Vén bolond, végre szabad vagyok. Amennyire a világnak ezen a táján lehet. Vége a szolgálatnak. Mostantól azt tehetem, amire születtem. Olvasok. Éjt nappallá téve.
Nem kell istennek lennem, amit a diák elvár a tanártól, mert „az a dolga”. Nem kell izgulnom, hogy tetszem-e a sóvárgott férfinak. Na jó, ha kimegyek az utcára, még kifestem magamat. Hja, a hiúság! Vén hülye. Löttyedt izmaimat jóságosan takaró ruházattal leplezgetem. Hajdan híres szememet már régen tönkretette a pajzsmirigy, úgyis, mint kidüllesztette. Maradt a „gyilkos tekintet”.
Hja, fiam, arról nem tehetek. Dagerrotípiával tudom igazolni, hogy így születtem. Egyévesen ülök a hintán, kezemben babát szorongatva. „Juditka, ide nézz!” Juditka nem néz oda, sem a babára. Kinéz a fókuszból, oldalra. „Szóval, itt kell rendet teremtenem.”
De már nem kell. Kiléptem a rendből, mint egy hitehagyott szerzetes. Mától dolce vita. Csak ami nekem tetszik. Mindenki elmehet mediterrán éghajlatra, meg oda, ahova nem illik kívánni. Szabad vagyok. A létminimumomhoz elég nyugdíjjal. Könyv, színház csakis a kaja rovására. Legalább karcsún halok meg. Vén hiú.
Délelőtt 10 órakor érkezem, kényelmesen, kipihenten, mint óraadó nyugdíjas. A tanáriban leharcolt arcok csüggednek a laptopokra.
Pálinkás jó reggelt! – rikkantom. Csend, összekoccannak a molekulák.
Mindörökké, lányom! – válaszolja fiatal kollégám.
Csillagos ötös a helyes válaszért.
A sarki üzletben ugyanezért döbbenten megrovó arcok fogadtak.
Végre ezt is szabadon kiélhetem: hülyéskedni, mindörökké.Ámen.
„1941 és 1945 között több mint 400 000, a mai országterületről 200 000 magyar zsidó áldozata volt a holokausztnak. Az áldozatok a munkaszolgálatban, a magyar hatóságok brutalitása nyomán, a halálmenetekben, haláltáborokban, tömeges kivégzésekben veszítették életüket. A holokauszt minden tizedik, a legnagyobb megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt.”
Amália kiválóan zongorázott, hárfázott, énekelt. A magyar nyelven kívül írt, olvasott, beszélt németül, franciául, angolul és latinul. Édesanyja a gyakori szülések miatt sokat betegeskedett, így 10-12 éves korában már nevelői szerepet is be kellett töltenie fiatalabb testvérei mellett.
Új család alapítása
1815-16-ban a szerdahelyi ágból származó Bezerédj István a veszprémi kúriában volt joggyakornok, s rajzolni és festeni tanította. Mély barátság, majd szerelem alakult ki kettejük között.
1821-ben lépett házasságra Bezerédj Istvánnal. 1834. május 7-én Pozsonyban világra jött gyermekük, ahogy Deák Ferenc nevezte, a „diétai kisleány”. 1834. május 8-án keresztelték meg a kislányt, aki a Floriana Maria Anna Elisabeth Antónia nevet kapta. A kislányuknak választott névvel, a Flóra, Flóri, Floricza, Flórika név meghonosítói lettek Magyarországon.
Bezerédj Amália leghíresebb, legnagyobb hatású munkája a Flóri könyve, mely az első magyar nyelvű verses, képes, kottás daloskönyvünk volt, s hosszú éveken keresztül különös jelentőséggel bírt. Bezerédj Amália FLÓRI KÖNYVE a Hidján (Szedres-Hidjapuszta) létrehozott óvoda-iskola 3-8-9 éves gyermekeinek és kisleányának Flórikának is íródott. 1837-ben bekapcsolódott a tolnai óvóképző és „példányóvoda” megszervezésébe is. 1837. szeptember 8-án a gyengélkedő, tüdőbeteg Amália gyógyulást remélve Máriavölgybe utazott. Szeptember 21-én hosszan tartó szenvedés után hunyt el Máriavölgyben. A stomfai plébános temette el, majd később a hidjai temetőben helyezték végső nyugalomra. Bezerédj István, felesége korai halála után, annak kéziratait sajtó alá rendezte. 1839/1840-ben sorra jelentette meg felesége irodalmi hagyatékát, köztük a Flóri könyvét is.”
