Vass Judit oldala Posts
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
EMBERHEGY
(Editkének, a világ legjobb óvónénijének)
Alig érkezik a kávé, már mondja is:
„Tanárnő semmit nem változott, na jó, rendesen megöregedett, de azért a mosolya és a gyilkos tekintete a régi.” Nem sértődöm meg, bár fiam lehetne. Már egyenlőek vagyunk, ő is felnőtt, nem is illene már a csendőrpertu köztünk, megszűnt az asszimmetria, de nem tudja megszokni a tegeződést, a magázását pedig elutasítja.
„Tessék csak tegezni.”
Ezt a „gyilkos tekintetet” már úgy látszik, örökre bélyegként hordom a homlokom alatt, talán csak a halál „hunyja bé”. Emberhegy mindig is olyan volt, mint egy atomtámadás, bár bevallása szerint soha nem verekedett, ő a béke embere. Olyan, mint öcsém, aki, amikor gyerekkorunkban egyszer majdnem megpofoztam, mert hátulról ugrott a nyakamba, csak megfogta a csuklóm, és szigorúan rám nézett. Emberhegy ugyanilyen, csak nyomatékosabb kiadásban.
Diákkorában senkinek nem kegyelmezett, úgy értem, tanárnak sem. Kertelést, mellébeszélést nem ismer, ha békésen is, de kenyértörésig harcol az igazáért. Valójában igazságot kellene írnom, mert Emberhegy olyan atombomba, akibe erős önreflexiót is beépítettek, vagy nevezzem önféknek, aki képes beismerni tévedését is, igaz, a megengedő mondatot kamaszként is csak úgy kezdte: „Na, jó, lehet, hogy abban is van valami, amit a tanárnő/tanár úr mond, de azért…” Sokat nevettünk ezen, kollégák, egymás közt.
Szóval lerohan legújabb élményeivel, mert ez a hatalmas termet, amúgy békés óriás, valahogy vonzza a kötekedőket maga is. Egyszer egy órán osztálytársa nem bírta tovább szópárbaját a Jónás könyvéről, és odaszólt félhangosan: „Fogd már be!”. Emberhegy mondatba ékelve csak annyit reagált:”Szünetben lenyomlak, mint egy bélyeget. Szerintem Istennek, ha van is, nincs igaza Jónással szemben, Ninivének pusztulnia kellett volna. Ott, azonnal.”
Emberhegy tehát szóban igen harcias, testi mivoltában maga a méltóságos és lassú hegyvonulat, amit semmi rengés nem ráz meg. Emberként meg a légynek sem árt. Csak bírja ki az a légy.
Miközben meséli élete folyását, megtudom, hogy a metrón, idejövet, részeg suhancok kötözködtek az utasokkal, őt is elkezdték kóstolgatni, zsidózták-cigányozták, libsizték. „Mit tettél? – kérdem. „Semmit. Mondtam a bandavezérnek: „Rád nézek meghalsz…Eltakarodtak.” – és innen már nevetve folytatja, hogy kisebbik fiával sok baja van, mert nagyon „robbanós”, állandóan bunyózna az óvodában, és már unja, hogy rendszeresen beidézi őket a vezető óvónő.
„Kénytelen leszek ránézni.”
„A fiadra?” – kérdezem.
„Persze – mondja – mit kezdjek egy defetista óvónénivel?”
„Magyar középnemesi családba született, felmenői között több neves személy is volt. A 17. század elején élt Madách Gáspár tisztelt tudós-poéta, valamint az ő nagybátyja, Rimay János a Balassi Bálint utáni nemzedék legjelesebb magyar költője. Élete nagy részét Alsósztregován töltötte, és még ifjú volt, amikor apja meghalt, de a családi birtok jövedelme biztosítani tudta taníttatását. Húszévesen már királyi táblabíró volt Nógrád vármegyében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a közigazgatást szervezte. Tevékenyen részt vett a nemzetőrség felállításában, bár egészségi állapota miatt katonai szolgálatot nem tudott vállalni. A szabadságharc leverése után, 1852-ben egy évre börtönbe zárták Kossuth Lajos titkárának rejtegetéséért.
A több nyelven tudó Madách korának klasszikus és modern irodalmát is jól ismerte. Íróként fő műve Az ember tragédiája, a magyar drámairodalom egyik legismertebb darabja, számos nyelvre lefordították, színpadi változatát Magyarországon és külföldön is rendszeresen műsorra tűzik.
Madách Imre a 13. századig tudta visszavezetni családfáját. Közvetlen ősét a II. András király korában élt Raduntól eredeztette. Ennek fiai (Madách de Oszlár, Tóbiás és Mike) mindannyian alapítottak családot, közülük a legjelentősebb a Madách-ág, melynek tagjai 1250-ben IV. Bélától kaptak adománylevelet, birtokot pedig Zólyom vármegyében. A Madáchok 1430-tól bírták Sztregovát. Innen ered az úgynevezett sztregovai ág, a költő felmenői közül többen Nógrád vármegye szolgálatában álltak, és volt köztük törökverő hős, kuruc főtiszt és költő (Madách Gáspár) is.
Az ifj. Madách Imre nagyapja, Madách Sándor (1756–1814) híres szabadkőműves, kora egyik legsikeresebb ügyvédje, a Martinovics-per 16 vádlottja, köztük Batsányi János védője, de emellett Nógrád megye főügyészeként is tevékenykedett. Fia, id. Madách Imre (1781–1834) császári és királyi kamarásként visszavonultan gazdálkodott Alsósztregován. Felesége, Majthényi Anna (1789–1885) öt gyermeket szült neki (Imre, Károly, Pál, Anna, Mária).[3]
Gyermekkorát szüleinek kastélyában töltötte külön nevelők vezetésével. A családi körön kívül alig volt társasága, s ez okozhatta azt, hogy mindvégig zárkózott maradt. Félénk, magányos, törékeny alkat volt, élete végéig sokat betegeskedett. Szívbaj, tüdőbaj és köszvény is kínozta.Tanulmányait magánúton végezte, vizsgáit a Váci Piarista Gimnáziumban tette le, az I–IV. grammatikai osztálybelieket 1830–34-ben, a humaniórákat 1835–37-ben.
