Kategória: A tanár is ember, de nem az a dolga

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MATURÁLUNK

Csoda történt. Az idén nincs érettségiző osztályom. Kicsit idegesít, sokszor az az érzésem, hogy valami nincs rendben, valamit elfelejtettem. De nem, tényleg.

Foszlányok múlt idők maturájáról, úgy is, mint időkapszula egy kevesek által értett nyelven, és kereng majd a végtelenben.

A TÖRTÉNELEM a kedvencem, talán mert értem a bakköpéseket és aranylövéseket. Második világháború, magyar csapatok hatolnak a SZU-ba, egészen a…na meddig is, kérdi a tanár, én értem lemondó tekintetét, hiszen a térképen írva vagyon, nézi is maturandus piszkosul és nagyon, s végül homlokára csap: Ja, Don-kanyon! (De meglehet, hogy kötőjel nélkül mondta.)

RÁKÓCZI SZABHARC, na ki várta a fejedelmet a határon, a kérdés, mint a fuldoklónak dobott mentőöv lebeg a nemzethalálon, hát persze, hogy Tamás a talpasok Esze, de az elnök már nem várja ki, súg és a  fejét böködi: Ja, villan maturandusunk: „tököli!”

„A dzsentrik egy külön KASZT alkottak.”  Hallom kolléga fejéből a rímet, de arcunk rezzenetlen, már öt perce látom jegyzetein a könyörtelen és talpas kettest.  Mert legyünk őszinték: a második mondat után eldőlt, nem a vizsgán, jóval előtte ─ a kivételek a mi babérkoszorúink. Ma úgy mondják: hozzáadott érték.

Kérdem én: mi? Ami nem pontozódik: azt csak mi látjuk: az embert, aki…na mindegy: és most mégis útjára bocsátjuk, és mi tudjuk, miért. Ez egy SZAKMA, még ha ért is hozzá boldog-boldogtalan.

Mi, összeszokott vizsgáztatók, már nem akarjuk bizonygatni intelligens kérdéseinkkel sem az Elnöknek, sem egymásnak, hogy ezt az épületes marhaságot nem mi generáltuk, mi tudjuk, de genere, és ez is belefér. Bár csak ennyi veszett volna Mohácsnál. Az érettségin a zseni is mond sületlenséget, és a gyengébb is tud nagyot villantani.

Maturandus a magyar reneszánszból felel, s megjegyzi, hogy Károlyi Gáspár lefordította és kinyomtatta a teljes Bibliát a 16. században. Belém bújik az ördög, és bár nem szokásom, „beleszólok”, hogy 1590-ben. Maturandus rám néz kicsit feddőn: „Igen, az a 16. század.” Nevetek és bocsánatot kérek. Neki van igaza.

Lejárt a mosógép. A tanár is ember. „Mossa, mossa…”

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

  Először csak anyuka jól nevelt fiacskája mosolyog rám tisztelettudóan. Másodszor rájövök, hogy felsőfokon beszél angolul. Harmadszorra megnyeri a matekversenyt, de akkor telik be a pohár, amikor anyuka megmutatja PÉ díjnyertes rajzait, figyelmeztetve, hogy én azokat „nem láttam”, mert a gyerek nem szereti, ha mások tudnak róla. Szóval, még szerény is. Hja, van neki mire. Lesz is irigye, gondolom, de láss csodát, nem lett. A háromdimenziós Antigoné-jelenete azonnal lefegyverzett mindenkit.
A legkönnyebb tanítványaim egyike volt a 37 év alatt – csak békén kellett hagyni. Békén, ha késett, ha bohóckodott, ha lógott, márpedig azt nagyon tudott─ egyik osztálytársa szerint tízalkalmas bérlete volt az iskolára. Hát körülbelül. Ő volt az, akinek szinte fölösleges volt iskolába járni. Abból lett volna ötös, amiből akar, alig tanulással. Vágott az esze, mint a penge, de többnyire türelmesen kivárta, míg a többi is kapcsol. Mennyi elveszett idő!   Mert nem mindenkinek való a közoktatás.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

A SÁL

Hét óra húsz. Az első órára ügetek. Még frissen-fiatalosan, a folyosón meg, ó igen, nevelésre epedő kis családom, a szájakon álombeli mézek. Hát ahogy körbenézek, a földön valami csíkos, talán a szokásos elhányt ruhadarab, magányosan a világ ág-bogán. Tekintet reá nem akad, hogy felvegye, pedig rikít rendesen. Egy sál.

