Ébredj hazánk bajnok népe ragadd ki híres kardodat, nevednek esküdt ellensége dühődve hozza lánczodat.
A vérszopó tyrannusfajzat melledre szegzi fegyverét s véredbe mártja rút kezét ha szolgálatra nem hurczolhat. Fegyverre bajnokok, levente magzatok! Rontsunk, rontsunk e vérszomjúkra, szabdaljuk halmokra!
A zsoldos martalékok nyája orditva habzik ellenünk, halált visítgat trombitája, remeg szavára életünk. Szerelmes asszonytársainkat örök bilincsre kergeti, honunkat földig égeti s pallosra hányja magzatinkat. Fegyverre bajnokok stb.
E szívtelen rabok dagálya győzhessen egy nagy nemzetet? Az emberjusnak kent nadálya igázzon férfiszíveket? Csordája béres árulóknak, mely kész eladni a hazát, hogy hordozhasson pántlikát, just szabjon egy szabad országnak. Fegyverre bajnokok sat.
Reszkess lator tyrannus pára, jutalmad napja érkezik, fejedre száll a vérnek ára, mely érted ingyen öntetik. Tanácsnokidnak dőre pártja önkényt koholja vesztedet, e nemzet lesz, ki fényedet, örök homálylyal elboritja. Fegyverre bajnokok sat.
Öld bajnok a gaz despotákat, kik embervérben földenek, s kik megtapodván jussainkat, lopott biborban fénylenek. De szándd meg embertársainkat, kiket magokhoz csaltanak, vagy máskép arra birtanak, hogy ostromolják honainkat. Fegyverre bajnokok stb.
Édes hazánk szent szerelme, segitsd vitézid karjait, kedvelt szabadság istensége, törd össze népünk lánczait. Küldjétek ütköző csatánkhoz a győzedelmek angyalát, hadd űzze a vak despotát pokolnak kormos ajtajához. Fegyverre bajnokok, levente magzatok! Ronstsunk, rontsunk e vérszomjúkra vagdaljuk halmokra!
(1794.)
Verseghy Ferenc (Szolnok, 1757. április 3. – Buda, 1822. december 15.) magyar költő, polihisztor, műfordító, irodalomszervező, nyelvész, énekes, hárfaművész.
Az iskoláit 1766-ban Pesten kezdte, s 1769-től Egerben folytatta, ahol 1771-ben a papnövendékek közé vették fel. 1777-ben azonban kilépett, és egy évet a budai egyetemen töltött, s akkor Jenő néven belépett a pálos szerzetesrendbe. A teológiát Nagyszombatban végezte, ahol fiatal növendéktársait héber és görög nyelvben oktatta, s 1781. április 22-én fölszentelték.
A budai egyetemen 1782-től felsőbb matematikát és teológiát hallgatott. 1783-ban filozófiai doktorrá, 1784-ben pedig a hittudományok borostyánosává avatták. Volt szerzetében tanulmányi felügyelő, majd Pesten hitszónok volt, akinek beszédeire távolabbról is eljártak.
Amikor a rendeket 1786-ban eltörölték, áthelyezték tábori káplánnak; az orosz-török háború alkalmával a főhadiszálláson megbetegedett, kénytelen volt lemondani hivataláról, s magát három és fél évig Pesten és Budán kezeltetni, míg végre felgyógyult. 1789-ben és 1792-ben cenzori állásért folyamodott a Helytartótanácshoz, kérvényében széles körű nyelvtudására hivatkozott.
Háromszáz forint nyugdíjából éldegélt, s már jelentékeny sikerrel belevegyült az irodalmi mozgalmakba, amikor 1794. december 11-ére virradóra a Martinovics-ügyben elfogták, amiért a Martinovics-féle kátét (Az ember és a polgár kátéja – Catéchisme de l’homme et du citoyen) terjesztette, s a Marseillaise-t lefordította. 1795-ben a Hétszemélyes Tábla halálra ítélte, ezt azonban kilenc évi várfogságra változtatták. Kufsteinben, Grazban és Brünnben töltötte fogsága idejét.
1803. augusztus 28-án kiszabadult és Szapáry János gróf nádori főudvarmester leányának nevelője lett; a gróf kieszközölte neki elvesztett szerzetesi nyugdíjának visszaadását is, és 1806 végén beajánlotta József nádorhoz magyar nyelvgyakorló mesternek.
Élete utolsó tizedében az egyetemi nyomda korrektúrákkal és átdolgozásokkal bízta meg, a Helytartótanács megbízásából pedig nyelvtani kézikönyveket szerkesztett. A jottista-ipszilonista háborúban a vesztesnek bizonyult ipszilonista szemlélet vezéralakja volt (ez a születőben lévő ortográfiában a kiejtés szerinti írásmódot alkalmazta volna, amely némileg bonyolultabb, de jobban alkalmazkodott volna az akkor aktuális nyelvváltozathoz).
Utolsó megbízatását az egyháztól kapta, felkérték a katolikus Biblia új kiadása kapcsán, hogy vesse össze a Káldi-féle magyar szöveget az eredetiekkel. Nem javasolta ennek az új kiadását, e helyett új fordítást javasolt. Terjedelmes latin nyelvű jelentése ma is példaképe a szakszerű és lelkiismeretes fordításkritikának. Irodalmi polémiáktól, majd betegeskedéstől terhes élete végső éveit elvonultságban töltötte a budai várhegy keleti oldalán fekvő csinos házacskájában, ahol 1822. december 15-én meghalt.
A Budakeszi út mellett levő (vízivárosi) temetőben temették el. Sírfeliratul e sorokat szánta magának:
„A sors elfojtván zöld rügyét Sírjában kezdi életét”.
Munkássága
A magyar felvilágosodás, majd a nemzeti ébredés és a hazafiság egyik első alakja volt. A magyar irodalomban mint lírai és elbeszélő költő, esztéta és mint nyelvész fejtett ki nevezetes munkásságot. Fogsága előtt főleg költőként és elméletíróként dolgozott. 1787-ben jelentek meg első versei a Magyar Musában. 1789-től a kassai Magyar Museumnak és a komáromi Mindenes Gyűjteménynek, fogsága után pedig a Hazai és Külföldi Tudósításoknak is dolgozott.
Zeneértő, sőt zeneszerző volt, aki tanítását a német versformák elsőbbségéről nemcsak elméletileg, hanem a dalaira szerzett dallamokkal is támogatta. Kiváló énekes volt, és művészi fokon játszott hárfán. Mint ilyen, az egyik első névvel is ismert magyar hárfaművész. A hárfát gyakran alkalmazta verseiben szimbólumként. Kötetnyi dalt szerzett, melyeket kottázva könyvalakban jelentetett meg, a zenéről pedig ismeretterjesztő könyvet is írt.
Legtöbbet idézett műve Az igazi bölcs című epigramma, melyhez szintén írt zenét:
Nézd a búzakalászt, büszkén emelődik az égnek,
Míg üres; és ha megért, földre konyítja fejét.
Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek,
Míg a teljes eszű bölcs megalázza magát.
Bár Verseghy Ferenc életműve ma már jórészt csak történeti érdekesség, időről időre felmerül a neve. Gróf Kaczaifalvi László, avagy a természetes ember. Egy igen mulatságos tanuságokkal bővelkedő történet című regényét Mikszáth Kálmán beválogatta az általa szerkesztett, a magyar regény első száz évének jellegzetességeit bemutató sorozatába.”
Minden tanár szembesül azzal, hogy vannak dolgok, amelyeket hiába magyaráz el ezerszer, a diák akkor is rosszul írja. Ilyen például Antigoné és a metafora hosszú ó-val. És ilyen (gondolom) minden magyartanár idegbaja, a líra és a vers összekeverése. Ilyenkor a tehetetlen tanerő azon töri a fejét, hogy mi a fenével tudná végre beléjük zsibbasztani a helyes megoldást.
DRÁGA DIÁKJAIM! Akkor most próbálkozom, hogy ne keverjék össze a líra és a vers szavakat.
„Kisújszálláson született, egy nehéz sorsú kovácsmester nagyobbik fiaként, és itt járta ki az elemi iskolát is. A háború után – egy zenetanár biztatására, édesapja ellenzése ellenére, de édesanyja közbenjárására – jelentkezett az akkor alakult békéstarhosi zeneiskolába, ahol hegedűsnek készült. Itt érettségizett. Bár jól érezte magát a zeneiskolában, később mégis fellázadt a zene ellen, hiszen noha felvételi nélkül felvették volna a Zeneakadémiára, mégis a jogi egyetemre jelentkezett, majd egy idő után átment a bölcsészkarra, de – 1956 után – bölcsésztanulmányait sem fejezte be.
Életében a döntő fordulatot az hozta, amikor a Magyar Rádió egy diákköltők részére meghirdetett pályázatára az egyik barátja beküldte néhány versét, és azokkal első díjat nyert. Tizenhét éves korában már költő akart lenni. Eleinte csak felnőtteknek írt. Törzshelye lett a Hungária Kávéház, és ekkoriban jelentek meg első versei. Ettől kezdve írásaiból, irodalmi segédmunkákból élt.
Vezetője volt és egyike azoknak – többek között Antal Imre, Szokolay Sándor és Kazimir Károly mellett –, akik 1960-ban megalakították a Fiatal Művészek Klubját (az Andrássy út 112. szám alatt), ami annak ellenére a hazai művészellenállás központjává tudott válni, hogy működését szigorúan ellenőrizték. Dolgozott a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjánál, egy rövid ideig a Munkaügyi minisztérium belső lapjánál, majd később a Néphadsereg című lapnál volt két évig újságíró. Ekkor találkozott Fülöp János íróval, aki a tévé gyerekosztályán dolgozott és „cserét” ajánlott.
