Vass Judit oldala Posts
VASS JUDIT
ÖREGSZLEM
just a quick note öreg slam
amint és amelyben
hogy utáltam a csattanót
a vers-bele szóvicceket
mert Verlaine pisszeget
na ne már egy tanár
meghalna ezér a tanér
olvassad el az árpoetik
hogyan ér
véget
és tutira megérted
mivégett nyűvöm
fantom lantom
lejtmenet lentem
ahol egyébként nincsen
memo szöveg
figyeld csak meg
íme a nemzedékem
az átra készülő
születésétől valami
talán meg mégis foglya
már csak ti vagytok
a hogyha
majd texteljetek ha tenem
lásd hymnus
fordulna jobbra
VASS JUDIT
GYÜVÖK
mingyá, csak dógom van.
Addig gyűjtsetek mézet.
Csak épphogy körülnézek,
hová veszett egy csuprom:
a csurran-cseppen élet.
Jaj, üres a szívem,
egy kipuffadt lufin
repülök észak-délnek,
nyugat-keletről darazsak-méhek,
ez már az ég, meg felhő-beszédek.
Jaj, mennyivel könnyebb a légynek:
ha nem is madár, de légyhet.
Most nézd, hová csöppentem:
vége a vendégségnek −
egy kipukkadt lufin üres csuprokba nézek.
Róbert Gida, majd elmeséljed,
ha nem jönnék mindjárt,
vagy végleg.
A többi néma csend.
„Félek, egy nap elvész anélkül, hogy önző, vad vágytól egészen áthatva szívjam magamba azt a sok szépet, amit a kert illatos virágai a szobrokra rácsókolnak, elvész egy nap anélkül, hogy a kert elzenélte volna nékem azokat a szent hazugságokat, melyekért egy évig érdemes élni – s egy évig még élek. Hiszen a méreg, mit a mámor lihegő perceiben, redős bíbor virágok kéjjel túlontúl átitatott szirmaiból, mohón, reszketve szívtam magamba, nemsokára hatni fog…” (Gulácsy Lajos: A virágünnep vége, 1909.)
https://webzone.ee/aurin/proza/glaviragunnepvege.html
ÉLETE
„Mindig színesebbnek láttam és értékesebbnek kedvenceimet a valóságnál. Elkényeztetett a művészi látás… Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli. Így tudom értékelni a hazugságok erejét és nagyságát. A valóság sokszor fakó és hazug. A művészet hazugsága, szín gazdag, tartalom dús… Az érdek nélküli hazugság szent. De kell hozzá az észrevétel lehetősége…” (Gulácsy)
A „spirituális” művészet mestere, eredeti tehetségű, tragikus sorsú, víziós festő – Gulácsy Lajos, „Angyali lélek egy szatír testében…” – mondta róla barátja, Juhász Gyula. Nem sorolható meghatározott stílusirányhoz, de megegyezett a múltba vágyó angol festőkkel abban, hogy ő is a múltat, a középkort áhította, vonzódott a reneszánsz, a barokk és a rokokó világához. A budapesti mintarajziskolában kezdett tanulni, lényegében azonban autodidakta volt. Megjárta Párizst is, de jobban szeretett Itáliába barangolni, a középkori hangulatot árasztó városkákban visszaálmodta magát a rég elmúlt századokba. Idegennek érezte magát korában, félt tőle, a modern élet üteme, zaklatottsága felőrölte idegeit. Mindig vándorolt, utazott, teste kötöttségét is nyűgnek érezte, mindig mássá akart válni. Életműve – az eddig ismert művek alapján – csupán rendkívül töredékesen rekonstruálható.
|
|
Édesapja lelkes bíztatása mellett végigrajzolt gyermekkor után 1900-ban a „Tökériának” becézett Mintarajziskolában Balló Ede növendéke lett. Alakrajzot tőle, mintázást Loránffy Antaltól tanult. Professzorai szerint nem sok eredménnyel. El is tanácsolták a művész-pályától. A következő évben kimaradt a Mintarajziskolából. A rendszeres stúdiumok helyett családja szülőföldjén Beregben festegetett. Dombvidék című, Lehel Ferenc szerint böcklini hangulatú festményét a Szépművészeti Múzeumnak ajánlotta fel. Az ajándékot elfogadták és ki is állították. E siker némi elégtétellel szolgált az akadémikus mesterektől elszenvedett sérelmekért. A Mintarajziskola könyvtárában azonban hasznos órákat töltött, többnyire az esti aktrajz helyett. Itt ismerkedett meg Böcklin és Segantini művészetével. |
„A művészetet tanítani vagy tanulni nem lehet. Ez nem pálya – ez élet.”