Az Esterházy család grófi ágának sarja. Nagyapja, gróf Esterházy Móric (1881–1960) 1917-ben Magyarország miniszterelnöke volt. Édesapja gróf Esterházy Mátyás (1919–1998), édesanyja Mányoki Irén Magdolna (1916–1980). Felesége: Reén Gitta. Négy gyermek – Dóra, Marcell, Zsófia és Miklós – édesapja. Testvére Esterházy Márton magyar válogatott labdarúgó.
A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett 1968-ban. Matematikusként végzett az ELTE Természettudományi Karon 1974-ben, majd néhány évig a Kohó- és Gépipari Minisztérium Számítástechnikai Intézetében dolgozott alkalmazott matematikusként. 1978-tól szabadfoglalkozású író volt.
Magyarországon több száz tanulmány, kritika jelent meg munkáiról; számos rangos irodalmi díjban részesült bel- és külföldön egyaránt. Regényeit és elbeszéléseit több mint húsz nyelvre fordították le, külföldön is széles körben elismerik. (2016-ban halt meg hasnyálmirigyrákban)
„Arról nekünk még nincs tapasztalatunk, inkább az amerikaiaknak, hogy mit jelent az, amikor a gyerekek tizen-nem-tudom hány órát tévéznek; milyen nyelvet, milyen agyat jelent; milyen fantasztikus asszociációs képességeket és milyen ötölést-hatolást! Ez még elõttünk áll, ez a fejlõdés. És itt nagyon furcsa kettõs ostobaságban létezünk: nincsen semmiféle félelmünk ezzel a nyugati õrjöngéssel szemben. Az egyik azt mondja, jöjjön, aminek jönnie kell, minden jó, ami van; a másik meg ez a differenciálatlan rizsa a „kultúrmocsokról”, amivel szemben valami nem létezõ kultúrtisztaság van állítva. Amelyhez nem lehet kapcsolódni. Egy hülye tévésorozatra nem automatikus alternatíva mondjuk egy néptánc-közvetítés vagy irodalmi est.
Ez ennél bonyolultabb. Ennek az egynemûségnek a kártékonysága nem is maga az egyszerûsítés, hanem hogy megbeszélhetetlenné teszi a problémát. A tévé és a hagyomány ingatag viszonya azonnal megbeszélhetetlen lesz mondjuk a „Magyar mûsort a tévébe!” – kajabálással. Egyáltalán: vagy szó, vagy jelszó. Egyszerre vagyunk kitéve egy posztmodern linkségnek és egy nagyon konzervatív, otromba ostobaságnak.
–Mennyiben változott a magyar irodalom helyzete?
Ahhoz a mondathoz, hogy „magyar vagyok”, vagy „román vagyok”, „szlovák vagyok”, nem kell irodalom. Ehhez a mondathoz egy bürokrata kell meg egy pecsét, vagy egy határõr vagy egy hadsereg. Az irodalom ahhoz a mondathoz kell, hogy én minden vagyok. Triviális módon magyar, persze; de csak magyarnak lenni az hihetetlen szánalmas, mert hisz közben még férfi is vagyok, nõ is vagyok, buzi, istenfélõ, ezer, ezer dolog. Ehhez kell az irodalom, ehhez az esethez.[…]
Milyen országban szeretnél élni?