Így lett 1968-tól 1971-ig a Magyar Televíziónál előbb dramaturg, majd – „lefokozva” – egy akkor indított gyerekhíradó, a Hétmérföldes kamera országjáró munkatársa. Az 1960-as évek közepén Kormos István „csábítására” – akinek később az íróasztalát is megörökölte a Móra Könyvkiadóban – állt rá, hogy gyerekeknek írjon, amihez szinte előjelnek érezte azt, hogy egy napon született Hans Christian Andersennel. 1978-tól 1985-ig volt a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője, azóta szabadfoglalkozású író.
Csukásnak verseskötetei mellett egyre-másra jelentek meg gyermekregényei, mesekönyvei, verses meséi: eddig közel száz kötete jelent meg itthon és külföldön. Olyan halhatatlan mesefigurákat teremtett meg az elmúlt negyven évben, mint például Mirr-Murr, Pom Pom, vagy Süsü, a sárkány. Ezeket a figurákat a gyerekek főként rajz- és bábfilmekből ismerhették meg, több ifjúsági regényéből pedig sikeres tévéfilm készült. 1975-ben a hollywoodi X. televíziós fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapta a fesztivál nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet is.
Csukás István 83 éves korában hunyt el. Halála napjának estéjén a közmédia műsorváltozással tisztelgett az író előtt, hozzá köthető meséket, filmeket, portréműsorokat vetítettek. 2020. március 7-én, szombaton a budapesti Farkasréti temető művészparcellájában helyezték örök nyugalomra.”
Konrád György életének első tizenegy évét Berettyóújfalu nagyközségben töltötte, Magyarország keleti szélén. Apja Konrád József jómódú zsidó vaskereskedő, anyja, Klein Róza nagyváradi zsidó polgárlány volt. Nővére Éva 1930-ban született. Konrád György a helybeli zsidó elemi iskolába, majd a polgári iskola első osztályába járt 1944 tavaszáig.
Szüleit az ország német megszállása után a Gestapo és a csendőrség letartóztatta, majd Ausztriába deportálta munkaszolgálatra. A két testvér és még két unokafivér, Zádor István és Pál 1944. június 5-én budapesti rokonokhoz utazott nehezen megszerzett utazási engedéllyel. A rákövetkező napon Berettyóújfalu minden zsidó lakosát a nagyváradigettóba, onnan pedig Auschwitzba deportálták. Konrád osztálytársait Birkenauban szinte kivétel nélkül megölték. A két testvér és az unokafivérek túlélték a vészkorszakot, nagynénjük, Vágó Zsófia jóvoltából, egy svájci védett házban.
1945. február végén Éva és György hazautaztak Berettyóújfaluba. A házukat üresen találták. 1945 júniusában a deportált szülők hazajöttek, és Berettyóújfalu mintegy ezerfős zsidó lakosságából a Konrád család egyetlen kivételként együttesen életben maradt. 1950-ben apja üzletét és a család lakóházát államosították, a szülők pedig Budapesten tanuló gyermekeikhez költöztek. Az életben maradás gyermekkori kalandjáról szól Konrád György Elutazás és hazatérés (2001) című önéletrajziregénye.
1955-ben publikált először az Új Hang című folyóiratban. 1956 őszén az akkor induló kritikus hangvételű Életképek című folyóirat szerkesztőségi munkatársa lett. Az 1956-os forradalom alatt a hallgatókból szerveződött nemzetőrség tagjaként géppisztollyal járta a várost, leginkább azért, hogy lássa, mi történik. Fegyverét sosem használta. Állása hamarosan megszűnt, barátai, nővére, unokafivérei nyugatra távoztak. Konrád György az otthonmaradás mellett döntött. Megélhetését alkalmi munkákból fedezte. Korrepetált, lektori jelentéseket írt, fordított, segédmunkás volt.
1959 nyarától jutott állandó álláshoz a budapesti, hetedik kerületi gyámhatóságon, mint gyermekvédelmi felügyelő. Hét évig maradt ebben a munkakörben, amely A látogató (Magvető Könyvkiadó, 1969) című regényének élményanyagát táplálta.
1965-ben állást változtatott, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársa lett, ahol városszociológiai kutatásokat végzett a Magyar Tudományos Akadémiaszociológiai kutatócsoportjával, szorosabban Szelényi Iván városszociológussal együttműködve. Közös munkájukból számos tanulmány származott, egy könyv Az új lakótelepek szociológiai problémáiról (1969) és két nagyobb munka az ország területi gazdálkodásáról és igazgatásáról, valamint az országban zajló urbanisztikai és ökológiai folyamatokról. Konrád és Szelényi Iván sokat utaztak vidékre, 1967 és 1972 között ők vezették Pécsett és Szegeden az egész városra kiterjedő átfogó szociológiai kutatásokat. Ekkoriban írta Konrád György első regényét, A látogatót (1969), mely élénk és ellentétes visszhangot keltett: a hivatalos kritika lesújtó volt, a nem hivatalos fölértékelő, a könyv a boltokból napok alatt elfogyott. Hamarosan 13 nyelvre lefordították, rangos kiadók és kritikusok valamint a hazai írótársak elismerően fogadták. A kor vezető amerikai kritikusa, Irving Howe szerint Konrád ezzel az egy könyvével az európai irodalom élvonalába került.
Urbanisztikai élményvilága segítette A városalapító című regényének (1977) megírását. A látogató nyelvi, formai kísérletét, metaforikus sűrítéseit és halmozásait második regényében radikálisan továbbvitte. „Hier spricht ein Wahnsinniger”, (Itt egy őrült beszél), írta az egyik német kritikus komoly elismerések kíséretében. A városalapító magyarul csak cenzúrázott formában jelenhetett meg a Magvető Könyvkiadónál1977-ben. Külföldön megjelent többek között a Suhrkamp, a Seuil, a Harcourt, Brace and Jovanovich kiadóknál, valamint Philip Roth Penguin sorozatában Carlos Fuentes előszavával.
A hetvenes években
Az együttműködés Szelényi Ivánnal idővel barátsággá mélyült, tapasztalataik összegzéseképpen kialakult egy társadalomelméleti koncepció vázlata, amelynek alapján 1974-ben megírták Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvüket. Közösen béreltek egy falusi házat Budapest közelében, Csobánkán, és kialakították az együttes írás módszerét, amire időt is tudtak szakítani, mivel Konrád György 1973 júliusában a politikairendőrség nyomására elvesztette állását. Fél évig a dobai munkaterápiás elmegyógyintézetben dolgozott segédápolóként. Ekkoriban már a kritikai értelmiség határozottabb föllépéssel szerveződött, megjelentek a demokratikus ellenzék tagjainak előzetes tanulmányai és cikkei. Konrád György nagyra tartotta és megpróbálta kijuttatni külföldre fiatal barátjának, Haraszti MiklósnakDarabbér című gyári szociográfiáját. A rendőrség a kéziratot elfogta a határon, az ügyészség 1973 nyarán Haraszti ellen pert indított, Konrádot ügyészi figyelmeztetésben részesítették, az utazástól három évre eltiltották, Harasztit pedig felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.
1974 őszén, kevéssel a külföldön megjelentetni szándékozott Értelmiség könyv befejezése után a politikai rendőrség is akcióba lépett, a szerzők minden lakóhelyét lehallgatták, személyi követőkkel vették körül őket, házkutatásokat tartottak, amelynek során Konrád naplójegyzeteinek jelentős hányadát elkobozták, a szerzőket pedig letartóztatták államellenes izgatás címén. Ügyészi figyelmeztetésben részesítették őket, és egyben tájékoztatták őket arról, hogy családostul kivándorolhatnak. Szelényi Iván élt a lehetőséggel, Konrád maradt, és a belső emigráció életformáját választotta.
Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz elrejtett és kicsempészett kézirata több nyelvre lefordítva nyugati kiadóknál jelent meg, és mindmáig számos egyetemen ajánlott olvasmány. 1974-ben a Die Zeit német hetilapnak adott interjúban leszögezte a publikációra vonatkozó alapelveit: „Írom, amit írok, a magyar állami kiadók kiadnak tőlem, amit akarnak, én viszont úgy jelentetem meg munkáimat, ahogy tudom.” Ebben benne volt a honi szamizdat és a nyugati kiadók előzetes cenzúra és engedélyezés nélküli választása. Gyakorlatilag ettől az időtőtől fogva 1989-ig Konrád Magyarországon betiltott szerző volt, semmilyen legális jövedelme nem lehetett. Megélhetését külföldi honoráriumai biztosították. A könyvtárakban munkáit zárt anyaggá nyilvánították, tilos volt a rádióban vagy a televízióban szóhoz juttatni.
1976-ban lejárt az utazási tilalom. Minthogy már két regénye jelent meg német nyelven, a Deutscher Akademischer Austauschdienst (DAAD) berlini művészprogramjának kuratóriuma egyéves ösztöndíjat ajánlott föl neki. Konrád egy évet Berlinben, majd még egy évet amerikai kiadójának ösztöndíja révén az Amerikai Egyesült Államokban töltött. Ezalatt írta meg A cinkos című regényét.
A nyolcvanas években
1977 és 1982 között keletkezett két esszékötete, Az autonómia kísértése és az Antipolitika. Ezek az írások már az egész európai politikai status quo-t tették kérdésessé. Az Antipolitika az európai tömbrendszer alapját, a Jaltai megállapodást, mint az esetleges harmadik világháború kitörésének okozóját ábrázolta. Közép-európai meditációk alcímmel jelent meg a könyv, és egyike volt azoknak a hangoknak, amelyek Közép-Európa kiválását igényelték a szovjet tömbből, mint az európai béke feltételét. Konrád az elsők között prognosztizálta a vasfüggöny belátható időn belüli eltűnését. Van-e még álom Közép-Európáról című esszéjét 1984-ben olvasta föl a bécsi Schwarzenberg palotában, a bécsi egyetem által neki ítélt Herder-díj átvétele alkalmával. Esszéit az elemzők Adam Michnik, Milan Kundera, Václav Havel, Czesław Miłosz és Danilo Kiš írásaival rokonították. Németországi tartózkodása során kapcsolatba került a független békemozgalommal, amely nem csupán a rakéták számának csökkentéséről beszélt, hanem Európa és benne Németország kettéosztásának felszámolását igényelte.
