Lengyelország német megszállásáig hét középiskolai osztályt tudott elvégezni. Rövid ideig egy magánfőiskolán tanult, ezzel egyidőben dolgozott raktárosként, hordárként, bognárként, lakatosként és műszaki rajzolóként. 1940-ben megölték édesapját Katinyban. 1942-től katonaként harcolt Lengyelország függetlenségéért.
Festőművésznek készült. 1946-ban kezdte meg tanulmányait a krakkói Képzőművészeti Főiskolán, de 1949-ben otthagyta és beiratkozott a łódźi filmfőiskolára, ahol 1952-ben kapott diplomát.
A lengyel iskola, vagy más néven a lengyel új hullám egyik elindítója volt. 1954. január 26-án debütált A mi nemzedékünk című filmmel, amelyért megkapta az Állami Díj III. fokozatát.1957. április 20-án volt a Csatorna című film premierje. 1958-ban készült Hamu és gyémánt című filmje a 2. világháború utáni kultuszfilmek egyik első alkotása.
A lengyel sors (Csatorna1956, Lotna1959, Tájkép csata után(Krajobraz po bitwie), (1970) sok filmjének központi témája. Másik vonulatot képeznek az irodalmi művekből készült nagy sikerű alkotásai: Żeromski (Légió1965), Iwaszkiewicz (Nyírfaliget 1970, A wilkói kisasszonyok1979), Reymont (Az ígéret földje1974), Przybyszewska (Danton 1982). A lengyel irodalom legnagyobbjainak műveiből készített nagyon sikeres filmalkotásokat. Világszerte sikert aratott az 1950-es és az 1970-es éveket elemző filmjeivel (A márványember1976, Vasember1981). Számos filmet készített a televízió számára (Halott osztály1977, Évek múltán, napok múlva1980).
Színházi rendezései világhírűek. A Dosztojevszkij: Ördögök című művéből, a krakkói színház művészeivel bemutatott dráma európai színháztörténeti eseménynek számított. Életművéért Oscar-díjat kapott.
Na, gyermekem, minden előzetes híresztelés ellenére az én küldetéstudatomnak is van határa. Itt van. Utoljára rendezett jelenetet az órámon. Választhat: most szépen felmegy az igazgatóhoz, és törvényes úton feljelent az önnel szemben folyamatosan elkövetett emberi hang miatt, vagy kimegy és lenyom 25 fekvőtámaszt a folyosón, vagy mától kevesebb szénhidrátot eszik. Gondolkodási idő nincs.
VOJTINA
Vojtina egyéves: Ül a hintában, egy babát szorongat. Vojtina, ide nézz. Nem néz ide. Inkább félre, vagy még inkább szét. Szóval itt kéne rendet tenni. „Tanárnőnek gyilkos a tekintete.” Hja, fiam, arról nem tehetek. Dagerrotípiával tudom igazolni. Így születtem.
Ha már érdekli, ki vagyok, hát megemlítem: egy kicsinyke plébánián beírtak engem, s azóta is e néven futom át, s töltöm az időt, de egy váratlan cselekmény során közbejöttem, esetleg rájönni véltem, hogy máshol is beírtak, valahol a Vénusz és a Szíriusz között, ahol (állítólag) már boldog vagyok. Szóval, ide ritkán jövök, leginkább csak pontot tenni járok. Elkezdett mondatok, hovatartozások. Valahogy így.
Uralkodása a középkoriMagyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, ezáltal Magyarország nemzetközi szinten is az egyik legfejlettebb európai királysággá vált, aktív külpolitikája és sikeres hadjáratai révén pedig európai nagyhatalommá lett. A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is. Lajos az ötödik leghosszabb ideig regnáló magyar monarcha volt.