1834. január 3-án elveszítette édesapját, ami annyira megviselte, hogy leginkább csak könyveiben lelte örömét. Komoly tudásra tett szert, autodidaktaként fejlesztette magát. Wielanddal foglalkozott, és az Abderiták szellemében írt verseket. Első szerelmével, Cserny Máriával 1836 körül ismerkedett meg. Az 1830-as évek élénkebb szellemi mozgalmainak hatása alatt mint 15 éves gyermek 1837 nyarán kéziratos hetilapot indított négy évvel fiatalabb öccsével, Pállal együtt, Litteraturai Kevercs címmel, melynek olvasói kisebb testvérei, anyja és a nevelő voltak, tartalma pedig kis értekezések és ismeretközlő cikkek.
Az anyanyelve mellett hat idegen nyelven (német, francia, szlovák, angol, latin, ógörög) tudó Madách 1837 őszén került a Pesti Egyetemre. Az első két szemeszterben bölcsészetet, majd a harmadiktól jogot hallgatott. Évfolyamtársai közé tartozott Andrássy Gyula és Lónyay Menyhért is. Figyelemmel kísérte a folyóiratokat, a kor legjelesebb magyar költőinek műveit olvasta, de előfizetett az Athenaeumra is. Meg-megújuló betegségeinek ellenére diáktársaival együtt kéziratos lapot (Mixtura) szerkesztett, úszni, vívni, festeni, zongorázni tanult, részt vett az egyetemi ifjúság báljain, kirándulásain, színház– és koncertprogramjain, megismerkedett az Ifjú Magyarországgal, a radikális fiatalok csoportjával, és ezen kívül a faeszterga használatát is elsajátította.
A szerelem sem hiányzott az életéből, beleszeretett diáktársának húgába, a nála egy évvel fiatalabb Lónyay Etelkába, aki első verseinek ihletője, múzsája lett. Ebben az időben jelentek meg első versei a Honművészben. Első verseskönyve, a 26 költeményt tartalmazó Lantvirágok anyja költségén – neki is ajánlva – jelent meg Pesten. A versek többsége Etelkához szólt. Még a nyáron – részben anyagi gondok, részben a személyzettel való folyamatos konfliktus miatt – felszámolták a Kálvin téri háztartást. Anyjával és testvéreivel visszautazott Nógrádba, és Madách Imre ettől kezdve magánúton folytatta és fejezte be egyetemi tanulmányait Bory László ügyvéd vezetése mellett. 1841 tavaszán Trencsénteplicen keresett gyógyulást, ahol megismerkedett Dacsó Lujzával, aki tüdőbaját kezeltette ott. A szerelem csak rövid ideig lángolhatott közöttük, mivel a leány 1843 tavaszán elhunyt.
Ügyvédi vizsgáját 1841 októberében és novemberében tette le a Pesti Egyetemen. A kötelező egyéves joggyakorlatot Balassagyarmaton Sréter János alispánnál, majd annak halála (1842. március) után Fráter Pál oldalán töltötte le. 1842. január 16-ától tiszteletbeli aljegyzőként dolgozott. Ebben az évben írta Duló Zebedeus kalandjai című elbeszélését, illetve a Jó név s erény című drámatöredékét, valamint a Művészeti emlékezés című munkáját, és befejezte Csák végnapjai című drámáját. Az év december 19-én kapta meg ügyvédi oklevelét.
1843-ban Nógrád megyében mint tiszteletbeli aljegyző közpályára lépett, 1843. január 9-én iktatták be a Nógrád megyei ügyvédek sorába. Hivatalában azonnal feltűnt korrekt fogalmazásával és a gyűléseken előadásának tartalmasságával.
Szontágh Pál volt legkedvesebb barátja, aki a bátortalan és visszahúzódó Madáchot bevezette a társaséletbe. Barátjával együtt egy Nógrádi Képcsarnok címmel írott füzetet állított össze a megyei közélet nevezetesebb alakjait jellemző epigrammákból. E mozgalmasság jótékonyan hatott szentimentális világnézetére, s azt a humor elemével frissítette föl.
1843. augusztus 22-én lemondott tiszteletbeli aljegyzői hivataláról, és 1844. január 8-án táblabíró lett. 1846. július 15-től mint élelmezési főbiztos működött, de minden hivatalos elfoglaltsága mellett 1843-tól 1848-ig élte irodalmi tanulmányai és munkássága legtevékenyebb korszakát. Számos lírai költeményen, néhány elbeszélésen és esztétikai értekezésen kívül hat drámája készült el, mind öt felvonásban és jambusokban: Jó szív és erény, Csak tréfa, Commodus, Mária királyné, Csák végnapjai (újra átdolgozta 1861-ben), Férfi és nő. Ezek közül a két utóbbival 1843-ban akadémiai jutalomra is pályázott és a Csákkal dicséretet is nyert, de másként nem közölte őket. Politikai cikkeket is írt, leginkább névtelenül a Csengery-féle Pesti Hírlapba, melynek centralista irányát pártolta.
1843 elején írta Férfi és nő című drámáját, amelyet 1843 márciusában benyújtott a Magyar Tudományos Akadémia drámapályázatára, de nem nyert vele díjat. Az év folyamán Cserny Máriával megszakadt kapcsolatuk, losonci Gyürky Amália iránt lobbant szerelemre.
