„Semmi más nem érdekli e kor emberét, csak a pénz, még a festészet is szívesen ábrázol pénzügyi témákat: elzálogosítást, csődöt, szerencsejátékot a házalót és batyuját, Comte pedig a bankárokat helyezi utópikus államának világi kormánya élére.
A pénz hatalmának himnuszát és a homéroszi eposzt viszont Balzac énekelte meg. Nála minden a pénz körül forog, ő a hőse valamennyi művének, valóságos pénzkórság szállta meg valamennyi alakját és őt magát is. … Műveiben alig akad olyan fejezet, ahol ne surrognának számok, esélyek, árak, percentek, hozományok, örökségek, tranzakció és perek…
Balzac maga egész életén át a legképtelenebb vállalkozásokba fogott, melyek kivétel nélkül kudarcba fúltak: volt közöttük ananászültetvény, könyvnyomda, betűöntöde, francia klasszikusok olcsó kiadásban, kísérletezés egy új papírmasszával, a szardíniai ezüstbányák kiaknázása, elásott kincsek felkutatása a Szajna mentén. …
Balzac alkimista, aki a titkot varázsversikékkel igyekszik kicsalni, retortákkal igyekszik kipréselni, stratéga, aki zseniális sakkhúzásokkal cserkészi be a misztériumot. Igazságai nem Isten által sugallt próféciák (nincs már neki Istene), hanem az energia, a kalkulus, a tudomány, a szívós földalatti bányamunka diadalai.
Tizenhat, sőt huszonhárom órát dolgozott a napból, zárt zsalugáter és gyertyafény mellett … s hozzá, mint Voltaire, kannaszám hörpölte a kávét. … Voltaire arisztokrata, Balzac plebejus, és részben éppen ez teszi naggyá. Hiszen éppen plebejus tulajdonságai – bivalyéhoz hasonló életereje, mentessége a gátlásoktól, született bizalmatlansága és nehéz sorsa révén megedződött érzékei tették képessé arra, hogy olyan ábrázolója legyen az életnek, amilyet addig még nem látott a világ. …” (az írót érintő részlet – Egon Friedell: Az újkori kultúra története – ford. Vas István, Adamik Lajos) (Wikipedia)
Honoré de Balzac (Tours, 1799. május 20. – Párizs, 1850. augusztus 18.) francia regényíró, a francia realista regény megteremtőinek egyike, neve a világirodalom legjelentősebb alakjai között szerepel.
Ősei dél-franciaországi parasztok voltak, családja valószínűleg okcitán származású, amely közelebbi rokonságban a katalánokkal áll. Apja Bernard-François Balssa hadtáptisztként a császárság idején vagyonra tett szert. (A Balssa az okcitán nyelvbenbalzsamot jelent). Az író nagybátyja Louis Balssa megölt egy lányt annak idején, ezért kivégezték. Apja Bernard-François megváltoztatta így nevüket Balzacra, később önkényesen odafűzte a nemesi eredetre utaló de szócskát, s kisajátított magának egy régi nemesi címert is. Édesanyja Anne-Charlotte-Laure Sallambier sosem szerette a fiatal Honorét. A lányt szülei kényszerítették hozzá a nála több mint két évtizeddel idősebb Bernard-François-hoz. Honoré a „házastársi kötelességből született gyerek” volt csupán. A fiatal asszony azonban később viszonyt folytatott egy ezidáig ismeretlen férfival, akitől egy másik fia is született, Henri, aki mint „szerelemből fogant gyermek” anyja kedvence volt. Honoré az igazságot mindig is sejtette, sőt később meg is bizonyosodhatott arról, hogy Henri csupán a féltestvére.
Részben családon kívül nevelkedett. 1807–1813 között bentlakóként az oratoriánusok vendôme-i kollégiumában tanult, majd szülei kívánságára beiratkozott a jogra. 1819-ben, félbehagyott jogi tanulmányok után írnok lett. Irodalmat hallgatott a Sorbonne-on, de tudományos előadásokra is járt. Verses tragédiákat kezdett írni.
Álnevek alatt, megélhetési célból kb. harminc romantikus ponyvaregényt publikált. Betűöntödét alapított, ebbe a vállalkozásba belebukott. 1829-ben sikert aratott A házasság fiziológiája című könyve, és ugyanekkor jelent meg a Huhogók című történelmi regénye.
1832-ben komoly közönség-, egyszersmind kritikai sikert ért el első fő műve, A szamárbőr(Le peau de chagrin). Két év múlva adta ki a Goriot apót, amelyben először alkalmazta a visszatérő szereplők rendszerét. Ezeknél is ismertebb lesz A harmincéves asszony című műve.