Ifjúkora (1326–1342)
Lajos szeretetteljes családi környezetben nőtt fel, és trónörökösnek járó gondos neveltetést kapott. A leendő uralkodó számára fontos jogi, történelmi és politikai ismeretek mellett egyházi nevelői, a boroszlói származású Neszmélyi Miklós udvari pap (később pécsi püspök) és Lackfi Dénes ferences rendi barát bevezették a hittudományba és a hét szabad művészetbe (grammatika, dialektika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene). Lajosnak a nyelvismerete is széles körű volt, megtanulta (a magyar nyelven kívül – amelynek ismeretét apja megkövetelte gyermekei mellett a leendő menyétől is) a kor diplomáciai nyelvét, a franciát (már a szülői házban), továbbá a latint, az olaszt és a németet. Szláv nyelvet nem beszélt, aminek hátrányát különösen lengyel uralkodóként tapasztalta meg. A lovagi ismeretekre, azaz a „hét lovagi készség”-re (lovaglás, úszás, nyilazás, vívás, vadászat, ostáblázás vagy sakk, verselés) pedig Drugeth Miklós, Kistapolcsányi Miklós és Poháros Péter oktatta. Lajos mindhárom nevelőjét szerette, a két Miklós mester saját testével védte a királyfiakat és súlyos sebeket szenvedtek el 1330-ban, amikor Záh Felicián „előre megfontolt gonoszságában és dühöngő haragvágyában nem rettent vissza attól, hogy szörnyen őrjöngő szívvel a már említett király úr, atyánk vérére … szomjazzék”. Lajos királyként sem feledkezett el tettükről, különféle tisztségeket és kiváltságokat adományozott nekik.
A lovagi készségeken túl Lajost megismertették a lovagi eszményekkel, erényekkel is a középkoriNyugat-Európa lovagi történetein, eposzain és hősénekein keresztül (például a Parsifal), amelyek a francia származású Anjouk révén ismertebbé váltak a magyar királyi udvarban, illetve Magyarországon is, (a kor népszerű lovagi cselekedetei ismétlődnek a 15. században keletkezett Toldi-mondakörben is). A kor lovagi erényeit nagy szemléletességgel ismertette meg a királyfiakkal őseik életén és cselekedetein keresztül az András herceg számára készült Magyar Anjou Legendárium. Lajos a példaképeit is híres hősök és lovagok közül választotta, mint például a világhódító Nagy Sándort, de különösen a szintén magyar király apától és lengyel anyától született Szent Lászlót. Eszménye az olyan kegyes, széles látókörű uralkodó lett, aki bátor, erényes, nagylelkű, nagyszerű tetteket visz véghez, valamint pártolja a művészeteket és a tudományokat.
A trónörökös első politikai cselekvésének tekinthető, hogy az 1335-ös visegrádi királytalálkozón ő is ellátta kézjegyével a Habsburg-ellenes magyar-cseh-lengyel megállapodást, valamint az 1338-ban megkötött magyar-morva szövetséget. A trónörökös első hadi tapasztalatait 1336-ban, tízévesen szerezte, amikor a cseh szövetségest támogató magyar és lengyel segédcsapatokat vezette a Habsburgok ellen (az 1335-ös visegrádi királytalálkozó megállapodásainak megfelelően) Ausztriában és Bajorországban. A hadjárat végül harc és győzelem nélkül ért véget, a kis hadvezérben csak a kitűnő háborús koszt maradt meg, ami feltehetően a királyné édesanya gondoskodásának megnyilvánulása volt.
1342. július 16-án, apja halálakor tizenhat éves volt. Nem sokkal ezt követően, július 21-én koronázták magyar királlyá Székesfehérvárott az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak”.
Uralkodása
Külpolitika
Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel, így energikusan próbálhatta elérni nagyváradi fogadkozásában összegzett külpolitikai céljait.
Lajos buzgó katolikus, egyben a lovagi erényeket megtestesítő férfi volt, aki emellett erős kézzel irányította országait. Feltétlen híve és biztos támasza volt a pápaságnak, még annak ellenére is, hogy az nem mindig szolgálta (ki) az érdekeit. A pápa kérésére gyakran viselt hadat „az igaz hit védelmében”; hol a pogánylitvánok, hol az eretnek (bogumil) vagy ortodox kereszténydélszlávok ellen.
Lajos nem véletlenül szolgált rá a „lovagkirály” elnevezésre: míg apja, Károly Róbert csak szükségből „húzott kardot” (ld. a szerencsétlen havasalföldi hadjárata), addig Lajos uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni hadjáratok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nem egyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Kedvelt időtöltése volt a vadászat – 1353-ban egy sebesült medve majdnem végzett is vele.
Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték.