1973 és 1989 között épül ki az a baráti társaság, amelyben a politikai és művészi szubkultúra találkozott, és amely függetlenítette magát a hivatalos kultúrától. Konrád a sokféleképpen megnyilvánuló demokratikus ellenzék egyik hangadó személyisége volt. Írásait megjelentette az ellenzék szamizdat kiadványaiban, a Beszélőben, a Hírmondóban és más folyóiratokban. Könyveit Demszky Gábor AB szamizdat kiadója jelentette meg. Gondolatait a Szabad Európa Rádiónak adott interjúiból ismerhette meg a szélesebb magyar közönség.
1982 szeptemberétől egy akadémiai éven át a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendége, majd a következő évben a New York Institute for the Humanities ösztöndíjasa. Az elkövetkezendő négy évben Konrád megírta a Kerti mulatság (1987) című regényét, amelyet 1988 őszén hazaküldött a Magvető Könyvkiadónak, ekkor már felszabadult a publikációs tilalom alól. 1986-ban Konrád meghívást kapott a Jerusalem Literary Fundtól, és egy hónapot Jeruzsálemben töltött. Főként ekkor írta azokat az esszéket, naplójegyzeteket, zsidó tárgyú meditációkat, amelyeket A láthatatlan hang (1997) című kötetben gyűjtött össze. 1992-ben és 1996-ban Konrád még visszatért Izraelbe, először egy hosszú életrajzi interjúra a Jeruzsálemi Egyetem részére, másodszor a beér-sevai Ben Gurion Egyetemen tartott előadást A zsidóság három útja címmel. 1988-ban az Amerikai Egyesült Államokban, a Colorado College-ban tanított világirodalmat. 1989-ben öt könyve jelent meg Magyarországon. 1990-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1989-től kezdve, a rendszerváltás első éveiben Konrád aktívan részt vett a magyar közéletben, a demokratikus átalakulás egyik előgondolkodója volt. Alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségenek, kezdeményezője és egyik szóvivője a Demokratikus Chartának. Gyakori szereplője volt mind az írott, mind az elektronikus sajtónak.
A kilencvenes években
1990 tavaszán a Nemzetközi P.E.N. Klub elnökévé választották. Ezt a tisztséget a terminus végéig, 1993-ig töltötte be. Sokat fáradozott a bebörtönzött és üldözött írók szabadulásáért, és kerekasztal konferenciákra hívta meg a szétváló nemzetek íróit a megbékélés érdekében. 1991-től családostul kedvelt nyaraló és munkahelye egy balatonfelvidéki felújított öreg ház Hegymagason. Itt írta többek között Kőóra (1995) és Hagyaték (1998) című regényeit, amelyek a Kerti mulatság világát és figuráit vitték tovább. 1997-től 2003-ig a Berlini Művészeti Akadémia (Akademie der Künste) választott elnöke volt két cikluson át. Konrád volt az ADK első külföldi elnöke, sokat tett Európa keleti és nyugati felének szellemi közelítéséért, a közép-kelet-európai és ezen belül a magyar írók és művészek bemutatásáért. Tevékenységének a német közéletben elismerő visszhangja volt. Elnökségének idején kapta a Károly-díjat (2001) és Német Szövetségi Köztársaság Nagy Érdemkeresztjét (Das Grosse Verdienstkreuz des Bundesrepublik Deutschland).
2000 után
Bár a regényeiben, különösképp a Kerti mulatság címűben, továbbá elszórt esszékben Konrád felidézte berettyóújfalui gyerekkorát, két utóbbi regényében – Elutazás és hazatérés (2001), Fenn a hegyen napfogyatkozáskor (2003) – kísérletet tett rá, hogy a dokumentumszerűen pontos történetet a regényes megjelenítéssel ötvözze. Az első mű egy év – 1944–1945 – történetét beszéli el, a második 50 év történetét, a huszadik század utolsó évéből, az 1999-es napfogyatkozás délelőttjétől, és a Szent György-hegy csúcsáról kezdve a visszatekintést. A két regényEurópában külön-külön jelent meg, New Yorkban egy kötetbe összeszerkesztve, és megnyerte a Zsidó Könyvtanács első díját a memoár és önéletrajz kategóriában. 2006-ban jelent meg Csodafigurák című kötete, Arcképek, pillanatfelvételek alcímmel. Ezeknek az arcképeknek a többségét barátokról mintázta, egy részüket még életükben. Ezek a portrék folytatják azt a sorozatot, amelyeket Konrád az Író és a város (2004) című kötetben jelentetett meg hosszabb esszék társaságában. Legújabb könyveiben – Kakasok Bánata (2005), Inga (2008), Harangjáték (2009), Vendégkönyv (2013) – költői sűrítéssel életfilozófiáját foglalta össze.
Magánélete
1955-ben összeházasodott évfolyamtársnőjével, Varsa Verával, 1963-ig éltek együtt. Második felesége Lángh Júlia volt, akitől Anna Dóra lánya (1965) és Miklós István fia (1967) született.
1979 óta a harmadik feleségével, Lakner Judittal élt együtt, házasságukból három gyerek született: Áron (1986–2022)[14], József (1987) és Franciska Zsuzsanna (1994).
„Andersen apja szegény cipész volt, akinek 1816-os halála után a 11 éves fiú abbahagyta az iskolát, és otthon az összes beszerezhető színdarabot elolvasta, köztük Ludvig Holberg és William Shakespeare műveit. Utóbbi összes színművét kívülről megtanulta, és fabábuival a maga készítette játék-színházban el is játszotta őket.
14 éves korában ment Koppenhágába, hogy ott a királyi színháznál zenész legyen. A színház igazgatósága és VI. Frigyes király támogatásával 1822–1828 között latin iskolába, majd egyetemre járt.
Dán, német és görög legendákra, történelmi tényekre, a néphitre, valamint kora irodalmi mozgalmaira támaszkodott. Történetei a biedermeier kor legjelentősebb meséi, ma szinte a világ minden országában ismertek.
Mesekönyvei sikerét fokozták illusztrációi; első illusztrátora a szintén dán Vilhelm Pedersen (1820–1859) volt.
Első magyar fordítója Szendrey Júlia volt 1858-ban. Emlékére szobrot avattak Koppenhágában.
2005-ben, születése 200. évfordulójának tiszteletére Izraelben a Képzőművészeti Egyetem az Izraeli Éremművész Szövetséggel és a Dán nagykövetséggel közösen nagyszabású nemzetközi éremművészeti pályázatot és kiállítást rendezett. A kiállításon több magyar művész is részt vett, közülük ketten díjat is nyertek.”
Apja, Ludvík Kundera (1891–1971) híres zongorista, zenetudós volt. Milan Kundera az egyetem előtt kétkezi munkásként és dzsessz-zenészként dolgozott. A prágai Károly Egyetemen zenetudományt, irodalmat, filmművészetet és esztétikát hallgatott. Elsősorban a reneszánsz nagyjai, Boccaccio és Rabelais, a huszadik századi írók, gondolkodók közül pedig Musil, Gombrowicz, Broch, Kafka és Heidegger munkássága volt rá nagy hatással. Tagja volt a Literarni Noviny és a Listy című irodalmi folyóiratok szerkesztőségének. 1948-ban sok értelmiségihez hasonlóan lelkesen csatlakozott a kommunista párthoz, de miután tiltakozott a pártban kialakuló személyi kultusz ellen, 1950-ben kizárták. Miután 1952-ben diplomázott, a Prágai Film és Előadóművészeti Akadémián világirodalmat tanított. 1956-ban lépett be újra a pártba.
Irodalmi pályafutása költőként indult. Az ötvenes években megjelent három verseskötete meg is hozta számára az elismertséget. Első regénye, a Tréfa, melyben a sztálinizmus visszásságaival foglalkozott, 1965-ben látott napvilágot. A regény ifjú hőse, Ludvík Jahn tréfából egy képeslapot küld kedvesének, melyen többek közt Trockijt élteti. Csehszlovákia ortodox pártvezetése azonban nem ismerte a tréfát: Ludvikot kizárták a pártból, kirúgták az egyetemről, karrierje derékba tört. Regényével Kundera hatalmas botrányt kavart, és a párt tett is róla, hogy a Tréfa eltűnjön a könyvesboltok és a könyvtárak polcairól.
Kundera jelentős szerepet vállalt az 1968-as prágai tavasz eseményeiben, így a bukás után ő sem kerülhette el hőse sorsát. Kizárták a pártból, elbocsátották állásából, és általában eltiltották a tanítástól. Természetesen nem is publikálhatott.
Második regénye, Az élet máshol van (1973) a publikációs tilalom miatt Párizsban jelent meg francia nyelvű kiadásban. Kundera művében a kelet-közép-európai társadalmakat elemzi. A regény főhősének életével és halálával Kundera egy szerencsétlen sorsú, hazugságban felnőtt generáció életét szimbolizálja.
1975-ben Franciaországba emigrált, ahol a rennes-i egyetem vendégprofesszora lett. Ekkor látott napvilágot a még 1972-ben Csehszlovákiában írt Búcsúkeringő című regénye. 1979-ben A nevetés és felejtés könyve című regénye miatt megfosztották cseh állampolgárságától. 1981 óta francia állampolgár volt. Feleségével, Vera Hrabankovával Párizsban élt.