Ugyanekkor ismerkedett meg Fráter Erzsébettel is. Kossuthtal 1844 április–májusában vitát folytatott a telekdíjakról (Társalkodó, Pesti Hírlap). Az év végén Csesztvére költözött. 1845 februárjában Cséhtelekre ment, 1845. március 16-án ott jegyezte el a református ippi, érkeserűi és bélmezei Fráter Erzsébetet, korábbi principálisa, Fráter Pál nógrád megyei alispán unokahúgát. Az esküvőt július 20-án Csécsén, a katolikus templomban tartották meg. A költő anyja nem is annyira titkolt ellenszenvvel viselkedett a feleségével szemben. Ez meglátszott családi életén, hiszen a két asszony sokszor egymás ellen hangolta a férfit, aki mindkettőjükhöz a végtelenségig ragaszkodott. A családi konfliktusok miatt sokszor az írásba menekült.
Nősülése után csesztvei birtokán lakott, a megye székhelyéhez közelebb. A Pesti Hírlap 1846 januárjában bejelentette, hogy nógrádi tudósítója lemond. Madách közéleti szereplése csökkent, emellett népszerűsége továbbra is megmaradt. Ebben az időszakban nem alkotott nagyobb szépirodalmi műveket. 1846. január 18-án jelent meg a centralista és szabadelvű Madách Válasz a nyílt levélre a centralizáció ügyében című cikke a Jelenkorban. 1846. július 15-én közfelkiáltással főbiztosnak választották, ezen minőségében felszólalt a megyén átvonuló katonák túlkapásai ellen, valamint kifogást emelt a losonci katonai kórház és az érsekvadkerti tiszti szállás borzalmas állapotával szemben, illetve intézkedett a szökött katonák elfogásáért járó vérdíj ügyében is. 1846. augusztus 31-én megszületett fia, Imre, aki még aznap meghalt. Szontagh Pállal együtt 1847 elején tagja lett a gróf Teleki László által vezetett Ellenzéki Körnek. Nógrádi képcsarnok címmel Szontagh Pállal és Pulszky Ferenccel együtt írt egy epigramma-gyűjteményt, ebben találó jellemzésekkel illették a megye tisztikarának tagjait. 1848. január 1-jén megszületett fia, Madách Aladár.
1847 őszén Nógrádban a követválasztáson a konzervatívok arattak győzelmet, azonban a következő országgyűlés már nem nekik kedvezett. Egyikük, Károlyi János 1848 márciusában lemondott posztjáról; a szabadelvűek, akiket Madách Imre vezetett, március 11-én levelet fogalmaztak meg Csesztvén, amelyben a lemondott követ helyére Kubinyi Ferencet javasolták. Ezután Madách Balassagyarmaton tartózkodott, és a megye teljhatalmú választmányi tagjaként nem is hagyhatta el a megyeszékhelyet.
Március végén kiújult régi szívbaja miatt egy időre ágyba esett. 1848. április 7-én főbiztosi hivataláról is lemondott, aznap intézkedtek a helyettesítéséről is. A június 24-26-i füleki követválasztást vezette, és ennek lefolyásáról, valamint az eredményéről jelentést írt gróf Ráday Gedeon főispánnak: Repeczky Ferenc lett az országgyűlési követ.
Madách Pállal és Komjáthy Anzelmmel együtt július 5-én megérkezett Budára, a képviselőház megnyitására. Július folyamán Csesztvén betegeskedett, beállt ugyan nemzetőrnek, de egészségi állapota miatt nem tudott aktív résztvevő lenni. Főbiztosi teendőinek továbbra is eleget tett. Augusztus végétől személyesen közreműködött az újoncok toborzásával kapcsolatos teendőkben. Betegsége miatt nem vehetett részt a szabadságharcban, de a Madách család 48-49-es sorsa sűrítetten foglalja össze azt a tragédiát, amely a szabadságharc hazafias nemességére rászakadt.
1849 januárjában a császári csapatok megérkeztek Balassagyarmatra, s báró Majthényi László királyi biztos, aki a főispáni teendőket látta el, február 4-én a tisztikart felesküdtette I. Ferenc Józsefre. A magyar felkelők áprilisban elfoglalták a megyeszékhelyet, Repeczky Ferenc, Kossuth kormánybiztosa, aki a főispáni teendőket látta el, kiáltványt adott ki, amelyben a báró Majthényi László alatt hivatalt viselt személyeket, így többek között Madách Imrét is hazaárulónak nevezte, hivatalukból pedig felfüggesztette. Álláspontját kevesen osztották, Nógrád megye választmánya április 21-én döntést hozott, melynek értelmében a tisztviselők zöme, köztük Madách Imre is, továbbra is megmaradhatott hivatalában. 1849 júliusában az orosz csapatokkal szembeni általános népfelkelésre szólította fel környéke lakosságát. Június 6-án írta meg felhívását, mely Hírlelő néven lett ismert.
Még ugyanebben az évben, 1849. augusztus 16-án a költő nővérét, Madách Máriát, annak első házasságából való tizenöt éves fiát, Huszár Józsefet és Mária második férjét, Balogh Mankobükki Károly honvéd őrnagyot Marosszlatina mellett (Erdélyben) román parasztok brutális kegyetlenséggel meggyilkolták. Öccse, Pál, aki Kossuth mellett működött, futárszolgálat következtében tüdőgyulladást kapott, és október 1-jén Sztregován belehalt betegségébe. Az osztrák megtorlás is elérte őket, hiszen Károly öccse menyasszonyának apját Haynau felakasztatta.[5]
1851. június 7-én megszületett lánya, Jolán. 1852-ben a halálra ítélt Rákóczy Jánost, Kossuth titkárát alkalmazta Parócán mint erdőkerülőt. Szabadságharcosok rejtegetése vádjával Madáchot 1852 augusztusában elfogták, és előbb a pozsonyi vízi kaszárnyában, 1853. március 6-tól pedig a pesti Újépületben szenvedett el majdnem egy évig tartó vizsgálati fogságot. 1852 őszén Pozsonyban későbbi szerelme, Veres Pálné férjével együtt meglátogatta őt.
