VOJTINA ÖRÖK
BÉLYEG
díszelgett homlokán,
mellén rikító jel dacból hímezve.
Súlyát nem érezte, csak mikor
a szabadságot ízlelni kezdte
a közből kiszakadt én.
Gonosz, hűvös szépségek felé
üldöz a gyenge, összezárnak.
Együtt vagy szemben az árnak,
sokszor kérdések kérdése ez:
tűzöd vagy hordod a bélyeget.
VOJTINA ÖRÖK
EGYIK
délután szendergésemből
anyám hangjára ébredtem[1]
és bogárrá lettem
elég zavaros
maga mit csinál ott aranyos
nem tudom kivel beszélget
csak azt
hogy ez már a bogár-élet
uzsonnázom a zöldben
válaszolja nemtudomki
s én elcsodálkozom
miért is bogárabb
az én szendergésem
mint az ő ébren abszurdjuk
uzsonnaszaporítás kétféle módja
istenpótlék
már ezt is tudják azóta
mint Ábrahám helyett
őrt és kaput a Törvényhez
de a kapuk előbb záródnak
mint a beszélgetések
[1] Franz Kafka: Napló
VOJTINA ÖRÖK
SZENTMÁRTONBAN
arcokat nőttek a felhők,
végzeteset.
Lásd ebből lettünk:
se vígak, se szellemesek.
Szentmártonban
saját hajunknál fogva
húztuk ki magunk a bajból −
nem nagy eset.
És visszamentünk Pestre,
gondolni valami veszélyeset.
Míg Szentmártonban
oszlott az égi paplan,
a nyári nap sugára
ugyanúgy izzott,
de már nem volt se vissza,
se hátra.
Pesten már grimaszt
ügyeltek,
pimasz és goromba bajnok
készített listát
egzaltált fejekről,[1]
s a szél csendben Segesnek
hajtott.
Fejéregyházán
arcokat nőttek a felhők,
végzeteset.
Lás ebből vagyunk:
se vígak, se szellemesek.
[1] A bécsi titkosrendőrségen így hívták a magyar reformereket
VOJTINA ÖRÖK
NE ZSÖRTÖLŐDJ, az ősök ǀǀ mindent félreraktak,
vagyont testáltak rád, ǀǀ aranynál súlyosabbat:
konok parasztok öklét, ǀǀ igáslovak nyakát,
napestig fáradatlant, ǀǀ s kibírni, hogyha fáj.
És luxust ráadásul, ǀǀ hogy néha elheverj
Egy talpalatnyi égen, ǀǀ mert nem herdáltad el.
Ahol kiválás van még, ǀǀ van még előre s feljebb,
ne zsörtölődj s kapaszkodj, ǀǀ a mű az nem lesz teltebb.
De mind ‘fölebb’, ahol még ǀǀ az égi mássa készül,
lesz még idő, pihenhetsz, ǀǀ a föld keringve égül.
VOJTINA ÖRÖK
BÚS
donna barna balkonon
korlátnak vetett talppal
ülök míg Kékszakáll
kévét főz most a hajnal
konstruálom csendben
útját a visszaútnak
ülök míg Kékszakáll
ahol jár földszagúak
termékeny földeken
hörpölnek harmatokból
ülök míg Kékszakáll
látszol rostélyaidtól
árnyékom rajzolom
enyém most már a hajnal
ülök míg Kékszakáll
hasad az ég ha halkan
az égnek ásítom
tompára alvadt testem
ülök míg Kékszakáll
mosogat szellemülten
támasztom talpamat
repedt égnek a házat
ülök míg Kékszakáll
szemerkél lent a bánat
redőnybe kap a szél
ringatja felhőarccal
ülök míg Kékszakáll
kerteket bont a nappal
VOJTINA ÖRÖK
DÚDOLOM
a Cseh Tamás-éneket,
három év múlva már
nem vagyok hadköteles.
Lenyomtam
40 év szolgálatot,
ti tudjátok,
mert együtt szolgáltatok.
Nyomorú zsoldban,
fagyban-hőségben,
mikor az ész végleg
erőtlen, sárban-esőben,
de mégis csússza,
mert pocsolyás Ér
a tudásnak útja.
Nem tudom vajon
majd lesz-e érdemes.
Három év múlva
már nem leszek kötelezett.
VOJTINA ÖRÖK
HA
romantikus lennék,
kérdezném, hova tűntek,
de könnyebbre mérem már
súlyát a betűknek,
mert elsüllyednek-felmerülnek
emlékek-álmok-alakok,
míg az égre dörgöm:
vagyok, aki voltam s maradok,
lettem, vagyok, leszem
mindet, az eltűnt mindenem.
Éltem valóban én?
Már nincs fontosabb e sártekén,
csak a többes szám első személy.
VOJTINA ÖRÖK
EZ A MARHA
Karinthy azt is tudta,
mennyire esendő,
ami kint-bent keresendő,
és a világ csak annak
tágasabb,
aki bent nem áll
tótágasat,
mennyire élvezte volna
ezt a kütyüvilágot,
egy kütyün át,
aki világot látott,
bele a saját agyába,
s nem érdekelte már
csak a
kint-bent
kifordíthatóság,
mert az ötlet
tekintélyes hatóság,
hegyezd hegyesre ceruzád,
nem baj, ha nem írsz
soha vele,
tágabb krokinak
már nincs veleje,
csak van,
mint egy bökvers,
böksz, aztán rükverc,
meg amorfizma,
az agylakónak nem rándul
már se szem, se arcizma,
és tartja a látszatot,
hogy látva lássatok,
hát bátran tétováljatok.
VOJTINA ÖRÖK
NEM SÍRHATOM
el senkinek,
leírni jó volt, hát viccelek,
mert attól legjobb a bőgés,
hogyan is lettünk egyek Böhm és
Aranka bennem, míg egy vihogós este
a társaság az összes lekvárt megette.
(De néha rásírok erre a furcsa gyerekre.)
Mi lesz velünk, én még nem tudom,
Arankát várja jelzőtlen borzalom,
és Bogát a járvány elszerette,
(És néha rásírok erre a furcsa gyerekre.)
Freud meg csak járkál koponya-szerte,
alattim-fentem, és persze eszem nélkül,
hallom, Béla is halni készül,
de ez csak telepátosz, üzentem is : előbb én!
És becsaptak, a tejautomatában nem volt tehén,
Tanár úr, kérem, a Steinmann, a Steinmann, nem én!
Mert amit én tudok… táblára írni? Hát ugye: minek?
Lógok a szeren, és nem hallja senki meg,
amit két kroki közt bömbölve-bőgve összesírtam,
még most is röhögök rajta itt, a sírban.
Látod, Dezső,
Nem támaszt fel. Se vegyszer, se szó, se kő.
SZENTIVÁNKOR
tüzeket raknak
az égi tanyák,
nyugtalan forognak
nagyanyák-banyák,
serpenyő sercen,
olajat sütnek a lángok,
pirulva rebbennek szét
a boldog mátka-párok,
alvó nagyapákra
horkolva hajol a hajnal,
a nyár már
a küszöbön talpal,
rántottát szimatol
és pipafüstöt,
Szentivánkor igazán jó
a szalonnás früstök.