Regény és filozófia viszonya
Milan Kundera számára a regény: „A próza nagy könyve, melyben a szerző kísérleti ének (alakok) közreműködésével kutatja végig az emberi lét néhány nagy kérdését.”
A regény az emberi létezés jellegét firtatja egy adott korban, a létformát és konfliktusait egy adott társadalom kebelében. Jogosan merülhet fel a kérdés: de hát akkor ugyanazt nyújtja, mint a filozófia, a lélektan vívmánya? Semmiképpen. A regény ugyanis nem a logika jegyében érvel és elemez, hanem intuitív megjelenéssel teremti meg egy irodalmi mű fiktív világát. A regényíró számára nem a racionális logika a megismerés eszköze, hanem a képzelet.
Kundera meggyőződése, hogy az emberi lét új vonatkozásának felmutatása a modern regény egyik alapvető funkciója. Hasonló gondolat ez ahhoz, amit elődje, Broch is megfogalmazott: „Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel – ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés.” „Bonyolultabbak a dolgok, mintsem hiszed.” – ez a regény örök igazsága.
Kundera a regényt úgy tekinti, mint az emberi lét új arcának felfedését. Regényeinek kihagyhatatlan része a humor. „A regény művészete” című munkájában megjegyezte: „Szívesen gondolok arra, hogy a regény művészete Isten nevetésének visszhangjaként jött világra.” De miért nevet Isten amikor rápillant a gondolkodó emberre? Mert minél többet gondolkodnak az emberek, annál jobban eltávolodik az egyik ember gondolata a másikétól. Másrészt: az ember sohasem az, mint aminek gondolja magát. A lét az emberi lehetőségek birodalma, mindaz, amivé az ember válhat, amire képes. A regényírók regényükkel új és új emberi lehetőséget tárnak fel.
Két szélsőséges út van: azonosulni a hatalommal, ahogy ezt K. tette Kafka regényében, vagy a svejki lehetőség, hogy semmit sem veszünk komolyan, még a hatalmat sem. A regényíró az igazság ellen van. Egész egyszerűen azért, mert az igazságban minden ember ugyanazt gondolja, ők, pedig olyanok, amilyennek gondolják magukat. De: az ember éppen akkor lesz egyénné, amikor elveszíti a többiek egyöntetű egyetértését. A regény az egyén képzeletbeli mennyországa, és halálos ellensége a totalitarizmusnak, ahol az „egyetlen igazság” szelleme uralkodik, mely megöli a regényt. Nem igaz, hogy a regénynek azért kell eltűnnie, mert ereje kiapad, hanem mert olyan világban él, mely már nem az ő világa, kívül reked tulajdon történetén. A regény az, ami védelmébe veszi az európai kultúra örökségét, melynek legfőbb ékessége forog veszélyben: az egyén eredeti gondolataihoz való joga.
A regény a humor szelleméből született. Az ember, aki azt szeretné, hogy életének értelme legyen, minden cselekedetről lemond, aminek nincs oka és célja. Ellentétben ezzel a gondolattal, mely az események okozati sorára redukálják a világot, Sterne regénye azt állítja: a költészet nem a cselekményben rejlik, hanem ott, ahol a cselekmény megtorpan; ott, ahol ok és okozat között leszakad a híd, s a gondolat szabadon csapong a boldog, tétlen szabadságban. A regény olyan terület, ahol egyszerűen kirobban a képzelet, hasonlóan az álomhoz, és ahol felszabadulhatunk a valóság korlátai alól.
Kundera egy olyan világ képét tárja elénk, ahol a tárgyi körülmények, az elidegenedett társadalmi viszonyok már annyira nyomasztóak, hogy megfosztják az egyént szabad akaratától, szétzúzzák egyéniségét, és csírájában fojtják el önmaga vagy mások megértésére irányuló próbálkozásait. Az ember élete társadalmi funkcióvá zsugorodik. Az ember a redukció törvényében él (Husserl). Az élet végzetesen elszürkül. Ez pedig baj, mert az ember és a világ elválaszthatatlanul kapcsolódik egymáshoz, körülbelül úgy mint csiga a házához.
Az író elutasítja a tömegmédia gerjesztette divatot, igazodást a legfrissebb hóborthoz, a közhely zsarnokságát. Kundera számára nem fontos a bonyodalom, sem a történet, sem a szereplők pszichéje. A bonyodalom gyakran banális, a történet azt a célt szolgálja, hogy a szerző jegyzetelje, gondolatilag értelmezze, és ez által kiemelkedjen a szerző filozófiai szándéka. Ő az elmélet regényírója, aki nem emberek történetét akarja elbeszélni, hanem gondolatokét. Szereplői lelkileg egyoldalúak, híján vannak a belső fejlődés lehetőségének, másrészt költött alakok, az író képzelete által születtek. A középpontban az emberi sors alakulása áll bizonyos társadalmi feltételek mellett, főként a kommunista diktatúra idején. A modern regényirodalom legjelentősebb képviselői, s egyben Kundera példaképei, mint Broch vagy Musil kiemelték a regény megismerő feladatát abban a világban, mely az értékek széthullásával fenyegetett. A világ megismerésének korlátairól, az értékek pusztulásáról, az illanó valósággal tehetetlenül szembesülő emberről elmélkedtek.
Kundera szerint az élet csapda, sőt az élet szomorú. Hogy miért? Mert a jelen pillanat, mely a legnyilvánvalóbbnak, legmegfoghatóbbnak tűnik, valójában teljesen kicsúszik ujjaik közül. „Az ember bekötött szemmel halad át a jelenen. Nem tudhatja, hanem legföljebb sejtheti és találgathatja, mit is élt át. A kendő csak később hull le a szeméről, és ő csak akkor, a múltba visszatekintve állapíthatja meg, mit is élt áz és mi volt élményei értelme.” – vallotta Kundera.
Ha összehasonlítjuk a regényt és a filozófiát, megdöbbentő különbségeket fedezhetünk fel e tulajdonképpen rokon művészetekben. A rokonságot a témában értem, hiszen mindegyik arra vállalkozik, hogy a lét problémáival foglalkozik. Itt meg is kell tennünk az első fontos különbséget regény és filozófia között. Mert míg a filozófia válaszokat próbál találni a bonyolult kérdésekre, a regény csak kérdez és példákat, alternatív megoldásokat nyújt, irányt mutat. A filozófia sokkal „komolyabb”, konzervatívabb, mint a regény, ott nem lehet határtalanul szárnyalni, nem lehet álmodni, nem lehet elrugaszkodni a valóság talajától, mint a regény világában. A filozófia állít. Amit a filozófus mond, azt bizonyítani kell, az ellenőrzött gondolat, abban mindenki bizonyos.
Az író e tekintetben sokkal szabadabb, szabadjára engedheti fantáziáját, képzeletét, vágyait és ezeket mind beleviheti regényeibe, megfűszerezheti egy kis játékkal, iróniával. A regényeket a puszta ötlet szüli. A filozófiában a logika a rendezőelv, az ész mindenhatóság uralkodik, ellenben a modern regény a humorra épül. Ha történelmileg közelítjük meg a kérdést, azt látjuk, hogy míg a filozófia (maga a szó is) a görögök öröksége, addig a regény Európa műve. „A regény előbb fedezte fel a tudatalattit, mint Freud, előbb az osztályharcot, mint Marx, előbb művelte a fenomenológiát, mint a fenomenológusok.” – állapítja meg Kundera.
A filozófia elvont térben fejti ki gondolatait, alakok és helyzetek nélkül. Ezzel szemben a regény példákon keresztül mutatja a lehetőségeket, nem állít semmit, változatokat sorakoztat fel és magát a valóságot is csak a lehetőségek egyik variánsaként értelmezi. A regény szórakoztat, elbűvöl, magával ragad. A regény felfedez, felfedezi a lét különböző vonatkozásait: a kalandot, azt, „ami belül történik”, az ember beágyazottságát a történelembe, mélyére ás az időnek, és még folytathatnánk a sort. Ha csupán egy szóval jellemezni kellene a regényírók feladatát, az az alkotóképesség lenne, a filozófusoknál pedig a tudás. Egy regényíró és egy filozófus gondolkodásmódja között alapvető a különbség.
Hermann Broch írta 1931-ben: „A filozófia törekvése: ábrázolni a világot és ebből az ábrázolásból kiindulva rátalálni az erkölcs útjára, a filozófiának ez a küldetése a jelek szerint mostantól az irodalomra, kiváltképpen az elbeszélő irodalomra hárul.” A filozófia talán legnagyobb hátránya a regénnyel szemben, hogy az elmélet szelleméből született, következésképpen vannak korlátai: a megismerés korlátai. Husserl szerint „az emberen eluralkodott a megismerés szenvedélye”, kétségbeesetten tette fel a kérdést, hogy vajon túléli-e Európa? A válságot mélynek ítélte, gyökerét a modern idők kezdetén vélte felfedezni. Husserl-t aggasztotta az a tény, hogy a világot a technika és a matematika puszta vizsgálati tárgyává zsugorítják, és ezzel kirekesztik az élet konkrét világát (Lebenswelt). Az ember játékszerré vált, életének nincs értelme, értéke, a lét feledésbe merült.
