VASS JUDIT
KARDOMRA
vésve
„élni és élni hagyni”
ütemhangsúlyos irónia
az embernek nem kell
modernet rónia
ott vannak arra adyk
és kosztolányik
meg a sok nímand
előttem-utánit
gyerek felett-alatti
éntörvényem
néha álmodom
párnák közt végzem
míg alföldem megtagad
az értelem legyint
védd magad
habzó szájú suhancok
hogyha jönnek érted
félbemaradt regényed
végét ha megéled
halálra ítéltnek felriadnia
az lesz csak véres irónia
szépernős mosoly
Leben und leben lassen
gyilkosok közti félkomoly
VASS JUDIT
DOKUFILM
Most hatvannégy éves vagyok.
Nyár van.
Talán ez, amire vártam.
Lassan merengek, ülök a balkon,
elmém csupa idézet −alkony.
Menőben a nap lefelé,
kezemben kávé, ez a lé
már nem tart ébren,
csak kívánkozik, éppen
verset pötyögök, de messze van
amit szeretnék, amire fan
vagyok így alkonyúlva,
valami hazát, újra meg újra
megfogadom, nem figyelem
ami történik velünk,
na jó, szóval legbelül
nem lehet elszakítani,
taní
tani
csesszétek meg a hatalmatok,
középső ujjat mutatok
minden kegyetlenségnek,
a szeretet nem téved
ekkorát,
és nem hiszem, hogy van odaát,
itt van és most
akarok boldog lenni
Nyár van.
Valami másra vágytam.
Szabad szerettem volna lenni.
Ez jutott.
Jambusok és lopott lázongások,
Majd ássatok
nekem egy Házsongárdot.
Apáczai mellett.
Tótfalusi Miklós közelében.
Az is haza jött, a szerencsétlen.
Már szinte unom, ami végzetes.
Csokonait kicsapta a Sedes,
itt mindig győz a nagyszájú melák,
a henye, a tahó, a prostituált.
Ez hát a sors, és nincs vég semmiben?
Véremben kávé, apátia pihen.
VASS JUDIT
NEM SÍRHATOM
el senkinek,
leírni jó volt, hát viccelek,
mert attól legjobb a bőgés,
hogyan is lettünk egyek Böhm és
Aranka bennem, míg egy vihogós este
a társaság az összes lekvárt megette.
(De néha rásírok erre a furcsa gyerekre.)
Mi lesz velünk, én még nem tudom,
Arankát várja jelzőtlen borzalom,
és Bogát a járvány már elszerette,
(És néha rásírok erre a furcsa gyerekre,)
Freud meg csak járkál koponyaszerte,
alattim-fentem, és persze eszem nélkül,
hallom, Béla is halni készül,
de ez csak telepátosz, üzentem is : előbb én!
És becsaptak, a tejautomatában nem volt tehén,
Tanár úr, kérem, a Steinmann, a Steinmann, nem én!
Mert amit én tudok… táblára írni? Hát ugye: minek.
Lógok a szeren, és nem hallja senki meg,
amit két kroki közt bömbölve-bőgve összesírtam,
még most is röhögök rajta itt, a sírban.
PS:
Látod, Dezső,
Nem támaszt fel. Se vegyszer, se szó, se kő.
VASS JUDIT
EZT
Ezt az eget
már ismerem:
megint kódolva van.
Nyugodtan
alszom mégis,
a sötétség zajtalan.
És persze
relatív.
Szabad, amit lehet.
Alig
gondolni meg
valami veszélyeset.
Görbíteni
istent, gerincet, egót.
Hiába, na: gyakorlat teszi
az alattvalót.
VASS JUDIT
PRÓTEUSZI
1.
És görbülni
kezdtek a dolgok,
a sarkokat jelző élek
lapulva lesik útját
a szél természetének.
A hősök hasra estek,
Bánk a nejével
megvénült falun,
az orrukon szemölcs nőtt,
s tetteik szegélye alul,
meg felül csupa sár.
Lötyög a táj:
összement élők
és zsugorodó holtak
fölött az ég,
mint tegnap vagy holnap.
2.
Egyszer csak
elhiszünk egy mondatot.
A szabad gondolat is
csak választott dogma.
A féktelen folyamatokra
hidakat ível a kényszer,
hogy győzze az áradást,
míg innen a túlra lépdel.
3.
Maradt hát idő megosztani
egy elrepedt tányér hangulatát,
bögrék örömét a símogató konyharuhában,
jóban maradni a leveses tállal,
beszélő viszonyban az ajtócsapkodással.
Egy kirázott szőnyeg olyan megható,
mint a másoknak elnézett erények.
Talán nem ártani a légynek.
4.
Fanyar mementó,
fakó és feslett,
mert jobban őrzi színét
minden lét fonákja.
Vagy láttatik ekképp,
s csak játszik velünk
a dolgok viseltes ideája.
5.
Csak a tükör
készül fel
mindhalálig ránk,
ha már megtanultuk
magunk rajta kapni
mások szája szélén –
készületlen arcuk
vádol vagy hízeleg,
a portrékat néha
szóbeszéd festi meg,
s egy csepp epével
zavaros hínárt fest
tiszta szemfenéken.
VASS JUDIT
MÁR
messziről hallom,
hogy én jövök
csapást taposva
szúrós erdeidben.
Kanyarítsd, Uram,
tisztásnak az ösvényt,
hasíts egy darab
égboltot fölöttem.
