Kategória: Vers

november 26, 2024 / Vers

ZÁROM

VASS JUDIT

ZÁROM

a billentyűt,

már minden karakter

melléütés.

Egér, billentyű jobbra el.

Fakadjon csak a gennyedés,

hányódjon fel az agyak alja.

Hazát és népet álmodánk –

itt van:

az utcán gyilokszó,

a neten gigányi lelki turha.






Ezt benéztük barátom.





Hová lettél, hová levél?





Itt van, vagy nem találom.










Zárom a billentyűt,





nyugodjék.





Sem ő, sem én nem érjük meg.










Más szózat, más keblű nép,





a tájra más esők peregnek





egykedvűen, színtelenül





úszik-úszik a dinnyehéj.










Minek is nézem –





hová lettél, hová levél?


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				BORONGÓS
			

		

		

			

				






VASS JUDIT





BORONGÓS





kedvem járja





szűk és alacsony ég,





húzzad csak,
húzd alája,





sírva vigad az ész.










Kartondobozba várja





magát a horizont,





tátong a semmi szája





ritkuló polcokon.










Életem lejtős útja





regös  és balladás,





kő
hull apadó múltra,





lásd,
ez az elmúlás.










Nem
aki fut, vagy talpal,





falon fekete kéz,





csak az egyetlen isten





hamvaszt, ha műve kész.










Légy,
ami lennél, múlás:





fölötted fű, ha nő,





kacagó szél,
ha fújják,





könyörtelen idő.


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				EZ
			

		

		

			

				






VASS JUDIT





EZ 





már a tizenharmadik.





Illetve épp most ér véget.










A nagy elszakadás:





hagyni francba az egészet…










Micsoda nagyzolás mucsán − 





két palóc Büchnerről beszélget.










Szontágh meg Madách uraknak





ugyan miféle eszmék kínja fáj?










Sárban-latyakban.





Röhej ez, kérlek…










S lám játsszák 





a világ összes színpadán.










Ott ébredek fel újra és újra. 





Történünk, élek.


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				LEHETTEM
			

		

		

			

				






VASS JUDIT





LEHETTEM





volna iktató,
varrónő, 





prím szám, tűzeset.










Lehettem volna én, 





kint-bent teljesebb.















Lehetek még – na ez
érdekes,





„túl, hogyha várnak”
gondolat.










Ne mosolyogj, gondolt
csak át:





neuron, mosoly, s mind,
ami közte –





végtelen s egyetlen
mozdulat.










De oktató lettem, ha
már tanár,





bentről vezérelt gondolat,















szívem, míg vágyat érlel,





nem pontozok le
sorsokat.










Lehettem volna iktató,
varrónő,





prím szám, tűzeset.










És nem tudnék
kevesebbet arról,





ami valóban életes.


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				HORPÁCS OSTROMA
			

		

		

			

				






VASS JUDIT





EGY MEG NEM ÍRT ROMÁNC





HORPÁCS OSTROMA





Mikorra megérkezünk, láthatja minden bolond az ősfás
parkban, ott, ahol valaha Szontágh Madáchcsal luciferkedett…





Szóval ott ül a jó öreg, hová az utókor szoborja , a padon.
Nem lehet meg nem ölelni, még szinte meleg. Hagyom, hogy szarkazmusa átjárja
karom, szívemig a lelket. 





Humor ez, de  íme,
Ilonka kötényt bont, asztalt terít. Nem szabadna pedig, járja is a falu szája: azért
hízlalja, ne vessen szemet más az ő urára.





Palócom kibont az ölelésből, bronzlábain töredezve-recsegve
becsoszog. 





Az ebédlő mellett a falunak állított szószék se prédikál vegánt…
a gazda ablakon át leveti huncut szemek maszkját, és nekilát a sztrapacskának…





Ilyen jót csak itt csinálnak…és még kiszól nekünk: aztán
Pesten, ha járnak, üzenem a mamelukoknak, Kálmán apátok csókol, vagyis Kubica,
a cica… 





S már levegőt libbent a kupica, a pocakosra Mauks Ilonka
mennyei szemet lövell, mert mit neki Trisztán és Izolda, az álompáros pártedlit
köt az égi mosolyra: egyél szentem, nekem nősz nagyra…





s az ősz pár szemét legelteti a polcokon… már német földön is híres…a sztrapacskán csillog-villog szalonna, szerelem…





Minket visz a busz tovább, Csesztvére, Alsó-Sztregovára…Palócföld innen eső része ma fekete folt…elnéptelenedő, magányos falvak…nem megállt az idő…beomlani készül…akár az anekdoták…


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				ÁBÉCÉ
			

		

		

			

				






VASS JUDIT





ÁBÉCÉ





Á-val eldugott presszókba ültünk,





hol ventilátor nikotint lehel,





s tejszínhabban vérző 





meggyszemek életük bánják. 





BÉ érezte az unalom báját,





s azt hiszem, 





utálta a hangsúlyos verselést.





CÉ-vel elhittük, ép marad





pincébe tuszkolt lélek.





DÉ sosem hazudott:





kenyeret tört, 





és kerékbe ártatlan igéket. 





É nem jött soha el… 





Sosem tudjuk meg:





vajon visszanézett?





Olyan magától értetődőn hordta





szemöldökén a messzeséget.


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				MINDEN
			

		

		

			
		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				ÉS
			

		

		

			
		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				PASSZÍV
			

		

		

			

				






VASS JUDIT





PASSZÍV





Cselekszel, 





létezel, 





történsz,





mint klasszikus 





nyelvtanban az ige:





közepet nem kínál, 





hiába három,





figyelni kell az alany 





nemtevéseire,





mint
Nemes Nagy 





versében
a fákat:





hallgatnak, állnak.





A többi 





szövegkörnyezet.










KÖZÉP





is van, 





mint a mindenhol,





csak máshogy veszélyes.





Sminkel a szív, 





és körmöt fest a lélek.





Menekül a princípiumba,





szerelem, munka−





mily
reménytelen,





mint kitartó testmeleg





oldalunkra.










a KÖZÖTT is van, 





mintha volna.





Föld és ég viszonylatában





csak fák bírják ott, 





és néha istenek: 





tavaszig-szívig zúzmarásan.


Hozzászólások (0)
			

		

	



		

		

				november 26, 2024	 / 	
	Vers			

		

			

				SZOMORÚ
			

		

		

			

				






VASS
JUDIT





SZOMORÚ





dolog öregnek lenni:





már mindenen nevetsz,





és csak néha, felejtésnyit





forralod fel az agyvized.










„Nem lesz jó vége ennek!” ─





búslakodsz, röhögsz,





idézel verset, történelmet,





kávéd bölcsködve hörpölöd.










Vihogsz, ha posztol influenszer,





öreg vagy ifjú köbgyökön,





tudod, mi lesz belőle egyszer,





utánad Bábel, Vízözön.










Legyintesz: „Majd megtudjátok!”,





és tudnál unalmasabbal is





hozzájárulni őstudáshoz,





nem tudják azt, csak nagymamik.










Kemény dolog öregnek lenni,





istennél is türelmesebb





lenni magadhoz, úgy röhögni,





míg szemüvegedet megleled.










Üvege repedt, kerete görbe,





szemészhez kéne menni már,





egy füst alatt a röntgenekre,





idő temérdek: testre vár.










Furcsa dolog öregnek lenni:





a lélek bokába, bélbe búj,





marad belőle még a szíved,





testiség ez is: vadonatúj.


Hozzászólások (0)