Vass Judit, nevelész (Balaton, 1959. szeptember 4.) Ha így folytatja (láncdohányos), nem tudjuk, mikor adja be a kulcsot, vagy ahogy az angolok mondják, rúg a vödörbe.
„A tanár is ember, de nem az a dolga” című meg nem jelent memoárja tükrözi legjobban életfelfogását, tanári ars poeticáját. A tanár is esendő, tökkelütött lény, de diákjai azt várják el tőle, hogy isten legyen. Ez fordítva is igaz. Így hát el-eltökítjük néha az órákat.
Az általános iskolában még végig feltűnően kitűnő volt, azután a gimnáziumban alábbhagyott a stréberséggel, nem kisebb ok miatt, minthogy matematikából csak négyest kapott. Apja otthon kitűzte a fekete zászlót, és lemondott arról a régi álmáról, hogy lányából matematikus lesz, és nekiállt a kiábrándulást leverni kisebb gyermekén, Jánoson, aki makacs elszántsággal követte nővérét a hanyatlásban. De ő legalább informatikus lett. Juditunk legnagyobb bajban a kémiával volt, amelynek máig is csak titkai vannak számára. Csak annyit tud, hogy Mengyelejev szabad idejében bőröndöket készített, s mikor valaki megkérdezte, miért, azt válaszolta: „Egy értelmes férfinek kell, hogy legyen valami értelmes szakmája is.”
Az egyetemen magyar-orosz-angol szakon csinálta végig a mószertant, melyen dögunalmas előadásokon hallgatta végig, mitől is élményszerű egy tanóra. Ezért aztán a gyakorlatban, lásd mélyvíz, tanulta meg, hogy a diák minden módszert-mószert megun egy idő múlva, lásd tehetetlenségi nyomaték. Nem tudom, mi az, de jól hangzik.
Jutkánk ma már nyugger, és csak pár órában kísérli meg betömni a diákjai fejében tátongó lyukakat. Diákjai ezt elnéző türelemmel viselik, az isten áldja meg őket!
Nevelészünk időnként rímfaragásra fakad Vojtina örök álnéven, mert tudja, hogy úgymond költészete középszerű, mint Arany János hőséé. Vass megfogadta, hogy egy osztályt még leérettségiztet, azután illa kerek-náda berek, és végleg nyugalomba vonul.
Nyugdíjas éveit a dolce vita jegyében kívánja eltölteni, úgyis, mint ücsörgés az orvosi váróban, itt fáj, ott sajog. Reméli, hogy nem kell hosszas várólistákon kihalnia ebből a szép világból. Na erről a szép világról még lesz egy-két szösszenete, ha a facebook le nem tiltja, mint felforgató elemet. Mert Jutkánk, minden előzetes híresztelés és vallomás ellenére nem sztoikus, hanem morgó-vicsorgó eburafakó, meg Ugocsa non coronat. Amúgy Ady fan.
Nevelészünk mától ingyen utazik. Nem tagja semmilyen pártnak, kitüntetései száma nullára rúg, nem alapítója semmilyen klubnak, csak a facebookon éli ki grafomániáját.
1905 és 1922 között az Orvosi Hetilap főszerkesztője volt.
Orvosegyetemi professzori tevékenysége
A Budapesti Egyetem nyilvános rendes tanára és az egyetem Anatómiai Intézetének igazgatójaként a magyar anatómia és szövettan oktatás egyik meghatározó alakja volt. Az ember anatomiája címmel 1922-ben megjelent három kötetes tankönyve, még ma is az egyik alapvető forrásmunka a magyar nyelvű humán anatómiai irodalomban.
Barlangkutató tevékenysége
A Barlangkutató Bizottság, majd a Szakosztály elnöki tisztét – első elnökének halála után – 1912. április 26-ától 4 éven át töltötte be. 1912. május 24-én az elnökletével lezajlott első bizottsági ülésen terjesztette elő javaslatát, hogy a bizottság jellegéből adódóan alakuljon át szakosztállyá. A szakosztály alaptőkéjét alapítótagként 100 koronával gyarapította.
Az 1913-ban meginduló Barlangkutatás című szaklapnak nemcsak a bevezetőjét írta, de 1916-ig a lapot az ő közreműködésével szerkesztette Kadić Ottokár.
Herder szülei a falu kántora és tanára Gottfried Herder (1706. május 9. – 1763. szeptember 26.) illetve annak második felesége Anna Elisabeth, szül. Peltz (1717 – 1772. október 3.) voltak. Rendkívül vallásos szülői házban nőtt föl, és úgy kívánták, hogy teológiát tanuljon. Öccse Carl Friedrich korai elhalálozása megismertette a végzet könyörtelenségével, ekkor keletkezett első költeménye; „Auf meinen ersten Todten! das Liebste, was ich auf dieser Welt verloren“. (Első halottamra, a legkedvesebb amit ezen világon elveszték.)