1834-től kezdett kialakulni a nagy regényfolyam, az Emberi színjáték(Comédie Humaine) terve: ebben visszatérő szereplők lettek, és erősen vagy lazábban a ciklus minden regényének cselekménye összefüggött. Birtokot vásárolt, különböző nagyravágyó, általában sikertelen gazdasági tervei voltak. Napi 16 órát dolgozott, rendszeresen egész éjjel írt, rendkívüli regényírói termékenységének egyik közvetlen fő oka: hatalmas adósságai voltak.
1842-ben meghalt külföldi levelezőpartnerének és szerelmének, Hanska grófnőnek a férje, egy lengyel földbirtokos. Ekkor meglátogatja Madame de Hanskát, és a grófnő ukrajnai birtokán is hosszabb időt töltenek. 1848-ban felhagy az írással. Ukrajnába utazik, ahol 1850-ben feleségül veszi Madame Hanskát.
A Francia Akadémia (Académie Française) elutasítja felvételét. Nem sokkal esküvője után súlyos látásromlás állt be nála, mely valószínűleg cukorbetegség szövődménye. A rendkívül erőltetett életmód és munkatempó következtében rohamos gyorsasággal leépült. Az év augusztusában meghalt egy igen súlyos hashártyagyulladás következtében.
Balzacról köztudott, hogy nem volt vonzó férfi, sőt züllött életmódja egyenesen sokat rontott külsején. Azonban számos szeretője volt; rendkívül csapodárnak bizonyult. A nők leginkább írói tehetsége miatt bálványozták, ám később Balzacnak ez inkább teher volt, mert úgy látta, hogy pusztán csak a híres embert szerették benne, és nem a férfit.
„Az írónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy erkölcsileg megjavítsa a maga korát, máskülönben csak hiú mulattatója az embereknek.”
Nagyapja Görgey vezérkari főnöke volt, nagyanyja Weiss von Hortenstein bárónő. Sváb gyökerekkel rendelkező apja, Beyer Marcell kint nevelkedett Németországban — bányamérnök volt, aki eszes és becsületes ember létére jóhiszemű volt — »jó barátai» unszolására otthagyta a jó állását és a budapesti Kálvin téren átvette a régi jó hírű Báthory-kávéházat, amibe hamarosan belebukott, és a Beyer-család ínségbe jutott. Édesanyja a szlovén-olasz származású Valenčič Ágnes volt.
A Gizi nevet Szentesy Lajostól, a színiakadémia főtitkárától kapta, eredetileg – és az általa, a polgári életben is így használt – Bayor vezetéknévvel, ami később, Schöpflin Aladár 1930-as Színművészeti lexikonjában Bajorként jelent meg. A színházi életben Bálint Lajos, a Nemzeti Színház dramaturg-titkára honosította meg e nevet.
Gizi az Angolkisasszonyoknál nevelkedett, majd a család anyagi összeomlása után tőlük a színitanodába ment, anélkül, hogy szükségesnek tartotta volna a családját megkérdezni, helyeslik-e döntését. Eltitkolva mindent otthon, elment a színiakadémiába és ott elszavalta Szép ErnőtőlGyermekjátékok című versét, melyet Gizi imádója, Sztrakoniczky Károly kezdő újságíró még szinte tintától nedvesen kért el a költőtől.
Így került 1911-ben a Színművészeti Akadémiára, ahol 1914. március 28-án vizsgázott Szigligeti Nőuralomjában. Többek közt Gál Gyula, Csillag Teréz és Molnár László tanítványa volt. Nagy sikert aratott, a Vígszínház szerződést ajánlott neki azonnal, de Tóth Imre nem engedte — megtartotta a Nemzeti Színháznak, és első fellépése a Kicsinyek c. vígjátékban volt. Az intézménynek két évad kivételével (1924-1925: Magyar Színház) haláláig tagja maradt.
1920. augusztus 2-án Budapesten házasságot kötött a nála kilenc évvel idősebb Vajda János Ödön ügyvéddel (Vajda Ignác és Friedmann Rózsa fiával), a frigy 1927-ben válással végződött.
1924 tavaszán két színház is elkezdte csábítani: a Víg és a Magyar. Nem a választás volt nehéz, de — elhagyni a Nemzeti Színházat; a csábítók azonban olyan gázsit ígértek, ami szédített. Csaknem belebetegedett a töprengésbe és a nagy szenvedésbe, de aztán Hevesi Sándor igazgató, látva a helyzetet, maga tanácsolta, hogy menjen csak és bármikor akar visszajönni — mindig várja a színház. 1924. október 10-én Shaw Johannájában lépett fel, mint a Magyar Színház tagja, de már 1925. szeptember 1-én ismét a Nemzetinél találjuk, október 1-én lépett fel először a Kamara Színházban, Miklós JenőMókusok című vígjátékában. Egyik támasza volt a két színház műsorának és nagy jelentőségének és értékének bizonysága, hogy 1928 februárjában kinevezték a Nemzeti Színház örökös tagjának.