Én is osztozom abban a tanácstalanságban, amely most Európa. Ez az üres fej, ez a vállvonogatás, ez a szemlesütés – ez Európa. Ezért a válaszom is csak gyakorlatias tud lenni, kicsit gyanús is. Inkább citálom a barátomat, aki azt mondja, hogy õ egy olyan országban szeretne élni, ami olyan volna, mint Toscana, ahol angolok élnének és magyarul beszélnének.” (Esterházy Péter és Fabiny Tamás disputája az identitásról. 1992)
„Tóth Árpád az áhítat költője.” (Kosztolányi Dezső)
„Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás.”
(Szabó Lőrinc)
„1886. április 14-én született Aradon. Édesapja Tóth András szobrász volt. Az apa megszállottja volt Kossuth Lajos és a szabadságharc emlékének, élete folyamán több különböző város főterei számára készített Kossuth-szobrokat, ennek köszönhetően a család eleinte jólétben élt.
1889-ben a család Debrecenbe költözött. Tóth Árpád gyermekkorát itt töltötte, 1896 és 1904 között a reáliskolában végezte középfokú tanulmányait, szorgalmas és jó tanuló volt. 1900 augusztusában Párizsba látogattak édesapjával. Tóth Árpád 1903-ban az iskolai önképzőkör elnöke lett, 1904 júniusában színjeles eredménnyel érettségizett, majd szeptemberben apjával néhány napot Bécsben töltött. Ezután egy évig otthon időzött, majd 1905 nyarának elején latin-görög kiegészítő érettségi vizsgát tett.
1905-1909 között a budapesti egyetemen magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt. Ekkor ismerte meg az új irodalmi törekvéseket. 1908-tól a Nyugat munkatársaként dolgozott, mely közölte a verseit.
Az egyetemet még nem végezte el, mikor a családját megaláztatás érte, amely anyagi romlást is hozott: édesapja debreceni Szabadság-szobrát élesen bírálta a szakmai kritika, és ennek hatására a helyi publicisztika is, minek következtében a hatóság leromboltatta a kontármunkának minősített emlékművet. Az apa ettől fogva magával meghasonlott, komor emberré lett, s mindez a család életére is nyomasztóan hatott, ugyanis a hivatalosan is kontárrá minősített művésznek újabb megrendelésekre nem volt kilátása. Ezt követően Tóth Árpádnak kellett eltartania családját, így felhagyott tanári ambícióival, visszaköltözött Debrecenbe, és októbertől a Debreceni Független Újság színkritikusa lett.
1913-ban ismét anyagi nehézségei adódtak, szeptemberben Budapestre ment, ahol házitanítói állást vállalt. Ebben az évben jelent meg első verseskötete is Hajnali szerenád címmel. Csak nehezen talált szerkesztőséget, de már ekkor kiderült, hogy tüdőbetegségben szenved. 1915-1916-ban többször felkereste a tátrai hegyvidéket, tüdőbaját gyógyítani, a költségeket Hatvany Lajos állta.
Lichtmann Annát, egy debreceni postaellenőr lányát egy közös ismerősük, Annus barátnője mutatta be a költőnek a Piac utcában a Városháza előtt. Hónapokkal később, 1911 nyarán újra találkoztak a debreceni pályaudvaron, ekkor kiderült, hogy mindketten Svedlérre tartanak nyaralni. Lassan szerelem kezdett kibontakozni köztük, majd 1917. május 10-én Debrecenben feleségül vette Lichtmann Annát. Csak polgári esküvőjük volt, a költőt egyházi szertartásra nem lehetett rávenni.[5]
1920-ban született meg lánya, Tóth Eszter költő, aki 2001-ben hunyt el. Tóth Árpád 1921-ben Az Est munkatársa lett, „színes” híreket és politikai glosszákat írt a lapba.
Az 1920-as évek végén lassanként súlyosbodott betegsége, több alkalommal időzött Újtátrafüreden gyógykezelés céljából. 1928-ban már a Tamás utcai szanatóriumban kezelték.
1928. november 7-én hajnali 1 órakor, mindössze 42 évesen hunyt el Budapesten. Korai halálát tüdőgümőkor okozta. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, búcsúztatóján Babits Mihály tartott beszédet.