Ah, pedagógiai pillanat! Környezetvédelem plusz felelősségtudat, együttműködés, problémamegoldó képesség, kreativitás.

Leintem a forgalmat. Hölgyeim és Uraim, jó reggelt, legyenek szívesek idefáradni. (Még nem tudják, hogy a gyülekezést be kellett volna jelentenem a rendőrségen, nem tudnak ezek semmit.) Azért viszonylag engedelmesen, bár a szokásos szövegértési nehézségekkel sikerül csak körbe állatnom a szemet szúró problémát. Tekintet reá nem akad. Szemközt egy tizedikes forma LÁNY közelít… már tudom, mi jön: átlépi, esetleg belebotlik és félrerúgja.

Kompetenciára éhes tekintetek tüzében ismétlem a környezetértési feladatot: Hölgyeim és Uraim, íme a megoldandó probléma, mutatok a földön heverő sálra. MI IS A TEENDŐ?

A KÖR néz rám … Némi gyanús irónia csillog a pupillákon. LÁNY mosolyogva: Tanárnő, ez az én sálam, épp fel akartam venni. Lehellet megszegik.

Még az a szerencse, hogy nem értik. Nem értenek ezek semmit. Halk kuncogás a hátam mögött. Én némán, magamban vihogok. Már megint ostoba voltam.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

P-APUKA

Figyelem: Ez az írás nem a tanárok tévedhetetlenségéről szól! Bár lehet több olvasata…

P-Apuka 4 évig szántotta az iskolát és a pedagógiát. Rossz szakmát választottam, amihez mindenki ért, abban tehát nem lehetek szakember, csak mindentudó laikus.

Egy verselemzés, magyarul értelmezés kapcsán, mikor egy csemetém egészen vad történelmi jelentést tulajdonított egy toposznak, megkérdeztem tőlük, elhiszik-e egy orvosnak, egy mérnöknek, hogy szakember? Persze− mondták. Egy magyartanárnak miért nem hiszik el? Miért gondolják, hogy belemagyaráz a műbe, de bezzeg a diák értelmezése tuti? Hümmögtek. Másnapra becipeltem 30 cm Babits-irodalmat, majd a kezemmel meghosszabbítva mutattam, kb. mennyi tanulmányt olvastam csak Babitsról, azon kívül, hogy tőle mindent elolvastam. (Na, jó, nem minden levelét.) Ugyanis hajdani magyartanárom azzal tehetséggondozott engem a gimiben, hogy azt mondta: „Ha én egy nevet kiejtek a számon, rohansz a könyvtárba, mindent elolvasol tőle, utána pedig amit róla írtak.”

De maradjunk P-apukánál, akinek gyermeke az osztályomba járt, ezért egyszerre voltam magyartanára és osztályfőnöke. Az első év első szaktanári fogadóóráján, úgy november tájt, P-apuka leül mellém az asztalhoz, és sokat sejtetően, hangját halkítva elszörnyülködi nekem, képzeljem el, a magyartanár számon kéri a verslábakat. Kemény volt. Kénytelen voltam megvédeni a magyaros kollégát, mondván, hogy a ritmusérzék fejlesztése…meg minden. Hogy mikor jött rá, rájött-e, hogy én azonos vagyok magammal, nem tudom, de többet nem érte szó a házam elejét.

Elejét érte azonban az egyik kollégám, aki a folyosón helytelenkedő egyik csemetémnek megfogta a karját, ekképp jelezve testbeszéddel, hogy ami sok, az sok. Gondolom, közben rá is nézett. Hú, ebből mi lett! P-apuka, mint lokális ombudsman az igazgatónál képviselte szülőtársait az iskolában uralkodó fizikai-tanári erőszakkal szemben. (Mellesleg ez a kollégám volt az, aki gyakran idézte apját: „A pedagógia az a mező, ahol minden paraszt szánthat.” Ne tessék kapkodni a levegőt, a „paraszt” szót soha nem használom „tahó” jelentésben, mint ahogy a „proli”-t sem.)

