Vass Judit oldala Posts

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

P-APUKA

Figyelem: Ez az írás nem a tanárok tévedhetetlenségéről szól! Bár lehet több olvasata…

P-Apuka 4 évig szántotta az iskolát és a pedagógiát. Rossz szakmát választottam, amihez mindenki ért, abban tehát nem lehetek szakember, csak mindentudó laikus.

Egy verselemzés, magyarul értelmezés kapcsán, mikor egy csemetém egészen vad történelmi jelentést tulajdonított egy toposznak, megkérdeztem tőlük, elhiszik-e egy orvosnak, egy mérnöknek, hogy szakember? Persze− mondták. Egy magyartanárnak miért nem hiszik el? Miért gondolják, hogy belemagyaráz a műbe, de bezzeg a diák értelmezése tuti? Hümmögtek. Másnapra becipeltem 30 cm Babits-irodalmat, majd a kezemmel meghosszabbítva mutattam, kb. mennyi tanulmányt olvastam csak Babitsról, azon kívül, hogy tőle mindent elolvastam. (Na, jó, nem minden levelét.) Ugyanis hajdani magyartanárom azzal tehetséggondozott engem a gimiben, hogy azt mondta: „Ha én egy nevet kiejtek a számon, rohansz a könyvtárba, mindent elolvasol tőle, utána pedig amit róla írtak.”

De maradjunk P-apukánál, akinek gyermeke az osztályomba járt, ezért egyszerre voltam magyartanára és osztályfőnöke. Az első év első szaktanári fogadóóráján, úgy november tájt, P-apuka leül mellém az asztalhoz, és sokat sejtetően, hangját halkítva elszörnyülködi nekem, képzeljem el, a magyartanár számon kéri a verslábakat. Kemény volt. Kénytelen voltam megvédeni a magyaros kollégát, mondván, hogy a ritmusérzék fejlesztése…meg minden. Hogy mikor jött rá, rájött-e, hogy én azonos vagyok magammal, nem tudom, de többet nem érte szó a házam elejét.

Elejét érte azonban az egyik kollégám, aki a folyosón helytelenkedő egyik csemetémnek megfogta a karját, ekképp jelezve testbeszéddel, hogy ami sok, az sok. Gondolom, közben rá is nézett. Hú, ebből mi lett! P-apuka, mint lokális ombudsman az igazgatónál képviselte szülőtársait az iskolában uralkodó fizikai-tanári erőszakkal szemben. (Mellesleg ez a kollégám volt az, aki gyakran idézte apját: „A pedagógia az a mező, ahol minden paraszt szánthat.” Ne tessék kapkodni a levegőt, a „paraszt” szót soha nem használom „tahó” jelentésben, mint ahogy a „proli”-t sem.)

Magyarországon az egy főre eső oktatási szakemberek száma kettő. Csak az Amerika-szakértőké több. Azért továbbra sem mondom meg az orvosomnak, hogy szerintem mi bajom van.

szeptember 1, 2024 / Vers

VASS JUDIT

  • CSAK

a korán kiszakadók fejében

nem áll össze két szó:

szülő meg föld.

Ha már gyökereztél,

a senki földjére költözöl,

Ég s Föld között, bús-hazátlanul

hajtja emlékeid a képzelet.

Képeket koholsz,

művészetet az ottlét helyett.

Szabadon kötve a széttartozót,

templomok-mátkák, égen utazók

adják össze örök hűségre sorsod.

Bárhová cipeled, hordod.

szeptember 1, 2024 / Vers

VOJTINA ÖRÖK

ÜGYELJETEK                                              

rájuk

mi úgy szerettük őket,

hogy időben érjenek

újra-szülőknek,

babusgattunk-féltünk,

örülni csak lassan, szépen,

mert nem mindig csillag,

ami megy az égen,

de mindig jelzi, amit

árnyékunk hagy itt,

ha felbérelnek az angyalok,

körbetáncol, ami él,

újraszüli magát sok halott,

pezsgővel koccint,

hisz ez itt egy esküvő,

élő-halott mind bújjon elő,

mert nem hal, ami él,

-hatatlan, -hetetlen

örülni jöttünk ma,

mind az Ezeregyen.

