(Franciaország, Auteuil, 1871. július 10. – Párizs, 1922. november 18.) francia regényíró, esszéista és kritikus, akit leginkább, mint Az eltűnt idő nyomában című regény szerzőjét ismernek. A hétkötetes mű, melyet a 20. század egyik legjelentősebb regényeként tartanak számon, 1913-1927 között jelent meg – az utolsó három a szerző halálát követően.
AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN
A hétkötetes, közel 3200 oldalas és több mint 2000 irodalmi karaktert felvonultató regényt Proust 1909-ben kezdte el írni, és valamivel a halála előtt fejezte be. Első kötete, a Swann, 1913. november 13-án jelent meg. Graham Greene a 20. század legnagyobb regényíróját látta Proustban, míg Somerset Maugham az időről megírt leghatásosabb műnek nevezte a regényt. Proustot halála megakadályozta abban, hogy az utolsó három kötetet ellenőrizze, ezért azokat testvére, Robert szerkesztette és jelentette meg a szerző halála után.
Az első két kötet 1919-es közös kiadása (Swann; Bimbózó lányok árnyékában) Goncourt-díjat eredményezett a szerzőnek, melynek révén széles körben ismertté és elismertté vált Proust művészete.
A regény leghíresebb részlete az a jelenet, ahol az elbeszélő egy madeleine-nek nevezett süteményt merít a teájába, és a sütemény íze felidézi a Combray-ben töltött gyermekévek ízeit és hangulatát. Az önéletrajzi regény főbb eszközei az emlékezés, az öntükrözés és a gondolatok szabad áramlása az idősíkok egybemosásával. Proust monumentális munkája James Joyce Ulyssesével és Robert Musil Tulajdonságok nélküli emberével vetekszik. A szerző számos magyar és nemzetközi íróra, költőre volt hatással; az utóbbiak között volt Virginia Woolf, Samuel Beckett, Harold Pinter, Luigi Pirandello, Miguel de Unamuno és Jack Kerouac.
Magyarországon Proust művét elsőként és elsősorban Gyergyai Albert fordítása és tanulmányai tették ismertté.
ÉLETE
Proust Auteuilben született, Párizs déli részén, nagybátyja otthonában. Születése idején zajlott a párizsi kommün elnyomását követő erőszakhullám, gyerekkora egybeesik a harmadik francia köztársaság megszilárdulásával. Az eltűnt idő nyomában nagy részében azokat a hatalmas változásokat írja le, melyek az arisztokrácia hanyatlásához és a középosztály felemelkedéséhez vezettek Franciaországban a harmadik köztársaság idején és a század végén.
Proust apja, Achille Adrien Proust, katolikus hitű, híres doktor és járványkutató volt, aki a kolera okait, és annak európai és ázsiai továbbterjedését tanulmányozta, gyógymódot keresve a betegségre. Számos cikket és könyvet írt a gyógyszerekről és a higiéniáról. 1870-ben házasságot kötött Jeanne Clémence Weil-el, egy gazdag és művelt zsidó család sarjával. Proust anyja irodalmilag képzett és olvasott volt, levelei jól fejlett humorérzékről árulkodnak. Fia az ő ösztönzésére kezdte meg John Ruskin műveinek fordítását.
Kilencéves korában volt Proust első komoly asztmarohama, mely után saját maga, családja és barátai betegeskedő gyerekként kezelték. Proust hosszú pihenőket töltött Illiers faluban. Ez a falu és nagybátyja Auteuil-i háza szolgált a képzelt Combray város modelljéül nagyregényében, mint legfontosabb helyszín. (A prousti centenáriumi ünnepségek alkalmával Illiers-t átkeresztelték Illiers-Combray-re).
1882-től Proust a Lycée Condorcet diákja volt. Allergikus asztmája ellenére Proust egy évet szolgált a francia hadseregben (1889-90). Az Orléans-i Coligny Caserne-ban szerzett tapasztalatait regénye harmadik kötetében egy hosszú epizódban írta le. Leszerelése után jogi tanulmányokba kezdett a Sorbonne-on. Még ugyanabban az évben ismerkedett meg Henri Bergson filozófussal. Proust fiatal korában dilettáns és sikeres törtető volt, azonban írói törekvéseit a még kialakulatlan stílusa erősen akadályozta. Ekkoriban szerzett hírneve, mint irodalmi sznob, szintén hozzájárult ahhoz, hogy Az eltűnt idő nyomában első kötetét csak saját költségén tudta kiadatni (1913, Bernard Gasset kiadó).
Proust elsősorban anyjához kötődött, de mindkét szülőtől ösztönzést kapott a hasznos munkára. Hogy apja egy komolyabb karrier iránti elvárását leszerelje, befejezte jogi tanulmányait. 1896 nyarán önkéntesnek jelentkezett a Mazarine Könyvtárba, de mivel betegeskedése miatt több időt töltött betegállományban, mint munkában, eldöntötte, hogy felmond. Valójában soha nem dolgozott, soha nem mozdult ki szülei lakásából egészen addig, míg azok mindketten meg nem haltak.