Ott jövök, Uram,
halleluja,
csak még egy percet,
hogy én is lássam:
mivé zúzódtam,
mivé karcoltál
a célhoz vezető
felhorzsoltatásban.
Itt fekszem Uram,
halleluja,
csak még egy percet,
hogy nézelődjem –
a madarak, Uram,
mi végre a hollók,
miért a varjak
szűkülő körökben?
VASS JUDIT
ÖRÖKSÉG
1.
AZ ÖREGNEK
nem volt már
semmije,
csak ötölt-hatolt,
s a fülét vakarta.
Így lett miénk
kimert világok
kiszáradt,
kavicsos partja.
S hogy nem jutott
zsebkendő csücske se’,
időnként zokogni járunk
a teremtés szélibe.
2.
Ne zsörtölődj, az ősök mindent félreraktak,
vagyont testáltak rád, aranynál súlyosabbat:
konok parasztok öklét, igáslovak nyakát
napestig fáradatlant, s kibírni, hogyha fáj.
És luxust ráadásul, hogy néha elheverj
Egy talpalatnyi égen, mert nem herdáltad el.
3.
Ne válj ki,
vegyülj el
a titkos társaságba,
hol nem füstöl sárgán
a szó alkímiája,
se dacszövetség,
se hordafélelem,
csak önfeledten bíbel
a termő türelem.
Ne válj ki, vegyülj el,
csak ott vagy jó helyen.
4.
Nem roskad össze,
kinek könnyű a reggel,
sohase késik, és türelemmel
babrál a kozmosz kirótt halmazában,
nem siet, nem vár az időnek háttal.
5.
EGY
ideig az én
hasonlít önmagára
de aztán szőni kezd
a gének álruhája
halottak burjánzó
körme-lelke
lemásolt ráncok
hajolnak tükreinkre
úgy járnak-kelnek
ezen a más világon
hogy ami fájt
nekünk is fájjon
s ki tudja milyen
rétegekből törnek
torkunkra-szemünkre
érthetetlen könnyek
egy idegen arc
honnan ismerős
s mért hogy az agy
nem törli őt
a tereket-időket
össze ki kuszálja
s mért hogy az én
nem fér önmagába
VASS JUDIT
PARAINESIS
Magyarnak rendületlenül
maradj meg ó magyar
bölcsőd az TALÁN sírod is
mely ápol s eltakar
lehet hogy más helyen talál
hol jobb a létezés
egy angol kisváros talán
vagy német szemfedél
légy híve rendületlenül
vidd Aranyt majd oda
Petőfit fordíts angolul
Radnótit sehova
ne vidd mert ki is értené
mit is jelent a szó
Káponásnyék Mihály
és szívet szaggató
maradni itt vagy ott magyar
tán európai
itt törtek össze rabigát
az rég volt most pedig
ne halj ne tűrd meg az igát
az ember élni él
nem hősnek embernek tanul
nem halni semmiér’
légy híve rendületlenül
magyarnak ó magyar
ha talpra állsz maradj kemény
mert fényesebb a kard
a nagyvilágon e kívül
VAN számodra hely
sarad porold le magyarul
ne alkudj semmivel
még jőni fog még jőni kell
nem éred meg talán
se itt se máshol nem leszel
a halál megtalál
„és más hon áll a négy folyam partjára,
más szózat, más kedvű nép”
légy híve rendületlenül
a nyelvnek mely tiéd
ha ez marad és semmi más
légy olvasója még
to your kid tell Hungarian
fairy fairly tale
VASS JUDIT
HATVAN UTÁN
egy szép napon
lehet csak idegalapon
roggyan a térd
valamiért
a tegnapi lépcső
nehezebb mint a légcső
hörög a csípő
what the fuck
csak így angolosan
elámulod magad
de nem sziszegsz
az agy abbahagy
-na ha hagynád
zsigereljed csak arrább
ész erő akarat
még van számodra hely
hol úgysem cserélnél
senkivel
na hajrá
hű micsoda hurrá
egy ajtókilincs
VASS JUDIT
VÁLTOZATOK
EGY BULGAKOV NEVŰ
ASZTEROIDÁRA
ÖTSOROS
És megint jönnek Keriáthból,
szemük és talpuk zajtalan.
Most fordulnak a negyedikre,
de az ötödiken már
mindnek holdfény arca van.
AKI
találkozott vele, és felismerte,
nem láthat már,
csak feketén-fehéren.
Nem nyűgözi már árnyalat,
ide vagy oda tartozik egészen.
És töprengésre nincs idő:
az út erre vagy arra fordul.
Az irányok metszéspontjain túl
csak igen vagy nem a válasz.
A törvények egyenesén
a léptek már nem meditálnak.
A HOLDÖSVÉNY
meséje végzetes,
könnyű a félreolvasása.
Visszalapozás, jegyzetek,
s már talpadat szikrázza
az ortodox húsvét,
mikorra eljött a Sátán,
nyerít a ló, és ziháló hátán
füttyögve lángol a történet vége.
De íme,
megint holdtölte van:
dimenziók nyugtalan sűrítménye,
a Mester már Weimárba tart,
hol Margarita Schubert-zenére
olvassa Ivánt, a Hontalant …
Újra nyugtalan az álma.
Most írja az első mondatot
készülő kéziratára.
MI
nem érdemeljük a fényt,
csak a nyugalmat.
A tanítvány talán,
mert minden kéziratnak
van folytatása.
Emlékszel, Mester,
a bálra a bálra…
Frida kendője… Berlioz feje…
de ki törődik már,
ki törődik már vele?
Szombat van, szombat,
a nyugalom napja.