Az európai kultúra napjainkban veszélyben forog, a tömegmédia, a giccs fenyegeti. A giccs szó bekerült Kundera szótárába és a következőt jelenti: „annak az embernek a magatartását jelöli, aki mindenáron és mindennél több embernek tetszeni akar. Ahhoz viszont, hogy tetszést arass, helyeselned kell, amit mindenki hallani akar, tehát a közhely szolgálatába kell állnod.” A mass média arra törekszik, hogy minél nagyobb tömegeket nyerjen meg magának, körülfogja, áthatja egész életünket, mindennapi erkölcsünkké lesz a giccs. Azt fenyegeti, ami a legféltettebb kincsünk, egyéniségünket, eredeti gondolatokhoz való jogunkat. Kundera aláhúzza a nézetek sokféleségével szembeni tolerancia fontosságát. A regényre nagyobb szükség van, mint valaha: létjogosultsága, hogy állandóan fényt vetítsen az „életvilágra” és megóvjon bennünket „a lét feledésétől”. Tanácsa: olvassunk sok regényt, mert ez az egyetlen menedék, az egyéniségek paradicsoma, mely megóv a lét feledésétől (Husserl); ötvözzük az értelmet és a fantáziát; fegyverkezzünk fel humorral, mert az kell az élethez. Csak így tudunk szembeszállni a giccsel.
Kundera világ életében homo politicusként viselkedett. Hozzájárult ahhoz, hogy a világ ne feledkezzen meg Csehszlovákia 1968-as megszállásáról, Közép-Európa elrablásáról. Létezik- e Közép-Európa, ez a rég elfelejtett fogalom? Kundera arra törekedett, hogy jelenvalóvá tegye a fogalmat, s politikai és intellektuális alternatívát mutasson fel a szürke és megdermesztett szovjet „Kelet-Európával” szemben, s hogy rámutasson e térség egyedülálló voltára, különbözőségére, sokrétűségére, tarkaságára. Közép-Európa, az elrabolt Nyugat, mely a jelentős kulturális áramlatoknak ugyanúgy részese volt, a második világháború után a Kelet foglyává lett.
Vele kezdődik az újkori filozófia antropológiai fordulata, valamint ő volt az analitikus geometria egyik megalapítója. Műveiben az egzakt természettudományok eredményeit és a matematika módszereit alkalmazta. Filozófiájában a szubjektum erős hangsúlyozása és a lehető legnagyobb bizonyosságra való törekvés a jellemző.
Szembefordulva a skolasztikus filozófiával, az addigi hagyományos világnézettel, valamint a puszta hit alapján elfogadott álláspontokkal, az összes addigi igaznak elfogadott ismeret lerombolását, majd racionális érvelések útján való újjáépítését tűzte ki fő feladatának. Innen alakult ki az ismert descartes-i kételkedés, és a biztos, megingathatatlan alap keresése, melyet Descartes az öntudat bizonyosságában vélt megtalálni.
Műveiben egy új metafizikai és egy új természetelmélet bontakozik ki – valami, amit joggal lehet racionalizmusnak vagy mechanizmusnak nevezni, bár nem fér bele egyik kategóriába sem. Descartes műve épp úgy tele van ellentmondással, mint egyénisége. Egyformán lehet benne az „idealizmus atyját” és a „materializmus atyját” látni. De vallását tekintve mindig is római katolikus volt.
Élete
René Descartes a közép-franciaországi Touraine megye La Haye nevű városában (ma már elnevezték róla Descartes-nak) született 1596-ban. Nemes, ám nem gazdag, sem nem híres családból származott. Apai nagyapja orvos volt, apja Joachim pedig jogász, 1586-tól pedig Bretagne „parlamentjének” tanácsosa.
Tanulmányait a IV. Henrik által alapított La Flèch-i jezsuita líceumban kezdte, amely egyike volt Európa legkiválóbb iskoláinak. Itt elsajátította a latin nyelvet, valamint megismerhette a kor legújabb tudományos fölfedezéseit és nézeteit (pl. Galileinek a Föld forgásáról vallott elképzeléseit). 1610-ben részt vett IV. Henrik szívének a temetésén, ez és más hasonló események royalista érzületet alakítottak ki benne. Élete során több ilyen jellegű eseményen vett részt: 1619-ben, II. Ferdinánd koronázásakor Frankfurtba látogatott, majd a velencei dózse és az Adria jelképes házasságkötésén is részt vett. Életében fontos szerepet játszott több királyi hölgy is: a száműzetésben élő Erzsébet, pflazi hercegnő, később pedig az önmagát száműző Krisztina svéd királynő, akinek sajátos kívánsága, a kora hajnali filozófialecke néhány nap alatt halálát okozta.
A Collège Royalt 1612-ben vagy 1614-ben hagyta el, majd 1616-ban jogi licenciátust szerzett a poitiers-i egyetemen, 1618-ban pedig Hollandiába utazott – apja kérésére –, hogy a bredai katonai akadémián a kor hadmérnöki tudományát elsajátítsa. Bredában, Nassaui Móric herceg seregében megismerkedett Isaac Beeckman nevű fizikussal, aki a „csodálatos tudomány”, a matematika és a fizika felé fordította érdeklődését. Ő vezette rá Descartes-ot arra a felismerésre, hogy mekkora jelentősége van a matematikának a többi tudomány módszertana szempontjából.
1619-ben hosszabb utazásra indult. Először Koppenhágába ment, utána Lengyelországba, Magyarországra, Ausztriába és Csehországba is ellátogatott. Télre egy Ulm melletti parasztházba költözött, ahol a fizika matematizálására vonatkozó problémákkal foglalkozott. Itt történt, hogy – említése szerint – csodálatos álmot látott, amelyek saját álomfejtésével együtt meghatározták további életútját.
Új életeszme kezdete
A jósálmokat követően Descartes életeszméje megváltozott, úgy érezte, hogy ettől kezdve csak az igazság kutatásának kell szentelje az életét. A jósálmokért köszönetképpen egy lorettói zarándoklatot ajánlott fel, melyet 1624-ben teljesített.
Descartes hajlamos volt az elkülönülő, magányos életvitelre. Fennmaradt róla egy anekdota is, mely szerint párizsi tartózkodása idején egy alkalommal megszökött ismert szálláshelyéről, és egy olyan negyedben vett ki szobát, ahol senki nem ismerte. Szállásadója, miután hetek múlva rábukkant, a kulcslyukon leste, miként tölti egész délelőttjét az ágyban, és hogyan hajol az ágy végére szerelt asztalkához néha, hogy írjon valamit. „A késői felkelés létszükséglet volt Descartes számára. (…) amint Krisztina svéd királynő utasította, hogy hajnali ötkor a palotában legyen, napokon belül meghalt” – írta Rainer Specht.
1628-ban újból Hollandiába költözött. Akkoriban Hollandia Európa többi részéhez képest a szabadság és a tolerancia földje volt. Fontos tudományos műhelyek – egyetemek, akadémiák – voltak országszerte. Descartes többnyire a városon kívül eső házakban lakott, gyakran váltogatta lakhelyeit, állatboncolásokat csinált, s megismerkedett a korszak legkiválóbb tudósaival.
Ekkoriban az egyik szolgálóleánytól gyereke született, akit a református templom anyakönyvébe jegyeztek be a következőképpen: Vader (apa): Reyer Jochems, Moeder (anya): Hijleana Jans; Kint: Fransintge. Azonban 1640-ben, atyja halálának évében meghalt a lánya is.
A negyvenes években Descartes filozófiája kapcsán heves viták zajlottak le a tudományos társaságokban, annyira, hogy egyes egyetemeken meg is tiltották nézeteinek tárgyalását. Eközben maga a filozófus háromszor is elutazott Franciaországba, 1644-ben, 1647-ben és 1648-ban is. 1647-ben megismerkedett az ismert fizikus, matematikus és filozófus Blaise Pascallal.
1649. szeptember 1-jén, Krisztina királynő meghívására Stockholmba utazott a jezsuitákkal együtt. Ezt követően nemsokára, 1650. február 11-én tüdőgyulladásban meghalt, vagy pedig megmérgezték. Koponyája fennmaradt, a csontokból pedig nagymennyiségű arzén lerakódását mutatták ki, illetve egy korabeli – Van Wullen, Descartes orvosa által írt – levél is a mérgezésre utal. Nemrég azonban bebizonyították, hogy a halál oka valóban tüdőgyulladás volt, a testében talált arzén pedig valószínűleg egy gyógyszerből származhatott, melyet a tudós már hosszabb ideje szedett. Descartes-ot végül a Saint-Germain-des-Prés-i apátság templomában temették el.
Filozófiája
Descartes gondolkodásának, filozófiájának módszerét az Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről című műben fejtette ki. Ez a következő, a matematikából kölcsönvett szabályokból állt:
Minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elfogadni, ami tisztán és világosan felfogható. (clare et distincte percipere)
A problémákat mindig a lehető legtöbb részre kell bontani.
A legegyszerűbb tárgytól „mintegy fokozatosan” kell a bonyolultabb felé haladni.
A rendszer teljességét felsorolással kell biztosítani.
A módszer célja az, hogy az embert eljuttassa az „egyszerű természetekhez” (analitikus módszer): „ezeknek közvetlen evidenciával beláthatóknak kell lenniük (intuíció)”. Ezt követően, az ilyen ismeretekből, (certe et evidenter cognoscere) kell a következtethető tételeket levezetni (dedukció).
A szabályokról részletesebb leírással találkozhatunk az 1629-ben íródott Szabályok című műben, melyet mint Descartes igazi módszertani művét tartanak számon.
Megjegyzendő azonban, hogy Descartes a matematikai-geometriai módszert a filozófia számára csak mintául tekintette. A meditációkhoz csatolt függelék kísérletétől eltekintve, teljes szigorúsággal nem alkalmazta azt. Továbbá nem szándékozott módszerét a hitigazságokra is kiterjeszteni, melyek vizsgálatára – a hívő ember alázatos lelkületével – az észt nem tartotta illetékesnek.
A kételkedés
A descartesi filozófia kiindulópontja a kételkedés: a módszerével olyan arkhimédészi támpontot szeretne találni, amely nem vonható kétségbe. Majd erre a szilárd alapra támaszkodva könnyű következtetésekkel bonyolultabb, de vitathatatlan igazságokhoz kívánt eljutni.