1929. március 12-én Budapesten, az Erzsébetvárosban hozzáment Paupera Ferenc országgyűlési képviselőhöz, a Földhitelbank vezérigazgatójához. A bankár tönkremenetele és vagyonmentő kísérleteinek kudarca után, 1932-ben elváltak. Villájában – amely ma a Bajor Gizi Színészmúzeum épülete – a második világháború alatt zsidókat bújtatott, itt rejtegette első és harmadik férjét, Germán Tibor orvosprofesszort is.
1951-ben a megzavarodott Germán Tibor attól félve, hogy feleségét súlyos betegségek (siketség és agydaganat) fenyegetik, megölte, majd magával is végzett. Germán Tibor azt gondolta, hogy Bajor Gizi nem hall rendesen az egyik fülére és hamarosan meg fog süketülni, így abba kell hagynia a színjátszást, ami az élete. Ezért úgy döntött, hogy a napi vitamin injekció helyett amit feleségének be szokott adni minden reggel, ezúttal mérget ad be a színésznőnek, majd magának is. Ezután egy papírlapra ráírta: betegen nem lehet élni, majd aláírta. A papírlapon szerepelt Bajor Gizi aláírása is, de később kiderült, azt a papírlapot aláírásokra szokta használni és a rajongóknak osztogatni, tehát az aláírása ezért szerepelt a papíron, nem pedig mert búcsúlevelet írt. Boncoláskor pedig kiderült, Bajor Gizinek nem volt semmi elváltozás a fülében, viszont Germán Tibor agykéregsorvadásban szenvedett.
2011-ben tévéfilm készült e tragikus eseményről Ármány és szerelem Anno 1951 címmel. Bajor halálának körülményeiről a régi jó barát, Csathó Kálmán írt rövid cikket az Ország-Világ 1958. 13. számában.
Keresztfia, Vajda Miklós, több művében ír a művésznőről.
Művészete
Bár filmekben is szerepelt, sőt rendezett is, igazi sikereit a színpadon érte el.
Színpadi rutinja csodálatra méltó. Ennek kedves bizonysága volt, amikor egyik próbáján partnerével, Ódry Árpáddal előadott nagy drámai jelenetét úgy játszotta végig, hogy elmondva a szenvedélyes szerepet — azt játszotta, mintha Ódryt borotválná, — a művész tar fejére középen elválasztott frizurát is csinált képzeletben. Önmagáról különben ezt mondja egy írásában: — Tulajdonságaim? Rengeteget patienceozok. Igen lassan olvasok, elmélyedve. Sokat heverek a díványon és gondolkozom, töprengek. Kedvenc ételem nincs, öltözködni nem tartom fontosnak. Szeretek az uccán csatangolni. Ha rám szólnak, miért nem csípem ki magam, miért nem vagyok divatos, azt felelem: minek az? Ha bejjebb nem látnak…?”
Egy diákszínházi előadás után, egy feltűnően zavarban lévő, beszédhibás epizódszereplőnek, Latinovits Zoltánnak javasolta, hogy válassza a színészhivatást.
Bókay János id. (Igló, 1822. május 18. – Budapest, 1884. október 20.) magyar orvos- és sebészdoktor, szemészorvos, gyermekgyógyász, egyetemi tanár, a korszerű magyar gyermekorvoslás megteremtője.
Eredeti családi neve Bock, amelyet 1849 májusában – Jókai Mór ösztönzésére – Bókaira magyarosított, kifejezve eltökéltségét a magyar szabadság iránt. Szepességi német evangélikus vallású polgári családból származott, amelynek ősi fészke Igló és környéke volt.
1841-ben Pesten beiratkozott az orvosi karra. Az első négy esztendőt itt, az ötödik évet Bécsben végezte, itt mélyült el az új bécsi orvosi iskola szellemében. 1846-ban a pesti gyermekkórház tiszteletbeli segédorvosa volt dr. Schöpf (Mérei) mellett.
Az orvosi pálya kezdetén
„A viharos 1849-ik év Bókaira nézve döntő befolyásu volt. Ugyanis dr. Schöpf rögtön eltávozván Pestről julius hóban, az intézetet Bókaira bizta, mely helyettesitésbe az akkori választmány is beleegyezvén dr. Bókait egyszersmind helyettes orvossá nevezte ki.” (Vasárnapi újság 1860. július 22.)
Orvosi diplomáját 1847-ben Pesten szerezte meg, még ebben az évben sebész-szülészmesteri oklevelet is kapott. Kezdetben nem gyermekgyógyászattal, hanem ortopédiával kívánt foglalkozni, és talán sebész lett volna, ha nem tör ki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc. Ennek kitörésekor nemzetőr szolgálatot teljesített, baráti köre azon Pilvax-kávéházi ifjak közül került ki, amelyet Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál fémjelez. A szabadságharc leverése után Schöpf-Merei Ágost Kossuth Lajossal együtt külföldre emigrált, így Bókay János ideiglenesen átvette a gyermekkórház vezetését.