A törvény tartalmazta az Aranybulla megújítását, és az 1222-es oklevél keletkezése után másfél évszázaddal a nemesi szabadságok alaptörvényévé vált. Kimondta az egyazon szabadság (latinul unus eademque libertas) elvét, azaz a köznemességnek azonos jogokat biztosított a főnemességgel (legalábbis Werbőczy későbbi értelmezésében; eredetileg a magyarországi, illetve a horvát és szlavón nemesek egyenjogúságát deklarálták). Fontos még az ősiség törvénye, amelynek értelmében ha kihalt egy birtokos család, a földek a Szent Koronára szálltak vissza – az Aranybulla ugyan lehetővé tette a szabad örökítést, de úgy tűnik, az nem került át a gyakorlatba, és a király rendelkezésével csak ezt a helyzetet rögzítette.
A törvények jelentőségét az is növeli, hogy a Magyar Törvénytárba, a Corpus Juris Hungaricibe nem kerültek be az 1222 és az 1351 között hozott magyar törvények.
Jobbágyság
A pestisjárványt (és korábbi tatárjárást) megszenvedett országban az úrbéri viszonyokat is rendezni kellett. Akkoriban kb. kétmillió ember élhetett a Kárpát-medencében, így még sok szabad földterület volt, és a földesurak igyekeztek megbecsülni a munkaerőt. Nyilván komoly problémát jelentett a más nemesek jobbágyainak elrablása, mivel a király fontosnak tartotta ennek megtiltását.
Az egységesen szedendő kilenced (adó) bevezetésével a jobbágyoknak a szegényebb birtokosok kárára történő átcsábítását kívánta megakadályozni (mert a jobbágyok szabadon költözhettek egyik úrtól a másikhoz). A jobbágyok ezentúl egységesen terményük kilencedik tizedét fizették bérként földesuruknak (vö. az egyháznak fizetett tizeddel) és a telkenkénti adót, vagyis a kamara haszna részét képező kapuadót, továbbá a rendkívüli adókat és egyéb járandóságokat.
Polgárság, városok
Lajos uralkodása idején nyugat-európai léptékkel mérve még kevés igazi városa volt a Magyar Királyságnak. A meglevők Károly Róbert uralkodása alatt kezdtek erőre kapni, és Lajos uralma idején tovább erősödtek. Növekvő jelentőségüket mutatja, hogy az Endre megkoronázása fejében a pápának küldött 44 000 aranyforintot is a városokon hajtották be mint különadót. A Szepesszombati Krónika szerint „… ez a király és az apja nagyon szerették a magyarországi városokat, és felemelték őket, és javították állapotukat”.
A városok fejlődésével párhuzamosan kezdtek a különféle mesterségek művelői jogaik védelmében céhekbe tömörülni. Ez azt jelentette, hogy a gyakoribb mesterségek művelői (például mészárosok, szabók, pékek stb.) városonként céhet alapítottak. A céhek törvényeikkel megszabták a tagok számára mesterségük művelésének fontosabb körülményeit.
A magyarországi Anjouk idején kezd elterjedni hazánkban a gótika. A király 1343-ban jelentős építkezésekbe kezdett Diósgyőrváránál, amit még apja örökölt az Ákos nembeli Ernyéktől. A lakótorony négy belső toronnyal épült meg, és benne található Közép-Európa legnagyobb lovagterme, melynek alapterülete 380 m². A lovagkirály egyébként Visegrádon rendezte be székhelyét, bár 1347–1355 között az udvar Budára költözött.
A Budavári Nagyboldogasszony-templomot Lajos uralkodása idején, 1370-ben alakították át gótikus stílusban. E stílusban épülnek templomok az ország más, nagyobb, gazdagabb városaiban is: Lőcse (Szepesség), Kolozsvár (Erdély). Lajos alatt a koldulórendek is nagy támogatásokat kapnak, ekkor épülnek városaink megmaradt középkori kőházai, kapualjukkal, ülőfülkéikkel.
Művelődés
Nagy Lajos uralkodása idején történt a pécsiegyetem megalapítása (1367), ami azonban rövid életűnek bizonyult (a király uralkodása idején egyébként a krakkói univerzitás is hanyatlásnak indult). Egyre többen adták tanulásra a fejüket. Az országban akkoriban nagyon kevesen tudtak írni-olvasni, de egyre több ember látta be a tanultság hasznát, különösen a peres ügyekben.
Gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy gazdagabb birtokos kitaníttatta valamely jó képességű rokonát, hogy később segítségére legyen ügyei intézésében. Egy ilyen, szegényebb rokon levele fennmaradt, ebben pénzt kér a tanulásához: „Szükségem volna, hogy bizonyos dénármennyiség mosolyogjon rám, mert nemhiába írja a költő: »Szitával merít vizet, aki könyv nélkül akar tanulni!« Innen származik óhajunk, hogy küldjetek nekem Isten és vérrokonságunk okából bizonyos pénzmennyiséget”
Krónikások
Lajos uralkodása alatt működtek azok a krónikások, akiknek írásai felbecsülhetetlen források manapság is Lajos koráról. 1358-ban kezdte el ismeretlen szerző (talán Kálti Márkkanonok) valószínűleg Lajos utasítására a Képes krónika megírását, amely Károly Róbert koráig tárgyalja a magyar történelmet. Szintén Lajos uralkodása alatt készítette feljegyzéseit a korról Küküllei János kanonok (később főesperes) és a ferences rendiNévtelen Minorita.
Szintén Lajos korában, 1370 körül készült el a 15. századiJókai-kódexben fennmaradt legendafordítás Assisi Szent Ferencről, amelynek nyelvtana erősen tükrözi a latin eredetijét, nyelvállapota pedig meglehetősen archaikus.
A szobor értékét mutatja, hogy Buda török általi bevétele (1541. augusztus 29.) után állítólag maga Nagy Szulejmán védte meg a műalkotást: „E szobrot senki meg ne nézze, a muzulmánok ne lássák – rendelkezett róla, majd a »a nyakán levő kasmíri sálat leoldván, az alakot befödte véle s az összetöretéstől megmentette«.” A szobornak másolatai vannak Budapesten és Kolozsváron.
Lajos korában készült a zselízi templom egyik falfestménye, amely Vesszős György megítéltetését ábrázolja. Vesszős György állítólag azonos azzal a Magyar György nevű vitézzel, aki Aversa városában Lajos parancsára lefejezte Durazzói Károly herceget. A vitéz sok embert megölt a nápolyi hadjáratokban, és később bűneit bánva, vezekelve Európa több országába elzarándokolt.
Megítélése
Lajos a „Nagy” jelzőt (latinul: Grandis) először Lorenzo de Monacis velencei követségi titkár 14. század végén készült krónikájában kapta, elsősorban emberi és lovagi nagyságára utalva. Melléknevét a mai értelemben a 19. század nemzeti romantikus történetírói adták a királynak, így az 1945 utáni történetírás elvitatta tőle. Ma újra az a nézet az uralkodó, amely szerint jogos a neve melletti „Nagy” jelző. A magyar nemzeti romantika a reformkorban a kisszerűnek tekintett jelenből (a 19. század első fele) többször merített, tekintett vissza Magyarország általuk nagyszerűbbnek tartott történelmi korszakaiba.
Lajos negyven évéből leginkább az ország temérdek pénzét elnyelő, tartós eredményt nem hozó diplomáciai vállalkozásai és hadjáratai ismertek (Lajos uralkodásának negyven esztendejéből csak három háború nélküli éve volt az országnak: 1342, 1375, 1376). Azonban ezek a hadjáratok (főleg az itáliaiaiak) éppen azt mutatják, hogy az akkori Magyar Királyság erős és stabil hátország volt. Lajos hadjáratai nagyon igénybe vették az ország politikai, pénzügyi és katonai teherbíró képességét, de a Károly Róbert által stabilizált államszervezet sikeresen kiállta ezeket a megpróbáltatásokat.
Magyarország Lajos uralma alatt európai nagyhatalommá vált („Magyar Archiregnum”) és Lajos diplomáciai tevékenysége közvetlen érdekeltségein kívül is kiterjedt több európai államra, sem Lajos előtt, sem utána nem volt magyar uralkodó, aki ilyen aktív külpolitikát folytatott volna az ország határain túl minden irányban. Lajos belviszályoktól és külső támadásoktól mentes királysága, melyben egyetlen komoly negatívumot a pestisjárvány jelentett, lehetővé tette a társadalom válságoktól mentes fejlődését, mind politikai, mind gazdasági tekintetben.