A Nyugat értékelése szerint Ady Endre után a második legjelentősebb költő. Ezt az értékelést ma már túlzónak tarthatjuk, és inkább jelentős, de nem meghatározó érvényű költői pályáról beszélhetünk. Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli homogenitása, egysíkúsága. Még Babits is így dicsérte: „mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk”. Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival, a fölfokozott magányérzettel, a tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig mint korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. 1919 elején a történelmi események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel, hogy aztán haláláig tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé dolgozza át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát. A világképnek megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a hangfekvés pedig a borongásé.
Kevés magyar költő karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel, mint Tóth Árpád: bús, lomha, méla, beteg. Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző; a világ állóképekben való megragadásának igénye. Kedvenc stíluseszköze pedig a szinesztézia, mely a világ teljes hangulati és érzéki felfogásának igényéből fakad. Verselése gazdag, tudatos; sajátos versformája a 7/6 vagy 6/7 osztású jambikus sorok, a nibelungizált alexandrin vagy kortársi elnevezéssel Tóth Árpád-vers.” (Wikipedia)
Festészetemet minden illozionisztikus elemtől megszabadítani akarom, mert szerintem csak úgy jöhet létre egy erős festészet, ha tisztára festői formákkal dolgozunk és festjük az élet jelenségeit mindenhonnan, hogy mentül intenzívebben tudjuk magunkat kifejezni. Össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval, mert az embernek biztosan van közölni valója. Mint festőnek és mai embernek érzem, hogy kötelességem az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni.
Sokgyermekes családban nőtt fel. Édesapja asztalosmester volt és fiának is ezt az életet szánta. Korán elkezdett rajzolni, s édesapja nem nézte jó szemmel fia művészi próbálkozásait. 16 évesen édesapja hivatalos szerződéssel maga mellé vette inasnak, hogy aztán 3 év múltán már mint segéd dolgozhasson a családi műhelyben. A sok hiányzás miatt az elemit csak a harmadikig járta. Édesanyja korai halála egész ifjúságának talán legmegrázóbb eseménye. Nem csoda, hogy az anya nélkül maradt egyre szegényedő családban a rajzolás és festés jelentett örömöt számára.
„
Este, oh az este ha rá teregette kék homályát a szemekre, és megenyhültek a forró nyárnapi műhely kínjaink, és akkor próbálgattam szárnyaimat mint a bagoly… vagy vasárnap akkor az egész nap az enyém volt, rajzolhattam faraghattam akár estig, ez volt az örömöm
”
– Derkovits Gyula visszaemlékezése gyeremekkorára, 1925 körül
Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, feltehetően azért, hogy megszabaduljon a rákényszerített munkájától. Néhány hetes kiképzést követően a Kárpátokban folyó harcokba küldték, ahol kisebb sebesüléssel kórházba került, aztán 1915 tavaszán ismét a frontra küldték. Bal könyökén és alsó karján nehéz, roncsolt sebet kap…mire a szantinécek rátalálnak, tüdeje áthűl a nagy hidegben. Először vidékre, majd Bécsbe kerül, kórházba. Bal karját amputálni akarják. Nem engedi. Úgy érzi, még szüksége lesz rá, palettát tart majd vele… Bal karja a gondos ápolás mellett is béna marad a hidegben egész életére kiható tüdőbajt kapott.
Képzőművészeti tanulmányok
1916-ban visszatért Magyarországra és felköltözött Budapestre. Hadirokkantként, némi segélyből és asztalosmunkából tartotta fenn magát. Baloldali elkötelezettségű ember volt, már 1918-ban belépett a kommunista pártba, folyamatosan kapcsolatot tartott fenn a bécsi emigránsokkal. Kezdetben bátyjánál lakott. Megélhetését az állam 1919-ig évi 120 koronával támogatta.