A pesti Szegénygyermek Kórház élén
Gyermekorvosi pályájának elején nemcsak a gyermekhalandósággal, a legkülönbözőbb gyermekjárványokkal és betegségekkel kellett megvívnia, hanem sokan a gyermekgyógyászat, mint önálló szakterület létjogosultságát is kétségbe vonták. A kórház azonban csakhamar a beteg gyermekek „központja” lett, amelyet nemcsak egy haladó alapítvány működtetett, de a szegény gyermekek után Pest város is alig-alig fizetett valamit. Ám társadalmi összefogással, tehetős és jótékony polgárok adományaiból sikerült talpra állítania kórházát, a pesti Szegénygyermek Kórházat, amelynek igazgatójának hivatalosan 1852. február 15-én nevezték ki. 1861-ben a pesti orvosi karon a gyermekgyógyászat magán-, 1867-ben rendkívüli, 1874-ben pedig nyilvános és rendes tanára lett.
A kiegyezés után, 1868-ban felállított Országos Közegészségügyi Tanács tagjává nevezték ki; a testület a magyar orvos- és egészségügy legfőbb elvi szervezete volt. 1868 és 1874 között a Fővárosi Orvosegylet elnöki tisztét töltötte be, azonkívül a magyar orvosi könyvkiadótársulat alelnöke és igazgatósági tagja volt. Kollégái megbecsülését élvezve Balassa János legszűkebb baráti körének tagja lett, annak az orvosi körnek, amelyet a hazai orvostörténet-írás „pesti orvosi iskola”-ként emleget. Ez a kör a neoabszolutizmus korában kidolgozta a hazai egészségügy teljes reformját, előkészítette az orvosképzés megújítását, az 1876. évi közegészségügyi törvény alapelveit. A hazai himlőoltás országos irányítójaként befolyást gyakorolt a járványok megelőzésének szakmai kimunkálására, éveken keresztül irányította az „Országos Központi Védhimlőintézetet”. 1872. január 22-én királyi tanácsossá, 1872. február 2-án a gyermekgyógyászattan nyugalmazott rendes tanárává nevezték ki.
” A mily válságos időszak volt az intézet fönnmaradására nézve az 1849-ki év második fele s 1850, ép oly szép próbaköve volt az Bókai jellemének s áldozatkész ügyszeretetének; mert az akkori viszontagságos körülmények között az egyesület ugszólván feloszolva, s az alap oly csekély volt, hogy a kiadásokat épen nem födözheté; még katona-szállásolások is terhelvén a mostoha állapotbani intézetet, az ágyak számát 12-re kelle leszállitani. Ezen sanyaru körülmények között Bókai egy ideig egyedül maga dolgozott, s mint fentebb mondtuk, egy időben saját zsebéből fizette az intézet segédét. A választmány több izben azon ponton látta az intézet ügyét, hogy legalább ideiglenesen bezárja azt; de Bókai erélyes kitartása mindig talált benne módot, hogy ezen csapást elhárithassa.” (Vasárnapi újság 1860. július 22.)
Oktatómunka
A gyógyító munkája mellett elmélyült kutatásokat végzett és 1873-tól egészen haláláig gyermekorvostant tanított a budapesti egyetemen. Az oktatást nem csak az orvosokra, a bábákra is kiterjesztette. Szakmunkatársak sorát szervezte maga mellé. Helyiséget nyitott az orvostanhallgatók egyesületének.
A gyermekkórház legnehezebb időszakában, mikor 1850-ben katonák beszállásolása miatt 12-re csökkent az ágyak száma, két és fél évig saját zsebéből fizette másodorvosát. Lakóhelyre és vallásra való tekintet nélkül vették fel a gyermekeket 13 éves korig, szopó csecsemőket általában anyjukkal együtt. Emellett ingyenes rendelést is tartottak.
Az évente benn ápoltak száma 30 év alatt alatt tízszeresre, a bejáróké hatszorosra, az ágyaké ötszörösre nőtt, a kezdetleges szegény gyermekkórház európai színvonalúvá fejlődött és 1883 szeptemberében új helyre költözött. Az egykori 12 ágyas Szegénygyermek Kórház – már Stefánia Gyermekkórház néven – 144 ággyal megújult, és a hazai gyermekgyógyászat igazi központjává vált. E kórházat Bókay János nem kis erőfeszítéssel a legkorszerűbb hazai intézménnyé szervezte meg. Az új kórházi épület felavatása alkalmából a Vaskorona-renddel tüntették ki.
Ám Bókay János az új kórház megnyitása után nem sokkal megbetegedett és 62 éves korában, 1884. október 20-án meghalt.