R-t hithű katolikusnak nevelték. Az is lett. Templomba járt, férjhez adták, esténként részegen megverték.
R elment a templomba, imádkozott egy igazit, és megírta levelét a pápának, hogy engedje elválni. Nem készített másolatot, milyen tanulságos lenne. A levél írása közben már terhes volt apámmal egy másik férfitól. És a pápa engedett. Hja, az úr a Vatikánban is úr.
J tökéletes férj lett, ambiciózus paraszt, napestig fáradatlan, és józan életű. 1945 telén elbújtatta a család nőtagjait, hogy ne találják meg őket. Egy egész éjszaka állatták meztelenül, térdig a hóban. R ott maradt három gyerekkel.
Soha, még egy „hülye” sem hagyta el a száját, de minden ősszel, ha megjöttek a legyek, elkurjantotta: „Hogy mé’ nem baszta meg Noé azt a rohadt legyet, amikor beszállt a bárkájába!” Cséplőgép, kuláklista. B, a kisebbik lánya nem lehetett tanár, elment T-val kocsmárosnak. T minden éjjel, miután a falu népe elhordta magát, ott maradt, rendbe tette a napi bevételt. Nem kellett volna. Egy ütés a koponyára, no lám, úgy maradt. Fémkoporsó. Torkomban lüktet közeled.
R, özvegyen maradt lányával és unokáival élt, és amikor már beállt a demencia, a mindig keze ügyében lévő kereszttel jól fejbe vagdosta az ápolónőt. Mindig feketében járt. Egy végtelenül ostoba pap temette. Torkomban lüktet közeled.
„Andrássy Gyula…Nagy úr tudott lenni, a nélkül, hogy gőgös legyen, mindenkit megnyert, sőt megigézett, a nélkül, hogy leereszkedőnek látszanék.” (Mikszáth Kálmán)
„„Ha a közjóról van szó — mondta —, akkor nem szabad provinciális szempontoknak hódolni, mert különben lehet ugyan az ember jó zempléni, de sohasem jó hazafi.” (1844)
Hazafias szellemű nevelést kapott, a család hagyományosan ellenzéki szellemű volt. Középiskolai tanulmányait a budaiKirályi Katolikus Egyetemi Főgimnáziumban végezte. Ifjúkorában a reformkor pezsgése igen jelentős hatást gyakorolt rá. Jogi tanulmányainak befejezése után a korabeli arisztokrata ifjak szokását követve hosszú külföldi utazást tett. Példaképeként tisztelte Széchenyi Istvánt, akivel a Tisza szabályozása kapcsán személyesen is megismerkedett. A „legnagyobb magyar” felismerte kitűnő képességeit, és nagy jövőt jósolt az akkor politizálni kezdő fiatalembernek: „minden lehet belőle, még Magyarország nádora is”.
1851-ben távollétében halálra ítélték, és jelképesen (in effigie) felakasztották a szabadságharcban való részvételéért. Kisebb megszakításokkal a francia fővárosban élt ezután, ahol élénken részt vett a társasági életben. Kora egyik legszebb férfiának tartották. A párizsi hölgyek a „szép akasztott” (le beau pendu) néven emlegették. Kendeffy Katinka grófnővel az emigrációban kötött házasságot.
A kiegyezés
1857-ben hazatérhetett. Azonnal bekapcsolódott a politikába, Deák Ferenc követőjeként. Kegyelmet nem kért, a főispáni tisztséget sem vállalta el újra, meg kívánta várni, míg újra alkotmányos viszonyok jöhetnek létre. […]
A kiegyezést előkészítő tárgyalások egyik vezetője lett, az azt megszövegező, ún. Hatvanhetes bizottság tagjaként. Deák számára fontos volt Andrássy diplomáciai és politikai tehetsége, a bécsi udvar által iránta tanúsított elfogadottságára szükség volt ahhoz, hogy a császár is rugalmasan álljon a kiegyezés kérdéséhez. Ezen kívül az Erzsébet császárné és Andrássy közötti jó viszony is döntő fontosságú volt a kitűzött célok elérése szempontjából.
