Kategória: Próza

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

VÉGE

VÉGE. Nyugdíj. VÉGE? Hiszen tízéves korodban már nevelted a szüleidet és az öcsédet. Kemény önmegtartóztatás nem nevelni az emberiséget a buszon-villamoson-metrón. Ezt is csak önvédelemből. Soha nem lehet tudni, ki küld el a jóédesanyádba, hogy eufémizmussal éljek.

Ma elbúcsúzott tőlem a tantestület. Farkas Norbert ( jövendő világsztár) előadta kedvenc dalom: Johnny Cash: The Gambler. A szerencsejátékos. „Az életem azzal töltöttem, barátom, hogy olvastam az emberek arcát, tudván tudva, hogy milyen kártyájuk van, pusztán az arckifejezésük alapján.” „A túlélés kulcsa: tudni milyen kártyát dobni el, mit tartani meg.”

Most eltávozom a szabadságba. Félév. Azután munkát kell vállalnom, hogy eltartsam magam, elvégre, negyven év tanítás ehhez kevés volt.  Tanítás kizárva. Az elmúlt tíz év ezt kizárja. Éhbérért ember feletti felelősség. Nem vállalhatom.

Nem mondom, hogy tartsatok ki. LEGSZÍVESEBBEN AZT MONDANÁM: MENEKÜLJETEK. Az ember szépre-jóra született, szabadságra, alkotó munkára. Ha mégis maradtok, maradjatok kellő alázattal, a diákokért.

Ne kérdezzétek. Még nem tudom, hogy megéri-e. Nekem MÉG megérte. Ne feledjétek: „A dolgoknak ára van, az embernek méltósága” (Immanuel Kant)

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÚJULÓ

Sokan és sokszor megírták, mi a baj a magyar közoktatással. Nem akarok fölöslegesen ismételni.

  1. Az oktatás origója a tanár. Régen, heti 18 óra tanítás mellett maradt idő megújuló energiára. Heti 22-26 óra mellett már csak a kiégésre marad.

2. A saját, megtartott óra mellett idő kellene a helyettesítésre, a felkészülésre, javításra, tanórán kívüli közösségi-minőségi tanár-diák programokra.

3. Se idő, se pénz. Az „igaz magyar” gyereknek gőze sincs hazája koordinátáiról, kulturális kincseiről.

4. Az újuló tanár álom. „Mért félnél, mért élnél, ha nem egy álomért?”

5. A mai iskolaszerkezet, központi tanterv, gúnynevén NAT, elavult, káros.

6. Persze, a tehetség mindig megtalálja magát. Nincs az a a rossz iskola, amelyik útját tudná állni a zseninek. De mi lesz a többiekkel? Évek mennek veszendőbe. Évek, az ország (ld. haza) életében pedig évtizedek.

7. Megette a fene az egészet.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ARÁNYOSAN

Elméláztam. Mi lenne, ha sztrájk helyett hétfőtől a fizetésemmel arányos energiát fektetnék a tanításba?

Felmértem a terepet. A gépemen van körülbelül száz mappa, bennük átlagosan ötven dokumentum, csupa tananyag magyarból-angolból, plusz ugyanezekből hat tankönyv amit én írtam. Kettő meg is jelent, a többit csak úgy hobbiból, „a dolgozó népet szolgálom” jelszóval. Szóval a tanítványaim észre sem vennék, hogy nem készültem, csak rutinból tanítok, improvizálok. 39 év után nem oly nehéz.

Szóval elméláztam. És arra jutottam, hogy miután 39 éve folyamatosan befektetek a magyar állami oktatásba, elég volt. Nem vagyok jobbágy.

Nekem ritkán kellett külön időben foglalkozni a tanítványaim lelkével ─ odafigyeltem rá az órán, miközben tanítok, arra is figyelek, hogy kinek mi baja, hogyan tudom egyensúlyozni a tananyagot az emberivel.

Szóval elég volt a messianizmusból. Arányosan. Amint az emberi méltóság kívánja.

Az is tanítandó. Egyszer csak érezni is kell.

