A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
BECSAPÓSDI
Mi becsapjuk ezeket a gyerekeket. Én ugyan nem.
Soha, és most sem vagyok hajlandó elkényeztetni őket. Szeretni – igen. „Én nem
ígértem maguknak demokráciát.” – mondom poénból, ha keménykedni kell. Márpedig
néha kell. Az órán kerülöm a frázisokat,
de most így egymás közt lássuk be: az ő életük sem lesz vajaskenyér, habostorta
és egyebek.
A szülőt, aki tíz körömmel védi csemetéjét,
megértem…ösztönösen. Értelemmel már nehezen fogom fel, miért nem látja be, hogy
az agyonpátyolgatás, „az erőmön felül is mindent megadok neki” védtelenné teszi
őt. Nem készíti fel a kudarcokra, pedig a nagybetűsben zúgnak a pofonok. Úristen,
milyen közhelyeket fogok még leírni?
Mondom, anyai ösztönnel értem, de pedagógiai
vénámmal nem. És akkor most eljutottunk a lényeghez.
A SZÜLŐT SOHA NEM KÉPEZTÉK. Vagy volt előtte jó
példa vagy rossz, ami mentén vagy ellenében nevelni akart. Gondoljunk bele: többségük
mindenféle lélektani, szociális képzés nélkül apolgatja csemetéjét. Amikor az
osztályaimban irodalom vagy osztályfőnöki órán gyermeknevelésről, gyermeklélektanról
van szó, először csodálkoznak, hogy jön ez ide, aztán néznek nagyot.
Kosztolányi Fürdés c. novellája telitalálat a túlfegyelmező és a túl
engedékeny szülő archetípusaira.
Beszélgetek az iskolaorvossal, és tétován
megkérdezi, mi is érzékeljük-e, hogy valami nincs rendben. Ó, hogyne: „Nekem
mondod parasztnak, hogy farka van a malacnak?”
Bizony mondom, nagy bajok lesznek. A mai gyerek
sokat tud, és sokat ért. Sokkal többet, mint felfogjuk, mint mi, hajdanán, de –
mint mindig – szívesen játssza „a hülyét”. Ez bosszantja, és megvezeti a
felnőtteket. Mi is ezt tettük alkalomadtán, és jókat vigyorogtunk, ha ezzel nevetséges
babusgatást sikerült kicsikarnunk, és közben pihentünk egy kicsit, ha már untuk
a tanulást. Szóval, sokat értenek, de
sokan nem tudnak viselkedni. Miért baj ez? Mert az illem nem formaság, vagy
valami rokokó agyrém, hanem a másik ember megbecsülése. És kell hozzá önfegyelem.
Na, azt meg hogyan tanítod? Például arra, hogy ne rúgjam bokán embertársamat,
aki épp az agyamra megy.
Az baj, hogy sokan csak az emelt hangra figyelnek
fel. 37 évig tudtam anélkül tanítani és nevelni. A maradék kis időre már nem
szokom rá. Nem vagyok hajlandó kivetkőzni magamból. Egyszer megtörtént. Napokig
rosszul aludtam.
Ne csapjátok be a gyerekeket. Nagyon nehéz idők
jönnek rájuk. A szülők többségére nem nagyon számíthattok… agyondolgozzák
magukat, kimerültek. Egyszerűbb megvenni „a legújabb okost”, mint tartalmas
időt szakítani az utódra. (Mellesleg pénteken hazafelé diákok, megfáradt lények-vének
baktattak előttem, és a „minőségi idő”-ről beszélgettek valamit. Hm, ez igen −
gondoltam volna, ha pénteken még telne neuronra.)
Üzletközpont, délután. Gondterhelt arcok kavarognak
föl-le. Valami rikács. Kisgyerek visít. Ismered, azon a hisztérikus akkordon.
Odanézek. Anyuka türelemmel, szótlanul húzza a kis üvöltő dervist a földön,
maga után. Ha a dervis erősebb, megáll, vár. És ez folytatódik, hosszú
percekig, amíg el nem érik a mozgólépcsőt. És egy szót sem szól. Türelmes. Én
nem ezt a szót használnám.
Te mit csinálnál? Ámde elég mára. Nem mindig terem
rózsát.
„Minőségi idő.” Diáknak, tanárnak. Kisebb
csoportok, kevesebb óra. Nem megy máshogy. A kevesebb több. Na, sikerült a végére
is hagyni egy bődületes közhelyet.
Úgy legyen.