Jelentős érdemeket szerzett a dualista államon belül az önálló modern magyar államszervezet megteremtésében. Politikai helyzete kényes volt, mivel miniszterelnökként nem ő, hanem Deák volt a parlamenti többség vezetője, másrészt ekkor még a kiegyezés ellenzőinek tábora is igen erős volt. Andrássynak jelentős szerepe volt a horvát-magyar kiegyezés (1868) létrejöttében, a nemzetiségi törvény megalkotásában és az önálló magyar Honvédség megalakításában. Miniszterelnöksége idején került sor az Állami Számvevőszék felállítására, a közigazgatás és a bíráskodás szétválasztására, a Határőrvidékek feloszlatására.
Később főleg a magyar közvélemény nyomására szakított az oroszbarát politikával, és a Monarchia semleges maradt az 1877–78-as orosz–török háborúban.
Külügyminiszterségének legnagyobb eredménye az 1878-ban megtartott berlini kongresszus volt, amely gátat vetett a háború következtében a Balkán felé megindult orosz térfoglalásnak. A Balkán helyzetét rendező nagyhatalmi konferencia során az Osztrák–Magyar Monarchia lehetőséget kapott Bosznia-Hercegovina megszállására. Ennek kapcsán főleg a nagy költségek és az elrendelt mozgósítás miatt számos bírálatot kapott. Ezek hatására lemondott, ami előtt még sikerült megkötnie a Német Birodalommal azt az alapszerződést, amelyet a kiegyezés mellett élete másik fő művének tekintett.
Utolsó évei
Élete utolsó éveit elhatalmasodó betegsége miatt tőketerebesi kastélyába visszavonulva töltötte, továbbra is figyelemmel kísérve a közéleti eseményeket. A pesti állami temetési szertartásán sokan részt vettek, többek között Erzsébet magyar királyné is. Sisi leánya, Mária Valéria főhercegnő, így ír Andrássy temetéséről naplójában: „Február 21. Ma temetik Andrássyt. Mama özvegyéhez utazott – én később mentem utána. – Amikor a Mama elment, biztosította Andrássy özvegyét hűségéről, odaadásáról, szeretetéről, és arra kérte, hogy ő és fiai minden helyzetben támaszkodjanak rá. Mama azt mondta nekem, hogy csak most jött rá, mi volt számára Andrássy: először érzi magát egészen elhagyatva tanácsadó és barát nélkül.” A temetés után a grófot, az ottani kastélyparkban álló mauzóleumában helyezték örök nyugalomra, ahol feleségével együtt nyugszik. Halálának helyén, a horvátországi Voloskón utolsó lakhelyét emléktábla jelöli.”
Diákjainkkal elmentünk az Átriumba megnézni a Holt költők társasága előadást.
Kicsit szorongtam – milyen lesz a film után? Remek volt.
Azután azon gondolkodtam, hogy ez a mű, habár angol-amerikai, milyen jól leképezi napjaink magyar iskoláját. Igaz, ma már nem verjük a gyereket – csak a gyerekotthonokban.
És a film óta kínoz a kérdés: meddig lehet lázítani, felrázni? Hiszen itt egy diák öngyilkos lesz. Meddig lehet szembenevelni a szülői házzal? A tantervvel? Megoldhatatlan problémák.
Tanárnak lenni olyan, mintha a Niagara felett kihúzott kötélen kellene átmenned.
És innen már csak egy lépés a rendszerkritika. Miért? Miért kell nekem ezt elszenvednem? Fölösleges kérdés. Ez van. „Az istenadta” így akarta. Nem kellett hozzá választási csalás. Naponta tapasztalom, hogy sokaknak, a többségnek? ez kell.
Egy mindentudó guru, akik elvezeti őket a Kánaánba. Hogy ez a guru sehova nem vezet, ez nem érdekli őket, mert hisznek benne. A hit nagy dolog. És rendkívüli gyávaság. Az önálló gondolkodásra, integritásra.
Maradok a „Cogito ergo sum”-nál. A „carpe diem” nem nekünk való ezen a tájon, ahol hullák társaságában telnek napjaink. Rég levitézlett erkölcsi hullák szobrai között. „Ezek ilyen társadalmak.” – ahogy Spiró György mondja.