A börtönben krétával verseket írt az asztallapra, és megírta Az ember tragédiája első változatát Lucifer címmel.
1853. április 2-án megszületett lánya, Anna Borbála. 1853. május 7-e körül bizonyítékok hiányában Madáchot elbocsátották ugyan a fogságból, de Pesten kellett felügyelet alatt maradnia. Végül augusztus 20-án hazamehetett, de a családi béke állhatatlan nejének hűtlensége miatt odalett. 1854. július 25-én írták alá a Heves megyei Ecséden a válási szerződést. Nyáron Fráter Erzsébet sikertelenül próbálkozott helyreállítani a házasságot. Szeptemberben visszament Jolán lányáért Alsósztregovára, majd vele Cséhtelekre indultak az édesapjához. (Az asszony majdani sírja a partiumbeli váradolaszi azóta szétdúlt temetőben volt.)
Madách ezután anyjának körében élte le hátralevő éveit. Keserű csalódása érzékenyen hatott lelkére, csaknem a kétségbeesésig. Szívbaja is erősbödött, de eltitkolta anyja előtt. Gyötrődéseit újabb (főleg történelmi és filozófiai) tanulmányokkal, munkával igyekezett leküzdeni. 1853–54-ben politikai szatírákban öntötte ki keserűségét; ekkortájban írta Civilizátor című szatirikus vígjátékát is, és 1855. január 1-jén fogott hozzá a Mária királynő átdolgozásához. 1855. szeptember 17-én nekilátott II. Lajos című, töredékben maradt drámájához. Ősszel elküldte a Tomory-pályázatra a Mária királynőt, ám művével nem nyert díjat. 1858-ban megismerkedett a csesztvei Majthényi-birtok intézőjének későbbi feleségével, Schönbauer Karolinával, aki az Amália–Karolina-versek ihletője volt.
1856–57-ben megírta Az ember tragédiája második változatát. A világnézetén erőt vett sötét humorban, a Szontagh Pálhoz írt levélfogalmazványa alá írt jegyzetében jelentkezik először Az ember tragédiája eszméje. Mialatt elkészült a Tragédia egyetlen fennmaradt változatával (saját följegyzése szerint 1859. február 17. és 1860. március 26. között), a lelki nyugalma is helyreállt. Jelen volt a Nógrád megyei gazdasági egylet 1859. április 12-i előkészítő tanácskozásán, amelyre báró Balassa Antal, Madách egykori évfolyamtársa hívta meg őt a kékkői várba. Az alapító okiratot Madách és társai készítették.
A családi hagyomány szerint 1859. július 9-én született meg Madách Imre és Schönbauer Karolina törvénytelen leánygyermeke. A kislányt a következő napon keresztelték meg, és apai elismerés híján Schönbauer Anna édesanyja családi nevét kapta.
Madách 1859. augusztus 11-én Szécsényben tartózkodott, jelen volt a gazdasági egyesület alakuló ülésén, tagja lett az ideiglenes választmánynak. 1860. június 9-én fogott hozzá Mózes című drámájának megírásához. A Nógrád megyei gazdasági egyesület 1860. november 5-i alakuló közgyűlésén is megjelent, megválasztották annak egyik alelnökévé, beszédet intézett a jelenlévőkhöz. A későbbiek folyamán is kivette részét az egylet tevékenységéből, 1862-ben ő vezette a statisztikai és nemzetgazdászati szakosztályt.[5]
Nógrád megye bizottmányának 1861. január 7-én tartott első közgyűlésén a résztvevők az októberi diploma ellen tiltakoztak, Madách pedig tagja lett Nógrád megye választmányának, s egyúttal a megyei tisztújítás szavazatszedő küldöttségének is. Két napra rá a tisztikar fizetése ellen szólalt fel. Január 10-én Nógrád megye törvényszéki táblabírái közé választották, valamint a Nógrád megye új közigazgatási rendszerének kidolgozására megalakított bizottságnak, illetve a megyei költségvetést kidolgozó választmánynak is tagja lett. Segédkezett a Nógrád megye népeihez intézett felhívás megszövegezésében, amely többek között a teljes jogegyenlőséget, a robot, a dézsma és a papi tized eltörlését, a községek önkéntes újraszervezését, az egyenlő közteherviselést hirdette.
Balassagyarmaton 1861. március 12-én került ki a nyomdából Madách választási röplapja, a Politikai hitvallomás, 20-án pedig egyhangúlag a balassagyarmati választókerület országgyűlési képviselőjévé választották. Választói előtt tartott beszédében a szlovák választóknak saját anyanyelvükön köszönte meg a bizalmat. Röplapjának központi gondolata a francia forradalom eredeti jelszava volt: „Szabadság, egyenlőség, testvériség”. 1861. március 21-én elfogadta a balassagyarmati választókerület mandátumát, és az országgyűlésen a felirati vitában, mint a Határozati Párt híve, május 28-án jeles beszéddel tűnt ki. Június 26-án tagja lett a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó bizottságnak. Augusztusban írta meg beszédét a A nemzetiségek ügyében címmel, ezt viszont már nem tudta elmondani, mivel az országgyűlést berekesztették.
