SZENTIVÁNKOR
tüzeket raknak
az égi tanyák,
nyugtalan forognak
nagyanyák-banyák,
serpenyő sercen,
olajat sütnek a lángok,
pirulva rebbennek szét
a boldog mátka-párok,
alvó nagyapákra
horkolva hajol a hajnal,
a nyár már
a küszöbön talpal,
rántottát szimatol
és pipafüstöt,
Szentivánkor igazán jó
a szalonnás früstök.
VOJTINA ÖRÖK
REKVIEM
Звезды смерти стояли над нами,
И безвинная корчилась Русь
Под кровавыми сапогами
И под шинами черных марусь.
(Реквием)
A Péter-Pál erőd
előtti sorban
minden tizedik asszony
összeroppan,
a láthatásra várva
egy nő
ámulva-rettegve néz
a halál csillagára,
míg véres bakancsok
tapossák
útjaid, Oroszország,
mert nagy voltál,
de tehetetlen,
ezer évtől görbítetten
mi is lehettél volna…
gyilkolt lélekkel
szétszóródva
járod az égtájakat,
s míg a bőröndben
költő akad,
még győzöd magad.
VOJTINA ÖRÖK
ELINDULTAM
egy fűszálon,
hogy a világot
megjárom,
be is jártam,
bennem jártam,
verslábakon
megtaláltam,
fűszálának
közepibe
sötét lejtőre
találtam:
én voltam az,
kísértetes,
ez az ember:
méllyel terhes,
fűszál hajlik,
sötétedik,
lejtőn mégis
meghajnallik.
Meghajnallott,
körbe néztem,
fűszálának
lejtésében
én voltam az:
magam terhe,
fűszálának
közepibe.
Uramfia,
ott az út,
nagy hirtelen
visszafut.
VOJTINA ÖRÖK
NÉPDALLAM
„Azt gondoltam, eső esik,
pedig a szemem könnyezik.”
Azt gondoltam, ördög bánja,
pedig csak a szemem ázza.
Azt gondoltam: ez is esett,
Azt gondolom ez is eset.
Azt gondoltam, nincsen isten,
De ha van is, nincs felettem.
A homloka „sűrű felhő,
onnan ver engem az eső.”
Gyere Isten béküljünk meg,
„mi egymással egyezzünk meg.”
Én itt lent esőben ázva,
Te ott fent miránk vigyázva.
PASCAL
szerint
az ember gyenge nádszál,
és Istenre tett garast,
mint a székely paraszt:
ha nincs, nem veszíthetek,
ha van, majd jóvá írja azt.
Nem hiszek
se cinikus, se naiv igéknek.
Ezen a földön
sokan és sokat ígérnek,
de nem éri meg, csak az
értelem −
józan paraszti észnek hívjuk.
Kozmoszok, galaxisok
tán nem tudnak róla,
de benne élik, ami termékeny
és a megmondhatója:
minden méltóságunk
csak benne rejlik.
És minden más
legfeljebb csak sejlik.
VOJTINA ÖRÖK
A SZÍNÉSZ
verdesett,
szinte késégbe esve:
egy pillanatra csak,
hogy magához kösse
az álmos publikumot.
Úgy tetszett,
mindent tudott,
s elhagyta minden:
a csendölő gesztusok,
az ajtókilincsen
felejtett ujjak
idegjátéka,
a leejtett-felhajított hang,
a néha
félbehalkított mondatok
kopogva döngtek vissza
a
fényfüggönyön onnan,
lidérces kopogás
a sminkelt unalomban.
Érzed,
és meg nem magyarázod.
Belőle,
vagy belőlünk hiányzott
valami tegnap este.
Talán csak „a rész
nem osztható egésze,”
vagy csak
az istenek untak ránk,
s a mágiának vége.
EGY
ideig az én
hasonlít önmagára
de aztán szőni kezd
a gének álruhája
halottak burjánzó
körme-lelke
lemásolt ráncok
hajolnak tükreinkre
úgy járnak-kelnek
ezen a más világon
hogy ami fájt
nekünk is fájjon
s ki tudja milyen
rétegekből törnek
torkunkra-szemünkre
érthetetlen könnyek
egy idegen arc
honnan ismerős
s mért hogy az agy
nem törli őt
a tereket-időket
össze ki kuszálja
s mért hogy az én
nem fér önmagába
VOJTINA ÖRÖK
Az emberélet útjának telén
egy végnap-járta lejtőre jutottam,
mivel az igaz útat ellepém.
Már én-tömegekben járnak ottan
regények-versek, s nem papok-apácák
szerelemtől-bortól jóllakottan.
Tudások-fájások fel-lejárják
agyam lajtorjáját egészen szívig,
lejtők-hegytetők még visszavárják,
már sánta lelkem duzzadva hízik,
eledeléül nem lárvák se férgek,
de tercinák pörögnek. Tíz napnyit
enged talán vagy ezret még az élet,
lekörmölöm hát vígan, amit látok:
lejtőn-lejjebb nincs, amitől féljek.
VOJTINA ÖRÖK
HÁTRAARCOT
„… csinált,és háromszor megáldotta
nagy hókuszpókusszal
a tornyot, az egész környéket
és az ébredező hegyláncokat…”[1]
mindig későn jutunk oda,
ahol újra gyermeki széles
a nap felnőttes mosolya,
és összejátszik ellenünk
unalom, öröm, kései belátás,
hogy hiszen tudtuk:
a szó mágiáját veszélyek gyújtják,
de még nem volt rá mondatunk elég,
végül az is elég, elég…
a füstjük fojtogat, hajt
egy félvilágon át, a tüdő helyet keres,
hol oxigéndús a YES,
de elszakadni ki tud, ha nem lehet.
[1] Joyce: Ulysses. ford. Szentkuthy Miklós
VOJTINA ÖRÖK
VALÓ
Minden hazugság, földön, ami szép,
Így mosdattuk a való szennyesét
Connecticutban, a Duna-parton
tisztára, hogy álom is maradjon
holnapra majd, mit szebbre építünk,
de szférák zenéjét elunja a fül,
és dallammá lesznek disszonanciák,
s az isten képét szíjjal ostorozzák
Miért-e lom?
Országok rongya: zaj-irodalom,
nem volna szép, ha égre kelne
pocsolya, sár, és a végtelenre
újabb kapukat nyitna fent a lent…
költő legyint, és megpihenni ment
verslábakon a megrogyott világ,
az isten képét, isten ostorát
talán nem is érdekli már a vers se…