Ferike Pestig bólogatott előre-hátra, mint a
gyerekek, akiket nem ringattak. Marosvásárhelyre fordulva, a sofőr hátra szól,
jobb lenne kikerülni, már úgyis nehezen bírják a kölykök a hosszú utat. És
valóban, utoljára Csíkszereda környékén pisiltettük őket.
Csak a felbolydult Kolozsváron tudjuk meg, miből
menekített ki minket a véletlen az utolsó pillanatban. Magyar rendszámú Ikarus,
egy busznyi árvaházi gyerekkel.
Itthon még néhány napig látogattam Ferikét, nehezen
szakadtam el a közösen töltött 15 órás úttól,
szőke és szomorú buksijától. Meglepetésemre anyám nem is ódzkodott a vad
ötlettől, hogy örökbe fogadom, bár tudtam, nincs sok esély rá, hiszen Kanadában
várta nevelőapja és családja.
Aztán sokáig már csak Sütő András véraláfutásos
szeme rémlik a TV-ben ── neki az utolsó előtti pillanat maradt. Ferikéért pedig
az utolsó utáni pillanatban érkezett meg a befogadó családja, már minden
gyereket elvittek. Most 32 éves valahol Kanadában ─ legyen az álmod könnyű.
„Szertartásosan jött lefelé a lépcsőkilépőről a dagadt
Buck Mulligan, kezében szappanhabos tál, rajta keresztben tükör és borotva.
Sárga fürdőköpenyét, oldott övvel, hintázó hajnali szellő emelgette a magasba
háta mögött. Ég felé nyújtotta a álat és rázendített:
Introibo ad altare
Dei!…Hátraarcot csinált, és háromszor megáldotta nagy
hókuszpókusszal a tornyot, az egész
környéket és az ébredező hegyláncokat…”
(Joyce: Ulysses, Szentkuthy
Miklós ford.)
„A
Bloomsday kezdetben írországi, mára nemzetközivé vált évente
megtartott irodalmi ünnep, mely nevét James JoyceUlysses
című művének egyik főszereplőjéről, Leopold Bloomról kapta. Azon a napon (június 16-án) tartják, amelyen a regény
cselekménye játszódik, 1904-ben.
Az első Bloomsday-t dublini
irodalmárok kezdeményezésére a fiktív események valós ötvenedik évfordulóján
rendezték meg.[1] A Joyce-kultusz az 1980-as évektől
öltött egyre nagyobb méreteket, a regény helyszíneit felkereső irodalmi
turisták száma ekkortól szaporodott meg. A jubileumi, 2004-es Bloomsday öt
hónapos rendezvénysorozattal (ReJoyce 2004) egészült ki.
Magyarországon 1994-től
rendeznek Bloom-napot,[1]Szombathelyen: Leopold Bloom édesapja, Virág
Rudolf ugyanis Szombathelyről kivándorolt magyar zsidó. Az Iseumon
kívül 1997-től
a Fő tér 40–41. alatt felavatott Blum-ház szolgál a rendezvények színhelyéül,
mely házban egyébként korábban valóban élt egy Blum nevű család is.[2]
Hungarian author László Najmányi in
his 2007 novel, The Mystery of the Blum-mansion (A Blum-ház
rejtélye) describes the results of his research on the connection between Joyce
and the Blum family. „ (Wikipedia)
Rövid utcában sok helyen lehet várni. Az ember elücsörög
itt-ott, aztán, ha megunta, arrébb mozdul az árnyékokra. Már nem kéreget nyomulósan,
erőszakosan, az ismerős pofáknak feltűnik a csend, már mindenki tudja, hogy a
férje „elment”. Már maguktól adják a cigit. Az ember jobbra-balra néz hajnaltól
hajnalig: jön-e
még?
Ronda szája volt, mocskos és erőszakos. Ezen a pár utcasarkon üldözték egymást, mocskosan, erőszakosan. Megriadt, akinek berobbant a látó-és hallóterébe a mélyvilágipár. Hogyan is lehetne hívni őket? Csak riasztani tudtak, mint a poklok kitátott és erőszakos torka.