1917 januárjától a kor legmodernebb szemléletű magántanodájában, a Haris közi Képzőművészeti szabadiskolában tanul, ahol olyan tanárok keze alatt folyt a munka, mint Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, Vedres Márk, Vágó József, Bölöni György, Elek Artúr, Márkus László. Abban az évben a Lónyai utcai Iparrajziskolában esti aktrajzolásra járt, majd Podolini-Volkmann Atrúr Lehel téri és Teplánszky Sándor Akácfa utcai szabadiskolájában képezte magát. Ugyancsak ’17-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait. Időről időre kiújuló tüdőbaja hátráltatta a munkában. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, az iskola egyik modelljével, Dombai Viktóriával.
A Tanácsköztársaság kitörésével átalakították az oktatási rendszert, és lehetőséget kapott, hogy a Kernstok Károly által vezetett Nyergesújfalusi művésztelepen tanulhasson. Ez az alig másfél hónap művészi fejlődésére, világnézetére óriási hatással volt. A Tanácsköztársaság augusztus elején bekövetkezett bukása után leendő feleségével az éj leple alatt vonatra szállt és visszautazott Budapestre.
Miután visszatért Budapestre, kilátástalan helyzetében Kernstock Károly sietett segítségére. Elkészítette a Pandamonium c. litográfia-sorozatát. Egyik megrendelést kapta a másik után. Füst Milán: Advent, Arany János: Toldi és Moly Tamás: Karnevál c. könyvéhez készített illusztrációkat. 1921 végétől kezdve már lapoknak is dolgozik. A Magyar Írás, a korszak egyik legnagyobb művészeti folyóirata, sorra közölte linómetszeteit és festményeinek reprodukcióit.
1920 telén Kmetty János műtermébe jár aktrajzolásra. Ő ismertette meg a rézkarcolással. 1920-ban két képet (Papagájos ember, Dögevők, lappanganak) kiállított a Nemzeti Szalonban. 1921 végén Szobotka Imre közel két hónapra átengedte Déry utcai műtermét, mely hatalmas lendületet adott Derkovits munkakedvének.
1922 elejére megszülettek az első valóban jelentős művek. E nagyméretű olajképek elkészültét követően, néhány kisebb csoportos tárlat után 1922. november 19-én megnyílt első gyűjteményes kiállítása a Belvedere galériában mely erkölcsi és anyagi tekintetben is komoly sikert hozott.
Bécsi emigráció
Habár a kiállítás ismertté tette a nevét a műértők között, a mindennapi megélhetés nem lett könnyebb a fiatal házaspárnak. 1923. június 2-án Derkovits Gyula feleségével hajóval Bécsbe utazott. Kint a Pestről hozott pénz hamar elfogyott, és alig egy hónap múltán tartalékaik kifogytak. Hoselitz Ernő textilgyáros azonban segítségükre sietett, és közel két évig szerény megélhetést biztosított nekik. Rendszeresen látogatta a múzeumokat, kedvenc helye a Kunsthistorisches Museum volt.
Ottani tartózkodása alatt egyre gyakrabban fordult a sokszorosított grafika műfajához, itt készítette el az Evezősök, a Kártyázók és a Halottsiratás c. lapokat, mely utóbbi a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete révén a clevelandi seregszemlén is részt vett.
Talán két testvérének halála fordította figyelmét a halál témájára. Az egész bécsi időszak legmegrendítőbb alkotása a Halottsiratás festmény, mely Somogyi Béla szociáldemokrata újságíró 1920-ban történt meggyilkolásának emlékét dolgozza fel.
1925. február 25-én a Weihburg Galériában gyűjteményes kiállítása is egyértelműen sikerrel zárult, s több képe is gazdára talált. A fokozódó infláció és munkanélküliség miatt ez sem volt elég a mindennapi biztos megélhetéshez, így Derkovits abban a reményben, hogy Budapesten is vásárlókat találhat új képeire, oda vitte őket. 1925. május 2-án az Andrássy út 17. szám alatti Mentor könyvkereskedés kultúrszobájában nyílt tárlat eladásaiból befolyt összeg, valamint a Bécsben élő magyar szobrász Ferenczy Béni támogatása is sokat jelentett.
1925 augusztusában Hoselitztől érkező anyagi támogatása abbamaradt. Később a magyar politikai rendőrség tisztogató akciójának rémhíre és kilátástalan helyzetük miatt télen úgy határoztak, visszatérnek Budapestre.