szeptember 1, 2024 / Vers

VOJTINA ÖRÖK

SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

„ÉS” vagyunk:

szorítja nyomja összefogja

együnk a másikát

könyököl asztalon az ész

másfél mázsára lát

vajon mit érez

pihézi testét a fény

ez itt a második nyaláb

csak ami nincs

az bírja el magát

MERT

a test jelképei  ǀǀ  nem férnek el magába

projektál hát a lélek  ǀǀ   vetül egy personára

de ehhez mi közöm ǀǀ  kit érdekel a mássa

árnyék vetítő napsütés  ǀǀ  mikor pokoli táncba

kezdi útját az ÉS ǀǀ  bejárja ahogy illik  

napszemüveget ölt ǀǀ   tompítja bentről kintig

mert szúr a fény ǀǀ   hunyorog rá az elme

árnyékában pihen ǀǀ mi amúgy útra kelne

de ehhez mi közöm  ǀǀ  marad az azelőtt

ÉS árnyékot írna lassan ǀǀ  a lassú délelőtt

de HISZ lehet TALÁN még ǀǀ   már dől a nap lehet

szabad szerettél volna ǀǀ   ÉS íme képkeret

ÉS

„DE” vagyunk

a DE felnéz az égre

és fölfeslik megint

csillagok helyébe

cellát vetül a fény

mesésebb körútja

CSAK ami van

annak bíbel a múltja

DE ehhez mi közöm

míg hűl a kajszi lekvár

még jó hogy vannak dolgok

amiket MERT vagy ÉS akartál

DE ehhez mi közöm

kit érdekelne seb

CSAK ami írt

VAGY vályogot vetett

meg kell tanulni itt a fát

az árnyéka felett

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖSZÖNJÜK, MARGÓ

Margó mondja-mondja, már megjártuk Nagyszombatot, Pozsonyt, a Szilikon-völgyet, rákérdez, hogy a templomot, amiből épp  kijöttünk, rendesen felújították-e (nem, giccsreál), közben kiderül, hogy ugyanolyan nevű gimnáziumban tanított, csevegünk, gyerekeink veszik a lapot, felajánlják a segítségüket, egy kukászsákban visz egy nagy kukát valahol, a 36 fokban, és megdicséri kölykeinket, hogy el mertük hozni őket 3 napra kirándulásra −ritkaság, mondja. Hja, mondom, a mieinket mindig megdicsérik. Rajtunk kívül. És tényleg.

Mondom Zé-nek, az öregeket meg kell hallgatni, akkor is, ha unnak minket. Zé odamegy, hallgatja, de szerintem nem nagyon fogja, hogy a konzervatív habituson át egy szabadabb-árnyaltabb beszédet hall, egy csudanyelven, úgy hívjuk: magyar.

Margó mondja-mondja, már engem is untat, mert jól tudom, amiről beszél, ők meg nem értik, de érzik (hála a szülőknek), hogy épp az igazi örökségüket hallják. Alkonyatkor Bé elgitározza-éneklem a https://youtu.be/gQ_US0D3_LI -et −furcsa, nagy magyar dal ez.

Este, ötszáz, bizony dalolva ment, és megverte a wales-ieket, de én nem hatódom meg. Mondom Zé-nek, majd akkor szóljanak, ha legalább Európa-bajnokok az aranylábúak. Ezzel tartoznak apámnak, aki 1986-ban majdnem infarktust kapott a második gól után, de ezt el kell nekik magyaráznom, még gondolat sem voltak. És tartoznak másik apámnak, aki Montgomery díszpolgára immár.

Várunk a vonatra, 5 percenként közlemény arról, hogy épp hány percet késik. Nevetünk. Nem tudják, hogy mi már 40 éve.

Hirtelen befut Margó, és mondja-mondja. Egy idő múlva kapcsol, hogy mi a tegnapiak vagyunk, boldogan folytatná, de már nincs kinek. Érti a testbeszédet és a nyelvet, arrébb húzza „kocsiját”, cseresznyét visz az unokáknak. Sírni tudnék.

Köszönjük, Margó.

H3

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

H3

Ha az ember több évtizedet tanít az alma materben, elkerülhetetlen a „vérfertőzés”. Bármerre járok a városban, biztosan találkozom valakivel, vagy hallok valakiről, aki szintén oda járt, és persze tanítottam, vagy hattam volna, de megúszta.