Proust homoszexuális volt, és bár nyilvánosan nem vállalta szexuális hovatartozását, ő volt az egyik első európai író, aki terjedelmesen foglalkozott a homoszexualitás témájával. Többek között szexuális kapcsolata volt Reynaldo Hahn zongoraművész és zeneszerzővel.
1900 és 1905 között Proust élete és családi környezete jelentősen megváltozott. 1903 februárjában testvére, Robert elhagyta a családi otthont, és megházasodott. Apjuk ugyanannak az évnek a szeptemberében halt meg. Végül pedig, és ez érintette Proustot a legmélyebben, 1905 szeptemberében anyja is meghalt. Jelentős öröksége, melynek révén milliomossá és függetlenné vált, megváltoztatta életét. Ennek a váratlan szerencsének, gazdaggá és függetlenné válásának ellenére egészsége ezt követően mindinkább romlott.
Proust élete utolsó három évét betegsége miatt jórészt elzárkózva, parafával bélelt hálószobájában töltötte, ahol nappal aludt, este pedig regényén dolgozott, kisebb sétákkal megszakítva az írást. A nappali zajok és a fények súlyos asztmarohamokat okoztak nála. 1922. november 18-án halt meg tüdőgyulladásban. November 22-én a párizsi Père-Lachaise temetőben temették el szülei mellé.
Nikola Tesla (szerbül: Никола Тесла) (Smiljan, 1856. július 10. – New York, 1943. január 7.) horvát-szerb-amerikai fizikus, feltaláló, villamosmérnök, gépészmérnök, filozófus.
Életében 146 szabadalmat (ebből 112-t az USA-ban) jegyeztek be a neve alatt. Róla nevezték el a mágneses indukció SI-mértékegységét.
A világ egyik legjelentősebb és leghíresebb tudósa és feltalálója, tevékenységét elsősorban az elektromosság, mágnesség és gépészet területén fejtette ki. Több fontos elméleti és gyakorlati részecskefizikai és gravitációs kutatáson kívül a nevéhez kötődik a többfázisú villamos hálózat, a váltakozó áramú motor, az energia vezeték nélküli továbbítása, az energiatakarékos világítás, a távirányítás, a nagyfrekvenciás elektroterápiás készülékek, a napenergia-erőmű és más megújuló energiaforrással működő berendezések, valamint a rádió feltalálása is. Munkássága jelentősen hozzájárult a második ipari forradalomhoz, és döntő mértékben meghatározza jelenkori gazdasági és társadalmi életünket.
Képességeiről legendák keringtek, teljes könyveket képes volt fejből megtanulni, és kivételes vizuális memóriája volt.
ÉLETE
1856. július 10-én Smiljanban született, Horvátország területén, Likában, Lika-Korbava vármegye területén. Édesapja, Milutin Tesla európai műveltségű ortodox pap, édesanyja, Georgina (Đuka) Mandić szintén szerb lelkészi család sarja: egyik fivére, Petar a Tuzla-zvorniki Ortodox Egyházmegye metropolitája volt, míg másik testvére, Pavle (Paja) Mandić az Osztrák–Magyar Monarchia ezredeseként vonult nyugállományba. (Paja Mandić egyébként a pomázi Luppa szerb földbirtokos családba nősült, és az ifjú Tesla életében fontos szerepet játszott.)
Nikola Tesla tanulmányait Smiljanban, Gospićban kezdte, majd Károlyvárosban járt iskolába. Ezután 1875-ben az Osztrák Politechnikumban tanult Grazban. Grazi tanulmányai alatt foglalkozott a váltakozó árammal és a dinamóval. Nehéz anyagi körülményei miatt Nikola kénytelen volt megszakítani tanulmányait. 1878 novemberében az újvidéki Matica Srpskához (Szerb Irodalmi és Tudós Társaság) intézett egy levelet, amelyben anyagi támogatásért folyamodott, de sikertelenül. Ezután útja Mariborba és Prágába vezetett. Édesapja 1879-ben meghalt, így őt végül anyai nagybátyja, Paja Mandić segítette ki az anyagi gondokból, s összeköttetéseinek köszönhetően az ifjú Tesla Budapesten megismerkedhetett Puskás Tivadarral.
Magyarországon és Párizsban
1881-ben BUDAPESTRE KÖLTÖZÖTT, hogy a Puskás Tivadar-féle American Telephone Companynek dolgozhasson. A budapesti telefonközpont átadásán, 1881-ben Tesla lett a cég főmérnöke.
Hamarosan feltalált egy telefonkihangosítót, ami tulajdonképpen nem más, mint az első hangszóró. Önéletrajzi írása szerint Tesla a pesti Városligetben barátjával, Szigeti Antallal sétálgatott, és Goethe Faustját eredetiben idézte. Tesla a porba egy bottal megrajzolta a váltakozóáramú motor működését, amelyen már öt éve gondolkozott. 1882-ben PÁRIZSBA KÖLTÖZÖTT, hogy Puskás Tivadar ajánlásával a Continental Edison Companynál dolgozhasson, elektromos készülékek javításán és fejlesztésén. 1883-ban megépítette a váltakozó áramú motorjának első kísérleti példányát, ebben forgó mágneses teret használt a motor meghajtásához (erre később 1888-ban kapott szabadalmat az USA-ban).