Arányosan. Mától – szabad vagyok.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PÁNI

„Páni félelem fog el az iskola puszta gondolatára. Reggel elindulok, de már a villamoson kezdődik. Tesiből biztosan nem hozom a minimumot. Utána matek…akkor eszembe jut, hogy két év múlva fogok érettségizni, illetve, hogy nem fogok, mert egy puszta egyenlettől összeszorul a gyomrom.” – mondja, vagyis inkább sorolja tüneteit, mikor megkérdezem, miért kéredzkedik ki olyan gyakran órán. „Ilyenkor vagy a folyosón vagy a WC-ben próbálom lenyugtatni magam. De nem segít csak egy kicsit, hogy kijövök az osztályteremből.” Az ofőtől tudom, hogy van másik három gyerek az osztályban, aki pánikbeteg.

Kihívom felelni, kényelmesen hátra dőlök a széken: így legyen ötösöm a lottón, ahogyan az ő ötöse már biztos, csak a formaság kedvéért feleltetem. Néz, nem szól. „Valami baj van? –kérdezem. Nem készült?” Tiszta „Tanár úr, kérem”, el is szégyellem magamat. Néz, nem válaszol. Az osztály legjobbja, olyan angolsággal ír, hogy Oxfordban egy tanár elsírná magát a boldogságtól. Óra után kérdezem, mi a baj. „Nem tudok megszólalni.” Őbelőle is van vagy tíz az iskolában. És nem tudják megmagyarázni, miért és mi történik velük ilyenkor. Nem, nem a tanártól félnek. Csak úgy, lebénulnak.

Olyan halkan beszél, egészen közel kell hozzá menjek, hogy valamit megértsek, de csak sejtem, hogy jót mond. Eddig a tömegben bújt meg, egy ideje azonban jó messzire, egyedül ül le a hátsó sarokban. Vele még nem beszéltem, csak riasztottam az osztályfőnököt. A csoportban látszólag minden rendben van, lehet, hogy vele is, egyszerűen csak magának való. De mégis…

Egy hónapig hiányzott, kérdezem, mi baja volt. Depresszió – mondja nem túl meggyőző, levert mosollyal. A fia most felvételizik középiskolába. A gyerek nem izgatja magát, de ő aludni sem tud, már szinte cselekvőképtelen az aggodalomtól. Mi lesz, ha nem veszik fel egyik suliba sem? Csupa jó jegye van. De mégis…tehát stresszel a suliban és otthon is, ha azt látja, hogy a gyerek tanulás helyett videógémezik. És nem mer rászólni.

Kérdezem az iskolapszichológust, hány gyerekkel foglalkozik. Az elképesztő számra elnémulok. Mennyi elfojtott félelem, gátlás, kudarc otthon vagy az iskolában. Egy kellemes légkörű, befogadó iskolában. A tehetetlenség súlya telepedik az agyamra. Fáj a derekam, biztos jele az idegbajnak. Minden feszültség az ízületeimre megy. Tuti, hogy a térdem is azért fáj.

Hazafelé belebotlom B-be. Hátán egy feltűnően vékony hátizsák, talán csak egy füzet van benne, nem több. Kérdezem, így „üres kézzel” jött-e suliba. „Ha mindent elhoznék, úgy görnyednék, mint a többiek. Így van nálam egy füzet, amibe mindent írok, és egy tablet. Általában nem rugóznak a tanárok, egyébként is, már csak ez lenne a normális: tablet, internet.” Hja, digitális tankönyvek – teszem hozzá megértően.

Volt tanítványom hív telefonon. Fia az egyik legjobb gimnáziumban kilencedikes. Egy négyese van. A szülői értekezleten az osztályfőnök másfél órán keresztül szuttyongatta őket, hogy a 4,27-es osztályátlaggal sehol sincsenek, tegyenek többet otthon a jobb eredményért. Volt tanítványom nem hülye, csak nevet és elmélkedik a tanári pszichén.

„Jössz cigizni?” – kérdem. Igazából nem tesz jót, hogy együtt megyünk, mert a szünet erejéig sem képes kikapcsolni. Vagy azon parázik, hogy hány órával van lemaradva a tanmenettől, vagy azt sorolja, mi mindennel nincs kész például az adminisztrációban. Ja, és ott van a portfólió, amiről persze tudja, hogy formaság, de mégis…

A stressz átragad rám, és páni félelem fog el, ha arra gondolok, hogy nemhogy lemaradva, de sehol sem vagyok a tanmenethez. Eredetileg fütyülök rá, úgyis teljesíthetetlen. Vagy a gyerek, vagy a tanmenet.