Mert milyen jó is volna, ha egyszer csak újra feltűnne
dülöngélő, sovány és torz alakja, püfölné a napot erőszakos és mocskos szája,
még egyszer utoljára. Vajon ma jön-e?
Egy manikűrözött kéz érinti meg a vállát, és meggörnyedt háta
mögül odanyújt egy cigit. Egy vagy két éve még beszólt neki, ha azt mondta:
nincs. Beszólt erőszakosan, mocskosan. Nem fordul meg. Nem látja az arcát.
Valaki adott egy cigit. Mindegy. Azért visszaint valamiféle köszönömöt.
Egy megcsendesült nő szinte kopaszra nyírt fejét tartja
remegő, piszkos ökle. Jön-e? Vagy csak emlékezni ücsörög ide.
„A Tamás bátya kunyhója
válaszként született az 1850-ben
elfogadott „Szökött rabszolga törvény”-re. 1851-52 között folytatásokban jelent
meg a National Era című lapban, majd 1852-ben
könyvben. Néhány hét alatt 10 000 példány fogyott el belőle, két éven
belül pedig 20 nyelvre fordították le. A 19. században a legnagyobb példányszámban eladott könyv volt a Biblia
után, és nem kis része volt az amerikai polgárháború
kirobbanásában. Abraham Lincoln1862-es
találkozásuk alkalmával így köszöntötte: „Szóval ez a kis hölgy írta azt a
könyvet, amiből ez a nagy háború lett!”…
Az első teljes magyar fordítást 1853-ban Irinyi József készítette, aki ugyanabban az évben lefordította
a Kulcs a Tamás bátya kunyhójához-t is.[24]
A korabeli magyar sajtóban már a fordítás megjelenése előtt hírek és kritikák
jelentek meg a könyvről.[20]
A Hölgyfutár1853.
március 21-i száma szerint a magyar kiadás kétezer példányban jelent meg, ebből
egy hét alatt már csak kétszáz példány maradt meg.[20]
A Bach-korszak
cenzúrája miatt a fordításból kimaradtak azok az utalások, amelyek a rabszolgák
harcát a szabadság elnyeréséért a magyar szabadságharccal állították párhuzamba.[20] …
A könyv és még inkább a hatása alatt keletkezett színdarabok
hozzájárultak a feketékre vonatkozó sztereotípiák kialakulásához,[11]
amelyek közül számos a mai napig fennáll. Ezek közé tartozik a gyengéd mammy,
a rosszcsont fekete gyermek és Tamás bátya, a kötelességtudó, hosszasan
szenvedő, fehér gazdájához vagy úrnőjéhez hűséges szolga. Az utóbbi években a
regényhez kapcsolódó negatív asszociációk elhomályosították a könyv érdemeit a
rabszolgaság elleni harcban.[12] (Wikipedia)
Mikor Radnóti megtudta, hogy Móricz Zsigmond átírja Kemény
Zsigmond regényét, A RAJONGÓK-at, valami olyasmit írt a Naplójába: „Rá kellene ütni a kezére.” Azt hiszem,
ez az egyetlen dolog, amiben nem értek egyet vele. (Szerénység, légy vezérem.)
Móricz megérezte azt, amiért később Illyést gyalázták, mert átírta volt a Bánk
bánt, mint azóta többen ─ szóval, megérezte, amit szegény Spiró György uszkve 40
éve hajtogat halkan, hogy amúgy modernizálni kellene már a régimagyart, mert
nem lesz olvasója. Hja, az angol identitás kibírja a klasszikusok újraírását, a
miénk nem.