Amerikában
A fiatal Tesla „szervizmérnökként” bejárta Európát; mielőtt 1884-ben áthajózott volna Amerikába. Előtte a párizsi Edison Társaságnál volt alkalmazott; de az európai lehetőségei beszűkültek, ezért Amerikában, személyesen Edisonnal akart dolgozni.
Tesla Edison legszorgalmasabb munkatársa volt, de „nem ismerte az amerikai humort”. Ami alatt azt kell érteni, hogy Edison az egyenáramú gépek fejlesztése után nem fizette ki Teslának a tréfából felajánlott ötvenezer dolláros munkadíjat. Tesla a pénzügyi viták miatt elhagyta Edisont, és váltakozó áramú rendszerének találmányi jogát eladta George Westinghouse-nak. Az úgynevezett „áramok harca” során a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy Tesla váltakozó áramú rendszerének és gépeinek használata előnyösebb az egyenáramúaknál. Ma már az egy-, illetve többfázisú váltakozó áramú elektromos rendszert és az indukciós motort az ipari és háztartási eszközökben világszerte alkalmazzák. A transzformátor feltalálása után az elektromos energia kis veszteséggel, nagy távolságra való továbbítása is lehetővé vált. (Szemléletes érdekes megállapítás, hogy egyenáramú lifttel pl. nem is lehetne a felhőkarcolók 40. emeleténél magasabbra jutni. Nem beszélve arról, hogy az áramfejlesztőnek a fogyasztó közelében kellett lennie a vezetéken kis feszültségen fellépő nagy veszteségek miatt. Végül még a villamosszékben sem alkalmazták.
Ezután Colorado Springsben saját laboratóriumában dolgozott tovább az elektromos energia és információ vezeték nélküli továbbításán. Edison – nem ritkán – nemtelen propagandahadjáratot folytatott a váltakozó áram lejáratására, szerencsére sikertelenül. Még életveszélyességével is példálózott kisebb-nagyobb állatok kísérleti elpusztításának naturális bemutatásával.
Tesla kísérletekre alapozott gravitációs elméletének (Dynamic Theory of Gravity) birtokában élesen kritizálta Einstein relativitáselméletét, annak is elsősorban a szerinte logikailag hibás alapfeltevéseit.
Utolsó 10 évében elszegényedve élt. A manhattani New Yorker Hotel(wd) 33. emeletén, a 3327-es szobában galambok között lakott, őket tekintette egyedüli barátjának.
Tesla 1943. január 7-én, 86 éves korában a hotelszobájában halt meg egyedül. Holttestét Alice Monaghan szobalány találta meg, amikor a két nappal korábban az ajtóra tett „Ne zavarj” táblát figyelmen kívül hagyva bement a szobájába. A holttestet megvizsgáló orvosszakértő H. W. Wembley megállapítása szerint a halál oka koszorúér trombózis volt.
Találmányai, kutatásai és kitüntetései
• automatikus szabályozású ívfénylámpa
• egy- és többfázisú váltakozóáramú villamos hálózat
• kis fogyasztású világításra szolgáló vákuum és gáztöltésű kisülési csövek
• vákuumimpregnálási eljárás nagyfeszültségű alkatrészek szigetelésére
• nagyfeszültségű nagyfrekvenciás áramkapcsolók
• robbanómotorok gyújtási rendszere
• távirányítás
• koncentrált napenergia erőmű feltalálása
• magasfeszültségű áram (100 000 V) segítségével Tesla-áram állítható elő
• reaktív motorok működési elve
• repülőgépek helyből indulásának módszere
• kutatásai az elektromágnesesség területén
• energia továbbítás vezeték nélkül
• Föld mágneses terének hullámzásával ingyen áram küldése a Föld összes pontjára
• radar elöli álcázás (Philadelphia-kísérlet)
A Tesla-tekercs
A Tesla-tekercs általánosan fogalmazva egy olyan légmagos tekercs, amelynek primer és szekunder tekercse egymással rezonanciában van.
Tesla számtalan különböző rendeltetésű és működésű Tesla-tekercset épített, így ezek mindegyike egy-egy új felhasználási terület alapjait hozták létre.
Tesla volt az első, aki az elektromos rezonancia jelenségét a gyakorlatban is megvalósította és felhasználta. Ennek következtében a Tesla-tekercs, vagyis az egymással induktív módon rezonanciában lévő tekercsek a nagyfrekvenciás generátoroknak, az elektromos áram vezeték nélküli továbbításának, az elektroterápiás készülékeknek, valamint az összes ma használatos hírközlő berendezésnek az alapvető alkatrészévé vált.
Tesla és Marconi
Marconi 1901-ben sikeresen bemutatta a rádióhullámok vezeték nélküli sugárzását és vételét, velük információ továbbítását. A rádió feltalálásáért 1909-ben fizikai Nobel-díjat kapott. Tesla beperelte, azzal a váddal, hogy Marconi ellopta a találmányát. A tárgyalások többször megszakadtak és elhúzódtak, végül 1943-ban, Tesla halála után Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága hivatalosan is neki tulajdonította a rádió feltalálását.
