VASS JUDIT
HIÁBA
tudta: az életet
nem lehet becsapni,
mert becsapni akarta,
amorf lett minden,
a morfium
már alaktalan arca néz
a lencsén túli térre,
nem tart már kontaktust
az érzékek élessége,
belezsong valami banális
senki földjébe tű
vagy pisztoly ravasza,
ahol már mindegy,
és csütörtököt mond
az ész csele,
szomorú rokonok
lassan törődnek bele,
lám, mind ő volt egykor:
szín, zene, szó, ígéret…
mindig így érnek véget
test avagy lélek,
a túlcsordulók.
VASS JUDIT
A TUKI
KÁLVÁRIÁN
„És egyszer talán mégis megtudom majd,
hogy miért boldog a Virágos Katona.”
(Gion Nándor)
Mint egy rendes Kálvárián,
mindenki tudja a szerepét.
A Megváltó, s az őt kísérők
sugalmazott rendben tartják
az örök passiót.
A köpdöső farizeus arcát
szomorúság porozza szürkére,
csak a rikító-virágos katona
néz boldogan. Vagy egykedvűen?
Talán elfele lát, míg kezében
a csattanó korbács szögei
visszaütnek tekintetére,
s a Megváltó hátán
csak a bőr csattogása vérzik.
Lent, túl a Kálvárián
bolond Gilike disznai
már a folyómedret futják,
talán a megváltáson is túl,
hol Gilikének már nem kell
az ujjait számolni szüntelen.
Mese az életünk, az életem.
VASS JUDIT
VOJTINA RÁNCTALANÍT
Itt olvasom, hogy Okatootáia
rámozdult megint a szarkalábra,
pár rongyért elhiheted.
De aztán ki ne hagyd, mert tök jók,
a legalizáló kommenteket!
(Ha jártál volna szociológiára,
nem vihognál, most nem lepne meg
csodát voksolók pszichológiája.)
De azért felkenheted.
Garanciát ad, hát megéri hinni,
ha mégse reklám szerinti annyi
pár hetes arcod, az ötvenes.
Mert az a bökkenő, hogy „a látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod:„
se massza, se maszlag nem változtatja meg.
De ez legalább a zsozsót visszaküldi.
Igaz, nem kockáztat: hisz elhiszed.
VASS JUDIT
TAMKÓ
Sirató szenvedélye
ráfeszült a tér-idő tengelyére,
vajon honnan tudta,
ami csak pár éve evidencia?
Valahonnan tudnia kellett,
de nem írhatott, csak gyerekverset,
a dadaista költő tengett, hallgatott,
Marxot-Jézust-Buddhát
a tengelyen.
Néha belegondolok, micsoda jövőfalók termettek ezen a tájon, Kassák, Tamkó-Sirató Károly, ma kellene, hogy fájjon a hiába küzdelem. Ki őrzi titkuk, életük? Néhány haza vágyó értelem, aki legszívesebben elmenne innen, de nem mer, vagy nem lehet, mert valahol otthon kell lenni, ha semmi nem igazolja, akkor csak „ennyi”. Legyint az ész, itt lenni kénytelen. Gyermekversekbe fojtja, ami bölcselet volt, kort előző, eleve-holt, és magyar. És íme jelenünk is alulmúlja Adyt, Tamkó Siratót, és persze, Petőfit. Talán bilincs kell, hogy szabaddá nőjön itt a talentum. Cogito ergo sum. De ez nem jellemző. Itt kacagó szelet, gyerekverseket fúj a szél. És megint újbeszél. Várom a szabadító tálentumot. Mi, középszerek, már megtettünk mindent, hogy megszülessen. Kelj fel, és járj! Te szülj nekünk rendet!
VASS JUDIT
MARADT
időm, gondom,
jutott kötelesség is bőven,
s idő, hogy rezzenetlen arccal
a bizonyosságon eltűnődjem.
Mert tétova leszel s nyugtalan,
egyszer csak átszakad a vétek
pókhálója és nekizúg
a cella-szűk térnek.
Se ajtó, se ablak, csak tompa döbbenet.
Segítenék, de nem lehet.
És újra körbejárlak:
se ajtó, se ablak, se hajszálrepedések.
Csak Isten habarcsa enged
az emberi résnek.
És újra körbejárlak,
se ajtó, se ablak.
Csak dolgok közt idő,
míg tűnődöm rajtad.
VASS JUDIT
ÉS VANNAK UTAK
És vannak utak, kényelmesek,
ott dörgölőznek a félelmesek,
nyalják a talpat, segget, hogyha kell,
de nekünk a csúcs kell,
az omló hegyoldal,
mert ott, fent a nap kel
és rágyújt daloddal,
és fújja a felhő,
azt, hogy nem adtad fel.
Hol a levegő ritka,de tág a tüdő
és végtelenekre nyit az idő,
és nem baj, ha fáj a láb, fáj a kudarc,
mert nekünk a csúcs kell,
az omló hegyoldal,
s hogy vége lesz egyszer,
dalold a nappal,
és sírsz az örömtől,
hogy nem, nem adtad fel.
(A Вершина dallamára)
VASS JUDIT
SE ISTEN,
SE NÉVELŐ
Szokják
csendemet tájak,
Kukák hajnaltájt
halkan kukáznak,
zajukra nincs szó,
s ha van is,
nem szólja el magát.
Szelektívekre
lengő rothadás,
Petőfiről
lehullott ékezet,
halottas-hullás
hűlt helyek,
felbomló
súlyos képzelet,
zászlókat
lengő újbeszél,
távisten,
újzó tévletek
emléke száll.
Kötött rím,
körbeállt halál.
VASS JUDIT
KIRÚGVA
indoklás nélkül.
Igaz, nem jött érte fekete autó,
koncepciós perbe se fogták,
értenéd, ha tudnád a történelmet,
hogy nem lett mégse könnyebb,
ki gondolta volna?
Fontolva-fontolgatva
játsszuk itt, lent a demokráciát,
mert nem tetszett forrdalmat csinálnunk,
tehát kiállunk, tüntetünk,
de tudjuk, értelme nincs,
nem változik semmi.
A szomszéd feljelenti.
Vagy a kollégája.
Vigyázz a szádra,
a falnak megint füle van.
Hontalan, hajléktalan
iskolája bezár.
A bosszú körbejár.
Eléri, aki mást remélt,
ne adj isten, beszélt.
Indoklás nélkül kirúgva.
Hiénák hada leírja.
Hódolsz, vagy behódolsz.
Íme a szabadság magyar nyelven írva.
VASS JUDIT
DON
kanyarban, kerékpárral,
derékig a hóban,
úri Magyarország,
csatlósnak küldi fiait valótlan
célért dögleni rakásra,
állatként pusztulni el ─
az olvadásra,
nem marad lélek,
csak névtelenek teste,
úri Magyarország
itthon maradt restje,
átírja a poklot győzelemre,
hősies, hazafias tettre,
és küldte mindet,
aki nem kellett a honnak,
mert mások voltak,
másképpen gondoltak,
küldte kerékpárral
derékig a hóban.
Emlékezem,
derékig szennyben, szótlan.
VASS JUDIT
VOJTINA IMÁJA
a kora hajnalt szerettem mindig,
a robbanás előtti csendet.
Én mondom, Uram, csinálhattál volna
másképp is rendet.
Megúsztunk volna sok zagyva elmét,
úgymond bölcseket,
mert ugye, ki választja most szét
poklaidat, meg a mennyeket?
Kezdem érteni Ninivét,
s azokat is, kik nekimennek.
Na, rám, Uram, ne számíts.
Ennyi is elég egy ilyen cetköpetnek.
Tévedtél, Uram,
és hazudott a naptár.
Ideje, hogy lustán elheverjek.
A szó tiéd, enyém a heverés.
Majd üzenj, ha Ninivében rend lesz.