Életműve valójában fia, Bókay János (1858-1937) munkásságában teljesült be, aki nemcsak a kórházban, hanem az egyetemi katedrán is követte apját. Másik fia Bókay Árpád (1856-1919) szintén orvos lett. Emléküket Budapest VIII. kerületében utcanév is őrzi, a hálás utókor pedig az Üllői úton – az egykori Stefánia kórház, a mai I. sz. Gyermekklinika előkertjében -, a kórház előtt szobrot állított fel.
Ébredj! A csillagok fénylő sora a hajnalpírral most szalad tova s a Szultán turbánforgóján a fény villog, miként a szikrázó kova. – Sziklay Andor
Ébredj! Fölgyújtva az Ég sátorát szétverte az Éj Csillagtáborát a Nap, s Kelet Vadásza szórja már a Szultán Tornyára nyílzáporát. – Szabó Lőrinc
2
Midőn tavasz napja ragyog fenn az égen, bort és forró ajkat nyujt felém a szépem, – nevezzen akárki hitetlen kutyának, ha az Éden akkor eszembe jut nékem… – Baktay Ervin
Fűbe fekszem tavasszal egy hurival és kancsómból élvet ád a borital; a világ hadd mondjon bármit én reám, kutya legyek, ha vágyom a menny után. – Erődi Harrach Béla
3
Ciprus-gyönyörűddel ha a kedved telik épp, bort meg ne tagadj, s áldd, hogy a rózsád teli-szép. Mert, ím, a halál jő, keze szikkaszt, keze tép, fogysz, bor. S hol a rózsa-köntös élet? Tova, rég. – Tandori Dezső
4
Kakasszó harsant át a Reggelen s bekopogtak: „Hé! nyitni odabenn! Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk, nem jövünk vissza többé sohasem.” – Szabó Lőrinc
A kocsma zárva. Száz borissza vár előtte reggel. Mikor nyitnak már? Siess, kocsmáros, az élet rövid: ki egyszer elmegy, nem tér vissza már. – Faludy György
Ősei minden bizonnyal sátorkészítésből éltek, mert a közszói eredetű Kháyyám név jelentése sátorkészítő. Nisápur városa Khorasszánban, Perzsia (a mai Irán) északkeleti tartományában található. Már ifjú korában kitűnt rendkívüli képességeivel, ezért az oktatásáról is messze földön híres Szamarkandban (ma: Üzbegisztán) folytatta tanulmányait.
A kiváló képességű emberek akkoriban minden „tudományt” elsajátítottak. Omar Khajjám sem volt kivétel: filozófus volt, matematikus, csillagász és költő, hosszú értekezéseket írt a mechanikáról, a földrajzról, az ásványokról, a zenéről, és az iszlám teológiában is jártas volt. Hazájában elsősorban tudósként tisztelték, a XIX. században őt újra felfedező Nyugat viszont költőként tette ismertté nevét.
Szamarkandból Buharába (ma: Üzbegisztán) költözött. Matematikai értekezéseiben arra hívta fel a figyelmet, hogy Eukleidész Elemek című művében nincs szükség a párhuzamossági posztulátumra, amivel gondolatilag megnyitotta az utat a nem-euklideszi geometria előtt. Elsőként találta meg a harmadfokú egyenletek általános érvényű mértani megoldását, és a matematikai gondolkodást hosszú évszázadokra meghatározó algebrakönyvet is írt.
Értekezéseivel tudományos tekintélyt vívott ki magának, hekimi – ma talán azt mondanánk nagydoktori címet – szerzett, imám volt, és nagyurak keresték a barátságát. Maliksáh szultán 1074-ben más udvari csillagászokkal együtt azzal bízta meg, hogy reformálják meg a naptárat, mert az arab naptár akkoriban már csaknem négy hónappal járt előrébb, mint az európai. A szultán a nisápúri főiskola tanárává nevezte ki.
Filozófiai gondolataira az orvosként is kiváló perzsa filozófus és tudós, Avicenna gondolatai hatottak. Avicenna Platón ideatanát az iszlám teológia szolgálatába állítva, a létezők két fajtáját különböztette meg: a szükségszerűen magában létezőt (Istent), és a többi létezőt, amelyek szükségszerűen a magasabb létezőtől nyerik létüket, ezért mondhatta, hogy „aki önmagát ismeri meg, Istent ismeri meg”.
Omar Khajjám életfelfogása számos hittudósban ellenérzést keltett, mert verseiben az érzéki szerelmet, a bor mámorító hatását dicsérte. Sokan rámutattak arra, hogy Horatius Kr. u. 6-8. körül az Ódák könyvében (I,11) megfogalmazott gondolatát – Carpe diem, azaz (Szakítsd le a napot vagy Ragadd meg a percet) – hirdette költeményeiben. Egyik verse: „Egy Perc Megállás, egyetlen ízes / korty az Életből, s íme: a tüzes / Sivatag Lidérc-Karavánja már / hazaér a Semmibe – Óh siess!”