Rajongó újraolvasó
vagyok: karácsonykor kötelezően Bűn és bűnhődés,
húsvétkor A Mester és Margarita, és persze, az angol írónők
romantikája Szabó Magdával Für Elise allefelle, de németül már
elfelejtettem, ezért csak a diákoknak mondom félig-sznobul komolyan: Bulgakovot
oroszul, Shakespeare-t angolul, Goethét németül, Aranyt magyarul és Voltaire-t
franciául, ha tudnék volna.
Tehát újraolvasnám Jókait-Keményt, de már hat a szakmai
ártalom, az első oldalakon feszengeni kezdek: Na, ebből egy átlag gimnazista
kb. a kukkját se.
Kár. Milyen jót derülnének, ha A RAJONGÓK kapcsán
elmesélhetném kedvenc anekdotámat Móricz Zsigmondról.
Történt ugyanis, hogy
Zsiga II, a Móricz, az Erdély-trilógia kapcsán Tündérkertben bújta a
levéltárakat, s (tán Kolozsvárott) egy református tiszteletest faggatott A rajongók
történelmi hátteréről, kérdezvén: „Hát, Tiszteletes úr, hogy is volt azzal a
zsidó lánnyal (értvén A rajongókat, amelyben az egyik főhős titkos szerelmi
viszonyt folytat a rabbi lányával, ha jól emlékszem)” ─ mire a tiszi fülig
pirul, hímez-hámoz, ezt vajon honnan tudja az író úr… hopp… fején a szöget!
Szóval, rajongó nemzet vagyunk, akárcsak a többi, mert az
ember soha nem növi ki a bálványimádást, ezért van kevés esélye a Názáretinek,
akit ünnepre tartogatunk, corpusnak, a nyolc boldogságot pedig leszűkítjük
egyre, ahogy Arany megírta volt: „Hasadnak rendületlenül…”
Az magyar rajongás igazi hungarikum.
Mi, mélymagyar és híghunor csak addig vagyunk
fanatizálhatók, amíg nyerésre áll a csapat. Addig isten iz dö limit, meg a
pilisi csakra: ria-ria, azzal az utánozhatatlan magyar a-val, hiába, na, csoda
ez a magyar nyelv! Akkor kezdünk mohácsolni, ha a csapat zakót-sallert-kötényt
kap. Akkor rajongás-inverz dö limit, de legalábbis lincsbeszéd: szemét hazaáruló
banda ─ mert A HAZA MINDEN ELŐTT. Igaz, nem tudja, mit is értett e négy
szócska alatt a Talpra magyar költője, meg bús düledékeiden mit ér, de minden előtt.
Mélymagyar és híghunor csak addig rian-riázik, míg a
szarvasra lehet kenni mindent. Mert ugye, mi már rég megbűnhődtük, ahogy Toldi
írta olyan szépen a nyári napnak alkonyúlatánál, az egykettedes dolgozatban. Konyúlunk
megint.
„Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12. –
Pusztakamarás, 1875. december 22.) magyar író, publicista, politikus. A magyar
romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja. …
Élete
Családja és ifjúkora
Édesapja, Kemény Sámuel (1758–1823. december) nagymúltú erdélyi családból származó birtokos második házasságából született, édesanyja Csóka Rozália (1780–1855) volt. 1820-ban betegeskedése miatt levegőváltozásra Zalatnára küldték, ahol 1823-ig nagybátyjánál, ikafalvi Barók Dániel bányatörvényszéki elnöknél lakott, és az ottani római katolikus elemi iskolába járt. Édesapja 1823-ban bekövetkezett halála után az első házasságból származó gyermekek pert indítottak az özvegy édesanya ellen; az 1827-ig tartó, botrányokkal kísért per – melynek során édesanyját karhatalommal lakoltatták ki Pusztakamarásról, ahova a zaklatások elől költözött – beárnyékolta a születésétől fogva melankolikus gyermek kedélyét.