Magyarországon az egy főre eső oktatási szakemberek száma kettő. Csak az Amerika-szakértőké több. Azért továbbra sem mondom meg az orvosomnak, hogy szerintem mi bajom van.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖSZÖNJÜK, MARGÓ

Margó mondja-mondja, már megjártuk Nagyszombatot, Pozsonyt, a Szilikon-völgyet, rákérdez, hogy a templomot, amiből épp  kijöttünk, rendesen felújították-e (nem, giccsreál), közben kiderül, hogy ugyanolyan nevű gimnáziumban tanított, csevegünk, gyerekeink veszik a lapot, felajánlják a segítségüket, egy kukászsákban visz egy nagy kukát valahol, a 36 fokban, és megdicséri kölykeinket, hogy el mertük hozni őket 3 napra kirándulásra −ritkaság, mondja. Hja, mondom, a mieinket mindig megdicsérik. Rajtunk kívül. És tényleg.

Mondom Zé-nek, az öregeket meg kell hallgatni, akkor is, ha unnak minket. Zé odamegy, hallgatja, de szerintem nem nagyon fogja, hogy a konzervatív habituson át egy szabadabb-árnyaltabb beszédet hall, egy csudanyelven, úgy hívjuk: magyar.

Margó mondja-mondja, már engem is untat, mert jól tudom, amiről beszél, ők meg nem értik, de érzik (hála a szülőknek), hogy épp az igazi örökségüket hallják. Alkonyatkor Bé elgitározza-éneklem a https://youtu.be/gQ_US0D3_LI -et −furcsa, nagy magyar dal ez.

Este, ötszáz, bizony dalolva ment, és megverte a wales-ieket, de én nem hatódom meg. Mondom Zé-nek, majd akkor szóljanak, ha legalább Európa-bajnokok az aranylábúak. Ezzel tartoznak apámnak, aki 1986-ban majdnem infarktust kapott a második gól után, de ezt el kell nekik magyaráznom, még gondolat sem voltak. És tartoznak másik apámnak, aki Montgomery díszpolgára immár.

Várunk a vonatra, 5 percenként közlemény arról, hogy épp hány percet késik. Nevetünk. Nem tudják, hogy mi már 40 éve.

Hirtelen befut Margó, és mondja-mondja. Egy idő múlva kapcsol, hogy mi a tegnapiak vagyunk, boldogan folytatná, de már nincs kinek. Érti a testbeszédet és a nyelvet, arrébb húzza „kocsiját”, cseresznyét visz az unokáknak. Sírni tudnék.

Köszönjük, Margó.

H3

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

H3

Ha az ember több évtizedet tanít az alma materben, elkerülhetetlen a „vérfertőzés”. Bármerre járok a városban, biztosan találkozom valakivel, vagy hallok valakiről, aki szintén oda járt, és persze tanítottam, vagy hattam volna, de megúszta.

Ha egy jóképű férfi rám mosolyog, rögtön tudom, így folytatja: „Jó napot, tanárnő!” – én pedig törhetem a fejemet, hogy őt vagy a gyerekét, ma már az sem kizárt, hogy az unokáját tanítottam. A dolgot tovább „aberrálja”, hogy különböző generációkból való tanítványaim lelnek egymásra a világ valamely táján, és akkor beáll a tohuvávohu: ki, mikor, de hogy kerülnek össze? Olyan vagyok már, mint szegény József Attila versében a „visszhangzó családi kripták.” Néha attól rettegek, hogy beállít Petrovics István, és bikacsökkel kéri számon rajtam, miért hagytam elkujtorogni a fiát.

H3 eredetileg szőke, keszeg fiúcska volt, kérdeztem is az atyát: „Sportol ez a gyerek valamit?” Papa göcög a nevetéstől: „Tanárnő, mindennap órákig püföli a homokzsákot.”

H3, alias szelíd, szőke jó tanuló, tudott viselkedni, elvégre a homokzsák önkontrollra nevel, meg is lett hamar az összes nyelvvizsgája, a kitűnő érettségije, sajnáltam is hogy nem humán szakra megy, de nem erőltettem.

De addig püfölte azt a zsákot, míg kigyúrta magát és magából a dupla humán diplomát, és egyszer csak beült a tanáriba kollégának, de már tar fejjel, bár ifjan. Sok „hajaszála hullott a tudományokért”. Keszegből izompacsirta, hangját-alig-hallodból öblösen bömbölő suttogás lett.

H3 hátrányosan halmozott helyzetű: magyartanára, angoltanára és osztályfőnöke voltam, de nagyon örülök, hogy nem hasonlít rám sem stílusban, sem módszerekben. Autonóm. Respect.