Maliksáh szultán 1092-ben, harmincnyolc éves korában meghalt, a szeldzsuk birodalmat felaprózó háborúk nem kedveztek a szellemi életnek. Omar Khajjám 1122-ben vagy 1123-ban nagy szegénységben halt meg. Egyik tanítványa beszámolt arról, hogy meglátogatta mestere sírját, melyet gyümölcsfák szirmai borítottak.
Arab és újperzsa nyelven írott hosszabb költeményei elvesztek, legnépszerűbb versei – írja avatott fordítója, Szabó Lőrinc – a rubái-ok (ennek többes száma a magyar kiadások címében is szereplő Rubáiját) számos, eltérő szövegváltozatot tartalmazó kéziratban maradtak fenn. (A rubái a perzsa költészet népszerű műfaja, négysoros vers, lírai hangütésű epigramma.)
Edward Fitzgerald angol író figyelmét egy oxfordi professzor hívta fel egy kéziratra, megtanult perzsául, lefordította a verseket, és 1859-ben a saját költségén ki is adatta. Több mint 700 évvel Omar Khajjám halála után megkezdődött verseinek diadalútja, hazájában is újra népszerű lett, pedig Keleten egykor elsősorban tudósként becsülték. Néhány évtized múlva ez a kis verseskötet a példányszámot tekintve a Bibliával vetekedett. Magyar nyelvterületen Szabó Lőrinc fordításában aratott sikert, jelent meg számos változatban, az egyik szépen kiállított kötetet Szász Endre illusztrációi teszik még emlékezetesebbé.
1978-ban jelent meg első verseskötete, Kettőspont címmel.
2004-ben egy interjúban így mesélt arról, hogyan találtak egymásra a haikuval, és mit jelent számára a költészet:
„Ahogy a szerelem sem úgy pottyan az emberre, mint cserép a háztetőről, hanem már igen szerelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy a számtalan szembejövő közül épp mi ketten tudjuk azt mondani egymásnak: TE VAGY AZ! – valahogy így történt a haiku és az én esetemben…A haiku mindenekelőtt és mindenekfölött: mentalitás. Ennek a mentalitásnak „lelke” a csend, a figyelem, a béke és némi játékosság.
Számomra – messze a haikuval történt találkozásom előtti időtől fogva – a költészet lényege nem egyéb, mint a ritka-drága, tartalmas és eleven csend, amely a legszükségesebb szavak foglalatába helyezve úgy ragyog föl, hogy képes átköltözni befogadójának szemébe-szívébe is”.
Hervadó hegedű, magábanéző jácint, égrefutó, sovány sikoltás. Isten, mennyi nehéz, fájó dolog közt jársz, keresve a régi boldog embert… Lásd, babrálgatok itt a bánatommal, néha öntözöm és olykor mosolygok. Úgyis elmúlik – ó, a néma fegyver lassan föl-fölemelt s megint lehulló torkát eltömi már a barna rozsda. Tóba nézek, a mély varázstükörbe: régi napjaim ülnek ott magukban s édes hullaszagot lehelnek. Ócska nyakkendőmön a kedves könnye reszket, éjszakámban egyetlen, árva csillag, ékkő, mely legurul s a tóba tűnik. Rémet lát a fehér, magábanéző jácint, holt hegedű homályba sóhajt… Minden búteli dalt be kell fejezni: nem vígasztal a szó, a régi gyermek rőt rakéta merész, magasra pukkant pompájára nem is nagyon figyel már. Játékostora eltört. Furcsa angyal száll fölötte borongva és suhogva, s ő csak áll a viharszagú sötétben…
1930
„Dsida Jenő 1907-ben született, Binder Jenő Emilként Szatmárnémetiben, apja Dsida Aladár az osztrák-magyar közös hadsereg mérnökkari tisztje volt. Anyja csengeri Tóth Margit, aki Beregszászban élt. Itt ismerkedtek össze és szerettek egymásba, házasságkötésüknek regényes története van.
Dsida Jenő gyermekkorát beárnyékolta az első világháború, majd a román megszállás. Apja orosz hadifogságba került, nagybátyja, akitől keresztnevét kapta, elesett a galíciai harcmezőn. Családja tönkrement, apjának polgári foglalkozást kellett keresnie, így lett az Erdélyi Római Katolikus Státus tisztviselője.
Dsida Jenő Budapesten, Beregszászban és Szatmárnémetiben végezte tanulmányait.
Kora ifjúságától kezdve költőnek készült. Benedek Elek fedezte föl és indította el költői pályáján. 1923 augusztusától 1927 márciusáig – tizenhattól húszéves koráig – a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. „Elek nagyapó” unokáknak kijáró szeretettel és felelősségtudattal segítette a pályakezdő költőt az önmagára találásban, tehetsége kibontakoztatásában.