Hazai sikerek
Hazatérése után Huppert Ernő gyártulajdonos megrendelésére elkezdte festeni a máig lappangó Lakoma c. festményt. A kétmilliós előlegből egy jó állapotban lévő Üllői úti lakást béreltek. A kép végül hosszú gyötrődést követően elkészült, de a megrendelőnél nem aratott sikert, így a további anyagi támogatás is elmaradt.
1926 tavaszán a Képzőművészek Új Társasága (KUT) harmadik kiállítása hozott számára igazi hazai sikert. Az Ernst Múzeumban megrendezett tárlaton három festménnyel (Önarckép, Utolsó vacsora, Élet és halál) vett részt. A kritika nagyon jól fogadta a szinte még ismeretlen festőt, s kiemelte munkáit; a KUT c. folyóirat egyre gyakrabban közölte. Petrovics Elek a Szépművészeti Múzeum igazgatója megvásárolta Élet és halál c. festményét, ami az anyagi megbecsülés mellett óriási erkölcsi elismerést jelentett számára.
1927 szeptemberében az Ernst Múzeum csoportos tárlatán már 41 művel képviseltette magát. A Bécsben készült képek mellett már itthon készített friss alkotásai is helyet kaptak a tárlaton. A hazai művek két nagy téma köré csoportosulnak, az egyik az utca, a nagyváros feszültségét, zaklatottságát, a másik pedig a belső intimitást sugárzó képei, melyek az otthon belső békéjéről, feleségével való életéről mesélnek. Az év rendkívüli sikerei áttörést jelentettek Derkovits életében. Az állami vásárlás, a KUT díja, a sajtó magasztaló kritikái is mind ezt mutatták. Önálló festői stílusa is lassan kibontakozott, s olyan jelentős művek kerültek ki ekkoriban ecsetje alól mint az Utca,Otthon vagy az Önarckép.
Dolgos hétköznapok
Az Ernst Múzeumbeli kiállítás sikere sajnos nem hozta magával az anyagi megbecsülést, így a kínzó pénztelenségen 1928-ban a Magyar Rézkarcoló Műhelybeli bemutatkozással sikerült átlendülnie. Az elmúlt hét év grafikai munkásságát napvilágra táró válogatásból számos példány gazdára talált. Az így befolyt összeg ideiglenesen megoldotta a házaspár anyagi gondjait. Elköltöztek a Hunyadi tér 10. számú padláslakásba. A Dózsa-féle parasztlázadás illusztrálásának 1929 januárjában kezd neki.
Ebben az időszakban született az a pár érdekes csendélet, ahol Derkovits többféle idegen anyagot emelt a festménybe, így egy furcsa kollázsszerű elegyét adva festménynek és valóságnak. A Halas csendéletet a Tamás Galéria 1929-es tavaszi kiállításán mutatták be, ahol nagy tetszést aratott, s bár a kritika fanyalogva fogadta, Oltványi Ártinger Imre a kor egyik legnagyobb hatású műgyűjtője 400 pengőért megvásárolta saját gyűjteménye számára.
1929. október 5-től 15-ig a Tamás Galéria Gyűjteményes tárlatán már borongós hangulatú, nyomasztó képei helyett a friss, harmóniát sugárzók kerültek a falakra.
Végzés
1930. szeptember 1-én Derkovits részt vesz a baloldali munkástüntetésen. A százezres menetet brutálisan elfojtó kardlapozó rendőröket néhány rajzán is megörökíti.