Ha egy jóképű férfi rám mosolyog, rögtön tudom, így folytatja: „Jó napot, tanárnő!” – én pedig törhetem a fejemet, hogy őt vagy a gyerekét, ma már az sem kizárt, hogy az unokáját tanítottam. A dolgot tovább „aberrálja”, hogy különböző generációkból való tanítványaim lelnek egymásra a világ valamely táján, és akkor beáll a tohuvávohu: ki, mikor, de hogy kerülnek össze? Olyan vagyok már, mint szegény József Attila versében a „visszhangzó családi kripták.” Néha attól rettegek, hogy beállít Petrovics István, és bikacsökkel kéri számon rajtam, miért hagytam elkujtorogni a fiát.

H3 eredetileg szőke, keszeg fiúcska volt, kérdeztem is az atyát: „Sportol ez a gyerek valamit?” Papa göcög a nevetéstől: „Tanárnő, mindennap órákig püföli a homokzsákot.”

H3, alias szelíd, szőke jó tanuló, tudott viselkedni, elvégre a homokzsák önkontrollra nevel, meg is lett hamar az összes nyelvvizsgája, a kitűnő érettségije, sajnáltam is hogy nem humán szakra megy, de nem erőltettem.

De addig püfölte azt a zsákot, míg kigyúrta magát és magából a dupla humán diplomát, és egyszer csak beült a tanáriba kollégának, de már tar fejjel, bár ifjan. Sok „hajaszála hullott a tudományokért”. Keszegből izompacsirta, hangját-alig-hallodból öblösen bömbölő suttogás lett.

H3 hátrányosan halmozott helyzetű: magyartanára, angoltanára és osztályfőnöke voltam, de nagyon örülök, hogy nem hasonlít rám sem stílusban, sem módszerekben. Autonóm. Respect.

Mikor megérkezett, épp végzős osztályom volt, osztályfőnök-helyettes nélkül, adódott tehát, hogy felkérem, jöjjön velünk kirándulásra.

„B” az osztályomból titokban elmesélte nekem, hogy rajongott zenészéről, R-ről véletlenül kiderült, hogy H3 osztálytársa volt, aki most az ő osztályfőnök-helyettese. R, a hajdan csendes, sztoikus, ma már külhonban is csápolt zenész, mikor megtudta, hogy H3 tanár lett, csak annyit mondott:

„Tudtam, hogy el fogja cseszni az életét.”

Nem teszi. SZMÁJLÍZ !

szeptember 1, 2024 / Egy meg nem írt regény

MINDEGY IS

Mindegy is mi a neve, hogy férfi vagy nő. Az arcok háromdimenziós regények, mesélnek, ha figyeled. Mindegy is, hogy mit regélnek. Ej, regö rejtem. Az enyém például nem azt, ami igazán vagyok: nevetős-vihogós kamasz, akit csak a játék vonz, emberben, betűben, munkában.

Mindegy is, hogyan hívjuk. Végig kísértük arcát az eleitől fogva, vagy mondjuk, amikor a hír szárnyára vette, s plakáttá vált a celeb világban. Mióta internet van, az ember néha szembejön ifjúkori kedvenceivel, megöregedve. Egy részük lepukkant alkoholista-drogos nő- vagy férfiimitátor a rossz nyelvem szerint, vagy: hiszen-ez-szebb-mint-valaha.  A ráncok között sima és csillogó felületek, a mozdulatban ruganyos fiatalság. Azt hinnéd, gondja se volt. Pedig de. Álmai csúcsán ott hagyta nagy szerelme, meghalt a gyereke, a kiheverhetetlen kín. És elmerengsz vonásain. Istenek kegyeltje? Angyali természet? Micsoda magányos szépség. Mindegy is. Lehet.

BÉKE veletek.

szeptember 1, 2024 / Évfordulók

„És csakugyan, kitárult a börtön kapuja. Elsőnek egy fekete árnyék tűnt fel a vakító napfényben, a városi poroszló sötét, ijesztő alakja. Oldalán hosszú kard, kezében a hivatalos pálca. Külsőleg is híven képviselte a szigorú, puritán törvényeket, amelyeket neki kellett végrehajtania a bűnösökön. Bal kezében a pálcát előrenyújtva, jobbját egy fiatal nő vállára tette, akit ilyenformán előretolt. De a küszöbön a nő hirtelen lerázta a poroszló kezét, ebben a mozdulatában ösztönös méltóság és sok lelkierő nyilatkozott meg, és abban is, ahogy kilépett a napvilágra, mintha csak szabad akaratából tenné. Körülbelül háromhónapos kis csecsemő volt a karján, erősen hunyorgott szegényke a vakító világosságban, látszott, hogy addig csak a börtöncella vagy más sötét tömlöchelyiség félhomályát ismerte.