Mondd, te kit választanál?

SONY DSC

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

ARASZOLVA 

Szédítő sebességgel zuhanunk az oktatás meredek lejtőjén lefelé, és araszolva próbálunk megkapaszkodni a hivatástudatunkba. Már nem maradt más. Tanítani kell. Sziszifuszi. A sír, hol nemzedékek süllyednek el.  

Hol vannak már a korszerű iskolarendszer, korszerű NAT elképzelései, akadémikus vitákká váltak a mindennapos tűzoltásban. A covid következtében hézagos diáksorok és állandó szakszerűtlen helyettesítés a karanténba szorult tanárok miatt. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy nem lehet matematika vagy fizika, informatika szakos tanárt találni. Rendszergazdát, gondnokot, takarítót. Elmennek, elmentek jobban fizető állásokba. Ha más nem akad, árufeltöltőnek egy üzletláncba. Avagy az is bolond, aki tanárrá lesz Magyarországon. 

Nem tudom, mi lesz a választások után a közoktatással, de ha így marad, írmagja se. 

Ez biztos: több ad hoc reformot nem bírunk el. A hátrafodulva nyilazós, ria-ria-Hungaria-féle NAT ásatag szemlélete miatt egyre több magyar- és történelemtanár veszíti el a kedvét. Miközben az etelközi szemléletet vallók szája tele van a kompetencia szóval. „Nékem üres fecsegést fest az üres fecsegés.” 

Nincs kompetenciafejlesztés. NINCS, legfeljebb pult alatt, néha. A nyolcadikos felvételi, utána a rég elavult érettségi követelményrendszer satuba szorítja a tanerőt. Legjobb meggyőződése ellenére tanít, mert nem tolhat ki a diákkal, akit fel kell rájuk készíteni. Az csináljuk már jó ideje, aminek nem látjuk értelmét sem mi, sem a gyerekek. Most már szinte egy egész nemzedék esik ki a rendszerből a tohuvábohuba. 

Nagy a baj. Csak szép sorjában: a versenyképtelen tanári fizetések miatti tanárhiány, a túlzsúfolt tananyag, elavult tantárgyi rendszer következtében hiányosan képzett diákok tömegei küzdenek majd a túlélésért a pontvadászaton. Alulmotivált tanárok-diákok még barátságos mérkőzése ez, amelyben már csak az egyéni, tanári humánumban és emberfeletti küszködésben lehet bízni. 

Fiatal kollégám kompetenciaalapú irodalomórákat tart, tematikus felépítésű, interaktív, interdiszciplináris alapon, érdekes műveket vesznek. A gyerekek élvezik. Most még teheti, a régi (2017-es) NAT szerinti érettségi lehetővé teszi. Kérdem tőle: Mit fogsz csinálni azokkal, akik majd az új NAT szerint kell, hogy érettségizzenek. Nem tudom ─ válaszolja. 

Nem tudom, nem tudjuk. Zuhanunk az értelmetlenség és kimerültség lejtőjén. Bifláztatni fogunk irreleváns adatokat, hogy megfeleljenek egy 19. századi mentalitásban megragadt agytröszt elvárásainak? Majdnem azt írtam elvtársainak. 

Szerencsére az iskola nem mindenható. A gyerek tájékozódik, megkeresi máshol a szükséges képességeket. Például az életben. De hány fogja gondolni, hogy milyen sok idő ment pocsékba egy elbaltázott képzési rendszerben? Araszolva, engedelmesen csinálják végig, ahelyett, hogy szárnyalhatnának ─ mert az iskola arra való fészek, ahonnan nem kipottyanni kell, hanem kirepülni.  

Már alig remélek. Finnország messze van.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

BOSSZANOK

 

Igen, bosszanok. Igen, feldühödöm. Ez új. Úgy látszik, kezd elegem lenni a sztoicizmusomból.

