VASS JUDIT
S MERT
nem vagy szobrász,
se restaurátor,
a torzó nem beszél,
nem nyújtja ki magától,
törött karján az izmok
emléke képzelés.
Hiába járod körbe,
mert mindig félrenéz.
Kőbe véste egykor
egy termékeny pillanat,
hogy kipótolhatod,
ne áltasd önmagad.
Hadd őrizze titkát
ezen a tárlaton,
itt annyi látható,
amennyit súlya nyom.
VASS JUDIT
3. SZONETT
A sártalány, az istenverte átok
örök körökből új körökbe térve
gurítja percünk Bábel templomához,
csavarja lelkünk Ixion-kerékbe,
nehogy testté váljon szélbe kiáltott
szózat, nehogy látsszon a holnap vége,
s amíg érnek napraforgó világok,
emberfejünkkel labdázik az égre.
S hogy mégse éljük kínjaink hiába,
ujjával, míg az időben lapozgat,
rést lebbent izzó firmamentumába,
hogy útjaink mutassa csillagoknak,
s torkunk pengetve véres eposzára,
vénánkba mártja a kiszáradt tollat.
VASS JUDIT
14. SZONETT
Ázott plakátok ikon tekintete
legördül és a deszkarésbe pottyan
az utolsó nap törmelékeire,
hol alvó szegek jéghideg homokban
már készülődnek, hogy az ősi rendbe,
mint figyelő vadállat, oly nyugodtan
megtérjenek a visszahívó jelre,
az infra-éjben szeles csillagokkal.
És visszatérnek majd akkor éjszaka,
és minden úgy marad, mint a lehántott,
testetlen idő beomlott udvara,
csorog alá, csorog az üres árok,
míg rímtelen gubbadásba omlanak
az agyperzselő, nádfedeles átkok.
VASS JUDIT
JÁRTA
ám a szóbeszéd
Baruch így meg úgy
Istent öldököl
de Baruch
meghalt a küszöbön
mert tudta
meg kell lennie
így becsületes
aztán
ezt se azt se
ne menj te
Heidelbergbe
rejtőzz
a lencsék fénye mögé
ad astra
Baruch nem él örökké
miért is mennél
más csillagokra
küszöb ez
a szabadság ára
törvények innen-átja
lencsék sugara fűszálak éle
gyémántok források fénye
nyugalom ez
VASS JUDIT
eltévedt, hajdani lovasnak,
szimultán magyar ez:
Etelköz-Bizánc visszafogadnak.
Köddel, rémmesékkel
benőttük ezt a tájat,
ideje szépen haza menni,
s szolgálni a sztyeppei kánnak.
Vak ügetését hallani
hajdani, eltévedt lovasnak,
csak ügetéseink maradtak.
ideje szépen haza menni,
sztyeppét virágzik most a bánat.
Kísértetes, November ősz,
dombekerítéses itt a tested,
éjszaka hull a Gare de l’Esten,
temetők szárítják a lelket.
Vak ügetését hallani
eltévedt, hajdani lovasnak,
odavagy, érzem, odavannak.
VASS JUDIT
„SOK”
Sokáig ez volt kedvenc idézetem.
pihenni már , fenébe, nem tehetem.
Sok, ami van, sokabb nem érdekel,
Óceánt, na ne, az Érből érni el.
Sok, ami hátra van, vagy sokkal kevesebb,
sok nélkül tölteném az elrendelteket.
Olyan sok már a félbe-szerbe.
Sok akarna még lenni kikerítve.
Sokkoló leállni végzetlenül,
sok, ami már nem lenni kényszerül.
Sok ez a marhaság, amit összehordtam,
sok szeretnék lenni: mondjuk, szem a porban.
Sok, vagy legalább sokkal kevesebb,
hullább, vagy inkább carpe diemebb.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY
Az agyperzselő nádfedeles álmok
eget kormozva végül földet érnek.
Poéta úr, hej jó nagyot harákolt,
avagy az is bolond, ki erre téved.
Piktúrát izzad szép szentenciákhoz,
meg kákasátorokba nimfanépet,
vagy russzót-jambust illesztget a bájos,
estét növesztő tárgymegjelöléshez.
Őrizhetné a kollégium rendjét,
tudós lakó, hol illő csendbe kushad,
s imákban érik tisztes nincstelenné.
Szekrényszobáját nyitja napnyugatnak,
gyertyába bámul, s a búcsúköltemény
hattyúhörgése híg latyakba fullad.
1981
VASS JUDIT
DRÁGA
Egyetlen Aranyom
meg kell ezt veled
most osztanom
minapi szövegismeret
teszteltem én a kölköket
s felleltem néhány
mondjuk ki
rasszista versedet
úgy is mint
Kertben az öreg zsidó
avagy A vén cigány
Natura furcsa ex pellás
pályám csúcsára
ím ekképp hágtam
na nem Kőrösön
de Herminában
mert megmondtam
csak hibátlan
címekre adok pontot
így lettél Arany-köpés
ha ígéred s meg nem osztod
Kapcsos könyvedet most
nyissad ki szépen
s vassad bele
mint a Bibliába vésve
Jézus utolsó lehelete
mert az is szövegismeret
„én mosom kezeimet”
íme levelem vége
égető mint pályám bére
szóval egálban vannak
Juliskát ölelem
add át szívélyes üdvözletem
Balassinak a kannak
PS
ortográfiám ne túlság nézzed
annyi javítás miatt
avagy leginkább végett
VASS JUDIT
AZ ÖREGNEK
nem volt már
semmije,
csak ötölt-hatolt,
s a fülét vakarta.
Így lett miénk
kimert világok
kiszáradt,
kavicsos partja.
S hogy nem jutott
zsebkendő csücske se’,
időnként zokogni járunk
a teremtés szélibe.
VASS JUDIT
POETA DICTUS
S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa,
Elefánt voltam, jámbor és szerény
Én voltam Úr, a vers csak inasa,
okítás, dacolat, idézet ─
Hulltommal hullni, ez a szolga dolga,
Füst és kávé között, henyélek.
És néha meglátogat a hangja,
de végzetem csak annyi, hogy élek,
s a dallam nem változtat szövegén,
U─U─U─, nem több az ének,
nem több az én ─
kapa-kasza-Kerülő ─ mondják,
mert az igaznál hangosabb a tény.