„Jászi Oszkár (született Jakubovits)Nagykároly, 1875. március 2. – Oberlin, USA, 1957. február 13.) társadalomtudós, szerkesztő, politikus, a Magyar Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, majd emigráns politikus, egyetemi tanár. A liberalizmus elvein és társadalmi, politikai és nemzetiségpolitikai reformelképzeléseken alapuló radikális rendszerkritikával bírálta a korabeli Magyarország viszonyait. A konföderáció eszméjére alapuló nemzetiségi politikája és demokratikus eszmerendszere minden autokratikus huszadik századi magyar rezsim ellenségévé tette.
Gimnáziumi tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte el a nagykárolyipiaristáknál. Tizenhét évesen iratkozott be a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karára, ahol 1896-ban doktorált, majd a Földművelésügyi Minisztériumnál vállalt állást. 1906-tól csak tudományos és politikai törekvéseinek élt.
Huszadik Század
Két egyetemi tanára, Pulszky Ágost és Pikler Gyula körül alakult ki az a szellemi kör, amely a modern társadalomtudományi gondolkodás, a szociológia módszereit és szempontjait magáévá téve fordult szembe a nemzeti historizmus történet- és társadalomszemléletével. 1900-ban Jászi e kör tagjaként egyike volt a Huszadik Század című társadalomtudományi folyóirat megalapítóinak, s hamarosan a lap két évtizeden át meghatározó szerkesztőjévé és szerzőjévé vált. Tagja volt az 1901-ben Pulszky Ágost elnökletével megalakult Társadalomtudományi Társaságnak is.
Polgári radikalizmus
A Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság élesen rendszerkritikus, demokrata, liberális köreiből formálódott a „polgári radikalizmus” eszmei és politikai irányzattá 1906 derekára. A folyóirat 1907. januári számának élére írt programadó cikkében (Az új Magyarország felé) Jászi olyan radikális függetlenségi politikát körvonalazott, amely megteremti a (Monarchiával szembeni) gazdasági önállóságot, az önkormányzatokat, a közoktatási reformot, az egyházi birtokok szekularizációját, a teljes gondolat-, sajtó-, gyülekezési és sztrájkszabadságot, továbbá szakít a kisebbségek magyarosításával és azon lesz, hogy lehetetlenné tegyen minden nacionalista izgatást. A polgári radikális és szociáldemokrata értelmiségiekkel együtt ő is részt vett előadóként az 1908-ban létrejött Galilei Kör rendezvényein. 1914. június 6-ánBudapesten megalakult az Polgári Radikális Párt, amelynek Jászi lett az elnöke. A párt nagyváradi alakuló gyűlésére írta az elnöki tanács tagjává választott Ady Endre a Várnak a táborozók című versét.
Háború és őszirózsás forradalom
Az 1914. június 28-aiszarajevói merénylet után a háborús hisztéria közepette Jászi a mellett érvelt, hogy nem a fegyveres bosszú, hanem „az általános választójog és a demokratikus népállam gondolatának” kellene felerősödnie. A háború kitörése előtt azt írta Adynak: „Ha valami csoda nem jön, a világtörténelem legnagyobb katasztrófája előtt állunk.” 1915 őszétől 1917 derekáig maga is haditudósítóként járta a frontokat.
1918 októberében, az őszirózsás forradalom előtt részt vett a Magyar Nemzeti Tanács megalakításában, majd a Károlyi-kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere lett. Megbeszéléseket folytatott az ország nemzeteinek/nemzetiségeinek képviselőivel. Az elszakadásra készülő nemzetiségi vezetőknek Magyarország „Keleti Svájccá” alakítását, vagyis föderalizálását ajánlotta. A Magyarországot alkotó nemzetiségeknek, így a ruszinoknak, németeknek, szlovéneknek olyan jogokat kívánt biztosítani, amelyekben autonóm entitások hozhatnak létre. Ennek megfelelően mondták ki a nemzetiségileg rendkívül sokszínű Bánságban a Bánáti Köztársaságot, melyet a szerb-francia csapatok lerohantak, majd Románia és Szerbia osztotta föl, továbbá tervezték nyugaton a Vendvidéken ún. Szlovenszka krajina létrehozását, ami végül inkább egyesült a Szerb–Horvát–Szlovén Állam részét képező Szlovéniával egyesült (ezzel kapcsolatban Jászi muraközi-vendvidéki közös autonómia létrehozását javasolta a terület kis mérete okán). A felvidéki szlovák és ruszin önkormányzat kialakítását is célul tűzte ki, ahol Slovenská krajina és Ruska krajina néven alakítottak volna entitásokat, de ez sem sikerült.– A Károlyi Mihály miniszterelnök vezette kormányküldöttség tagjaként Belgrádban részt vett a belgrádi egyezmény aláírását megelőző tárgyalásokon. A kormány által kezdeményezett, és Erdély szempontjából meghatározó jelentőségű, a Román Nemzeti Tanács vezetővel folytatott aradi tanácskozások (1918. november 13–14) irányítója volt.[3] – Törekvései kudarccal jártak, ezért 1919. január 19-én lemondott. Jászi Károlyi legfőbb külpolitikai tanácsadója is volt, 1919 tavaszán a Külügyi Tanács elnökévé is kinevezték.