Szülei anyagi körülményei ugyan nem voltak a legjobbak, de azért lehetővé tették gyermekeik tanulmányait. Herder a helyi iskolába járt, ahol különösen nagy benyomást gyakorolt rá S. F. Trescho diakónus, szintén pietista mint szülei, akinél 1760-ban írnok lett és akiknek könyvtárát Herder szabadon használhatta. Az orosz katonai sebész J. C. Schwarz-Erla javaslatára Herder 1762-ben Königsbergbe utazott, hogy sebész legyen. Sem szülővárosát, sem szüleit nem látta többé viszont.
Herder már az első boncolás láttán elájult, ezért inkább a teológiai pályára lépett. Egy tanítói állás és jóakaró emberbarátok lehetővé tették neki tanulmányai folytatását. Ez időben fő befolyással fejlődésére és irányára Johann Georg Hamann és Immanuel Kant voltak. Herder inkább az előbbihez vonzódott, bár ez utóbbinak kiváló tudományát s jelentőségét elismerte. Miután tanulmányait a legnagyobb szorgalommal és bámulatosan sokoldalúan befejezte, 1764-től 1769-ig Rigában gimnáziumi tanár és lelkész volt, mindkét hivatásában rendkívüli sikerrel. Itt lépett be a Zum Schwert (A kardhoz) nevű szabadkőműves páholyba.[2]
Hogy ember- és világismeretét gyarapítsa, 1769-ben elhagyta állását s nagyobb útra indult. Párizsba érkezte után holstein-eutini herceg utazótársául szólította föl, amit Herder elfogadott; de Strassburgban elvált a hercegtől, s egy félévig maradt e városban, hogy egy szemét gyermekkora óta bántó könnycsatornáját gyógyíttassa. Ekkor ismerkedett meg vele az ifjú Goethe, akire a nagy tudományú, gondolkodó s szellemes Herder rendkívül nagy hatással volt.
Strassburgból Bückeburgba ment Herder, ahol 1771-től 1776-ig szuperintendens és udvari lelkész volt. E hivatalában, valamint munkái után oly hírnévre tett szert, hogy a göttingeni egyetem 1775-ben a teológia tanárává meghívta; de Herder inkább Weimart választotta, ahová Károly Ágost herceg Goethe közbenjárására meghívta. Itt az egyház és iskola, az irodalom és közművelődés terén nagyszabású és egész Németországra, sőt a külföldre is kiható munkásságot fejtett ki. Weimarba költözése után Herder belépett az Illuminátus rendbe, 1800 és 1803 között csatlakozott Friedrich Ludwig Schrödernek a szabadkőműves rituálék megújítása érdekében végzett munkájához.[2]
Életének estéjét fokozódó idegessége és betegeskedése kietlenné és szánalmassá tette. Legjobb barátaival, Goethével és Schillerrel is meglazult ez időben a régi benső viszony, s végül egészen elszigetelve, a világtól elzárva élte utolsó napjait.
Munkássága, hatása
Ellentmondásos, rejtélyes és teljesítményében ingadozó volt kortársaihoz képest, de sokoldalúbb és gazdagabb szellemiségű is, mint azok. A német irodalmi és társadalmi élet 18. században végbement nagy átalakulásában jelentős szerepe volt. Szellemiségének nyomait nem csak a szűkebb értelemben vett irodalomban lelhetjük fel, hanem a tudomány azon szakterületein is, amelyek az ő ösztönzésére indultak el a maguk útján. A gondolatvilág gazdagsága, a képek zsenialitása és költői beleérzése mutatkozik meg művein; a humanitás keresése, követelése pedig végigkíséri írói munkásságát. Történészi munkásságában az organikus történelemszemlélet jellemző, a történelem nála természettudományos jellegű és keretű. Minden népet egyenlőnek tartott, amelyeknek saját országuk és egyéni fejlődésük van.
Több területen volt tehetséges, de ezen területek mindegyikén ingadozott alkotói tevékenysége, és ezért költőként csak elvétve alkotott maradandót. Saját etikai pátoszát hangulatokkal, érzésekkel egybeszőve egyedülálló remekeket alkotott, és műfordítóként lehetővé tették számára az idegen költői szellemiség németre való átültetését.
Magyarországon leginkább a magyar nyelv eltűnéséről szóló jóslatáról ismerjük Herder nevét.