Az igazság nála nem a megismerés és a dolog megfelelősége, hanem a világos és határozott ismeret; a megismerő alanyban létrejövő evidencia. Ebben mutatkozik meg alapvetően Descartes racionalizmusa.
A kételkedés első lépése saját összes véleményének a megdöntése. Mivel az eddigi ismeretekről nem tudni elég bizonyosan, hogy helyesek-e, ezért az összes addigi ismeretet el kell vetni és az új, biztos alap megtalálása után újjá kell építeni a tudást. Descartes gondolkodásának egész fundamentumát aláásta, hogy nem csak az érzéki észlelésben kételkedik, hanem az emlékezet teljesítményében is, végül pedig a legevidensebb dolgokban is: „nem lehet, hogy tévedek, valahányszor a kettőt és hármat összeadom?” Hiszen lehet, hogy Isten, vagy egy gonosz, fondorlatos szellem (genius malignus) az embert mindenben félre akarja vezetni.
Descartes ideiglenes etikája
Tekintettel arra, hogy erkölcsi ítéleteink is kétellyel illethetők, Descartes ezeket is elvetette. Ezek elvetése után azonban szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogy miféle morális szabályokat kövessen az ember, abban a köztes időben, amikor a neveltetése során elsajátított morális tudás igazságában már kételkedik, de a morális evidenciákra még nem bukkant rá.
Hogy a fent leírt problémát kiküszöbölje, Descartes felállított egy ideiglenes etikát, amely három vezérelvből állt. Az első elv: engedelmeskedni a haza törvényeinek, a szokásoknak és a vallásnak. A második elv: ha elköteleztük magunkat egy világnézet mellett, akkor biztos ok nélkül ne változtassunk rajta. A harmadik elv: a vágyak fékentartásáról szól. Az ember mindig annyit reméljen, és csak annyit akarjon a sorstól, amennyit kaphat. Inkább magát igazítsa a világhoz, mint a világot az ő gondolataihoz, inkább magát győzze le, mint a sorsot.
„Gondolkodom, tehát vagyok”
Az elmélkedések során keresett biztos pontot Descartes az öntudat bizonyosságában vélte megtalálni. A szubjektum öntudata az a fundamentum, amelyre filozófia összes többi részét fel kell építeni.
„
De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb felvetései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.
”
– Értekezés a módszerről, IV. rész, 925.
A gondolkodás képessége egyben azt is jelenti: tudok magamról. Descartes mind jobban kitágítja a gondolkodás fogalmát. Lassanként belekerül a lelki élet minden megnyilvánulása, az értelem, az akarat, a képzelet, az érzékek működése, a szemlélődés, a mozgás ok választása – vagyis minden, ami nem az emberben, hanem az ember által történik. Így a gondolkodás előbb csak a tudattal válik azonossá, aztán a lélekkel, végül az énnel, úgyhogy a cogito ergo sum majdnem ezzé a tautologikus tétellé zsugorodik: vagyok, tehát vagyok. A „gondolkodom, tehát vagyokkal” egyenrangúvá válik az „akarok, tehát vagyok”, „látok, tehát vagyok”, „fáj a fejem, tehát vagyok”
A „gondolkodom, tehát vagyok” részlet szállóigévé vált, latinul is közismert (cogito ergo sum).
A descartes-i gondolkodás hatása az utókorra
Descartes gondolkodásának hatása egyaránt fellelhető a matematika, a későbbi filozófia, fizika és a pszichológia területén is. Az újkori filozófiában számos gondolkodó visszatért Descartes nézeteihez, ki ösztönzésért, ki pedig azért, hogy saját álláspontjukat a descartes-ival szemben határozzák meg.
A Descartes-hoz kapcsolódó gondolkodók egyik legjelentősebb csoportja az okkazionalisták köre volt. Ők a descartesi antropológia és metafizika együtteséből indultak ki, főként abból a descartes-i tanításból, amely szerint a világ minden pillanatban új, amennyiben rászorul Isten teremtő aktusára, valamint néhány olyan kijelentésre, miszerint az érzékek által közvetített testi jellegű ingerek pusztán csak alkalmat (latinul: occasio) adnak arra, hogy az elmében létrejöjjön az észrevevés. Jelentősebb okkazionalista gondolkodók J. Clauberg (1622–1665), G. de Cordemoy (1626–1684), L. de la Forge (1632–1666), A. Geulincx (1624–1669) és N. Malebranche (1639–1715).
A másik, az okkazionalistáknál sokkal ismertebb, Descartes tanait követő gondolkodó a kartezianizmus „reformátorának” nevezett Baruch Spinoza (1632–1677) volt. Ő a descartesi metafizikában leírt szubsztanciákból indult ki, azonban a két descartes-i szubsztanciát (res extensa és res cogitans), az egyetlen szubsztancia (Isten) végtelen sok attribútumai közül valóknak tekintette. Ennek megfelelően, az Etika című művében újjáépítette az egész karteziánus gondolkodási rendszert, majd kritizálta is azt.
Egy másik ismert gondolkodó, G. W. Leibniz, aki bár karteziánusnak nem nevezhető, de aki gondolatait részben a „karteziánus kihívásra” adott válaszként fejtette ki, a Metafizikai értekezés művét azzal kezdte, hogy igyekszik elhárítani a vádat, amely Istennek mint a legtökéletesebb lénynek a meghatározásával szemben fölhozható, azaz, hogy ez a fogalom ellentmondásos volna.
A felvilágosodás korában különös tisztelettel fordultak a gondolkodók Descartes „az értelem természetes világosságának” elsőbbrendűségét hirdető műveihez. A Descartes-kommentátorok kétféleképp közelítették meg a műveket: ahol lehetett, ateista, illetve materialista következtetéseket vontak le, ahol pedig nem, ott az előítéleteitől szabadulni nem tudó filozófust marasztalták el. Jó példa erre a kettősségre Holbach: A természet rendszere (ami egy kommentár a descartes-i istenérvekhez) és Nicolas de Condorcet: Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története című művek.
A felvilágosodás gondolkodóihoz hasonlóan a német idealizmus nagy gondolkodóit, Schellinget és Hegelt is kettősség jellemzi a descartes-i gondolkodással kapcsolatban. Egyfelől a felszabadítót látják benne a skolasztika dogmáitól, ugyanakkor egyfajta tartózkodást is tanúsítanak e teljesítmény kapcsán. A következőket mondta erről Schelling: „Ennek a teljes elszakadásnak mindazonáltal megvolt a szükségszerű következménye, hogy a filozófia mintegy a második gyermekkorba lépett vissza, egyfajta éretlenségbe, amin a görög filozófia szinte már az első lépésével túljutott”
A fenomenológia „atyja”, Edmund Husserl annyira fontosnak ítélte meg Descartes „annyira metafizikai” fejtegetéseit, hogy azt állította, a saját maga által létrehozott transzcendentális fenomenológiát akár „újkartezianizmusnak” is lehetne nevezni, ha nem kellene a karteziánus filozófia szinte összes ismert tanításait elutasítani. A descartes-i módszeres kételkedésnek mint külső világ létezésére vonatkozó ítéleteink felfüggesztését, a „transzcendentális epoché” gyakorlását előíró módszernek Husserl alapvető jelentőséget tulajdonít, ugyanakkor azt is állította, hogy Descartes az egész gondolkodásra nézve végzetes hibát követett el, amikor eljutva a „gondolkodom, tehát vagyok” tételhez nem vonta le az ebből adódó radikális következtetéseket.
Gilbert Ryle, a „nyelvanalitikus” a Szellem fogalma könyvében arra tett kísérletet, hogy leromboljon egy Descartes-tól eredő mítoszt: „a gépben lakozó szellem” mítoszát.
Egyszerű bognár fiaként látta meg a napvilágot. Édesapja amatőr zenész volt, aki szívesen zenélt saját maga szórakoztatására, így Haydn már kiskorában kapcsolatba került a zene világával. Szülei eredetileg egyházi pályára szánták, de egyik rokonuk rábeszélésének engedve elküldték Hainburgba zenét tanulni. Itt figyelt fel a jóhangú fiúra a bécsi Szent István-dóm karnagya, aki aztán felvette a templom kórusiskolájába. Így került Haydn Bécsbe, ahol lehetősége volt megismerkedni a korszak zenei újdonságaival, az akkor népszerű zeneszerzők munkásságával.
1749-ben hangja mutálása miatt kitették a kórusból, s ezután hónapokon keresztül alkalmi munkákból élt. Pietro Metastasióval bérelt lakást, aki beajánlotta Nicola Porporánál. Így Haydn rövid ideig a híres mester segédje lett, akitől alkalma nyílt elsajátítani a zeneszerzés fortélyait. 1750-ben a fiatal zeneszerzőnek alkalma nyílt bemutatkoznia a színházi életben is, ennek köszönhetően népszerűsége látványosan megugrott. 1759-ben Karl Joseph Morizon (1717–1783) gróf szolgálatába lépett, majd a következő évben megnősült.
1761-ben az Esterházy-udvar alkalmazottja lett mint másodkarnagy, majd Georg Joseph Werner halála után első karnagy lett. Haydn vezette az udvari zenekar mellett az udvari operatársulatot, valamint ő vezényelte le a herceg napi kamarazenéléseit is. 1766-tól Esterházy Miklós egyre gyakrabban tartózkodott Fertődön, így Haydn kiszorult a bécsi zenei életből.
Az 1770-es évek végén viszonyt kezdett Luigia Polzelli énekesnővel. Az 1780-as évek közepén ismeretséget kötött Wolfgang Amadeus Mozarttal, akinek művészetéről mindig nagy tisztelettel nyilatkozott. 1790-ben meghalt Pompakedvelő Miklós herceg, így Haydn nagyobb szabadságra és mozgástérre tett szert.