1823-ban felvették a nagyenyedi kollégium harmadik osztályába. Eleinte a család hagyományainak megfelelően nem a kollégiumban, hanem rokonainál a Kemény-kastélyban lakott, de miután megromlott velük viszonya, 1826–27 körül annak ellenére átköltözött a bentlakásba, hogy ennek anyagi fedezetét édesanyja elég nehezen tudta előteremteni. Tizenegy évet töltött Nagyenyeden: hét évig a gimnáziumban, majd két-két évig bölcsészetet illetve jogot tanult. Az alsóbb osztályokból a klasszikus irodalom alapos ismeretét és nyelvtudását vitte magával; felsőbb tanulmányai során nagy hatással voltak rá az őt írói pályára buzdító Szász Károly, illetve a bölcseletet előadó Köteles Sámuel. Egy fegyelmi ügyet követően 1834 kora tavaszán félbehagyta tanulmányait, és Kolozsvárra költözött.
Az 1848-as forradalom előtt
1834–35-ben hallgatóként részt vett a kolozsvári országgyűlésen, és annak Alsó-Fehér megyei közgyűlésein. Kolozsváron 1835 elején barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, Kovács Lajossal, Bölöni Farkas Sándorral és Szentiváni Mihállyal. Miután az országgyűlést 1835. február 6-án katonai erővel feloszlatták, és az ellenzéki vezetők ellen per indult, 1835 tavaszán Kapudra költözött édesanyjához, és itt 1837 elejéig vezette a gazdaságot. Emellett irodalmi, történelmi és jogi tanulmányokkal foglalkozott; ekkor született Históriai töredék című tanulmánya (1835–1836), és itt kezdte el írni Izabella királyné és a remete című első regényét is.
1837-ben a marosvásárhelyi királyi táblánál kancellistaként végzett joggyakorlatot, egyben Dósa Elek jogi előadásait hallgatta. Első cikkei 1837 decemberében jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban Gondolatok illetve Két levél a bajviadalról címmel. Gyakori vendég volt báró Kemény Pálnál Malomfalván, ahol beleszeretett Kemény Pólikába, a lány azonban nem viszonozta érzelmeit. Kemény Zsigmond 1838 májusában ügyvédi vizsgát akart tenni, de a királyi tábla elnöke ragaszkodott az előírt két évnyi gyakorlathoz, és nem engedte vizsgázni. Ezt követően folyamodott a kolozsvári főkormányszékhez írnoki állásra, ahol aztán június 20-án esküdt fel. Történelmi érdeklődéséhez számos anyagot talált a levéltárban, a város irodalmi és színházi élete is élményt nyújtott számára, de maga a hivatali munka és karrierlehetőség nem elégítette ki. Terveire, hogy Bécsbe költözik, valószínűleg döntő hatást gyakorolt az a hír, hogy Kemény Póli eljegyezte magát Gyárfás Domokossal.
1839–1840 között a bécsi egyetemen beiratkozás nélkül orvostudományi előadásokat hallgatott. Bécsben megismerkedett a kortárs francia és német irodalommal, folytatta Kapudon elkezdett regényének írását, és behatóan tanulmányozta Goethe és Schiller életművét.
1840 őszén tért vissza Kolozsvárra, ahol 1841–től az Erdélyi Híradó, az erdélyi alkotmányos ellenzék lapjának munkatársa lett. Ezzel párhuzamosan részt vett a kor politikai mozgalmaiban is; szónokként nem aratott sikert, de a párttanácskozásokon jelentős befolyásra tett szert.
Irodalmi tevékenységét éjszakánként folytatta; 1841-ben kezdte el Balassa Bálint című regényét, melynek kézirata nem maradt fenn, 1842-ben pedig Élet és ábránd című regényét. 1842. január 1-től ez Erdélyi Híradó szerkesztője lett Kovács Lajossal; meghonosítva a vezércikk műfaját, kifejtette az erdélyi liberális reform elvi alapjait.
