Kategória: Vers

VASS JUDIT

SZOMORÚ

dolog öregnek lenni:

már mindenen nevetsz,

és csak néha, felejtésnyit

forralod fel az agyvized.

„Nem lesz jó vége ennek!” ─

búslakodsz, röhögsz,

idézel verset, történelmet,

kávéd bölcsködve hörpölöd.

Vihogsz, ha posztol influenszer,

öreg vagy ifjú köbgyökön,

tudod, mi lesz belőle egyszer,

utánad Bábel, Vízözön.

Legyintesz: „Majd megtudjátok!”,

és tudnál unalmasabbal is

hozzájárulni őstudáshoz,

nem tudják azt, csak nagymamik.

Kemény dolog öregnek lenni,

istennél is türelmesebb

lenni magadhoz, úgy röhögni,

míg szemüvegedet megleled.

Üvege repedt, kerete görbe,

szemészhez kéne menni már,

egy füst alatt a röntgenekre,

idő temérdek: testre vár.

Furcsa dolog öregnek lenni:

a lélek bokába, bélbe búj,

marad belőle még a szíved,

testiség ez is: vadonatúj.

VASS JUDIT

MINDIG

így volt e világi űzlet

ádventkor az urak nyúlra mentek

Londonban varratott vadászjelmezükben,

„nuovo riche”, ahogy az angol megvetően mondja,

teheti − ki emlékszik már arra,

mikortól s miből lett a skóciai kastély,

palota Kensingtonban,

üzlet az egész világ, kicsiben-nagyban.

Koldusbot és függetlenség −

szép is az, de te csak ne hencegj,

élhetetlen vagy, gondolj a tálentomra,

most aztán rakosgathatod egyenként félre,

hogy teljen majd a közelítő télre.

Rám néz: ”szoknya edzőcipővel?”

„Közöd?” -gondolom, de eszembe sincs,

hogy mondjam.

Örülök, hogy nem polgárháborúban

akadtunk össze ezzel a korombeli nővel,

ádventkor, a buszmegállóban, − tán le is köpne.

Boldog békeidők – alig is veszem észre.

Kerülöm magamban is az indulatot.

VASS JUDIT

PETRIUSI II.

és most jön a „súlyegyen”

nehezebb része:

az élet el-

és szabadon engedése,

vagy belenyugvás,

hogy megszökött.

A legjobb,

ha két monológ között,

míg jambusok fordulnak

őrjöngő Hamletekbe,

mikor még

közéjük körmölöd:

„Nem mindenki.”

És nem teszed

egyes szám első személybe.

Elvégre…

Tibur a többszörös

többessel határos,

hol Róma csak egy köpés.

„Ledűl”, de meghatároz.

VASS JUDIT

SEMMI

sincs új a nap alatt,

a Seolban ahová menendő vagy,

tán ennyi sem lesz, nil admirari,

és ne bízzad el magad,

csak épp gyorsabb lett ából bébe,

csak valahogy minden piszkosabb,

vagy relatívabb…

Lizzy a hibás és Darcy,

és persze Einstein, az összes okosak −

pitiáner az ember, a világ csak hangulat.

Gurul a föld,

lehullunk róla: okosak, szépek, laposak,

− ez milyen rossz vers –

ne csodálkozzál: vanitatum meg vanitas

de olvasni jó, és sok minden mást is…

szedd össze magadat, magad körül a piszkot,

naponta mossad az agyadat,

rejtőzz a gyémántok fénye mögé

a Seolban ahová menendő vagy,

tán regényt sem írnak…

Cuccold össze a sztorikat,

a becsekkolásnál nincs súlyfelesleg.

Anyám fejben hallgatott Mozartokat,

kérdeztem, hányadik tétel,

már ronggyá olvasta az Austenokat,

azt hiszem boldog volt:’ in my own ways’

ahogy AUSTEN mondta, s mikor már feketedett,

nem járt sehová, csak körmölt,

a semmiből, sekélyből biblia lett,

és tartja a top-ot a mélyek felett.

VASS JUDIT

IN MEMORIAM MILTON

HOZZÁM

már hűtlen lettek a szemek

vagy megvakult az angyal, s úttalan

utakra tántorogva tér ─ ha van

értelme még, az Isten pityereg,

olyankor óceánok medreket

fröcskölnek égig, ahol hangtalan

vihart korbácsol kerubjaival,

s pillangó szárnyak vagy véletlenek

kevernek láthatatlan feketét,

s még láthatatlanabb fehéreket.

Szivárványát vesztette tán az ég,

vagy én vagyok már úgy, mint eleget

szolgált cseléd: csak fogja kenyerét,

és duzzog eltelt napjai felett ─

„They also serve who only stand and wait”