1861. július 20-a után magával hozta a fővárosba nagy művét, Az ember tragédiáját is, hogy kikérje róla Arany János véleményét. Arany 1861. szeptember 12-én írt első levelében a művet kiemelkedőnek tartotta, és felajánlotta segítségét kisebb nyelvi és verselési kérdésekben. 1861. szeptember 28-án elkészült a Csák végnapjainak az átdolgozásával, ezt október 3-án küldte el Arany Jánosnak. 1861. október 31-én Arany a Tragédia első négy színét felolvasta a Kisfaludy Társaságban, s valódi diadalt aratott vele.
1862. január 12-e környékén látott napvilágot Az ember tragédiája első kiadása, mely nem került könyvárusi forgalomba, akárcsak a Lant-virágok. A Kisfaludy Társaság pártoló tagjai kapták meg a kötetet a tagdíj befizetésének fejében. A mű megjelenése után a Kisfaludy Társaság 1862. január 30-án rögtön tagjává választotta. A Társaságba történt bevezetésekor (Arany vezette be) nagy tapsvihar köszöntötte, ez volt az egyetlen nyilvános ünneplés, amelyben a költő életében részesülhetett. Székét 1862. április 2-án Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása című értekezésével foglalta el.
Mózes című drámáját 1862 elején elküldte a Magyar Tudományos Akadémia Karácsonyi Guidó-pályázatára. Augusztus 7. és 11. között Arany János látogatást tett nála, idejüket Csesztvén, illetve Alsósztregován töltötték, majd átkirándultak Szliácsra. Utolsó ízben 1862 novemberének elején, Nagyváradon találkozott feleségével, majd lányát, Jolánt magával vitte Alsósztregovára. A Magyar Tudományos Akadémia 1863. január 13-án választotta levelező tagjai sorába, de itt már, régi betegségének fellobbanása miatt, nem foglalhatta el székét személyesen, helyette Bérczy Károly olvasta fel 1864. április 18-án A nőről, különösen aesthetikai szempontból című dolgozatát (Koszorú, 1864).
Munkakedve ekkor tetőpontján állott. Mózes című ötfelvonásos műve egy akadémiai tragédiapályázaton feltűnést keltett, de dramatizált eposz lévén, nem nyert jutalmat. Arany Koszorújában jelentek meg apróbb költeményei és Kolozsiak című elbeszélése (1863-64), továbbá a Tündérálom című drámai költeménye, mely utolsó, befejezetlenül maradt műve volt. Ennek első részét bemutatták a Kisfaludy Társaságban. 1864 nyarán a Parócához tartozó Imre-dombon Madách belekezdett egy nyárilak megépítésébe. A hagyomány szerint utolsó szerelmével, Borbálával szeretett volna ide visszavonulni. 1864. szeptember elején ült utoljára lóra.
1864. szeptember végén érkezett a beteg költőhöz Péczely Ignác, az íriszdiagnosztika atyja, Kovács Sebestény Endre, a korszak legnevesebb sebésze és a losonci orvos, Pongrácz Mihály. Végrendeletét 1864. október 4-én diktálta le Szontagh Pálnak, majd másnap, október 5-én hajnali 1 és 2 óra között hunyt el Alsósztregován, szívelégtelenségben (a gyászjelentés szerint vízkórban). Október 7-én helyezték örök nyugalomra szülőhelyén, a Madách nemzetség sírboltjában.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Mad%C3%A1ch_Imre_(%C3%ADr%C3%B3)
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
HOGYAN ÍRJUNK POCSÉK HÁZI DOLGOZATOT?
avagy két pont között a legrövidebb út annak tagadása
1. Nihilista út:
Ne olvassuk el az alábbi tanácsokat, vagy ha mégis, tartsuk be őket! Az életben (hacsak nem leszünk magyartanárok), úgysem lesz szükségünk műelemzésre.
2. Praktikus út:
Ha a tanár egy hónapot ad a házi dolgozat elkészítésére, dőljünk nyugodtan hátra. Ha neki nem sürgős… Ez esetben az alábbi alternatívák követendők:
A beadás előtti napon, lehetőleg késő este vegyük elő a tankönyvet, rafináltabb esetben böngésszünk az interneten található elemzések között, cseréljünk fel és rövidítsünk le néhány mondatot, majd egy tiszta A4-es lapra kalligrafikus betűkkel másoljuk le; a tanár ugyanis köztudottan szellemi fogyatékos, nem fog gyanút.
A letöltés, betűtípus csere, bekezdés kihagyás is bejöhet, de legjobb a füzetből kitépett cakkos papír, amin ugyan a nevelész felbőszül, de mégiscsak a szándék látszatát kelti. Ezen megoldás előnye, hogy szellemi energiát nem fogyaszt, legfeljebb papírt, tintát, festéket, internet percdíjat, s maximum fél óra alatt megvagyunk vele. Lássuk be, nem sok egy elégtelenért.
3. Mazochista út:
Ha többet feltételezünk a tanárról, mint a 2. pontot választók, vegyük elő azt az átkozott verset, olvassuk el, s miután legalább egy órát dühöngtünk a költők és az irodalomtanárok elmeháborodottságán, fogjunk hozzá az elemzéshez. Meséljük el prózában, hogy miről szól a vers. Ezen megoldás előnye, hogy csak át kell tennünk a szöveget függő beszédbe, anélkül, hogy ennek tudatában lennénk, hiszen azt már két éves korunkban elsajátítottuk. Vegyünk egy példát:
A költő :
„Lehajlok a szent humuszig,/E szűzi földön valami rág./Hej, égig nyúló giz-gazok!/Hát nincsen itt virág?” (Ady Endre: A magyar Ugaron)
Az elemző:
„A második versszakban a költő lehajol a szent humuszig, és észre vesz rajta egy rágcsálót, majd a versszak harmadik sorában elkeseredetten kérdezi a gyomnövényektől, hogy nem láttak-e a környéken virágot.”