Mikor megérkezett, épp végzős osztályom volt, osztályfőnök-helyettes nélkül, adódott tehát, hogy felkérem, jöjjön velünk kirándulásra.

„B” az osztályomból titokban elmesélte nekem, hogy rajongott zenészéről, R-ről véletlenül kiderült, hogy H3 osztálytársa volt, aki most az ő osztályfőnök-helyettese. R, a hajdan csendes, sztoikus, ma már külhonban is csápolt zenész, mikor megtudta, hogy H3 tanár lett, csak annyit mondott:

„Tudtam, hogy el fogja cseszni az életét.”

Nem teszi. SZMÁJLÍZ !

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

A RÁKEMBER

Péter hátrafelé araszolt a folyosón, s mikor kérdezték, „Mi a francot csinálsz?”, blazírt arccal szólt vissza: „Én vagyok a rákember.” Másnap, visszatérvén a arccal-előre haladáshoz, a kérdő tekintetekre csak azt súgta: „Pszt, inkognitóban vagyok.” Egyszóval fárasztó tudott lenni.

Rákember kezdetben kicsi volt, a szeme-sem-áll-jól hadosztály önkéntese. Állítólag már két gyermeke van és komoly szakmája, ami csak azokat lepi meg, akik nem tulajdonítanak elég jelentőséget a tréfának, akik az idiótában csak hülyét látnak.

Rákember, míg az iskolapadot koptatja, hadosztály-parancsnok, aki csak egy felettest ismer: a viccet, kezdő-és felsőfokon, ahogy a helyzet kínálja. És Rákember helyzetet ki nem hagy. Ha elkapja „a perc, az isteni”, humora fergeteges, amit rezzenetlen arccal nyugtáz közönsége vihogásában. Szeme napi 24 órában lesi az alkalmat, mert tolvajt és csínyt alkalom szül, s mert csínyére van miden adandó alkalom: a nevelész baklövése, nyugalma, idegessége, ha kell ruhája, rákember nem bánja, szóval bármely poénra alkalmas ihlet. És itt éri el rákemberünk az archimédészi pontot.

Mániákusan hiszem, hogy a humorérzék a tehetség egyik legbiztosabb fokmérője. Hogy mi lesz belőle, nos, az sokban múlik a családon, az iskolán, általában a közegen, amelynek, ha van húzóereje, csillagokig röpítheti Rákembert ─ hogy képzavarral is éljek. Ha ez hiányzik, Rákember elpancseresedik, s elvész a normálisak látszatvalóságában, az előretartó toporgásban, vagy rosszabb is bekövetkezhet.

Rákemberre mindig felfigyelek. Iskolán kívül is, buszon-villamoson. Időnként a legprimitívebb párbeszédekben hasít az elmeél, azonnal nézem az arcot ─ alkoholista, lecsúszott vagy fel sem emelkedett egzisztencia, az istenek kegyeltje, és mégis lúzer ─ látszatvalóság középszerében. Nagyon tud fájni.

Rákember, legyen Neked derűs a nappal, az este és az éjjel, mert istenemre, mi is csak addig, csak addig bírjuk ésszel.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

KÉSZÜLŐ ARC

Készülő Arc 14 évesen tűnik fel a horizonton, valahol a kiskamasz és nagykamasz mezsgyéjén, akarom mondani a gólyatábori beavatáson. Na, akkor kezdi el hinni, hogy most aztán itt a nagybetűs.

Készülő Arc az első évben még angyali mosollyal ül a padban, bár ezt a szót már nem érti, mert asztala van és széke, amit még nem hintáztat, amennyiben a poroszos alaki kiképzés elég hatékony. Még készül, és még mind zseni, mint Steinmann, a jó tanuló, de gyurmázni képzeled a saját képmásodra, mert a tanár is ember, de istennek képzeli magát, sőt titokban többnek. („És – sel nem kezdünk mondatot”, és nem „hát, mert hátba vágom”, és „hát nem tök jó, mert remek”, és „hagyjuk a „be” igekötő diktatúráját, mert berágok, tök idegesítő, hogy minden igét ezzel kezdenek”, és „az orra, valamint az asztal lapja között két arasz, hogy ne legyen randa púpos felnőtt”, stb stb.)

