VASS JUDIT
IZGÁGA
európai vagyok
leszek és voltam.
A merülő csendet
nem bírom
se élve, se holtan.
A merülő csend
csak pihenés,
a többi lobogó rohanás.
Ki tudja,
mi vár odaát?
Míg forog a föld,
pörög az értelem,
hullámzik ég,
a viharos bölcs elem.
És néha jó
egy kis keleti méla.
De nem jó az önfogság
zsarnok tartozéka. f
VASS JUDIT
CSAK
a tükör készül fel
mindhalálig ránk,
ha már megtanultuk
magunk rajta kapni
mások szája szélén –
készületlen arcuk
vádol vagy hízeleg,
a portrékat néha
indulat festi meg,
s egy csepp epével
zavaros hínárt fest
tiszta szemfenéken. o
VASS JUDIT
SZÁLL
a kakukk fészkére
kukú
nem vagy se nagy se
kiskorú
a ketrec
örök csapda és nem afféle
kecmec
a szabály az szabály
ne kiabálj
ablaka mint a törvény kapuja
nyitva áll
egy mesebeli hajnal
miként a filmben
vagy inkább alkony
mesél a nincsben
VASS JUDIT
HATVANEGYBE
léptem én,
meglepetés! E zengemény
para
fraza
Lehettem volna költemény,
vagy vers, de elherdáltam én
basszus
csasztus
ka lettem közfokon
a lírát meg nem újítom
mese
ma se
De rám bízhatod a kölködet
Ha Horgernél van több eszed,
bizony
nagyon
Ha érdekel a nézetem,
merengj el néhány hézagon,
s magad
leled.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
CIPOLLA
Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő.
A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló.
A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben.
És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.
A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör. De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.
Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik.
Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.
Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz.
Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner. Lepkegyűjtő. Lélekgyilkos.
A PÉNZTÁROS
ballábbal ébredt,
míg kotrom a pénzt
megnevel,
az ellenőr
bérletem motozza,
metró süvítve el.
Olcsó parfümillat,
kilós kosztümkabát,
gyomorgyűrő közelség,
és néha egy „anyád”.
De vannak
jobban öltözött arcok,
finom és halszálkás zakók,
az alvilági tájon
élve utazót
mohón lapozzák
elítélt bugyrosok,
az ingyen biblián
lúzer nyáluk csorog.
Olvasd te is.
Közéjük tartozol.
na ja:
full extrás jambusokon.
VASS JUDIT
MÉG
fülled a nyár,
és fülled a zápor,
és megírjuk még
millió-százszor,
hogy haza vár.
Mert haza vár
az ősz meg a tél,
s amíg haza várnak,
a nyár mellébeszél
hazáról-szerelemről,
e kettő kell nekem,
jöjj el, szabadság,
és üres zsebem
töltsd meg levegővel,
szava dús, szava bő,
még fülled a nyár,
és pállik a kő.
Még fülled a nyár,
dörögnek az égben,
és megírjuk még
ezerszer éppen.
VASS JUDIT
MARADT HÁT
idő megosztani
egy elrepedt tányér hangulatát,
bögrék örömét a simogató konyharuhában,
jóban maradni a leveses tállal,
beszélő viszonyban az ajtócsapkodással.
Egy kirázott szőnyeg olyan megható,
mint a másoknak elnézett erények.
Talán nem ártani a légynek.
VASS JUDIT
EGYSZER CSAK
másképp ülünk a széken,
hátunk a hátlaphoz engedékeny
vonalba hajlik karunk a karfán,
alig nyúlva át a széken túli térbe,
ó, idők rugalmas érverése,
jaj, rugalmas tárgyalázat,
kivet magából minden költői mázat. �
