VASS JUDIT
ÖREGSZLEM
just a quick note öreg slam
amint és amelyben
hogy utáltam a csattanót
a vers-bele szóvicceket
mert Verlaine pisszeget
na ne már egy tanár
meghalna ezér a tanér
olvassad el az árpoetik
hogyan ér
véget
és tutira megérted
mivégett nyűvöm
fantom lantom
lejtmenet lentem
ahol egyébként nincsen
memo szöveg
figyeld csak meg
íme a nemzedékem
az átra készülő
születésétől valami
talán meg mégis foglya
már csak ti vagytok
a hogyha
majd texteljetek ha tenem
lásd hymnus
fordulna jobbra
VASS JUDIT
GYÜVÖK
mingyá, csak dógom van.
Addig gyűjtsetek mézet.
Csak épphogy körülnézek,
hová veszett egy csuprom:
a csurran-cseppen élet.
Jaj, üres a szívem,
egy kipuffadt lufin
repülök észak-délnek,
nyugat-keletről darazsak-méhek,
ez már az ég, meg felhő-beszédek.
Jaj, mennyivel könnyebb a légynek:
ha nem is madár, de légyhet.
Most nézd, hová csöppentem:
vége a vendégségnek −
egy kipukkadt lufin üres csuprokba nézek.
Róbert Gida, majd elmeséljed,
ha nem jönnék mindjárt,
vagy végleg.
A többi néma csend.
VASS JUDIT
KŐ HULL
apadó kútba,
győzöd-e még?
Kőre követ,
súly a kezed,
bírod-e még?
Csattog a kő,
dőlnek a fák,
roppan az ég.
Kőre követ,
terheidet
hordod-e még?
Roppan az ég,
dőlnek a fák,
szikkad múlt.
Kőre követ,
súly a kezed,
markol a kút.
Süpped a nap,
dől a határ,
várod-e már?
Csuklik a kéz,
roppan a csend,
győzöd-e már?
IN MEMORIAM
SZABÓ MAGDA
CSAK
mivelhogy író: egy és oszthatatlan.
Engem szül az írás száz alakban,
az én, a mondat egymást így teremti.
Ich erzähle magamról, elfogultan,
mert szétfeszíti engemet a mi,
s mert nő vagyok: hiú. Minek tagadni?
Sokká válni az egyben így tanultam.
Azért én sem bírtam csak így maradni,
együtt beszélünk, írok, olvas engem,
a cselekmény váratlan színt kevert ki,
én, te, ő ─ hát most már mindenki lettem.
Szóra szó, a végzetem csak ennyi:
se vég, se kezdet, én csak közbejöttem.
ELEFÁNT
voltam, jámbor és szerény,
pár napja legfőbb attrakció Pesten.
Elefánt − mutatta apám,
az első szó volt talán,
amit pestiül ejtettem,
mert egyszerre látszott s hangzott,
anyám csak nevetett:
Na, innen se rángatjuk el
ezt a gyereket!
És belekacsint a képbe,
hol homlokom támasztom
az állat légterére.
S milyen érdekes,
nem emlékszem mégse,
sőt, később annyira untam
bámulni növényt-állatot,
képeskönyvvel utazni múltban.
Nem izgatott a macskánk se,
pedig hatalmas volt,
bölcs és engedelmes.
Öregszem.
Már el-elnézem fentről
a hosszan elnyúlt testet.
Reggel csak les,
míg kávém hörpölöm,
alkonyatkor nekidől
az árnyékolt fatörzsnek.
Egerészni ki fog?
De meg se mozdul, ha kérdem.
Most hallja tán először,
és nem köti össze
se emlékkel, se képpel.
SZIMULTÁN
A hatalmas szerelemnek
régen leesett a hó.
Te lehetsz írja sebemnek,
véled esett el a ló.
Szemeid szép ragyogása
jajj, de nagyon messze van,
Kossuth Lajos azt üzente:
két rozmaring bokor van.
Azt hallottam, kisangyalom,
mivel ölelsz engemet.
Szeretőd, amire ké-ért:
kitörted a kezedet.
A csitári szimulánsok
azt hiszik, hogy szerelem.
El ne higgyed, kisangyalom,
elfogyott
a regiment.
MERT
nem boldogok a szelídek.
A pofon fáj, az ökölbe szorult lélek
csattanó tenyér akarna lenni,
míg zsebre dugja magát,
hisz a csattanás utáni kéj
visszaüt álmatlanul az éjnek,
szóval, nem boldogok a szelídek.
A fegyelem derékra süllyed,
bokáig rágja súlyát az ideg,
végül bevesz egy nyugtatót,
a mennyeknek országa ez,
vagy alkoholista lesz
az igazságért háborúságot szenvedő,
vagy kérget növeszt,
és felreped minden nevetése,
az üdvösség nem jutalom az erényre,
de reumás-sérves állapot.
Mert nem könnyűek a szelídek,
és nem boldogok.
Neveltetés ez, vagy gének,
tán önirgalom, valami ellenméreg,
plusz még az isten se könnyebb.
Bizony mondom, nem boldogok,
míg örökségül bírják a földet.
Aztán majd meglátják:
lesz-e pihenése, kéjes nyújtózása
tűrő ökölnek, csöndnek.
VOJTINA ÖRÖK
HAJNALI RETTEGÉS
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
te is a hajnali munkát
mikor a költő s a csillagtündérek
kihúnyva lassan haza térnek
fényes körútjain a végtelennek
s te nekilátsz
a levelező rendszereknek
rettegve-reszketve klikkelsz
dzsímélre-hivatalra
hogy menne minden üzenet
meg a világ is a francba
jaj megbocsássatok
hatvan jaj hatvan éves lettem
s itt érem magam a rettenet tetten
hogy valami nagy-nagy
bumm-bele kéne
ebbe a kvantumos dili-digi térbe
mondjuk hogy ne üzenjetek
de látva lássatok
kérdezzétek élőben hogy vagyok
most éppen vacakul
mert tegnapról mára araszoltan
kapcsolok hogy mégis
egy ismeretlen törvény kapuja voltam
a la kafka
s most itt ülök Pesten és csak nézek
kiút se erre se arra
most röhögjek vagy sírjak
na lássuk
kik és mi a fenének írnak
VOJTINA ÖRÖK
jobb a teakörnyezet,
s bár nem jobb az elégia,
titkolt irigységbe kortyol
a sub rosa bitóillata.
Nem tartjuk el a kisujjunkat,
nem zörgetjük a kanalat,
Indeed, mondjuk a Zagyva-parton,
s a Cam csak folyik a College alatt.
Mint édesanyánk, ringat és mesél,
de mi úgy vagyunk, hogy ezer éve
görcsbe rándít a pillanat ─
megélhetnénk, ha nem futna miértbe,
mert mégis csak arra és gyáván,
miért is szebb a yorki márvány,
Szent Márk terén a tér mért téresebb…
na jó, tudjuk,
de nem válaszoljuk meg.
Kicsit még húzzuk az időt,
mosolygunk, indeed, s nem iszunk 5 előtt.
VOJTINA ÖRÖK
IN MEMORIAM
FALUDY GYÖRGY
KILÓG
az ember
mindenféle sorból,
ha nem terelődik nyájba.
Lapít az ég is
négykézláb a szélben,
ha habzik a falka
szája.
Feszít kerítés,
égre szögelt holdfény,
a nap pokolbéli tájra,
feszül a szótag –
jobbra-balra ékek,
csavargók felpeckelt szája.
Kilép az ember
mindenféle helyből,
vitorlát bont a benti tájra,
túlél a messze,
emléktelen álom,
és hazát köt porzó sarujára.