 

Hogy világos legyek, nem érdekel, hogy ki mely nemzedék tagja: Z, Y vagy alfa – tudom, ez utóbbiakkal különösen türelmesnek kell lenni, mert digi-bumm, meg minden. Hát nekem ebből elegem van. Én nem vagyok Z, hanem ember vagyok először is. Na, nézzük, mit dob ki Google:

 

Az ember társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világ megismerésére és átalakítására. Rendszertani szempontból az emberi nem az állatok országába, a főemlősök rendjébe, a hominidák (Hominidae) közé tartozik. Az ember biológiai neme szerint vagy férfi, ivarérettsége (illetve tenyészérettsége vagy életkora) szerint gyermek (lány és fiú) vagy felnőtt. „

 

Szép, de ez nem érdekel, úgyis folytonos frissítést igényelne a dolog, gondoljunk csak az AI-re. Hogy az mi? Vedd csak elő Google jóbarátot. Erre való.

 

Szóval, igenis bosszanok. Z,Y, Alfa. Mindannyiunkra. Bosszanásom oka:

 

Vedd fel a szemetet, ne lépj át rajta, mondván, hogy nem te dobtad el. Nem érdekel. Te voltál az első, akinek utadba került, vedd fel – persze, ha otthon 24 órás cseléd rohangál utánad, akkor megértem az átlépést. De az iskolában is követ? Ja, hogy a takarítónő. Édesem: kérdezd már meg, hogy mennyit keres 8 órában, és hogy robot-e. Ja, galambom, ezt az orosz szóviccet talán nem is érted. (Google, vagy a nagyszülők segíthetnek a málenykij robottal.)

 

Szerintem kezded kapizsgálni, hogy miért tegezlek, nem is ragoznám túl. Nem vagy te olyan OKTONDI. Vagy esetleg nem érted a szót? Google, barátom, mert Jókai tényleg nehéz. Ugye, milyen belátó vagyok?

 

Kedves Alfa, Te állítólag nem tudsz hosszasan figyeni egy dologra. Elárulom, eredetileg én (Z) sem. Gyakorlás kérdése. Kénytelen leszel. A gyereked 40 fokos lázban fekszik majd otthon, s neked mellette kell töltened az éjszakát…legalábbis ezt gondolnám helyesnek.

 

Ja, hogy mi a helyes? Elárulom: a JÓ. Képzeld, például másoknak segíteni. Hiszen ők is ezt teszik, bár lehet, hogy nem veszik észre. Például anyukád, aki hagyja, hogy a villamoson te ülj, miközben ő áll. Azon gondolkoztam, vajon valami testi problémád lehet-e. Nincs.

 

De már túlragozom. Szerintem értjük egymást. Ha nem akarod, hogy ugyanezzel az önzéssel viszonyuljak hozzád/Önhöz, akkor figyelj! Például figyeld, mit csinálok. Felszedem a szemetet. És ha dafke, csakazértis ott hagyod, akkor is érte nyúlok, és kidobom a kukába. És túllépek a nyegleségeden. Hétfőre elfelejtem. Nem vagyok se bosszú- se haragtartó.

 

Jön a busz, már nyitja is az ajtót, kezemben a cigi, már nem érem el a kukát. Elnyomom a járdán. Szóval ekkora bunkó volnék. Ki szedi fel utánam? Felbosszanok. Ekkora tapló vagyok. Lennék? Erőt veszek magamon. Hagyom elmenni a buszt, felszedem a csikket, és a kukába dobom. És közben megdöbbenek, hogy a buszsofőr „Jó napot kívánokkal” fogadja a felszállókat. Boldogan vetem oda a „Viszontlátásra” búcsúszót, mikor leszállok. Tiszta Anglia.

 Ja, nem.

november 22, 2024 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

LEPKEGYŰJTŐ 

Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő. 

A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló. 

A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben ─ a politikáról már ne is beszéljünk. Hány diktatúra épült lepkegyűjtőre! 

És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.  

A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges  diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör.  De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.  

Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik. 

Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.

Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz. 

Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner.  