|
|
|
||
|
A tizenkilencedik életévét 1901. október 12.-én betöltött Gulácsy Lajos 1902 januárjában érkezik először az örök városba, Rómába, ahonnan júniusban haza jött, de decemberben ismét útra kelt, ugyancsak Rómába, ahol 1903 tavaszáig maradt. |
|
|
|
Ekkor volt az első gyűjteményes kiállítása Budapesten, az Uránia műkereskedésben, Márffy Ödönnel közösen. A huszonöt éves művészt a kritika meglepően lelkesen fogadta. |
|
|
|
Elnyerte a 4000 koronás Ferencz József jubileumi ösztöndíjat. A pénzt természetesen itáliai utazásainak költségeire fordította. 1907-ben szeretett bele az észak-itáliai tájba, és az 1908-as évet ismét a Comói-tó vidékén, illetve Padovában és Veronában töltötte. Amíg korábbi, firenzei és római tartózkodásainak idején elsősorban – jó részt a preraffaelita minta miatt – az itáliai reneszánsz művészete nyűgözte le, addig 1907-19088-ban már a hol inkább vadregényes, hol meg árkádiai táj bűvölte el. |
„A szép és szent hazugságok: nemes, nagy álmok, melyek a valóság, az élet értelmét teszik, olyanok, mint a gyümölcs hamva, a virág hímpora. Tünékenyek, mert hiszen csalóka jelenségek. Valóságnak kitérői.”
|
Nagyszabású kiállítást rendezett Nagyváradon, amelyet szokás szerint matiné kísért. A felolvasásokon Juhász Gyula és Dutka Ákos méltatta Gulácsyt és a modern magyar művészetet, maga Gulácsy is felolvasott költeményeiből, és még Ady Endre is megtisztelte verseivel a kiállított festményeket. A több mint nyolcvan mű közül ráadásul huszonhárom még a kiállítás ideje alatt vevőre is talált. |
||
|
|
Gulácsy a MIÉNK és a Művészház kiállításain is szerepelt. |
„Illuzionikus látás nélkül nincs művészet.”
|
|
|
Ismételten sikeres kirándulást tett Nagyváradon és Temesváron, 1912-ben Szegeden állította ki műveit. A festmények kedvező kritikai és mecénási fogadtatása azért is örömteli volt Gulácsy számára, mert újabb itáliai utak finanszírozását tette lehetővé számára. Finom festői hang, lágy tónusok, néhány képén még zománcos színmegoldás jellemzi meseszerűen átfogalmazott olasz történelmi és zsánerjeleneteket ábrázoló festészetét. Gulácsy igen sok női portrét készített. Erotikusokat is, éterieket is. Nő gyertyával című kép tragédiát, feszültséget sejtet. A kép földöntúlian lilás színű és időn kívüli hangulatot áraszt. Úgy tűnik, hogy a múlt és a jelen egyszerre van jelen rajta. Egészen más hangulatot áraszt a Pécsi Modern Képtárban található Fiatal nő rózsafával. A nőalak könnyedségében vibráló káprázatnak tűnik. A lábak nem fontosak ebben a rózsák közötti lebegésben. Reneszánsz szimbólum az elöl lazán összekulcsolt kezek a rózsafa virágaitól átölelten és a finom selymekre utaló, mély kivágású ruha. Ám a nő kacér mosolya, magabiztos tekintete, hajviselete a művész korának valósága. Gulácsy festői világa – múlt és jelen harmonikus egybeötvözése. |
Juhász Gyula szavai szerint:
„NAKONXIPÁN volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a hold között fekszik és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül. Beszélt is, írt is sokat nakonxipánul, és képein is gyakorta szerepelnek ennek az álomtartománynak apró, mulatságos lakói.”
|
|
|
A háború kitörése annyira megrázta, hogy ideggyógyintézetbe került. Több helyen gyógyították, végül 1917-ben a Lipót mezei elmegyógyintézetbe szállították, amelyet többé el sem hagyott. Amikor Gulácsyn az elmezavar tünetei jelentkeztek, egyes korábbi műveit átfestett vagy átalakított. Ideges érzékenység remeg színeiben, fátyolszerűen lebbenő rajzában. |
|
|
Az Ernst Múzeumban rendeztek gyűjteményes kiállítást műveiből. Ekkor írt megrázó verset Juhász Gyula Gulácsyhoz. |
|
|
1924-ben bekövetkezett vaksága véget vetett festészetének. Ebben az évben készült el utolsó festményével a Sétalovaglással… |
|
|
|
|
1941-ben Borsos Miklós készített síremléket az 1932-ben elhunyt művésznek. A sírkövön a relief alatt ez a szöveg olvasható: Gulácsy Lajos |
Kortársak gondolatai: – Juhász Gyula:
„Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvénybe és virágokat hintett a habok közé,”
– Kosztolányi Dezső nyilatkozata Gulácsy művészetéről:
„Azt mondják, az az ember próbája, milyen részeg korában. Az őrület, mely az önfegyelem teljes bomlása, még nagyobb próba. Micsoda pipogya részegek vannak s micsoda józan szürke őrültek. Ő azonban finom, szertartásos, nemes úriasságát nem vesztette el. Most tetszik ki, e dicső romok között, hogy a mindig természetes, nem szenvelgett finomság volt ősi lényege.”
https://www.irodalmiradio.hu/femis/gulacsy/gulacsy.htm
VASS JUDIT
KŐ HULL
apadó kútba,
győzöd-e még?