A humusz jelentését kikeresni vagy földrajzi tanulmányainkból felidézni tilos! A mazochista megoldás hátránya, hogy a függő beszéddé alakítás során néminemű agyenergiát fogyasztunk, amit hosszú vers esetén sokszorosára növel a közben érzett undor és unalom, azaz aránytalanul sokat szenvedünk az elégtelenért. Roppant előnye viszont, hogy a tanár szenvedése a miénkkel egyenesen arányos, ha másért nem, ezért megéri.
4. Kerülőút:
Körülbelül sejtjük, hogy mit vár el a tanár („életrajz tilos”, „költői eszközök”, stb.), s mivel legalább egy kettest szeretnénk írni, amire a tanártól persze minimum négyest várunk, „gondolta és egye meg a fene”, nekilátunk.
A korábbi elemzéseinkhez írt kritikai megjegyzéseit természetesen nem vesszük elő, csak nem fogjuk megfontolni, amikor már úgyis „belőtt” minket kettesre? Ezen alapállásból a következő megoldások születhetnek:
Ha a feladat egy Arany-ballada elemzése, a dolgozatunk első mondatában szögezzük le, hogy az adott mű egy ballada.
A ballada műfajáról ne írjunk, hiszen azt a tanár is ismeri, vagy ha mégis, kizárólag a terjedelem növelése miatt, de lehetőleg felületesen, hiszen a kerülőutat járók már tudják, hogy a tanár szereti ugyan saját szavainak „visszaböfögését”, de azt az „önálló munka”, az „egyéni észrevételek” áligényével leplezi.
Miután rögzítettük, hogy a ballada az ballada, meséljük el a történetét (jó hosszan), majd a dolgozat végén közöljük elegánsan, hogy „a költő költői eszközöket használ: metafórát, balladai homályt”. Esetleg emeljünk ki egyet, de nehogy elgondolkozzunk a szerepén, mert az nincs neki, egyszerűen jön a költő zavaros agyából.
Zárómondatként (hogy kerek legyen a fogalmazásunk) biggyesszünk oda egy eredeti felismerést, pl.: „Ez Arany János egyik legszebb balladája.” Esetleg: „legegyetemesebb”. Igen, ez jó lesz, ezt a szót mintha gyakran használná a tanár. Vállon is veregethetjük a költőt: „Ez a mű a magyar irodalom egyik legszebb tagja.”
És persze ne tudjunk róla, hogy gondolataink szó szerint egyeznek Karinthy Frigyes három-negyedes dolgozatával.
Bármelyik megoldást választjuk is, esszénket ne olvassuk át! A helyesírási hibák bosszantják a tanárt, így kudarcélményét négyzetre emelhetjük! „De viszont” eszünkbe se jusson, hogy a vers rólunk is szól.
„Hülye duma. Ki nem szarja le, hogy mi baja volt, amikor megírta ezt a hülye dumát a nagy szent szarról, ahol nem nő virág. Kontrolcé és annyi. tele van a tököm ezzel a sok baromsággal. Ahelyett, hogy valami hasznosat tanulnánk! ”
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY
HORPÁCS OSTROMA
Mikorra megérkezünk, láthatja minden bolond az ősfás parkban, ott, ahol valaha Szontágh Madáchcsal luciferkedett…
Szóval ott ül a jó öreg, hová az utókor szoborta, a padon. Nem lehet meg nem ölelni, még szinte meleg. Hagyom, hogy szarkazmusa átjárja karom, szívemig a lelket.
Humor ez, de íme, Ilonka kötényt bont, asztalt terít. Nem szabadna pedig, járja is a falu szája: azért hízlalja, ne vessen szemet más az ő urára.
Palócom kibont az ölelésből, bronzlábain töredezve-recsegve becsoszog.
Az ebédlő mellett a falunak állított szószék se prédikál vegánt… a gazda ablakon át leveti huncut szemek maszkját, és nekilát a sztrapacskának…
Ilyen jót csak itt csinálnak…és még kiszól nekünk: aztán Pesten, ha járnak, üzenem a mamelukoknak, Kálmán apátok csókol, vagyis Kubica, a cica…
S már levegőt libbent a kupica, a pocakosra Mauks Ilonka mennyei szemet lövell, mert mit neki Trisztán és Izolda, az álompáros pártedlit köt az égi mosolyra: egyél szentem, nekem nősz nagyra…s az ősz pár szemét legelteti a polcokon… már német földön is híres…a sztrapacskán csillog-villog szalonna, szerelem.
Minket visz a busz tovább, Csesztvére, Alsó-Sztregovára…Palócföld innen eső része ma fekete folt…elnéptelenedő, magányos falvak…nem megállt az idő…beomlani készül…akár az anekdoták.
„Mikszáth Kálmán (Szklabonya,[1] 1847. január 16. – Budapest, Józsefváros, 1910. május 28.) magyar író, újságíró.
Neves és művelt felmenőkkel bíró családban született Szklabonyán (Nógrád vármegye, ma Mikszáthfalva, Szlovákia), Mikszáth János jómódú földbirtokos, és a kisnemesi származású Veress Mária evangélikus vallású szülők fiaként.
A Mikszáth felmenők felső-magyarországi lutheránus lelkészek voltak, ugyanakkor az elterjedt tévhittel ellentétben nem voltak nemesek. A család a nevét „Mixadt” alakban írta a XIX. század kezdetéig. Maga az író a család nemesi eredetét Apafi Mihály erdélyi vajdához vezette vissza, s még előnevet is kreált hozzá: „kiscsoltói”. Mindez azonban inkább a lebilincselő történetmondó fejéből pattanhatott ki, a valóságban ezeket az információkat nem sikerült semmivel alátámasztania.