Nekem ne mondja senki, hogy a jövő nem a versengésről, hanem a kreatív együttműködésről fog szólni. Tényleg? Magic? És az emberiség egyik pillanatról a másikra morális fordulatot vesz? Az ember nem lesz többé önző, irigy, a fasiszták megtérnek, a gyűlöletbeszéd megszűnik, a politika pedig  jótékonysági bál lesz. Aha. Hagyjuk az agymosást, az utópiákat. 2015 Donald Trump. 2016 Brexit. Nézzünk már szét, testvéreim, a valóságban. Tetszik, vagy nem. Hagyjuk az ilyen-olyan fanatikus átnevelősdit. Még soha nem jött be hosszú távon. Az inga mindig kileng. 

Stephen Fry (elkötelezett liberális) a Trump-győzelem után kitört pánik idején készült interjújában nevetve adja elő a liberális reakciókat:

„Oh, dear me, isn’t oh…can’t everybody be nice to each other? Oh, what a pity! Oh, let’s try hard. Oh, come on, now.” 

https://binged.it/2KIvRUr 

Tanulságos. Nehéz ma liberálisnak lenni. Kereszténynek se könnyű. A kettő ugyanis egy gyökerű, ha valaki még nem gondolta volna végig. A buddhisták közös konferenciákat tartanak a kvantumfizikusokkal, igaz,  a laposföld hívők a fejlett világ iskoláiban tanultak. Az értelem szélsőséges csodái. 

Épp most fedezték fel, hogy már a fejlett robotoknak is vannak előítéleteik. Tényleg? Ugyan, vajon ki programozta? Még a PC sem jött be? Hja, a nyelv nemcsak jelentést, érzelmeket is hordoz, kódolt előítéleteket, hiába „tisztogatják” oly szorgosan.  Ergo, a robotoknak „lelkük” is lesz, csak idő kérdése. A sci-fik önbeteljesítő jóslata? Hja, ha annyira akarjuk. „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme/gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.” (Arany János: Toldi estéje) Volt magyartanárom mondta: „Időnként meg kell állni a giccs szintjén, hogy ne rontsuk meg a gyereket.” Értsd: figyelembe kell venni a fejlődéslélektant. 

De maradjunk inkább a reményt adó tényeknél. Hastingsben, a buszon, a hátsó ülésen kamaszok hangoskodtak. Nem randalíroztak, csak hangoskodtak. A sofőr megelégelte, és hátra szólt. „Gentlemen, quiet please.” Csend lett.  

Nagy dolog a civilizáció. Nekem elég is lenne.

 

november 22, 2024 / Egy meg nem írt regény

SK

Woman wearing a red shirt and grey skirt dancing on top of a table looking like she’s having a good time

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY: SK

 

Valójában Jolán, mindenki csak így szólította.

 

Irtózatosan vastag copfjai voltak, és sokadik gyerek. Mezőtúron az asztalon táncolt a bálban. A visszafoglaláskor apját Petrozsényba küldték vasutasnak, ott verekedett és feleselt a román gyerekekkel. Vissza Pestre albérletbe. Goldberger szövőgyár. A hold lágy fénye a fonál. Süketítő zajban Jolán mintaszerű futkosása és omló álmai. Végig nagyothallott. Vimosnaknak mondták: ”lenne itt egy rendes lány”. Vilmos a szocdemektől tanulta a helyes viselkedést, az öntudatot. Felvette az öltönyét, vett egy csomag nápolyit, és meghívta Jolántt moziba.  

Klári, a lányuk, „Dönci” imádta apját-anyját. Talán az ő harmóniájuk akadályozta abban, hogy maga is megtalálja. Ezen eltöprengeni.  Jolán boldogan élt, amíg Vilmos egyszer arra nem kérte: „Üss agyon” ─ mert már nem bírta a prosztatarákkal járó kínokat. „A görbe vonalak hó zsupp.” Jolán, aki az asztalon táncolt, istenítette a puritánabbul is szigorúbb Vilmost. És nem verte fejbe.  

Az utolsó 10 évben néha már ki sem kelt az ágyból. A temetésen a tiszteletes finom célzásokat tett azokra, akik nem járnak templomba, de egyházi temetésre vágynak. Hja, van az a pénz. 

Csak most az egyszer szólhatnék veled.