Reformprogramjának elemei a jobbágyok terheinek fokozatos megszüntetése, az adórendszer reformja, modern polgári jogrend bevezetése, közigazgatási reform, sajtószabadság; a magyar nyelv államnyelvként való elismertetése, toleráns nemzetiségi politika és unió voltak. A lap ellen 1843. júniusban hivatalos vizsgálat indult, ezért Kemény és Kovács visszaléptek a szerkesztéstől. 1843 júliusa és novembere között Korteskedés és ellenszerei című röpiratán dolgozott, amelynek azonban csak első két része jelent meg. A röpirat, amelyben a megyerendszer megtartása, de a választási rendszer reformja mellett érvelt, vegyes fogadtatásra talált: a Pesti Hírlapban Kazinczy Gábor támadta, saját pártja sem volt elégedett vele, ugyanakkor az írás felkeltette Széchenyi István érdeklődését a szerző iránt, és a Magyar Tudományos Akadémia 1843. október 7-én levelező tagjává választotta. 1843 második felétől gróf Wass Györgyné kolozsvári házát látogatta, ahol kölcsönösen megszerették egymást Wass Ottíliával; a lány anyja azonban nem járult hozzá házasságukhoz, így a kapcsolat megszakadt.
A politika területén szerzett tapasztalatait írta le 1844-1845-ben A hírlapszerkesztő naplója című regényében, amely befejezetlen maradt. 1845 januártól kezdve tervezte, hogy Pestre költözik; közben elkezdte első nagy regényét, a Gyulai Pált, amely aztán 1847-ben jelent meg. 1846-ban Magyarországra utazott, és a politikai és irodalmi élet számos jelentős személyiségével találkozott. Kossuth eszméitől idegenkedett, Széchenyiről viszont az volt a véleménye, hogy „ő a legirtóztatóbb zsarnok és a legkellemesebb ember;” a legközelebb a centralisták álltak hozzá. Széchenyi szerkesztőnek hívta, de ez ellenkezett volna elveivel, így 1846. novemberétől a Pesti Hírlapba írt cikkeket. 1847 elején Pestre költözött; az újságírás azonban annyira megterhelte idegrendszerét, hogy ősszel Velencébe utazott pihenni. Olaszországi élményeit utóbb A szív örvényei és Férj és nő című regényeiben használta fel.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt
Noha 1848 elején még a centralistákkal együtt Széchenyivel akart összefogni Kossuth megbuktatására, március 3-án azonban már a „Pesti Hírlap tanainak apostola“-ként méltatta Kossuthot. A márciusi törvényeket helyénvalónak találta, de félt a forradalom következményeitől; ez a kétféle hozzáállás jellemezte egész 1848-as tevékenységét. Május 16-tól Csengery Antallal együtt szerkesztette a Pesti Hírlapot, melyben kiállt a Batthyány-kormány mellett, és rendszeresen cikkezett a radikálisok ellen. 1848. június 22-én Kővárvidék remetei kerületének képviselője lett, de a parlamenti munkában kevésbé vett részt. 1848 őszétől a Békepárt törekvéseivel rokonszenvezett az egyre inkább balra tolódó Kossuth ellenében. December 31-én Csengeryvel együtt visszavonult a Pesti Hírlap szerkesztésétől. Az országgyűlés 1849. április 13-i zárt ülésén többek mellett ő is ellenezte a függetlenségi nyilatkozat azonnali kibocsátását. Részt vett a Madarász László elleni szervezkedésben, és a Szemere-kormányt támogatta. Május 9-én Szemere belügyminisztériumi tanácsossá nevezte ki. Júniusban követte a kormányt Szegedre és Aradra.
Világostól a kiegyezésig
A világosi fegyverletétel után egy ideig Szatmár megyében bujdosott, majd decemberben a kormány felszólítására jelentkezett a haditörvényszék előtt. Lojális magatartását Széchenyi titkára, Tasner Antal igazolta. 1850 júliusában végül felmentették.
Utolsó évei és halála
Életének utolsó része részletesen le van írva R. Berde Mária: Hajnal emberei c. regényének végén. A forrás hiteles, kortárstól (Berdéné Weress Mari) származik.