Kőre követ,
súly a kezed,
bírod-e még?
Csattog a kő,
dőlnek a fák,
roppan az ég.
Kőre követ,
terheidet
hordod-e még?
Roppan az ég,
dőlnek a fák,
szikkad múlt.
Kőre követ,
súly a kezed,
markol a kút.
Süpped a nap,
dől a határ,
várod-e már?
Csuklik a kéz,
roppan a csend,
győzöd-e már?
„Azon a kora tavaszi éjszakán a fejedelem is megfosztatott attól, hogy csizmáit későbbi korok hajnali harmata áztathatná. Többé nem indult Jajdonba szökve, bujdokolva, nagy hegyeknek ormán túlról, őszi fellegek lepte idő tájairól. Mert többé nem volt, ki lovát kantárszáron fogva Jajdonba elvezesse a hét emberöltővel későbbi jelenbe.
Fekete meg piros lovak vontattak gyászhintót
Fecskék hulltak cséplőgépdobba
Agyag emésztett temetési menetet.
A holdvilág lassan körbejárta a szobát, de oly halk volt ez a fénynek sem nevezhető világlás, hogy csupán ritkította a sötétséget, amerre elhaladt. Szendy Ilka a varrógép előtt ült, háttal az utcára néző ablaknak, alig mozdult egész éjszaka. A szétvetett ágy feléje eső része üres volt, túlfelől Gönczi Dénes elnyújtózott alakja; ha az ember arcát láthatná, most talán rajta gondolkozna; talán így is ezt tette, ki tudhatná megmondani.”
1938. október 10-én született Kolozsváron. Édesapja Szilágyi István tímármester, édesanyja Zemáncsek Margit. A család 1940 őszén visszatelepedett ősi lakhelyére, a szilágysági Zilahra. Ez a Meszes-alji kisváros volt gyermekkora színhelye. Apját 1942 tavaszán behívták katonának, majd szeptemberben egységét kivezényelték a Donhoz, ahol Szilágyi őrvezető az 1943. januári frontszakadást követően elpusztult. Az apa elvesztése súlyos megpróbáltatásokba sodorta a családot.
Iskoláit a zilahi Wesselényi kollégiumban kezdte, ahonnan 1952 őszén egy teherautó rakterén érkezett vissza Kolozsvárra. Beiratkozott a Vasúti Gépipari Középiskolába, mert az biztosabb megélhetést ígért. Harmadéves volt, mikor a magas színvonalú képzést biztosító iskola az akkor gyakori átszervezések következtében egyik napról a másikra megszűnt. A nagyváradi körfűtőház szerelőműhelyébe került, majd Váradról áthelyezték a szatmári fűtőházba. A Kölcsey Gimnázium esti tagozatán érettségi diplomát szerzett.
A hivatást kereső fiatalember sorscsapásként élte meg, hogy szemgyengeség miatt nem lehetett mozdonyvezető. 1958 őszén sikeresen felvételizett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem jogi karára. Miközben a szocialista jog felsőbbrendűségéről szólt az egyetemi előadás, négyszáz kilométerrel odébb kivégezték Nagy Imrét, Kolozsváron pedig folytak a harmadik Bolyai-per vádlottjainak kihallgatásai. Bár 1963 nyarán megszerezte a jogászdiplomát, az ügyészi kinevezést nem fogadta el, és soha nem vállalt olyan állást, amelynek betöltéséhez jogi végzettségre lett volna szüksége.
Időközben novellákat, karcolatokat közölt a Kolozsváron megjelenő irodalmi folyóiratban, az Utunkban. 1960-ban megnyerte a folyóirat novella-pályázatának első díját az Ahol nem történik semmi című írásával.
1963-tól az Utunk belső munkatársa. A következő évben (1964) a Forrás-sorozatban megjelent első novelláskötete, Sorskovács címmel. A kor proletkultos, sablonos munkásábrázolásával szemben a kötet novelláinak friss életanyaga, érzelmi telítettsége s az élőbeszéd megjelenítő ereje újszerűen hatott. Ezekben és a következő kötetek novelláiban a lét határait feszegető küzdelem rendszerint valós helyzetekre épül.