A család valószínűleg 1843 után költözhetett Szklabonyára, ahol az apa előbb a falu kocsmáját és mészárszékét bérelte, később, az 1860-as évek második felében pedig már „gazda” (legalábbis ez a megjelölés olvasható ekkor fia bizonyítványában). Földjüket közel 100 holdra becsülték és a család jómódját is bizonyította az a tény is, hogy két cselédet, juhászt és szolgálólányt tartottak.
Mikszáth iskoláit nagyrészt Rimaszombatban járta, 1857 és 1863 között, az utolsó két osztályt azonban Selmecbányán végezte, ahonnan 1868-ban Pestre került, ahol jogi tanulmányokat folytatott, de diplomát nem szerzett.
Iskolái befejeztével visszatért Nógrád megyébe, ahol 1871-ben Mauks Mátyás szolgabírónál Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként helyezkedett el. Itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányoznia a vármegye uraságait. 1872-ben ügyvédbojtár lett, emellett megpróbálkozott az újságírással is: különböző fővárosi lapok közölték cikkeit, többek között az Igazmondó, Szabad Egyház, Fővárosi Lapok és a Borsszem Jankó.
1873. július 13-án feleségül vette Mauks Mátyás leányát, Mauks Ilona Máriát. Még ebben az évben meghaltak szülei a kolerajárványban, s ő feleségével együtt a fővárosba költözött. Nagy nyomorban éltek. 1874-ben halt meg egynapos korában első gyermekük. Felesége megbetegedett és hazaköltözött szüleihez.
Ezután ő is visszahúzódott szülőfalujába, Szklabonyára, ahol azonban anyja a családi birtokot még halála előtt bérbe adta, így abból sem tudott megélni. Az 1874-es megyei tisztújításon mint aljegyző jelöltette magát, de megbukott. Visszatért Pestre, s az irodalommal kezdett komolyabban foglalkozni.
El akart válni feleségétől, mert azt gondolta, hogy rendes jövedelem nélkül nem méltó a feleségéhez. Mivel az asszony nem akart válni, az akkor még sikertelen író azt hazudta neki, hogy mást szeret. 1878-ban váltak el. Miután Mikszáthnak rendes jövedelme lett, 1883-ban újra összeházasodtak. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János. Albert fiának leszármazottai ma is élnek.1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1910-ben, Budapesten halt meg.
Írói pályája
Írói pályája nehezen indult, mivel stílusa, eredetisége elütött korának megszokott normáitól, ezért a szerkesztők az írásaiból sok részt egyszerűen kihúztak. 1874-ben jelent meg első önálló műve, az „Elbeszélések”, két kötetben, de nem kapott komolyabb figyelmet. Pár évig különböző napilapoknál dolgozott, azonban sikertelensége miatt elkeseredve, 1878-ban Szegedre ment, és a Szegedi Naplónál helyezkedett el újságíróként. Ott aratta első írói sikereit: az 1879-es szegedi árvíz és az ezután következő királyi biztosi korszak hálás témákkal szolgált neki. Karcolataiban a biztosi tanácsot csipkedte, s megörökítette Tisza Lajos és munkatársainak alakját.
1881-ben visszatért Budapestre, ahol az Ország-Világ című lap segédszerkesztője lett. Ez idő tájt vált ki a Budapesti Hírlap szerkesztősége a Pesti Hírlapból, ahová emiatt új munkaerő kellett, így 1881-ben visszatért Budapestre, ahol az Ország-Világ című lap segédszerkesztője lett.
Ez idő tájt vált ki a Budapesti Hírlap szerkesztősége a Pesti Hírlapból, ahová emiatt új munkaerő kellett, így ő maga is a Pesti Hírlaphoz került. Eleinte néhány mellékesebb rovatot vezetett, de alig fél év múltán karcolataival annyira megkedveltette magát a lap olvasóival, hogy Jókai Mór mellett az egyik legkeresettebb szerző és humorista lett. Hírlapi cikkeit nagyobbrészt neve jelzése nélkül, igen gyakran Scarron, illetve sok más egyéb álnévvel is jegyezte. 1882-ben Mikszáth kiküldött tudósítóként követte végig a híres tiszaeszlári vérvád per tárgyalásait, komoly oknyomozói munkát végezve „megkeresett filoszemitát, antiszemitát, dzsentrit, polgárt és parasztot, megpróbált elfogulatlanul tudósítani a perről”, melyért az egyik oldal antiszemitának a másik zsidóvédőnek bélyegezte.
1896. július 15-én a budapesti újságírók egyesülete elnökévé választotta. 1897. november 20-án megalapította az Országos Hírlapot, amelynek megszűntéig (1899. január 26.) főszerkesztője volt. 1899. február 8-án lemondott a budapesti újságírók egyesületének elnöki tisztéről.
1903-tól Az Újság főmunkatársaként dolgozott. 1907-ben összegyűjtött munkáiért a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalommal tüntette ki. 1910 tavaszán ünnepelték írói pályafutásának negyvenedik évfordulóját, tiszteletére Szklabonya (szülőfaluja) a Mikszáthfalva nevet vette fel. (Báró rangot ajánottak fel neki, de nem fogadta el. vj) Ezután még elutazott Máramarosszigetre, ahonnan azonban már nagybetegen tért vissza, s néhány nap múlva, május 28-án meghalt. Temetésére május 31-én délután került sor. Utolsó munkája, A fekete város könyv alakban való 1911-es megjelenését már nem érhette meg. (Wikipedia)
https://hu.wikipedia.org/…/Miksz%C3%A1th_K%C3%A1lm%C3…
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
MATURÁLUNK
Csoda történt. Épp nem volt érettségiző osztályom. Kicsit idegesített, sokszor az volt az érzésem, hogy valami nincs rendben, valamit elfelejtettem. De nem, tényleg.