A jelentés alapján Tesla a szabadalmát már 1896-ban (tehát 5 évvel Marconi előtt) bemutatta, továbbá a rádió más feltalálók eredményeit is tartalmazza, ezért Marconitól megvonták a rádió feltalálásának érdemét.
Hagyatéka
• 1960-ban Párizsban teslának nevezték el a mágneses indukció SI-mértékegységét. Jele: T.
• Nevére utal a Tesla Motors nevű cég, amely elektromos autókat gyárt. (Wikipedia)
Kálvin János (franciául: Jean Calvin [korabeli helyesírással: Caulvin/Cauvin]; latinul Ioannes Calvinus; Noyon, 1509. július 10. – Genf, 1564. május 27.), francia származású svájci reformátor, keresztény tudós, a kálvinizmus névadója, Bamber Gascoigne szerint „a legnagyobb elme és a legjobb szervező” a reformáció vezéralakjai között, aki megteremtette Genfben az „istenfélő város tökéletesen működő prototípusát”. Elsősorban teológiai és egyházszervezői munkássága miatt nevezetes, de fontos szerepet játszott a francia irodalmi nyelv kialakulásában is.
Huszonhat éves korában írt fő műve, amelyet aztán egész életében bővített és átdolgozott, az Institutio Christianae religionis („A keresztény vallás rendszere”), illetve az általa felállított genfi egyházszervezet Európa-szerte mintaként szolgált a református egyházak megalakulásához. A vallástörténeti szemponton túlmenően Kálvin azzal is hatott a nyugati kultúrára, hogy megváltoztatta a munkaszemléletet, ideológiai alapot biztosítva a kapitalizmus fejlődéséhez.
1535. augusztus 20-án fejezte be az Institutio Christianae Religionis („A keresztény vallás rendszere”) című művének első megfogalmazását, amelyet a francia királynak ajánlott, aki azonban nem olvasta el a könyvet.
1540 szeptemberében a genfi tanács visszahívta Kálvint a városba, mivel saját maguk nem voltak képesek válaszolni Jacopo Sadoleto bíboros levelére, amelyben a római katolikus egyházhoz való visszatérésre szólította fel őket. Kálvin több elutasítás és hosszas gondolkodás után 1541. szeptember 13-án tért vissza Genfbe. A város eleinte szabad kezet adott neki az egyházi szervezet átalakítására.
Genfi lelkipásztorsága alatt Kálvin hatalmas mennyiségű munkát végzett: minden második héten mindennap prédikált, minden héten három nap teológiai előadást tartott, péntekenként a Szentírást magyarázó felolvasásokat tartott, egyes vasárnapokon a presbiteri gyűlésen elnökölt. Egyszerre volt teológus professzor, prédikátor, lelkész, egyházi vezető, az iskolák felügyelője, közben kiterjedt levelezést folytatott, könyveket írt, és a nyugati reformáció egyik szellemi vezetőjeként komoly hitvitákat folytatott.
Kálvin szigorúsága a genfiek egy részében, a libertinekben ellenkezést váltott ki: elnyomásként fogták fel az egyházi fegyelmet, az egyház beleszólását az erkölcsi ügyekbe. Az alsóbb társadalmi rétegekben Kálvin népszerűtlenségéhez erősen hozzájárult a kártyázás és a kocsmák betiltása. Miután az 1540-es évek vége felé az Ami Perrin vezette libertinek hatalomra kerültek, Kálvinnak már nem volt elég befolyása, hogy terveit megvalósítsa…
Szervét-ügy
Kálvinnak az egyházfegyelem megszilárdításáért vívott harcainak egyik állomása volt 1553-ban a katolikusok és kálvinisták által egyaránt eretneknek tekintett Szervét Mihály pere és kivégzése. Korszaktól és világnézettől függően az egyes források eltérően értelmezik Kálvin szerepét ebben az ügyben: míg tanítványa, Théodore de Bèze úgy írja le az esetet, hogy Szervét saját istentelensége és megátalkodottsága miatt pusztult el, az angol nyelvű katolikus enciklopédia által idézett Gibbon szerint az ügyben Kálvin személyes rosszindulata és talán irigysége is szerepet játszott. A 19. századi egyháztörtész, Philip Schaff véleménye az, hogy „a mai kereszténység szempontjából Szervét megégettetésére nincs mentség”, noha saját korának nézőpontja szerint csak a kötelességtudata és a törvényeknek való megfelelés vágya vezette.
Kálvin 1555-ben szilárdította meg hatalmát. A libertinekkel végső összeütközésre került sor, miután Kálvin – a nagytanács döntése ellenére – megtagadta Ami Berthelier-től, a libertinek vezetőjétől az úrvacsora kiszolgáltatását. A libertinek elmenekültek Genfből; ezt követően Kálvin kikezdhetetlen tekintélynek örvendett a városban. Nézetei és munkássága Európa-szerte hatottak.
