VASS JUDIT
SZEGÉNYES
„elhagyott ilyenkor
innen az utca”
vagy tán panteizmus
játszik velem
tűlevelekre fércelt
nyár-arcok téli mását
nem a való cipeli itt
az égi zsákját
de légkörré bomlik
párolgó hangja
mint visszhangzó
felhők tornya
térnek-időnek háttal
hallgatom amit érdemes
még megyek a spárba
micsoda pogány ünnep ez
kicsit leporolom az angyalt
a dióbél kisdedet
VASS JUDIT
LÁTJÁTOK
feleim, mik lettünk:
egymást vicsorgó vadak,
egymás kárán örvendők,
kenetes, álszent szavak
fojtják a feltörő sikolyt:
mi nem így képzeltük el a rendet…
fiacskám, egy kis sajtot ennék,
adj a szomszédnak is,
már hetek óta nem tellett,
se szép asszonyi szóra.
Ólmos felhőket gyűjt az ég,
ébredj a valóra…
Már a bokrok is ölre mennek
egymásnak gabalyodva,
felkoncolt ágak zuhannak
lerugdalt csillagokra.
Tavasznak indult, meglehet.
Figyeld a görcsbe rándult fákat,
a marcangolt kerteket,
a száradó ruháknak
mint meglincselteknek,
úgy lóg a teste…
egy HÉV sikolt,
talán ma este…
Mire virradunk kedvesem,
míg szétmar a szégyen,
holnap talán morogva csámcsogunk
a csőcselék kenyéren.
Hogyan hihettük el, hogy ép marad
padlásra-pincébe tuszkolt lélek?
Rothadó hullaszaga lett,
s hogy kitettük a fénynek,
szemünk előtt foszlik ronggyá,
s mint éhező kísértet
támad fel éjjelente:
ma értem jön el, ma holnap érted.
Hogyan pusztul kint-bent a szép,
halállal halnak pestisünkbe,
járványnál gyilkolóbb szavak
fullasztják ragályos csendbe
szégyentől torzult arcunk…
mondd ki, testvér:
mi nem így képzeltük el,
ez nem a mi harcunk…
mennyi malasztban teremtett minket
és szépre-jóra ÉLET…
látjátok feleim, mik lettünk:
imára ferdül az ének…
VASS JUDIT
NÉZEM
ezt a gyereket
ringató
milyen nyomasztó
felnőtt lehetett
vágott az esze mint a penge
vajon mi élezhette
ilyen fegyelmezettre
egy szó el nem hibban
vajon mi vezet ugyanonnan
kiválni ölni halni
ott fent ki bírja el
már nincsen hol elvegyülni
mert égi-földi kasztok
zárják a kapukat
egy holló repül át
nem embernek való
eszmélet ami megmarad
és elpereg a látszat
(majd megírják
amit úgy szégyelltél
durva kezed de tiszta ruhádat)
lelencek omló álmait
dúdolja már a minden
VASS JUDIT
NEM VADAK
nem csürhe,
emberek.
Lelkünk
Vörösmarty szülte,
Petőfi ültetett
szavunkba egyenest.
Nem vadak
nem csürhe,
emberek.
Nem szolganép.
És soha nem feledjük,
és semmiképp,
ki hol született,
hogyan öletett.
Nem vadak,
de emberek.
Mikor Szerb Antalt arra próbálták rábeszélni, hogy meneküljön Amerikába, azt válaszolta, mit keressen ő egy olyan országban, ahol nem taníthatja magyarul Vörösmartyt. (Sajnos, már nem emlékszem, hol olvastam. vj)
„Ki géppel száll fölébe, annak térkép e táj,
S nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” (Radnóti Miklós: Nem tudhatom)
„Mi volt a cseppvíz, a levelke, a toll?
Az, amivel hazádnak tartozol.” (Vörösmarty: Három rege)
„Vörösmarty: Mintha Shakespeare, füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás hadaival, megszállta volna Magyarországot.” (Márai Sándor: A négy évszak)
VASS JUDIT
MI
nem lámpavassal,
de szavakkal lincselünk.
Hisz oly szűk már a tér,
ahol az indulat kifér,
s még tett-ereje van.
Utódaink mosatlan
örökségük falják,
aztán levizsgáznak belőle.
Szétbullingolják,
aki még szégyellni mer.
VASS JUDIT
ZÁROM
a billentyűt.
Már minden karakter
melléütés.
Egér monitor jobbra el,
bugyogjon csak a gennyedés,
hányódjon fel az agyak alja.
hazát és népet álmodánk…
Itt van: az utcán gyilokszó,
a neten gigányi lelki turha.
Ezt benéztük barátom.
Hová lett, volt-e?
Én „tökre” nem találom.
Megtért próféták Istenhez hajolnak,
feltört diók megnyílnak éles fényre –
mert így rendeltetett: ki él, maholnap
belátja úgyis, útja Ninivébe
sodorja így vagy úgy, mindegy az Úrnak.
Zsarolt követének nem mindegy mégse,
ahogy szeretné, megszólalni úgy, vagy
megnyitni száját utált szentbeszédre.
S ki ne unná a magyar pusztaságba
ordítani bősz igéket, hogy aztán
a félbolondok töviskoronája
alvadjon homlokára, mikor fogytán
a gége ─ hol kiáltott szó hiába –,
láncolt hajók ringnak a Tisza partján.
VASS JUDIT
SZTOA
Ezt az eget már ismerem:
megint kódolva van.
Nyugodtan alszom mégis,
a sötétség zajtalan.
És persze relatív.
Szabad, amit lehet,
alig gondolni meg
valami veszélyeset.
Görbíteni istent,
gerincet, egót.
Hiába, na:
gyakorlat teszi az alattvalót.
VASS JUDIT
EPIRRHEMA
1.
Manufaktúra ez.
Gyönyörű-irgalmatlan.
Egy alkatrész az agyban
bomlik, míg éledez.
2.
Rébusz ez.
A lét-ige buzgalma
egyesül okba-okozatba.
Natura est.
3.
Küszöb ez.
A szabadság ára.
Törvények innen-átja.
Lencsék sugara.
Gyémántok fénye ez.
4.
Tűz ez.
Akarat pokla.
Ostor.
Széthull darabokra.
Por és hamu ez.
5.
Szív ez.
A világ pitvara.
Alakja ölelés két oldala.
Születés ez.
6.
Út ez.
Mentén nyomok hevernek.
Nyílik,
mikor ösvényt cserélnek
lelkek.
Nyugalom ez.
7.
Tény ez.
Világ serénye.
Isten – sötétből fényre.
Ratio est.
8.
Én ez.
Körbe-körbe.
Egyenes, kereszt, görbe.
Utazás ez.
9.
Rész ez.
Rés az egészre.
A mag-héj villámló fénye.
Szimbólum ez.
10.
Ez.