 

H3

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

H3 

Ha az ember több évtizedet tanít az alma materben, elkerülhetetlen a „vérfertőzés”. Bármerre járok a városban, biztosan találkozom valakivel, vagy hallok valakiről, aki szintén oda járt, és persze tanítottam, vagy hattam volna, de megúszta. 

Ha egy jóképű férfi rám mosolyog, rögtön tudom, így folytatja: „Jó napot, tanárnő!” – én pedig törhetem a fejemet, hogy őt vagy a gyerekét, ma már az sem kizárt, hogy az unokáját tanítottam. A dolgot tovább „aberrálja”, hogy különböző generációkból való tanítványaim lelnek egymásra a világ valamely táján, és akkor beáll a tohuvávohu: ki, mikor, de hogy kerülnek össze? Olyan vagyok már, mint szegény József Attila versében a „visszhangzó családi kripták.” Néha attól rettegek, hogy beállít Petrovics István, és bikacsökkel kéri számon rajtam, miért hagytam elkujtorogni a fiát. 

H3 eredetileg szőke, keszeg fiúcska volt, kérdeztem is az atyát: „Sportol ez a gyerek valamit?” Papa göcög a nevetéstől: „Tanárnő, mindennap órákig püföli a homokzsákot.” 

H3, alias szelíd, szőke jó tanuló, tudott viselkedni, elvégre a homokzsák önkontrollra nevel, meg is lett hamar az összes nyelvvizsgája, a kitűnő érettségije, sajnáltam is hogy nem humán szakra megy, de nem erőltettem.  

De addig püfölte azt a zsákot, míg kigyúrta magát és magából a dupla humán diplomát, és egyszer csak beült a tanáriba kollégának, de már tar fejjel, bár ifjan. Sok „hajaszála hullott a tudományokért”. Keszegből izompacsirta, hangját-alig-hallodból öblösen bömbölő suttogás lett. 

H3 hátrányosan halmozott helyzetű: magyartanára, angoltanára és osztályfőnöke voltam, de nagyon örülök, hogy nem hasonlít rám sem stílusban, sem módszerekben. Autonóm. Respect.  

Mikor megérkezett, épp végzős osztályom volt, osztályfőnök-helyettes nélkül, adódott tehát, hogy felkérem, jöjjön velünk kirándulásra.  

„B” az osztályomból titokban elmesélte nekem, hogy rajongott zenészéről, R-ről véletlenül kiderült, hogy H3 osztálytársa volt, aki most az ő osztályfőnök-helyettese. R, a hajdan csendes, sztoikus, ma már külhonban is csápolt zenész, mikor megtudta, hogy H3 tanár lett, csak annyit mondott: 

„Tudtam, hogy el fogja cseszni az életét.”  

Imádják a gyerekek.

 

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

KÖTELEZŐ 

Csaba kollégám azt találta mondani, hogy kilencedikben nem, de felnőtt fejjel elolvasta az Odüsszeiát, és nagyon élvezte. Csaba halmozottan hátrányos helyzetű: osztályfőnöke, magyar- és angoltanára voltam. 

És akkor Tin (focista) azt mondta az írásbeli érettségi után, hohy elkezdte olvasni a kötelezőket, és most élvezi. 

És akkor, immáron ezredszer megvilágosodtam: a kötelezőnek nem kötelező unalmasnak lenni. Lehetne gyermekközelibbekkel kezdeni, és felvillantani a klasszikusokat…na feltaláltam a melegvizet… 

Herczeg Ferenc, Wass Albert…vicc…csak a nagyon nemzetiek olvassák direktívaként, mert itt élned-olvasnod kell. Nem kell. Lehet. A nemzet nem pusztul ki nélkülük. Legfeljebb unja magát.

Kedvenc sorozatomban, az Igenis, Miniszterelnök-ben (BBC) panaszkodik a miniszterelnök az államtitkárnak, hogy a tanulók az iskolaidő háromnegyedében halálra unják magukat, holott a munka világára kellene felkészíteni őket. Erre az államtitkár azt feleli: a háromnegyed unalom tökéletes felkészítés a munka világára. 

Szóval: meddig áltatnak még minket, magyartanárokat, hogy a Csongor és Tünde megfelelő olvasmány 15-16 éveseknek? 

Ja, értem. A háromnegyed.