1558 őszén Kálvin belázasodott, de mivel attól félt, hogy meghal, mielőtt az Institutio utolsó javításait befejezhetné, betegen is tovább dolgozott. Gyógyulása után a prédikálással megerőltette a hangját, és ettől kezdve állapota folyamatosan hanyatlott. Utolsó prédikációját 1564 februárjában tartotta, áprilisban elkészítette végrendeletét, májusban elhunyt. Genf Plainpalais negyedében, az ún. Királyok utcájának temetőjében (cimetière des Rois) temették el, saját kérésére jeltelen sírban. A 19. században emléktáblát helyeztek arra a helyre, amelyet a hagyomány Kálvin nyughelyének tekint.
Teológiája
Kálvin teológiájára hatottak a korábbi reformátorok, elsősorban Martin Bucer és Heinrich Bullinger, ugyanakkor felismerhető benne Hippói Szent Ágoston és a középkori skolasztikusok (Duns Scotus, Canterburyi Szent Anzelm) alapos ismerete is.
Kiindulási pontja a Biblia, amelynek – a hagyományos értelmezéssel ellentétben – nem az egyház, hanem a Szentlélek biztosítja a tekintélyt. A kereszténység középpontjában azonban nem a Biblia, hanem Krisztus áll – a könyv csak eszköz, amelynek segítségével eljuthatunk a Krisztussal való találkozásig. A Szentírás kijelentésével Isten igazodik az ember felfogóképességéhez, és ebben a hozzáigazodásban megnyilvánul az emberek iránti kegyelme és gondossága.
Kálvin alapvető gondolata, hogy Isten bárki által megismerhető, aki racionálisan szemléli az emberiséget, a természet rendjét és a történelem menetét, ez a fajta ismeret tehát nem csak a keresztények sajátja, Jézus Krisztus ezzel szemben csakis a Szentírás szövegeiből ismerhető meg. Az Ószövetség és Újszövetség között alapvető folytonosság áll fenn, lényegüket illetően azonosak, de az üdvözülés időrendjében elfoglalt különböző helyük miatt egyes dolgokban eltérnek. Mindkettő Jézus Krisztusról és az isteni kegyelemről szól, de az Újtestamentum sokkal világosabban.
Kálvin értelmezése szerint az ember a hit által misztikus kapcsolatba kerül Krisztussal, ennek ellenére továbbra is bűnös marad.
A bűnök eltörölhetetlenségéből következik a KETTŐS PREDESTINÁCIÓ tana: az Isten eleve eldönti, hogy „némelyeket örök életre, másokat örök kárhozatra rendel” és ennek megfelelően alakítja sorsát. A szabad akarat, amellyel az ember teremtésekor még rendelkezett, a bűnbeesés következtében annyira legyengült, hogy képtelen szembeszállni a bűnnel. A predesztináció tanát az angol nyelvű katolikus enciklopédia visszataszítónak minősíti és istenkáromlásnak tartja, ugyanakkor egy unitárius vélemény szerint „a kettős predestináció tana nem volt kálvin jános teológiájának alaptétele, hanem csak utódainak elferdítése révén lett azzá.” Az anglikán Mcgrath szintén úgy véli, hogy az eleve elrendelés nem központi elem kálvin teológiájában, „csak amolyan kisegítő tan, adalék a kegyelem evangéliumának hirdetéséből fakadó rejtélyek magyarázatához.”
A reformáció többi nagy egyéniségéhez hasonlóan Kálvin is ragaszkodott a csecsemőkereszteléshez, amely a körülmetéléshez hasonlóan az újszülöttnek a szövetséghez való tartozását jelenti. Kálvin úgy tartotta, hogy a csecsemőkeresztelés a korai keresztény egyház fontos hagyománya, nem pedig – ahogy az anabaptisták állítják – középkori fejlemény.
Az eucharisztiát illetően Kálvin három elemet különböztet meg: a jelentése vagy jelentősége az isteni ígéret, lényege vagy tartalma Krisztus testének elfogadása, érdeme vagy hatása pedig a Krisztus jótéteményeiben való részesülés.
(Château-Thierry, 1621. július 8. – Párizs, 1695. április 13.) francia író és költő.
Reims-ben papnak készült, de nem találván kedvét a teológiában, víg életet folytatott, mellette irodalommal is foglalkozott (Horatius-t és Terentius-t fordítgatta).
Később szülei kívánságára haza ment, hivatalnoki pályára lépett és meg is nősült.
Csakhamar azonban otthagyta hivatalát és feleségét, és Párizsba menve, ismét mulatós életmódra adta magát.
Pártfogójának, Fouquet miniszternek bukása után szükségbe jutott és kénytelen volt hazájába visszatérni. Otthon megismerkedett Bouillon (leánynevén Mancini) hercegnővel és kastélyában mindennapi vendég lett.
A hercegnő számára frivol hangú verses elbeszéléseket és novellákat írt, és 1664-ben ismét elkísérte Párizsba, ahol aztán magas pártfogóinak (Condé és Conti, Vendôme és Burgund hercegeknek, az orléans-i hercegnőnek és másoknak) kegyéből élt.
Racine megismertette Boileau-val és Molière-rel, akik irodalmi munkásságra buzdították. Az udvarba nem volt bejáratos, mert a mindenható XIV. Lajos haragudott rá, és az akadémiába is csak nagy nehezen engedte őt beválasztatni (1684).
Öreg korában megbánta könnyelmű életmódját, és hogy irodalmi léhaságait jóvátegye, néhány zsoltárt franciára fordított.