És  akkor jön a szeptemberi áhítatból beesés az ámulatba, mert Készülő Arc, ha betartja a lélektan szabályait, és azt persze, betartja, a következő nyáron átlép a nagykamasz kor mezsgyéjén, és úgy bukkan elő mögüle, hogy… hát igen: hintázik a széken, kütyüzik, állítólag kütyüsíteni kellene hozzá az órát, hadd élvezze legalább, holott …de nem kívánom megfejteni a digibumm utáni pedagógia mószertanát. Készülő Arc kezdi kimutatni foga fehérjét, már nem angyali, hanem kifejezetten sátáni unalommal tudja középpontba állítani magát, egyszerre, mind a 35.

Na, ez az igazi Gap Year, a tizedik évfolyam, mert idegsejtpusztító nyugalmat kíván a tanerő részéről, és Készülő Arc részéről is azt kellene, de ezt csak úgy megpendítem a kedves szülőnek, „mert ezt az évet csak átvészelni lehet a hormonviharok tengerén.”

Az utolsó két évben Készülő Arc már nagyon készül, szakállat növeszt, avagy démonira sminkeli magát, és készül a nagy beavatásra, úgy is, mint Szalagavató, majd Ballagás, mellesleg milyen szép magyar találmány ez, kár, hogy már népi lakodalmas lett belőle, mert még az ősök is kikelnek a sírból, hozni a szekérderék virágot, lufit, szárnyas majmot, s a szekérderék elnyomja a maturandus könnyeit, és már amúgy sem énekel, többnyire gépzenére jár körbe-körbe, mint a danse macabre, a már Majdnem Kész Arcomány.

Egy hónap múlva még bejön maturálni, aztán elhomályosul az arc, valahol tovább gyurmálódik, néha felsimerősdit játszol, de a nevét már nem tudod, vagy rád köszön, vagy kamaszba rekedten hűvös idegent játszik, pedig lehet, hogy szívesen beszélgetne, csak nem biztos, hogy az „arc” még emlékszik rá, pedig igen, meg egyébként is…a beavatás folyik tovább, és Készülő Arcot nem mi fejezzük be, talán nem is a nagybetűs.

Szóval: „Menjetek!” – ahogyan lakonikus kollégám mondta egyszavas búcsújában ballagó osztályának. És milyen igaza van. Az arca még nem kész, a humora néha érdes, de igaza van. Menjetek, és legyetek  ARCOK.

A GOOD TEACHER

ANGOLÓRA

Angolóra a jellemvonásokról.

Kérdem, milyen a jó tanár. Röpködnek a jelzők, alig győzöm sebességgel a táblára írni őket: igazságos, türelmes, okos, emberséges, kedves, jó humorú, felkészült, segítőkész…már vagy 15-nél tartunk, amikor kapcsolok. Egyrészt, hogy hirtelen milyen gazdag lett a szókincsük, másrészt…rökönyödöm:

„Now, listen …who the hell is this?” – kérdezem.

 „A good teacher.” – néznek rám értetlenül.

 „No, my dear. This is GOD.”

A nyolcadik bizonyíték.

Kezdetben Isten megteremtette az eget és a földet, és látta, hogy az tök jó. S mint néhány alkotó, nem érezte, hol kell abbahagyni.

És mondta: teremtsünk embert a képmásunkra. Mivel azonban nem volt tükre, meg amúgy se volt egy da Vinci, Ádám elég bénára sikerült. Basszus, mondta az Úr, ezt eltoltam. Na, tegyünk még egy kísérletet. Legyen nő, aki kárpótol ezért a nyomorultért. És Isten megalkotta Évát Ádám bordájából, de nem lévén egy Michelangelo, Éva vészesen hasonlított a bordásra. Francba, mondta az Úr, és a firmamentre mászott dühében. És lett este és reggel, a hatodik nap. És mondta Isten, legyen sötétség, és lett. Befordult, és a hetedik napot végigaludta, s látta, hogy az rohadtul jó. Mire magához tért, Ádám túl volt az első veszekedésen Évával, és belépett a kommunista pártba. És látta Éva, hogy ez hülyeség, és megírt Miltonról egy tanulmányt erősen feminista hangnemben. Isten elolvasta, rázta az öklét, és elhatározta, hogy özönvizet zúdít az eltökített emberpárra. Üzent Noénak, hogy bocsássa vízre a bárkáját, de Noé, lévén idült alkoholista, egy fa alatt horkolt, és fütyült a fütyülőjére. Szegény nagyanyám, Isten nyugosztalja, soha nem káromkodott, még egy hülye sem hagyta el a száját, de minden ősszel kifakadt a nyári konyhában: Hogy mé’ nem baszta meg Noé azt a rohadt legyet, amikor beszállt a bárkájába! És gondolta Isten, hogy ez már több a soknál. Meg víz sem volt elég. Mire megjelent Mózesnek, Ádám feltalálta a hűtőszekrényt, Éva pedig rászokott a dohányzásra. És mondta az Úr Mózesnek. Go down. De Mózes, a gyáva pacifista nem bízott benne, hogy a csipkebokor a megfelelő pillanatban szétválasztja a Vörös-tengert, egyébként is késő volt, mert Ádám rég felpörgette a Coca Cola termelést. És látta az Úr, hogy ez piszkosul reménytelen, és betért egy McDonald’s-ba. És volt este és reggel, meg utolsó vacsora.