1925-ben, szülei akaratát követve a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, tanulmányait nem fejezte be. 1936-ban jegyezte el nagy szerelmét Imbery Melindát, 1937-ben összeházasodtak. Nemcsak versei, hanem levelezésük is méltó emléke kapcsolatuknak.
Dsida Jenő szívbetegségben szenvedett. 1938-ban meghűlt, hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, de nem sikerült megmenteni. 1938. június 7-én csendben meghalt. A Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.
Közéleti szerepe
1927-től a Pásztortűz című irodalmi folyóirat szerkesztője lett, 1928 októberétől következő év nyaráig a báró Huszár családnál vállalt házitanítóskodást Abafáján. Majd az Erdélyi Helikon belső munkatársa, az Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója lett. 1930-ban részt vállalt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat alapításában. Verseivel szerepelt az Új arcvonal és Új erdélyi antológia című gyűjteményes kötetekben. 1934-től a Keleti Újságot szerkesztette, ahol Anyanyelvünk címmel állandó rovata volt.
A holokausztot 1944-ben egy véletlen folytán kerülte el, ugyanis bevagonírozásuk után a vasúti szerelvényt nem az Auschwitzba vezető vágányra tolták rá. 1959-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, magyar-történelem szakon. Ezután 1964–1968 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt, a Film és Televízió főtanszakon. 800 jelentkező közül bekerült abba a 32 tagú TV- és Filmrendező osztályba, ahol Herskó János volt a vezető tanár.
1968-ban kapott filmrendező diplomát. Friss diplomásként a Mafilm Népszerű, Tudományos és Oktatófilm Stúdiójába került, az 1970-es évektől a Magyar Televízióban és a Balázs Béla Stúdióban készítette „tabutörő” filmjeit. 1978-ban Fagyöngyök címmel dokumentum-játékfilmet készített.
Bölcsész műveltsége, ismeretei, pedagógus attitűdje és a világ dolgai iránti kíváncsisága nem műfajokhoz, hanem témákhoz kötötte. Szinte minden alkotása felér egy társadalomtudományi-művészeti esettanulmánnyal. Sajátos stílust és egyéni módszert teremtett. Műveiben egyszerre kapott hangsúlyt az izgalmas oknyomozás, valamint a filmjeiben szereplő egyszerű emberekkel való bensőséges, mélyen együttérző kapcsolata.
A klasszikus értelemben vett független filmes. Minden alkotása olyan témákról szól, amelyek a politikai, a hatalmi döntéshozók tiltakozását váltották ki az 1970-es évektől szinte napjainkig. Nincs a magyar filmtörténetben még egy rendező, akinek annyi filmjét tiltották volna be, mint Ember Juditét (pl. Színpad 1968, A határozat 1972, Tantörténet 1976, Pócspetri 1982, Hagyd beszélni a Kutruczot! 1985 stb).
A Fekete Doboz alapító tagjai között volt, 1987-ben. Pócspetri és Menedékjog című filmjeinek dialóglistája könyvben is megjelentek. Életéről és munkásságáról Ember-Lépték címmel jelent meg könyv. A határozat című filmjét az Amerikai FilmintézetLos Angelesben beválasztotta ‘Minden Idők 100 Legjobb Dokumentumfilmje közé.
2008 óta, a Magyar Filmszemle dokumentumfilmes kategória fődíja „Ember Judit-díj” lett. 2010-ben, a Los Angeles-i Magyar Dokumentumfilm Fesztivál keretein belül is létrehozták az Ember Judit-díjat. Bokor Balázs nagykövet, Los Angeles-i főkonzul hangsúlyozta: „A fesztivál 2010-es beindításakor és azóta is folyamatosan azt kívántuk hangsúlyozni, hogy a magyar dokumentumfilm egyik ikonjának, Ember Juditnak emléket kívánunk állítani azzal, hogy róla nevezzük el a fesztivál díját.”
2012 óta, minden évben, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa „Ember Judit Pályázat” néven háromszakaszos nyílt beadású háromfordulós pályázati eljárást hirdet meg dokumentumfilmek gyártásának támogatására 300 millió forint keretösszegben.”
Külföldön is elterjedtek vasúti mozdonyfordító korongjai és hadászati hídszerkezetei, például a budapesti Ferenc József híd (mai neve Szabadság híd) (1894–1896).
A bécsi, majd a zürichi műegyetemen tanult, ahol 1866-ban kapott mérnöki oklevelet.
1866-ban gyakornokként részt vett Boszporusz-csatorna és a wien-stadlaui Duna-híd tervezésében. A kiegyezés után hazatért és 1873-tól a Magyar Királyi Államvasutaknál kapott beosztást. A MÁV-nál dolgozott egészen 1892-ig, amikor főmérnöki rangban vonult nyugdíjba.