1930 második felében felajánlották neki a Római Magyar Akadémia ösztöndíját, de mivel a Palazzo Falconieri épületében hozzátartozókat nem szállásoltak el, felesége lakhatását saját költségükön kellett volna megoldani, így végül Derkovits lemondott a lehetőségről. Az eleve anyagi gondokkal küszködő házaspár az év során tetemes lakbértartozást halmozott fel. Habár többen próbáltak segíteni, hol képvásárlással, hol adománnyal, Derkovits nem volt hajlandó a számára megalázó adományokat elfogadni, Így 1931. augusztus 19-én a házaspárt kilakoltatták. Erről az eseményről tanúskodik a „Végzés” c. festmény is. Képeit a 600 pengős tartozás fejében lefoglalják, őt magát pedig 6 hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
A kilakoltatott házaspár egy ideig a festő feleségének testvéréhez költözik. Korábbi képeinek lefoglalása ellenére újabb gyűjteményes kiállítással akart a közönség elé lépni. Így 1932 októberében Tamás Henrik Galériájában mutatta be a frissen készült műveket. Képein itt már látszik, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a fémszínek (Dinnyeevő, Vasút mentén, Gond, Rézkarcoló önarckép). Bár az újságok pozitív kritikákkal méltatták műveit, kevés festményt tudott eladni. A pénztelenség még arra is rávette, hogy feleségéhez hasonlóan modellként próbált pénzt szerezni. A Képzőművészeti FőiskolánVaszary János eltanácsolta, helyette inkább egy évig havonta ötpengős segélyt küldetett neki.
Utolsó évek
1933 februárjában a Szinyei Merse Pál Társaság neki ítélte a Vasút mentén című képéért a tájképfestészeti díjat. A tekintélyes erkölcsi siker melletti százpengős jutalom némileg enyhített a házaspár anyagi gondjain. Nyáron a kis lakásból átköltöztek a Munkácsy Mihály utca 37. alatti szoba-konyhás lakásba. Itt már olyan nagy méretű monumentális művek készültek mint a Hídépítők, a Hajókovács és a Szövőmunkások.
1934 februárjában a Nemzeti Szalonban megnyílt kiállításon négy képét mutatta be. Ugyanebben a hónapban a Műcsarnokban rendezett Nemzeti Képzőművészeti kiállításon a Dunai homokszállítók c. művét állította ki.
Életének utolsó napjain két festményen dolgozott: a mai napig lappangó Fázó asszony és az Anya c. képeken.
Derkovits Gyula 1934. június 18-án felesége karjaiban halt meg.
Christopher Eric Hitchens (Portsmouth, Anglia, 1949. április 13. – Houston, Texas, USA, 2011. december 15.) brit-amerikai író, hitvitázó (polemicist), vitázó és újságíró volt. A cikkei megtalálhatók voltak a New Statesman, a Nation, az Atlantic, a London Review of Books, a Times Literary Supplement és a Vanity Fair oldalain. Több mint harminc könyvnek volt a szerzője, társszerzője, szerkesztője és társszerkesztője, köztük számos esszékötetnek is.
Életpályája
Szülei – Eric Ernest és Yvonne Jean (Hickman) Hitchens – Skóciában találkoztak a második világháború idején, ahol mindketten a Brit Királyi Haditengerészetben szolgáltak. Az édesanyja a WRNS – Nők Királyi Haditengerészete – tagja volt, az apja pedig tisztként szolgált az HMS Jamaica cirkáló fedélzeten. Az HMS Jamaica közreműködött a német Scharnhorst csatahajó elsüllyesztésében, az északi-foki csatában. Apja haditengerészeti karrierjének köszönhetően a család számos alkalommal bázisról bázisra költözött Nagy-Britannia és annak befolyási övezetében. Köztük Máltán is, Sliemában, ahol 1951-ben öccse, Peter született.
Hitchens főként a politika, irodalom és a vallás (ateizmus) területén volt aktív. Számos talk-show és előadás mutatja Hitchens konfrontatív vitastílusát, ami dicsért és ellentmondásos személyiséggé tette őt. Számos kérdésben lévő ellentmondásos véleményt hangoztató álláspontja rendkívül ismertté tette őt. Szigorúan kritizálta például Teréz anyát, Bill Clintont, Henry Kissingert, Diana hercegnőt, és a XVI. Benedek pápát.