Henrietta Harris : Befejezetlen arc

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

KÉSZÜLŐ ARC

Készülő Arc 14 évesen tűnik fel a horizonton, valahol a kiskamasz és nagykamasz mezsgyéjén, akarom mondani a gólyatábor beavatási szertartásain, na, akkor kezdi el hinni, hogy most aztán ez itt a nagybetűs.

Készülő Arc az első évben még kisfiús és kislányos elő-angyali mosollyal ül a padban, bár ezt a szót már nem érti, mert asztala van és széke, amit még nem hintáztat, amennyiben a poroszos alaki kiképzés elég hatékony.

Még készül, és még mind zseni, mint Steinmann, a jó tanuló, de gyurmázni képzeled a saját képmásodra, mert a tanár is ember, de istennek képzeli magát, sőt titokban többnek. És („sel nem kezdünk mondatot”, és nem „hát, mert hátba vágom”, és „hát nem tök jó, mert remek”, és „hagyjuk a „be” igekötő diktatúráját, mert berágok, tök idegesítő, hogy minden igét ezzel kezdenek”, és „az orra, valamint az asztal lapja között két arasz, hogy ne legyen randa púpos felnőtt”, stb stb) szóval,  akkor jön a következő szeptemberi áhítatból beesés az ámulatba, mert Készülő Arc, ha betartja a lélektan szabályait, és azt persze, betartja, nyáron átlép a nagykamasz kor mezsgyéjén, és úgy bukkan elő mögüle, hogy… hát igen: hintázik a széken, kütyüzik, állítólag kütyüsíteni kellene hozzá az órát, hadd élvezze legalább, holott …de nem kívánom megfejteni a digibumm utáni pedagógia mószertanát.

Készülő Arc kezdi kimutatni foga fehérjét, már nem angyali, hanem kifejezetten sátáni unalommal tudja középpontba állítani magát, egyszerre, mind a 35.

Na, ez az igazi Gap Year, mert idegsejtpusztító nyugalmat kíván a tanerő részéről, és Készülő Arc részéről is azt kellene talán, de ezt csak úgy megpendítem a kedves szülőnek, „mert ezt az évet csak átvészelni lehet a hormonviharok tengerén.”

Az utolsó két évben Készülő Arc már nagyon készül, szakállat növeszt, avagy démonira sminkeli magát, és készül a nagy beavatásra, úgyis mint Szalagavató, majd Ballagás, mellesleg milyen szép magyar találmány ez, kár, hogy már népi lakodalmas lett belőle, mert még az ősök is kikelnek a sírból, hozni a szekérderék virágot, lufit, szárnyas majmot, s a szekérderék nagysága elnyomja a maturandus könnyeit, és már amúgy sem énekel, többnyire gépzenére jár körbe-körbe, mint a danse macabre, a már Majdnem Kész Arcomány.

Egy hónap múlva még bejön maturálni, aztán elhomályosul az arc, valahol tovább gyurmálódik, néha felsimerősdit játszol, de a nevét már nem tudod, vagy rád köszön, vagy kamaszba rekedten hűvös idegent játszik, pedig lehet, hogy szívesen beszélgetne, csak nem biztos, hogy az „arc” még emlékszik rá, pedig igen, meg egyébként is…a beavatás folyik tovább, és Készülő Arcot nem mi fejezzük be, talán nem is a nagybetűs.

Szóval: „Menjetek!” – ahogyan lakonikus humorú kollégám mondta egyszavas búcsújában ballagó osztályának. És milyen igaza van. Az arca még nem kész, a humora néha érdes, de igaza is van. Menjetek, és legyetek „arcok” – mindannyian, de ezt már mondtam. J Köszönöm a türelmet.