Nyugdíjazása után haláláig Vágsellyén élt, ahol tagja volt a Casino Egyesületnek. 1923-ban baleset érte és amputálni kellett a lábát. Szülővárosában a családi sírboltban nyugszik.
Munkássága
Különösen a vasszerkezetek tervezése terén végzett nemzetközi viszonylatban is számottevő munkát. Beosztásánál fogva a MÁV összes hídépítésének felügyeletét is ellátta. A vashidak többsége az általa bevezetett szabványtervek szerint épült, emiatt életművének jelentős része ismeretlen maradt.
Mérnöki munkái
Az összes 1912 előtt, a Magyar Királyi Államvasutak által épített vasúti híd
A Fővámház (ma a Budapesti Corvinus Egyetem főépülete) tetőszerkezete (1870-74)
Az első Összekötő vasúti híd a Dunán, Budapesten (1873–76)
A fiumei forgóhíd
A szegedi közúti Tisza-híd (1883)
A Keleti pályaudvar vágánycsarnokának acél tetőszerkezete (1884)
Az operaház tetőszerkezete (1884)
Az Északi Főműhely 22 000 m²-es, öthajós, bazilikás elrendezésű gőzmozdony-szerelő csarnoka és fűtőháza (téves nevén: Eiffel-csarnok) (1886)
A szolnoki vasúti Tisza-híd (1888)
Az Komárom és Révkomárom közötti Erzsébet híd (1891–1892)
Az Esztergom és Párkány közötti Mária Valéria híd (1893–1895)
A budapesti Ferenc József híd (mai neve Szabadság híd) (1894–1896)
Jómódú pesti polgárcsaládban született. Apja Kamermayer József gyárigazgató, édesanyja Emerling Anna volt. Középiskoláit Pesten elvégezve, a jogi tanfolyamot hallgatta Egerben, majd Pesten. 1848 elején még a pozsonyi országgyűlésen vett részt (az ifjak közt), ám a szabadságharc őszi kezdetére otthagyta az egyetemet, és honvédnak állt. Csakhamar hadnaggyá nevezték ki. Hősiesen küzdötte végig a szabadságharcot; részt vett a szolnoki, hatvani, kápolnai, isaszegi és cinkotai ütközetekben, Buda bevételénél és a peredi csatában. Klapka hősies magatartásáért főhadnaggyá léptette elő. A komáromi kapituláció után Pestre tért vissza, és újra beiratkozott a jogra.
Hivatalnoki karrierje
Mivel önmagát kellett eltartania, Buda városához állott be napidíjasnak, és 1857-ben tanácsi titkárrá nevezték ki, a pesti dologháznál tisztviselő volt. Karrierje az 1860-as politikai fordulat hatására kezdett felívelni. Ekkor Buda városának hivatalnoki karába számos 1848-as hazafit választottak be – köztük őt is. Tehetséges hivatalnoknak bizonyult, szorgalma mellett Buda város közgyűlésén Széchenyi István gróf fölött mondott emlékbeszédének hatása is hozzájárult ahhoz, hogy rövid idő múlva kivívta magának a főjegyzői hivatalt. Pozícióját politikai szereplésre használta: emlékezetes 1861-es beszéde, amit az abszolutizmus ellen mondott.
1867-től már pesti tanácsnokként felelt a közegészségügyi és köztisztasági ügyekért. Nevéhez fűződik a közvágóhíd megépítése is.
Budapest első polgármestere
1873-ban, az egyesített Budapest megszületésekor a népszerű várospolitikust nagy többséggel választották meg polgármesternek. (Ez jelentette a város gyakorlati vezetését, míg az inkább reprezentatív és ellenőrző szereppel létrehozott főpolgármesteri tisztségre Ráth Károlyt választották.)
További három terminust is kitöltött pozíciójában: 1879-ben, 1885-ben és 1891 is újraválasztották. 1896-ig – 23 éven át – állt a főváros élén. Ő alapította a Fővárosi Egyletet, ahol a főváros fejlődése érdekében sok életrevaló eszmét pendítettek meg.
Nevéhez fűződik a város új, korszerűbb közigazgatásának kiépítése, a hivatalok, ügyosztályok munkájának beindítása, az új kerületi elöljáróságok megszervezése. Ugyanakkor odafigyelt az infrastrukturális fejlesztésekre is: korszerűsíttette a városi közúthálózatot, s polgármestersége alatt szépen fejlődött a város víz- és csatornahálózata is. Az egyik legnagyobb beruházás, ami a nevéhez fűződik, a Fővám téri Nagyvásárcsarnok megépítése. 1896-ban betegségére hivatkozva nyugdíjazását kérte, így a vásárcsarnok átadásán már nem polgármesterként, hanem mint egyszerű polgár vett részt.