Munkássága
Írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti.
Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára.
A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést.
Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett.
Leghíresebb állatmeséi közül való: A holló és a róka, A tücsök és a hangya.
Fabuláit később a francia grafikus, festő és szobrász, Gustave Doré illusztrálta.
1922-ben összes meséje megjelent magyarul Vikár Béla fordításában és Haranghy Jenő illusztrációival az egykori Dante Kiadó gondozásában.
Apja heringkereskedő, anyja eladó volt Vityebszkben. Életének e szakaszára mint szegény, de boldog időszakra utal a későbbi műveiben. 1906-ban kezdett festészetet tanulni Jugyel Pen, egy helybeli művész keze alatt, majd néhány hónappal később, 1907-ben Szentpétervárra költözött és különböző iskolákban festészetet tanult. Nyikolaj Rörich (Николай Рерих) volt a mestere a Művészettámogatók Társaságának iskolájában, ahol találkozhatott minden festészeti iskola és stílus képviselőjével. 1908 és 1910 között Jelizaveta Zvanceva magániskolájában Leon Szamojlovics Bakszt volt a mestere.
1910-ig élt Szentpéterváron, ahol zsidók csak engedéllyel tartózkodhattak, egyszer egy rövid időre bebörtönözték. Rendszeresen visszalátogatott szülőfalujába, ahol 1909-ben megismerkedett későbbi feleségével, Bella Rosenfelddel, egy jómódú ékszerész lányával. 1910–1914 között támogatója, Makszim Moiszejevics Winawer ösztöndíjának köszönhetően Párizsban élt, a Montparnasse közelében. Barátja lett – többek között – Guillaume Apollinaire, Robert Delaunay és Fernand Léger. Részt vett a Sturm 1914-es berlini kiállításán, és azonnal ismert festővé vált. Visszatért Vityebszkbe, és 1915-ben feleségül vette menyasszonyát, Bellát, akitől 1916-ban lánya született, Ida.
1944. szeptember 2-án meghalt felesége, szeretett társa, alkotásainak visszatérő alakja. 1946-ban visszatért Európába, és 1949-ben a franciaországi Saint-Paul-de-Vence-ban telepedett le.
Életének ezen intenzív szakaszában újra felfedezte az élénk, vibráló, életteli színeket; az alkotásai témáit a szerelem és az életöröm adta. Ekkor kezdett el foglalkozni szobrászattal, kerámiával, üvegfestéssel. 1952-ben újra megnősült, felesége Valentina Brodsky lett. Többször utazott Görögországba és Izraelbe. 1960-ban alkotta a jeruzsálemi Hadassa egyetemi klinika zsinagógájának üvegablakát. Élete utolsó éveit Saint-Paul-de-Vence-ban töltötte. Itt halt meg, és itt is temették el. „ (Wikipedia)
Lion Feuchtwanger nagypolgári családban nőtt fel, apja, Sigmund Feuchtwanger sikeres ortodox-zsidó margarin gyáros, anyja Johanna Feuchtwanger volt. Egyik testvére a jogász és újságíró Ludwig Feuchtwanger, másik testvére a szintén író Martin Feuchtwanger.
Az egyetemen történelmet, filozófiát és német irodalmat tanult Münchenben és Berlinben. Szüleitől ekkorra már eltávolodott. 1907-ben Berlinben doktorált Franz Munckernél Heinrich Heine Der Rabbi von Bacharach című művéből. 1908-ban saját kulturális magazint alapított Der Spiegel (nem azonos a ma is létező és azonos című folyóirattal) címmel, melynek első száma április 30-án jelent meg. Tizenöt szám és hat hónap után azonban anyagi nehézségei támadtak, és fuzionált a Siegfried Jacobsohn által alapított Die Schaubühne című lappal.
Feuchtwanger már 1918-ban felfedezte a fiatal Bertolt Brecht tehetségét, akivel élete végéig barátok maradtak. 1927-ben költözött Berlinbe, hogy Brechttel közösen dolgozhasson az epikus színház koncepcióján. 1932-ben már egy berlini villában lakott. 1
932-ben jelent meg a József-trilógia (Josephus-Trilogie) első része, A zsidó háború (Der jüdische Krieg). A zsidókra vonatkozó korlátozások miatt le kellett mondania a habilitációról. (Kivándorlása utána a müncheni egyetem 1933-ban megvonta tőle zsidó származása miatt a doktori címet, és hivatalosan csak 1952 novemberében rehabilitálta.)
1932 novemberében Londonba és az Amerikai Egyesült Államokba indult előadóesteket tartani. A német nemzetiszocialisták 1933. januári hatalomra kerülése lehetetlenné tette Németországba való visszatérését, hiszen zsidó származásán túl a nemzetiszocialisták egyik fő intellektuális ellenfele volt. Először Franciaországba, majd Amerikába menekült. Az 1933-as könyvégetés során az ő könyvei is a lángok martalékaivá váltak. A nácik megvonták állampolgárságát is.