Második novelláskötetét (Ezen a csillagon, 1966) nagyobb lélegzetű írásmű követte, az Üllő, dobszó, harang című regény (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969). Ezután jelent meg a Kriterion Könyvkiadó gondozásában a Jámbor vadak című novelláskötet (1971), majd ugyanitt készült el 1975-ben a Kő hull apadó kútba című regény első kiadása, amelyet két további kiadás követett. A regény Magyarországon öt kiadást ért meg, és időközben megjelent németül, románul, szlovákul, lengyelül és oroszul. Mindmáig Szilágyi István legnépszerűbb, legolvasottabb műve.
A nyolcvanas években az Utunk Évkönyv-sorozatában közölte Szilágyi memorialisztikus esszéit. Ezekben az években, a diktatúra szorításában írta abszurd látomását az elembertelenedő világról. Az Agancsbozót című regény megjelenését a korabeli cenzúra nem engedélyezte. A könyv 1990 nyarán jelenhetett meg, a Kriterion Tiltott könyvek szabadon sorozatában.
2001-ben a Magvető Kiadónál jelent meg nagylélegzetű történelmi regénye, a Hollóidő. A monumentális alkotás a magyar múlt négy és fél évszázaddal ezelőtti, máig üzenetes jelenét kelti életre. Márkus Béla elemző tanulmánya szerint a „képzelet, létezés és az emberi élet titkait fürkésző” mű: „a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen”. 2009-ben, hetvenedik születésnapjára a Magvető kiadta Bolygó tüzek című novelláskötetét, mely negyven év rövidpróza-terméséből hoz válogatást.
Időközben, 1968-tól Szilágyi az Utunk helyettes vezetője, majd az 1989-es rendszerváltozást követően a lap örökébe lépő Helikon főszerkesztője.
1990-ben József Attila-díjjal jutalmazták. Ettől az évtől kezdődően tagja a Magyar Írószövetségnek, majd 2002-től a Magyar Művészeti Akadémiának.
2001. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki.
2010. szeptember 16-án választották a Digitális Irodalmi Akadémia tagjává.
https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/szilagyi-istvan
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
AZ ALBATROSZ
Tizenegyedikben kaptam meg őket. Az első órákon hallom, hogy időnként félhangosan beszólnak egymásnak. Nem agresszíven, hanem humorral, de azért villognak a játékkések. Megelégelem: „Mi az, hogy maguk beszólnak egymásnak, ráadásul a tanár előtt? Ez bullying. Nem tűröm!”
Baudelaire: Az albatrosz. Már túlvagyunk a szimbólumok és a jelentéssíkok nehézkes értelmezésén, jön a joker kérdés: Miért nevezi „egykedvű utas” -nak a madarat a költő? Várt, lehetséges válasz: sztoicizmus − persze a válasz nem jön, 17 évesek, honnan a fenéből gondolnának erre. Hiába fordul elő korábban, például Horatiusnál, Aranynál – nem az ő életkoruknak való, előhívható tudás. Majd megtudják… „Csönd, szinte lábra kap.” Nyilván nem is izgatja őket a költősors, van egyéb bajuk elég. Egyszer csak Diák olyan természetességgel, mintha azt mondaná, „kedd van”, válaszol: „Mert már unja a médiumlétet”. (sic!) Tanár néz, legszívesebben össze-vissza ölelgetné, de ez nem óvoda, úgyhogy marad a két plusz-nál és a döbbent mosolynál. Gyerek éteri tekintettel veszi tudomásul. (Asperger-szindrómás a nyugodtabb fajtából.) Másnap, a röpdolgozatban még hozzáteszi: „Van egy bizonyos transzdimenzionális sík, mely összeköt mindent, és olyan szimbólumokat tartalmaz, melyeket tudatalatti szinten mindenki felfog, megért és meg tud fejteni.”
Tanár vagyok, ergo gyanakszom: beütöm Google-jóbarátba a mondatot, de nem ad ki semmit, úgy tűnik, nem kopizott. Nyilván olvasott valamit. Hm. Miken törheti a fejét. Pedig reál szakra készül. Elbizonytalanodva forgatom a piros tollat: „Hát öcsém, Isten (?) hozott (?) a nagy bizonytalanban!” De nem írom oda. Egy 5-öst írok rá. Jól jön neki. Átalában nem készül, csak figyelget, ritkán szól hozzá, már tele van pocsék jegyekkel.
Érettségi feleletét döbbenten hallgatjuk. Nincs zavaró körülmény: osztálytársak szeretve-ironikus tekintete, beszólásai, tantárgyak számára irreleváns részletei. Maga van, és a bizonyítási lehetőség.
Két év múlva a Balatonnál találkozom vele, egyetemistaként. Leszállt „a fedélzetre”, már nem esetlen, kinevetett albatrosz, talált egy közeget, ahol ő lehet kint és bent a maga transzdimenzionális síkjaival. Csupa-vigyor-élet.
„E légi herceg párja”