Elfogadta Peter Salomon hegedűművészlondoni meghívását, és elutazott a brit fővárosba. Angliában Haydn zenéje nagy népszerűségnek örvendett, a mester koncertjei nagy sikereket arattak. Haydn ekkor komponálta a 12 londoni szimfónia első hat darabját. A következő év áprilisában tért vissza Bécsbe, ahol tanítványául fogadta a fiatal Beethovent, aki azonban végül más zenetanár után nézett. Haydn felismerte Beethoven zenei tehetségét, és ennek hangot is adott. A következő évben visszatért Londonba, ahol újabb sikeres hangversenyeket adott, megírta a londoni szimfóniák utolsó hat darabját.
A királyi család szerette volna rábírni, hogy telepedjen le végleg Angliában, de Haydn visszatért Bécsbe, ahol utolsó éveit töltötte. Megírta két német nyelvű oratóriumát: A Teremtést és Az évszakokat. Mindkettővel nagy sikereket aratott. Közben azonban egyre romlott egészségi állapota, egyre gyakrabban gyötörte reumás lábfájása, aminek következtében egy idő után házhoz kötötten élt. Közben fokozatosan megszűntek a kötelezettségei a hercegi udvarban. 1809-ben nagyon letörte az osztrákoknak az asperni csatában elszenvedett veresége a franciákkal szemben. Május 26-án rosszul lett, orvosa már nem tudott rajta segíteni, 31-én meghalt.
„A család legrégebbi ismert tagja Kaspar Haydn volt. Kaspar a 17. század második felében élt, az akkor Magyarországhoz tartozó Moson megyei Tétényben, majd innen költözött Hainburgba. A régebbi magyar szakirodalomban ezért találkozhatunk olyan feltételezésekkel, hogy a zeneszerző családja magyar származású volt, de ezt a feltevést mára egyértelműen megcáfolták. 1958-ban még az a feltételezés is lábra kapott, hogy Haydn ősei Mosonba települt horvátok lennének (egyébként egykor Alsó-Ausztria több településén is éltek horvátok), de ez sem nyert bizonyítást, viszont azt kimutatták, hogy a nyugat-magyarországi horvátok népzenéje inspirálta a zeneszerzőt. Az előkerült dokumentumok egyaránt bizonyítják, hogy a zeneszerző német anyanyelvű, osztrák származású család gyermeke volt, és felmenői nem parasztok voltak (mint ahogy azt sokáig gondolták), hanem mesteremberek…
Esterházy Pál Antal herceg elhatározta, hogy megszerzi magának az akkor már komoly hírnévnek örvendő zeneszerzőt. … A szerződést 1761. május 1-jén írták alá, de a zeneszerző már az év elején megkezdhette működését az Esterházy-udvarnál. Ezt látszik alátámasztani, hogy az április elsején felvett zenészek szerződése tartalmazta, hogy nemcsak az első, hanem a másodkarmesternek is engedelmességgel tartoznak, márpedig a poszt Haydn működése előtt nem létezett a hercegi udvarban. Valószínűnek látszik az is, hogy az ekkor alkalmazott zenészek többségét már Haydn választotta ki.
Szerződtetésének feltételeit korábban megalázónak gondolták a kutatók (Szabolcsi BenceZenei lexikonában is arról olvashatunk, hogy „Haydn szolgálatba lépett a szó feudális értelmében, és lakáj módjára engedelmességgel tartozott a hercegnek”[16]), de ma az az általános vélekedés, miszerint a hercegi udvarral kötött szerződése lényegesen nem különbözött a hasonló célú, korabeli dokumentumoktól. A zeneszerző nem szolga, hanem hivatásos, belső alkalmazott volt, évi 400 forint fizetéssel, ehhez járultak még különböző természetbeni juttatások, valamint étkezés a tisztviselők asztalánál. Az ő feladata lett a Camer-Musique alkalmazása. Ez magában foglalta a hangszeres zene mellett az egyházi vokális, valamint a színpadi zenét is. A zenészek fölött teljhatalmat gyakorolt, nemcsak szakmai kérdésekben, hanem a magaviselet területén is. Beosztottjaival minden bizonnyal jól bánt, ezt támasztja alá, hogy többükkel személyes jó kapcsolatba került. Zenészei nem egyszer kérték meg, hogy legyen gyermekeik keresztapja.
Összességében Haydn elégedett volt több évtizeden át az Esterházy-udvarban folytatott életével, soha nem keveredett komolyabb konfliktusba kenyéradóival, és elszigeteltségét éppúgy képes volt a maga javára fordítani, mint a saját zenekar és operatársulat nyújtotta előnyöket. Egy alkalommal állítólag megjegyezte: „Nem akadt ott senki, aki összezavarjon, így kénytelen voltam eredeti lenni”.
Alapjában véve három különféle működési területet bíztak Haydnra. Karmesterként naponta kellett a zenekarral és az énekesekkel próbákat tartania, valamint előadásokat vezetnie, ezenkívül neki kellett megírnia zeneszerzőként az előadandó művek nagy részét, végül hivatalnokként is helyt kellett állnia. Ebben a minőségében könyvtárosként, hangszertárosként és személyzeti főnökként kellett tevékenykednie.
Nem sokkal Haydn alkalmazása után Esterházy Pál Antal egészségi állapota rohamosan romolni kezdett, és a herceg 1762. március 18-án meghalt. Mivel nem volt gyermeke, öccse, Miklós vette át az örökségét. Ő még elődénél is lelkesebb zenerajongó volt, aki a korábbinál is nagyobb terveket dédelgetett udvara felvirágoztatását illetően. Ennek következtében Miklós herceg már életében megkapta a „der Prachtliebende” („Pompakedvelő”) jelzőt.
Az új herceg igen nagyra becsülte Haydnt és nagylelkűen is bánt vele: fizetését felemelte 200 forinttal, a barytontriók, valamint a sikeres operaprodukciók után külön aranydukáttal jutalmazta, amikor pedig a mester kismartoni háza két ízben is tűzvész martaléka lett (1768-ban és 1776-ban), saját költségén állította azt helyre. Zenei ízlése természetesen befolyással volt arra, hogy Haydn milyen zenei műfajokat művelt.
Az 1760-as évek első felében a zeneszerző főleg hangszeres zenét komponált, elsősorban szimfóniákat, kizárólag a hercegi udvarban való előadás céljából. Hogy pontosan miként zajlott a mester és zenekara napi munkája, azt nem lehet biztosan tudni. Egyes dokumentumok szerint minden nap meg kellett tudakolnia a hercegtől, hogy aznap szüksége van-e zenei szolgálatra, de más dokumentumok arról számolnak be, hogy rendszeres akadémiát kellett tartania minden kedden és csütörtökön.
1762–1765 között Miklós herceg Kismartonban tartózkodott. Haydn is itt élt feleségével, abban a házban, ahol a többi zenész is lakott.
Haydn Eszterházán (ma Fertőd)
1766-ban befejeződtek az fertődi Esterházy-kastély építési munkálatai. 1768-ban elkészült a színház, egy évvel később pedig a Muzsikaház is (itt voltak elszállásolva a zenészek).[30] Miklós herceg ettől kezdve szinte minden nyarat itt töltött, sőt, a nyári időszakot egyre jobban igyekezett kitolni, hogy minél tovább időzhessen a Versailles-i palota mintájára épített új rezidenciáján. Mivel a zenészek családja Kismartonban élt, ezért olykor nagyon nehezükre esett kivárni, amíg ismét visszatérhetnek a városba. 1772-ben például a herceg tíz hónaposra duzzasztotta fel a nyári tartózkodást. Haydnt ez késztette a Búcsú szimfónia megírására.
Az új rezidencián természetesen virágzó zenei életet kellett kiépíteni a herceg igényeinek a kielégítésére. 1766-ban Werner meghalt, és ezzel hivatalosan is Haydn lett az udvar első karmestere, és persze jelentős szerepet kellett betöltenie a fertődi művészeti élet kialakításában. A mester nagy lendülettel látott munkához. Gondja volt rá, hogy a lehető legjobb énekeseket szerződtessék, akik olasz mestereknél tanultak. Rengeteg sokat ígérő tehetséget gyűjtött maga köré, akik a kezei alatt magas színvonalú előadóművészekké fejlődtek. Mivel a herceg még a császári udvarnál is jobban megfizette muzsikusait, így Haydnnak nem esett nehezére a legjobb zenészek alkalmazása.
Eszterházán folyamatosan foglalkoztatták a zenészeket és az énekeseket. Hetente kétszer-háromszor operaelőadást és két hangversenyt rendeztek. Ezenkívül volt rendszeres kamarazenélés is a herceg magánlakosztályában, amiben magas rangú főurak is részt vettek.
Rendszeresen előfordult, hogy egy magasabb rangú vendég fogadása alkalmából teljesen felfordult az udvar élete. Mária Terézia 1773-ban Eszterházán tett látogatása például különösen jeles eseménynek számított, amelyről még egy külön nyomtatott könyv is kimerítő leírást adott. Haydn a hasonlóan magas rangú vendégek fogadása alkalmából komponálta operáit. A királynő látogatása alkalmából például az Aki hűtlen, pórul jár című dalművét adták elő, valamint a Philemon és Baucis című marionettoperát.
Miklós herceg kifogástalan házigazda igyekezett lenni: 1775-ben például egy főherceg látogatott a palotába, akinek a kedvéért megrendeztetett egy egész vásárt: mutatványos bódékkal, vásári kikiáltókkal, kuruzslókkal. A muzsikosoknak tehát sok dolga volt, a herceg pedig két kézzel szórta a pénzt, ha kedves szórakozásairól volt szó.