Foszlányok múlt idők maturájáról, úgy is, mint időkapszula egy kevesek által értett nyelven, és kereng majd a végtelenben.
A TÖRTÉNELEM a kedvencem, talán mert értem a bakköpéseket és aranylövéseket. Második világháború, magyar csapatok hatolnak a SZU-ba, egészen a…na meddig is, kérdi a tanár, én értem lemondó tekintetét, hiszen a térképen írva vagyon, nézi is maturandus piszkosul és nagyon, s végül homlokára csap: Ja, Don-kanyon! (De meglehet, hogy kötőjel nélkül mondta.)
RÁKÓCZI SZABHARC, na ki várta a fejedelmet a határon, a kérdés, mint a fuldoklónak dobott mentőöv lebeg a nemzethalálon, hát persze, hogy Tamás a talpasok Esze, de az elnök már nem várja ki, súg és a fejét böködi: Ja, villan maturandusunk: „tököli!”
„A dzsentrik egy külön KASZT alkottak.” Hallom kolléga fejéből a rímet, de arcunk rezzenetlen, már öt perce látom jegyzetein a könyörtelen és talpas kettest. Mert legyünk őszinték: a második mondat után eldőlt, nem a vizsgán, jóval előtte. A kivételek a mi babérkoszorúink. Ma úgy mondják: hozzáadott érték.
Kérdem én: mi? Ami nem pontozódik: azt csak mi látjuk: az embert, aki…na mindegy: és most mégis útjára bocsátjuk, és mi tudjuk, miért. Ez egy SZAKMA, még ha ért is hozzá boldog-boldogtalan.
Mi, összeszokott vizsgáztatók, már nem akarjuk bizonygatni intelligens kérdéseinkkel sem az Elnöknek, sem egymásnak, hogy ezt az épületes marhaságot nem mi generáltuk, mi tudjuk, de genere, és ez is belefér. Bár csak ennyi veszett volna Mohácsnál. Az érettségin a zseni is mond sületlenséget, és a gyengébb is tud nagyot villantani.
Vizsgázó már percek óta hiteti el a nem magyar szakosokkal, hogy ő Örkényből verhetetlen, csak én tudom, hogy nem készült. Mondá: „Írt drámákat is: például Macskajaj.” Mellettem az angolos kolléga kipukkad ─ vége a varázslatnak.
Maturandusunk Radnótit húzta, szépen, intelligensen értelmezi az Erőltetett menetet, mikor is bekattant neki valami: ” Jaj, erről jut eszembe, Örkénynek van egy egypercese, mi is a címe…”. „In memoriam Dr. K.H.G.” – mondom. Dicséretet sugárzó tekintettel néz át az asztal másik oldaláról: „Á, hát a tanárnő is olvasta?” Elnök borul a röhögéstől, én nem ütöm le a magaslabdát, hogy igen, én ott voltam az órán.
Maturandus Balassiból felel, s megjegyzi, hogy Károlyi Gáspár lefordította és kinyomtatta a teljes Bibliát a 16. században. Belém bújik az ördög, és bár nem szokásom, beleszólok, hogy „1590-ben”. Maturandus rám néz kicsit feddőn: „Igen, az a 16. század.” Nevetek és bocsánatot kérek. Neki van igaza.
Lejárt a mosógép. A tanár is ember. „Mossa, mossa…”
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
ÉVI ÉRKEZIK
Néha eszembe jut az élet. Mert voltak idők, réges-régen, amikor a tanároknak volt életük is. Persze, mindig rosszul kerestünk, magyarul: szeretnénk mi látni azt a rendszert, amelyik megfizet minket…kac-kac. Időnk most is lenne, csak már energia nincs. És fogynak a nagy pillanatok órán, szünetben, tanáriban – pillanatok, amitől az iskola még az élettel való emberfaragás is.
ÉVI egyenlő Ő, és nem téveszthető össze mással. Túl egyéniségen-típuson, egyszerűen Ő.
Úrinőt addig nem nagyon láttam, legfeljebb filmben, mígnem egy évnyitón feltűnt a színen, s kalapban libbent a nagyérdemű elé, úgyis, mint „engedjétek meg, hogy bemutassam új tanárunkat”.
Na, mondom, ez aztán a figura mágika, fogja magát, és a kötelező fekete-alj-fehér-fentbe betipeg kompléban-kalapban, hja, ez egy úrinő. Na ne, egy tanári karban…
Úrinő alacsony, tipegve-hunc-futva, egy hónap alatt belakta az épületet és a szóbeszédet. „Fiam, mért gondolod, hogy jobban utállak, mint a többit?” Úrinő kint-bent-vircsaftja maga a Nagybetűs, ami néha szembejön velünk, halandókkal is, ilyenkor lenyűgöződünk: mégiscsak van itt valami titok, megeszem a kalapom, ha ez a nő nem vajákos, nem mintha tudnám, mi az.
Évi úgy hordoz körbe szívet-derűt, mintha az természetes volna.
Van, tehát lehet. Évi, mint az ikszedik istenbizonyíték.
Ülünk a kávézóban, cigiznénk, de percek óta egy beszabadult dongó dühíti betoji lényünk, s minél hevesebben hadonászunk, annál nagyobb zajjal zúgja fejünk fölött a vészt köreit.
ÉVI ÉRKEZIK, előbb az apokalipszist, aztán annak okát érzékeli, és ahogy egy kalapos úrinőhöz illik, odalegyint a dögnek: „Na, mész te a picsába!”
Dongó ablakon ki… szóval, mégiscsak van itt valami vajákosság…