Hosszú ideig Hitchens szocialistaként lépett fel, viszont a nyugati politikai baloldal reakciója a Rushdie-ügyben (ő „Langyos Reakciónak” nevezte), a baloldal Bill Clinton támogatása és a politikai baloldal „háborúellenes” álláspontja a bosznia-hercegovinai krízis alatt Hitchens folyamatosan távolodott a politikai baloldaltól.
A szeptemberi 11-ei támadások után Hitchens álláspontja az intervenciós külpolitika iránt megerősödött. Az iszlámot a fasiszta gondolkodásmóddal hasonlította össze. Számos cikkben támogatta az iraki háborút, ami miatt néhányan neokonzervatívnak nevezték, viszont Hitchens semmilyen szempontból nem tartotta magát konzervatívnak. Barátja, Ian McEwan (angol író) antitotalitárius baloldalinak tartotta. Egy 2010-es interjúban Hitchens kijelentette, hogy még mindig marxista.
Hitchens neves valláskritikus és antiteista (istent ellenző) volt. Úgy vélte, hogy egy személy „lehet ateista, és ugyanakkor kívánhatja, hogy az istenben lévő hit igaz legyen”, de „az antiteista kifejezés, amelyet próbálok forgalomba hozni, olyan valakit jelent, aki megkönnyebbült, hogy az ilyen állításra nincs bizonyíték”. Hitchens véleménye szerint az istenben vagy más felsőbbrendű lényben lévő hit egy totalitárius meggyőződés, amely elpusztítja az egyéni szabadságot. Ahogy gyakran fogalmazott: egy mindent látó Isten léte egy mennyei Észak-Koreával („celestial North Korea”) érne fel.
Szerinte az etika tanításában és az emberi civilizáció értelmezésében a szabad véleménynyilvánítást a tudományos felfedezésesre kellene lecserélni. Hitchens vallásellenes könyve – God is not Great: How Religion Poisons Everything – több mint 500 000 példányban kelt el.
Hitchens nyelőcsőrákkal összefüggő komplikációkban hunyt el 2011. december 15-én. Halála előtt nyilatkozta, hogy az egész életén át tartó dohányzás volt a legvalószínűbb oka a betegségének.
Mint bölcsészeti doktor, 1839-től Győrben tanított, majd 1845-től Pozsonyban. Ekkor jelentek meg első tudományos cikkei, melyek révén elismertséget vívott ki magának. Ezek után bízták meg József főherceg nevelésével.
A szabadságharc alatt utász közlegényként, majd bátor tetteinek elismeréseképpen előrehaladva a ranglétrán honvédtisztként (végül századosként) harcolt. Ott volt az 1849. április 10-én vívott váci ütközetben, valamint Buda visszafoglalásánál is 1849. május 21-én.
Múzeumápoló tevékenysége már Győrben megmutatkozott, ahol tervszerű fejlesztési programot hirdetett. 1859-ben a gimnázium régiségtárát múzeummá nyilvánította. 1860-ban Simor János győri püspök régészeti tanszéket állított fel, melynek előadójává őt nevezte ki. Itt indította Ráth Károly levéltárossal a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek sorozatot.
1860-ban végezte kutatásait az Árpás és Mórichida közötti román kori Szent Jakab apostol-templom történelmével kapcsolatban. Az erről szóló művében kifejti nézeteit a kolostor- és rendtörténet módszertanáról, valamint általában az egyháztörténet céljáról. Ebben az évben Ipolyi támogatására lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, majd 1871-ben rendes tagja. 1861-ben kivált a bencések kötelékéből, és Pestre költözött. Előbb az MTA kézirattárnoka, majd gimnáziumi igazgató. Ekkoriban hozták létre azokat az intézményeket, folyóiratokat, melyek a magyar régészet tudományos alapjai lettek.
1874-ben felmentették szerzetesi köteléke alól, ekkor a besztercebányai egyházkerületben lett áldozópap, majd jánosi apát. 1877-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki, ahol újabb múzeumot alapított. Itt található nagyrészt a levelezése, ill. több fiatalkori kézirata. Hagyatékának nagy része mikrofilmen a Magyar Nemzeti Levéltárban is elérhető.