A fertődi kastélyban 1766-tól rendezett operaelőadások idővel az udvari zenei élet legfontosabb eseményei lettek. Eleinte Haydnnak csak a legfontosabb vendégek érkezésére kellett operákat komponálnia. 1768-ban La pestratrici című művével felavatták az új operaházat is.
Mivel az udvar az 1770-es évek elején már legalább tíz hónapot töltött Eszterházán, Haydn eladta kismartoni házát. A rövid téli szezont ettől kezdve inkább Bécsben töltötte. Rendszerint a herceg kíséretében utazott a császárvárosba… A hercegi udvarral kötött munkaszerződése alapján elvileg kizárólag az Esterházy udvar számára komponálhatott, és darabjait csakis a hercegi rezidenciákon rendezett előadásokon mutathatta be, Pompakedvelő Miklós úgy látszik, nem vette szigorúan ezt a kikötést. Ennek köszönhetően Haydn művei hamar elterjedtek egész Ausztriában.
…
A sikerek ellenére a bécsi közönséget megosztotta Haydn zenéje. Egyesek kifogásolták, hogy operáiban keverte a komikus és a tragikus elemeket, és hogy általában a komikumra helyezett nagyobb hangsúlyt. A kritikusok véleménye szerint a zeneszerző nem ismerte az operakomponálás szabályait. Eleinte II. József is hasonló véleménnyel volt Haydnról. Egy alkalommal állítólag kijelentette, hogy Haydn zenéje számára nem jelent többet egy jó tréfánál. Az uralkodó hasonló kijelentései nyilván hozzájárultak ahhoz, hogy Haydn nehezen tudott érvényesülni a császárvárosban.
1776-ban állítólag Bécs számára komponálta a La vera Costanza(Az igazi állhatatosság) című operáját, de a szóbeszéd szerint, ahogy betette a lábát a városba, hogy megkezdje a próbákat az énekesekkel, olyan intrikaáradat zúdult rá, hogy attól tartott, még a partitúra elkészítésekor tervezett személyzetet sem kapja meg. Végül maga döntött a visszalépésről, és átadta a helyét Pasquale Anfossinak, aki ugyanazt a szövegkönyvet zenésítette meg. A Haydn-opera bemutatójára így csak három évvel később került sor Eszterházán. A hasonló incidensek arra késztették, hogy belássa az Esterházy-udvarnál viselt tisztsége előnyeit.
A hosszúra nyúló eszterházi tartózkodások elsődleges oka az lehetett, hogy Miklós herceg eredményesen szervezte újra a színházi életet. Szinte minden évben szabályos évadok keretein belül került sor a prózai és a zenés színházi előadásokra, és egy külön kis színházépületben marionettoperákat is játszották. Eleinte a prózai előadások domináltak, de a nyolcvanas évek végére fordult a kocka.[34] 1776-ban állandó operatársulat létesült Eszterházán, amely egészen 1790-ig, Miklós herceg haláláig működött. Ennek következtében látványosan megemelkedett az operaelőadások száma, ami új kötelezettségeket rótt Haydnra.
A zeneszerző eleinte rendszeresen komponált új operákat a herceg számára. …
1779-ben az operaház nagy része leégett, ez azonban nem akadályozta meg Miklós herceget abban, hogy még a tűzvész napján operaelőadást rendeztessen a sebtében átalakított marionettszínházban. …Az újjáépített operaházat La fedelta premiata(A hűség jutalma) című operájával nyitották meg 1781. február 25-én. A mester két utolsó Eszterházy-operája az Orlando paladino(Orlando lovag) és az Armida volt. …Természetesen egy idő után Haydn nem lett volna képes egymaga biztosítani az előadáshoz szükséges darabokat, akkor sem, ha hetente komponált volna új operákat. Ennek következtében más szerzők operáit is színre vitte Eszterházán, jelentősen hozzájárulva ezzel az európai operajátszás színvonalának emelkedéséhez.
…
Összességében elmondható, hogy Haydn valószínűleg a korabeli Európa egyik legjobban felszerelt színházának állt az élén. A színház fénykorában huszonöt énekes állt a rendelkezésére, az adminisztrációról és a személyzetről nem is beszélve. A zenekar húsz hivatásos zenészből állt, a nem itáliai operaházak közül egyedül a Covent Garden érhetett a társulat nyomába. 1790-ig, vagyis Pompakedvelő Miklós haláláig, több mint száz opera hangzott el Eszterházán, az előadások száma pedig meghaladta az ezret. …
Haydn halálakor az osztrák császárváros még javában hadban állt, ezért a mester halálának a híre is csak lassan terjedt el. A temetés a legegyszerűbb keretek között, Michael Haydn Rekviemjének hangjai mellett ment végbe. Aztán a június 15-én tartott hivatalos gyászmise már nagyon ünnepélyes és felemelő volt. Ekkor Mozart Rekviemjét adták elő a zeneszerző emlékére.
Nem sokkal a temetés után Esterházy Miklós engedélyt kért Haydn földi maradványainak exhumálására, hogy a mestert Kismartonban, egy pompás síremlékben helyeztesse végső nyugalomra. Az engedélyt megkapta, de meglepő módon nem tett további lépéseket. Haydn első sírtáblája így csak 1814-ben készült el, amikor a mester egyik tanítványa, Sigismund Neukomm Bécsbe látogatott, és Haydn kedves Horatius idézetével és egy ötszólamú rejtvény kánonnal díszítve, egyszerű sírkövet készíttetett egykori mesterének.
1820-ban Adolphus Frederick herceg látogatott el az Esterházy udvarba, ahol meghallgatta Haydn Teremtését. Ő tette állítólag azt a kijelentést, hogy boldog az az ember, akinek Haydn a szolgálatában állott, és még földi maradványait is birtokolja. A herceg ennek a kijelentésnek a hatására adott utasítást arra, hogy Haydn hamvait azonnal szállítsák át Kismartonba. Amikor felnyitották a sírt, megdöbbenve látták, hogy Haydn koponyája hiányzik. Hamarosan kiderült, hogy Karl Rosenbaum, egykori Esterházy titkár és Johann N. Peter börtöngondnok tulajdonította el a koponyát, ugyanis elhatározták, hogy a Gall-féle kraniometria tanait kiváló emberek koponyáin fogják tanulmányozni. A herceg kénytelen volt fej nélkül eltemetni a testet, de mindent megtett a koponya visszaszerzésének érdekében.
Peter esküdözött, hogy ő Rosenbaumnek adta át a koponyát. Amikor házkutatást tartottak az egykori udvari titkárnál, annak felesége az ágya szalmazsákjába dugta azt, majd a házkutatás alatt betegséget színlelve, egész végig az ágyban feküdt. A herceg végül nagy összeget ígért Rosebaumnak a koponyáért, aki végül egy idegen koponyát adott át neki, a herceg pedig megfeledkezett a fizetségről. Rosenbaum csak halálos ágyán vallotta be az igazat Peternek. Azzal adta át neki a koponyát, hogy juttassa el a Gesellschaft der Musikfreundénak, ahol egy gazdag Haydn-gyűjtemény volt. Haydn koponyája így hosszú ideig ott talált otthonra. Esterházy Pál herceg 1932-ben építtetett Kismartonban egy Haydn mauzóleumot, de a koponya csak 1954-ben került a síremlékbe. A témát a 2009-es Haydn ünnepségek keretén belül Esterházy Péter dolgozta fel Haydn koponyája című színdarabjában.
A 17. század elejéig visszavezethető Bach dinasztia legjelentősebb alakja volt. Eisenachban született, itt tanult meg zenélni; kezdetben apjától, majd árvaságra jutva bátyjától, Johann Christophtól. 1700-ban, a lüneburgi tanulmányai alatt ismerkedett meg behatóan az orgonával, amelynek csakhamar virtuóz ismerője lett. Előbb a weimari zenekarban játszott, majd az arnstadti templom orgonistája lett. 1707-ben Mühlhausenben vállalt orgonistaállást, itt vette el feleségül másod-unokatestvérét, Maria Barbara Bachot.
A következő évben ismét a weimari udvarba került, ezúttal orgonista és kamaramuzsikusi minőségben. 1717-ben elhagyta Weimart, és a kötheni herceg szolgálatába állt. Itt írta kamara- és versenyműveinek jelentős részét. Felesége halála után rövidesen ismét megnősült: Anna Magdalena Wilkent vette el. 1723-ban, a zenerajongó kötheni herceg halála után Bach megpályázta és elnyerte a lipcseiTamás-templomkántori állását. Életének utolsó negyed századában az iskolai és templomi tevékenysége mellett rengeteget komponált, és elvállalta a Collegium musicum igazgatását is. Mindennapjait azonban az anyagi gondok és az iskola vezetésével való gyakori konfliktusok egyaránt megnehezítették. Rohamosan gyengülő látása miatt halála előtt szemműtétet végeztek el rajta, amely nem sikerült, és megvakult.
Hatása a zenekultúrára felmérhetetlen. Művei mély intellektuális tartalmuk és tanító jellegük miatt zeneszerzők nemzedékeire hatottak. Bach művészetében a barokk hangszeres polifónia fejlődésének csúcspontjára érkezett. E stílus legfontosabb műfaja, a fúga általa nyerte el a legtökéletesebb és legkoncentráltabb kifejezőerejét. Munkássága jó részét a vallásos tárgyú kompozíciók alkotják, amelyek alapja a protestáns korál. Művészete a barokk kor zenei törekvéseinek hatalmas összefoglalása, ugyanakkor a XX–XXI. századi kultúrára is elemi hatással van. A Voyager Golden Recordon a legtöbb, 3 műve szerepel; több ezer felhasználással a hangosfilm és a filmművészet egyik leggyakrabban felhasznált szerzője a jelenkorig.