1941-től haláláig Kaliforniában lakott, 1943 novemberétől az ún. Villa Aurorában. Könyvekből és filmjogokból származó jövedelmeinek köszönhetően mind egy villát, mind egy nagy könyvtárat fenn tudott tartani. Feuchtwanger 1944-ben alapító tagja volt a New York-i Aurora Kiadónak. McCarthy idején az amerikai hivatalok szemmel tartották mint baloldali értelmiségit.
Élete vége felé újra a zsidó témák felé fordult (Die Jüdin von Toledo), és helyeselte Izrael létrehozását. 1953-ban megkapta az NDK nemzeti irodalmi díját. Ott mint antifasiszta és kommunista szimpatizánst nagy becsben tartották, bár művének zsidó tartalmát gyakorlatilag szőnyeg alá söpörték.
1957-ben veserákot diagnosztizáltak nála. Több operáció után 1958 végén belső vérzések következtében elhunyt.
ÍRÓI MUNKÁSSÁGA Írói tevékenysége elején szinte kizárólag színpadi műveket, kritikákat és drámákat írt. Sok regényében is használta a drámák jellegzetes felépítését, illetve a színművek párbeszédstílusát. 1920 után kezdett írni, és ezen munkáinak köszönheti írói hírnevét. Ez különösen azon regényeire igaz, amelyekkel a történelmi regény műfaját megújította, meglapozta. Regényeiben a német és zsidó történelmi események álltak a középpontban. Legsikeresebb regényei a Die Geschwister Oppermann és az Exil, amelyeket koruk fontos irodalmi dokumentumaiként tartják számon.
Feuchtwanger néhány színházi sikere után a történelmi regény műfajára összpontosított. Legsikeresebb regénye a Jud Süß (A zsidó háború) volt (1921–22-ben írta, 1925-ben jelent meg), amely már 1926-ban nemzetközi sikert aratott, pedig Feuchtwanger sokáig hiába keresett kiadót az írásnak. Az antiszemita téma nem tűnt népszerűnek. Második nagy sikere a Die hässliche Herzogin Margarete Maultasch (Margarete Maultasch csúnya hercegnő) volt. Feuchtwanger a kozmopolitizmus híve volt, a zsidó nacionalizmust elutasította. Másrészt viszont kritizálta a marxista történelmi materializmust is. A fejlődésben hitt, melynek motorjaként a haladó intellektuálist látta. Feuchtwanger már korán éleslátóan felismerte az NSDAP és Hitler valódi célját. Nagyon pontosan rajzolta meg az 1920-as évek fasiszta korszakának alakjait az 1930-ban megjelent Erfolg (Siker) című regényében, amelynek Rupert Kutznersében könnyen felismerhető Hitler személye.
Közismert regénye az 1947-48-ban írt „Rókák a szőlőben” (németül: Die Füchse im Weinberg, angolul: Foxes in the Vineyard; egyéb címe németül: Waffen für Amerika, magyarul: Fegyvert Amerikának, angolul: Proud Destiny) a francia felvilágosodás és Amerika szabadságharcának korát eleveníti fel. A cselekmény 1776-ban kezdődik Párizsban, a főbb szereplők Pierre Beaumarchais és Benjamin Franklin. https://hu.wikipedia.org/wiki/Lion_Feuchtwanger
Jean de Saint Exupéry vikomt és Marie Boyer de Fonscolombe harmadik gyermekeként született, egy régi vidéki nemesi családban. Őseik, a középkorban birtokolták az akvitániai Saint-Exupéry falut, ami ma Gironde megyében van, és innen származik elnevezésük is.
Miután az előkészítő iskolában megbukott a záróvizsgán, az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, hogy építészetet tanuljon. 1921-ben megkezdte katonai szolgálatát, és Strasbourgba küldték pilótakiképzésre. A következő évben megszerezte a pilótaengedélyt, és áthelyeztette magát a légierőhöz.
Eljegyzést is kötött egy fiatal, nemesi származású hölggyel, Louise Lévêque de Vilmorinnal, akinek szintúgy voltak írói ambíciói. A menyasszony és annak családja tiltakozása miatt kilépett a hadseregből, Párizsban telepedett le, és irodai munkát végzett. 1926-ban ismét repülni kezdett, amikor a Vilmorin lánnyal zátonyra futott a kapcsolata, és felbontották az eljegyzést.
A nemzetközi postajáratok egyik úttörője volt abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még kezdetleges volt, és a pilóták inkább az ösztöneikre hagyatkozva repültek. Később az író arra panaszkodott, hogy azok, akik a sokkal fejlettebb légierőnél repültek, inkább könyvelőkhöz, semmint pilótákhoz hasonlítanak. A Toulouse és Dakar közötti postajáraton dolgozott.
Első meséje, a L’Aviateur (A pilóta) a Le Navire d’argent c. lapban jelent meg. 1928-ban adta ki első könyvét Courrier Sud (A déli futárgép – Postajárat délről) címen. Átkerült a Casablanca–Dakar útvonalra, majd a Cape Juby repülőtér igazgatója lett a Nyugat-Szaharában. 1929-ben Dél-Amerikába költözött, ahol az Aeroposta Argentina Company igazgatójává nevezték ki.
1931-ben jelent meg a Vol de Nuit (Éjszakai repülés), amellyel elnyerte a Femina-díjat.
