EGY MEG NEM ÍRT BŰN
SZAKADÁR
voltam, vagyok és leszek. Mióta élek, így vagy úgy át akartak nevelni. Átnevelni, megnevelni. Mennyi fölösleges energiám ment el rögeszmék elkerülésére…
Mikor elmúlik karácsony, 27-én mindig előveszem a Bűn és bűnhődést oroszul, és minden évben ámulok: nem tudom megunni. Mint húsvétkor A Mester és Margaritát. És soha a Hamletet. A Buda halálát, Švejket, Kunderát…a sor végtelen.
A Bűn és bűnhődést már nem merem feladni kötelezőnek, csak magamnak így, két ünnep között. Beleveszek a mondatok maiságába, nem is emlékszem már, csak oroszul − a ma kínjaira és megtisztulásaira. „És mi van, ha a te istened nem létezik?” – kérdezi Raszkolnyikov Szonyától, a Jézus-fan prostituálttól. De tényleg: mi van? Túl kérdésen, válaszon.
És akkor mi van? – kérdezem magamtól, de nincs jelentősége, a regény magába szív, mint megváltás és kárhozat. A mondat öröme, mint élet.
Hagy azonosulni mindegyik hőssel. Az összes megszállottal, az idegtépően jóval és a felszabadító cinikussal. Ezt csináld utána, barátom. És nem érdekel Dosztojevszkij, az esendő ember, csak amit mesél nekem, az alig élőnek. Úgy visz pokolra, hogy fel is tud hozni onnan. Ezt csináld utána, barátom.
Szakadár vagyok: „Nékem üres fecsegést fest az üres fecsegés.” − akárki írja-mondja.
Nem sokat éltem, de nagyon figyeltem. És értem a szentet, az alvilágit, mert szembejönnek az úton, ők beszélnek az átlagember látszólag semmitmondó szavaiban. Mennyek és poklok köreiben. Itt, belül, bennem.
A mennyország nem vonz, a pokol sohasem érdekelt. A bűnt csak a lelkiismerettel viselem el. „Nem igét hirdetek, csak megértetek” – figyelmeztetem mindig a diákot, ha valamit nagyon magyarázok.
Az én hősöm Razumihin, az „értelmes”, de szakadár vagyok, mint Raszkolnyikov – nem a bűnben, hanem a kétségben: mert igenis, „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.” „Az élet sem igazságos, tanárnő!” – szólt rám egy diákom, mikor épp igazságos akartam lenni, holott nem lehetett. Nagy pillanat volt. Nem is szeretem a tanítás infantilizálását. A gyerek nem gyerekes, nagyon is felnőtt problémákkal küzd, viaskodik magában.
Raz-Rasz. Ugyanaz. Szvidrigaljov: pince és mennyezet. És persze Dunya … de Dosztojevszkij megváltja őt is, ha már az anyát nem lehet. Porfirij, és Szonja-Szofija – kétféle bölcsesség, kegyetlen szeretet.
Pokolra az vigyen, aki felvezet. Az meséljen. Az élet sz@. Hát ja. De az ellopott katarzist pótolni kell. Csehov tudta ezt is. „Mása is gyönyörű.”
