a pilisi csakra: ria-ria, azzal az utánozhatatlan magyar a-val, hiába, na, csoda ez a magyar nyelv! Akkor kezdünk mohácsolni, ha a csapat zakót-sallert-kötényt kap. Akkor rajongás-inverz dö limit, de legalábbis lincsbeszéd: szemét hazaáruló banda ─ mert A HAZA MINDEN ELŐTT. Igaz, nem tudja, mit is értett e négy szócska alatt a Talpra magyar költője, meg bús düledékeiden mit ér, de minden előtt.
Mélymagyar és híghunor csak addig rian-riázik, míg a szarvasra lehet kenni mindent. Mert ugye, mi már rég megbűnhődtük, ahogy Toldi írta olyan szépen a nyári napnak alkonyúlatánál, az egykettedes dolgozatban. Konyúlunk megint.
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
MONDOM Zé-NEK
Margó mondja-mondja, már megjártuk Nagyszombatot, Pozsonyt, a Szilikon-völgyet, rákérdez, hogy a templomot, amiből épp kijöttünk, rendesen felújították-e (nem, giccsreál), közben kiderül, hogy ugyanolyan nevű gimnáziumban tanított, csak épp vidéken, csevegünk, gyerekeink veszik a lapot, felajánlják a segítségüket, egy kukászsákban visz egy nagy kukát valahol, a 36 fokban, és megdicséri kölykeinket, hogy el mertük hozni őket 3 napra kirándulásra −ritkaság, mondja. Hja, mondom, a mieinket mindig megdicsérik. Rajtunk kívül. És tényleg.
Mondom Zé-nek, az öregeket meg kell hallgatni, akkor is, ha unnak minket. Zé odamegy, hallgatja, de szerintem nem nagyon fogja, hogy a konzervatív habituson át egy szabadabb-árnyaltabb beszédet hall, egy csudanyelven, úgy hívjuk: magyar.
Margó mondja-mondja, már engem is untat, mert jól tudom, amiről beszél, ők meg nem értik, de érzik (hála a szülőknek), hogy épp az örökségüket nem értik.
Alkonyatkor Bé elgitározza-éneklem a https://youtu.be/gQ_US0D3_LI -et −furcsa, nagy magyar dal ez.
Este, ötszáz, bizony dalolva ment, és megverte a wales-ieket, de én nem hatódom meg. Mondom Zé-nek, majd akkor szóljanak, ha legalább Európa-bajnokok az aranylábúak. Ezzel tartoznak apámnak, aki 1986-ban majdnem infarktust kapott a második gól után, de ezt el kell nekik magyaráznom, még gondolat sem voltak. És tartoznak másik apámnak, aki Montgomery díszpolgára immár.
Várunk a vonatra, 5 percenként közlemény arról, hogy épp hány percet késik. Nevetünk. Nem tudják, hogy mi már 40 éve.
Hirtelen befut Margó, és mondja-mondja. Egy idő múlva kapcsol, hogy mi a tegnapiak vagyunk, boldogan folytatná, de már nincs kinek. Érti a testbeszédet és a nyelvet, arrébb húzza „kocsiját”, cseresznyét visz az unokáknak, és elegánsan tudomásul veszi, hogy ifjabb kollégáinak már terhes.
És most tényleg nem tudom, hogy hibás-e valaki. „Hajt az idő, nem vár…”
Köszönjük, Margó.
VOJTINA ÖRÖK
A KORA HAJNALT
szerettem mindig,
a kozmikus rendet,
mikor az alvók
még fordulnak egyet,
s koboldok – tündérek
haza mennek
körútjain az égi etikettnek.
Még várok egy kicsit,
hogy a fény
körém rajzolja a házat,
de a zaj
már nem ér a kintben,
nekilátok a dolgok
rám rótt kozmoszának.
Már kívül esem
fény-árnyék öklözésen,
elkalandozik bent
néhány gondolat,
mellém zuhan egy ág,
vagy jambust ölt egy emlék,
s
békévé oldja
a kinti zajokat.
Isten hozott, ha jössz.
Akárki vagy.
A cipődet hagyd csak ─
ez nem múzeum.
De tűnődő portrék
tartják a falakat.