1931-ben feleségül vette Consuelo Suncín Sandoval Zeceñát, az egyszer elvált, egyszer pedig megözvegyült salvadori írónőt. Hamar beleszeretett a nyughatatlan természetű ifjú hölgybe, aki egyúttal nagyon bohém volt és fogékony a művészetekre. Saint-Exupérynek ő lett a múzsája és egyúttal szorongásainak forrása is. Házasságukat április 22-én kötötték, azonban mindkét fél családja igen rosszallta, mindannyian a másik szeszélyeit és zavaros ügyeit kifogásolták. Saint-Exupéry igyekezett mindenben a felesége kedvében járni, mondhatni egészen elkényeztette. Mindketten kezdeményeztek házasságon kívüli viszonyokat, de ennek oka többek között az volt, hogy a férfi gyakran repült, sokat volt távol, mivel postai küldeményeket szállított, s ez a szenvedélyes és romantikus lelkű Consuelónak nehezére esett. Antoine sem tudta jól viselni felesége hiányát, két nővel való viszonya is említést érdemel, amelyeket írásaiban be is ismer: az egyik, a férjes Hélène de Vogüé-vel (szül. Jaunez), akit Nellynek nevezett leveleiben, illetve egy Madame de B. nevezetű hölggyel, akinek személyét az író sem tisztázta emlékirataiban.
A második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A háború alatt először a francia felderítőknél szolgált. Később New Yorkba szökött, és 1942-ben egy darabig Québecben lakott. Egy idő után visszatért Európába, hogy Franciaország felszabadításáért harcoljon.
ELTŰNÉSE ÉS HALÁLA
44 éves korában, visszavonulása előtt még egy utolsó küldetést vállalt: adatokat kellett gyűjtenie egy Rhône-völgyi német alakulatról. 1944. július 31-én éjjel indult el, de soha nem tért vissza. Augusztus 1-jén délben egy asszony állítólag egy szerencsétlenül járt repülőgépet látott a Carqueiranne-öböl közelében. Néhány nappal később találtak egy francia egyenruhát viselő holttestet, akit szeptemberben Carqueiranne-ban temettek el.
1998-ban egy halász Marseille-től délre, Riou szigete mellett talált valamit az óceánban, amit Saint-Exupéry ezüst karláncának véltek. Először tévesnek minősítették a hírt, de később bebizonyosodott, hogy a lánc tényleg az íróé volt: rá volt vésve a felesége és a kiadója neve.
2008 márciusában közzétették, hogy egy Luc Vanrell nevű búvár, aki 2000-ben megtalálta Saint-Exupéry gépének roncsait, hatévi munkával kiderítette, hogy Horst Rippert egykori német vadászpilóta, a ZDF későbbi népszerű sportriportere lőtte le annak idején az író repülőgépét. Az akkor 88 éves német is csak ekkor értesült arról, hogy ki ült a gépen, és sajnálkozását fejezte ki. Ennek azonban teljesen ellentmondanak a német légierő feljegyzései, mivel 1944. július 31-ei dátummal a mediterrán térségben semmilyen repülőgépet nem lőttek le. Ráadásul egy másik német veterán, Robert Heichele is azt vallotta, hogy ő lőtte le Saint-Exupéry repülőgépét.
2000-ben Marseille partjainál megtalálták és 2003 októberében ki is emelték Saint-Exupéry repülőgépének maradványait. 2004. április 7-én egy francia kutatócsoport igazolta, hogy az a Lockheed P–38-roncs, amellyel az író repült. Mivel valószínűtlenek maradtak Heichele és Rippert állításai, ugyanakkor a repülőgépen egyáltalán nem volt fegyver okozta találat nyoma, ezért nem tudták továbbra sem tisztázni a baleset okát. Csak annyi volt bizonyos, hogy Carqueiranne temetőjében tényleg az író holttestét helyezték örök nyugalomra. Egyesek valószínűnek tartják, hogy a szerencsétlenséget műszaki hiba okozta. Néhányan viszont úgy vélték, hogy Saint-Exupéry öngyilkosságot követett el, mivel ebben az időszakban alkoholizmussal és depresszióval küszködött. Saint-Exupéry 1944-ben bírálni kezdte Charles de Gaulle-t, mire a de Gaulle-pártiak német kollaborációval kezdték gyanúsítani, emiatt többeket szembefordítottak vele. Az árulás vádja lelkileg nagyon megviselte az írót.
A másik alternatíva Saint-Exupéry egészségi állapota. 43 évesen továbbra is folytatta a katonai szolgálatot, noha a katonai szabályzat ebben a korban már nem tette volna lehetővé a bevetését. Dohányosként is szívproblémái adódtak több alkalommal, nem kizárt tehát az sem, hogy repülés közben rosszul lett, ez pedig elvezetett a tragédiához.
Epilógus
Eltűnése előtt Consuelo és Antoine egy közös emlékiratot állított össze A rózsa története címmel. A kéziratot egy kis ládikó őrizte otthonukban, amelyet csak 1979-ben fedeztek fel, Consuelo halála után nem sokkal, a padlás egyik sarkában. 2000-ben publikálták és azóta több mint 16 nyelvre lefordították.