A fiatal anya most ott állt szemek prédájául a kíváncsi tömeg előtt, és első ösztönös mozdulatával melléhez szorította csecsemőjét, talán nem is annyira anyai érzésből, mint inkább azért, hogy egy bizonyos jelet eltakarjon vele, amelyet elöl a ruháján viselt. De a következő pillanatban maga is bölcsen belátta, hogy gyalázatának egyik jelével bajosan takarhatja el a másikat. Fél karjára fektette tehát a gyereket, és lángvörös arccal, de gőgös mosollyal lépett ki, egyenest szemébe nézve szomszédainak és polgártársainak. Látszott rajta, hogy nem akarja földre szegezni a pillantását. Ruháján elöl, éppen a szíve fölött, egy bíborvörös, nagy A betű[11] ragyogott, finom, vörös szövetből kivágva, körülötte fantasztikus aranyhímzés. Olyan művészi, olyan pompás és finom volt ez a hímzés, hogy azt hihette volna az ember, csak a ruhát díszíti. Maga a ruha is pompás ízlésre és képzelőtehetségre vallott, és jóval meghaladta azt, amit ebben a pompakedvelő korban a gyarmat fényűzést korlátozó szabályai megengedtek.

Karcsú, magas volt az asszony, alakja minden ízében előkelő. Sötét, dús haja ragyogva verte vissza a napfényt, és arcát nemcsak a vonások szabályossága, a színek gazdagsága tette széppé, hanem az érdekes szemöldök és a mély, fekete szemek megkapó kifejezése is. Igazi úrhölgynek látszott a szó akkori értelmében, amikor az előkelő családok hölgyeit inkább bizonyos méltóság és a fellépés biztonsága jellemezte, nem az a finom, könnyű báj és a mozdulatok gráciája, ami manapság. És Hester Prynne talán soha életében nem látszott olyan előkelőnek, mint most, amikor a börtön kapuján kilépett a tömeg elé. Akik régebbről ismerték, és azt hitték, hogy most majd összetörten és a csapás súlya alatt görnyedezve látják viszont, szinte dermedten bámultak rá. Szépsége csak még vakítóbban ragyogott, és valóságos dicsfénnyel vette körül a fájdalmat és gyalázatot. Lehet, hogy az érzékenyebb szívűeknek kínos volt ez a látvány. Az asszony ruhája, amit nyilván a börtönben készített erre az alkalomra saját elgondolása szerint, mintha híven kifejezte volna lelkiállapotát, kétségbeesését, nyugtalanságát szilaj, furcsa színeivel, festői formáival.

És mellén elöl ott virított a skarlát betű. Ez volt a pont, amelyre ezernyi szempár szegeződött, és egészen kiforgatta régi valójából viselőjét, úgyhogy akik közelről ismerték, mintha először pillantották volna meg. Olyan volt ez az aranyszálakkal ékesített ragyogó betű, mint valami igézet, ami kiragadta minden eddigi közösségből azt a fiatal teremtést, és egy külön bűvkörbe zárta.” (Hawthorne: A skarlát betű. ford: Bálint György; OSZK MEK)

„1846 és 1849 között a salemi vámházban dolgozott, mint mázsamester. A sikert 1850-ben megjelent első regénye, A skarlát betű hozta meg. Ettől fogva jómódban élt, és egymás után adta ki újabb könyveit. Három gyermeke született. 1853-ban Pierce elnök konzulnak nevezte ki Liverpoolba. Ekkor családjával Angliába utazott, és ott élt egészen 1857-ig, amikor lemondott posztjáról, és három évre Olaszországba költözött. 1860-ban tért haza végleg Amerikába. Utolsó éveiben tehetségébe és műveinek értékébe vetett hite megrendült, és alkotóereje lassan elapadt. Ebből az időből csupán töredékek maradtak utána.” (WIKIPEDIA)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Nathaniel_Hawthorne

szeptember 1, 2024 / Vers

VOJTINA ÖRÖK

BÉLYEG

díszelgett homlokán,

mellén rikító jel dacból hímezve.

Súlyát nem érezte, csak mikor

a szabadságot ízlelni kezdte

a közből kiszakadt én.

Gonosz, hűvös szépségek felé

üldöz a gyenge, összezárnak.

Együtt vagy szemben az árnak,

sokszor kérdések kérdése ez:

tűzöd vagy hordod a bélyeget.