Épp olyan élesen támadta a tanácsköztársaságot, mint a rá következő Horthy-rendszert, és sokáig bizakodott abban, hogy rövid időn belül az utóbbi is megbukik, s ismét az őszirózsás forradalom demokratizmusa lehet úrrá az országban. Ez nem következett be, őt magát pedig a budapesti egyetem 1920-ban megfosztotta professzori címétől, s a Horthy-korszak hatóságai mindvégig legfőbb ellenségeik közt tartották számon.
1925-től 1942-es nyugdíjazásáig az Egyesült Államokban volt az Ohio állambeli Oberlin College politológiaprofesszora. Évente látogatott Európába, de Magyarországra nem is próbált beutazási engedélyt kérni. A második világháború után egy ideig abban bízott, hogy a szovjet katonai jelenlét dacára lehetővé válik Magyarország demokratizálódása és a dunai népek összefogása, de amikor 1947-ben Budapestre látogatott, be kellett látnia e remény hiábavalóságát.
Károlyi Mihállyal való politikai egyetértése, amely az őszirózsás forradalmat megelőzően és a Károlyi-kormány idején teljes volt, az emigrációban egyre inkább megbomlott. Jászi igyekezett hozzájárulni Károlyi forradalomban játszott szerepének tisztázásához, az őt ért rágalmak szertefoszlatásához, de élesen szembefordult a bolsevizmussal, és egyre keserűbben szemlélte Károlyi rokonszenvét a szovjet rendszer iránt. 1948-ban végül, Károlyinak a magyar kommunisták mellett vállalt szerepe miatt hosszú időre felfüggesztette vele barátságát. Levelezésük hangvétele csak később enyhült, s mint L. Nagy Zsuzsa Jászi amerikai irathagyatékát áttekintő tanulmányából kiderül, Jászi halála előtt Károlyi életrajzát kezdte el írni, amelyből csak néhány fejezet vázlata készült el.
1956 októberében már súlyos beteg volt, a forradalom hírei nem juthattak el tudatáig.
Szabadkőműves pályafutása
Jászi 1906-ban már ismert teoretikusként lépett be a szabadkőművességbe (Demokratia páholy) és annak radikális irányvonalát szerette volna megerősíteni. Páholyából 1908-ban kilépett, hogy másokkal együtt megalapíthassa a radikális Martinovics-páholyt, amelyben 1911-ben főmesterré választották. Ennek a páholynak lett – Jászi hívására – barátja, Ady Endre is a tagja. Jászi a Martinovics-páhollyal és a többi radikális páhollyal együtt próbálta a szabadkőművesség egészét progresszívabb irányba fordítani. Küzdöttek a szekularizáció, az általános és titkos választójog szabadkőművesi programponttá emelése érdekében. Ennek érdekében terelték egyre radikálisabb irányba a szabadkőműves Világ című újságot is. Ekkor még bizakodó volt:
„
Midőn tehát a Martinovics-páholy vezetésére vállalkoztam, ezt abban a meggyőződésben teszem, hogy a szabadkőművesség fontos és számottevő eszköze lehet Magyarországon az emberi haladásnak.…
”
– Jászi Oszkár (1911)
Jásziék csalódtak a magyar szabadkőművességben politikailag: a szövetség nem tette magáévá a radikalizmus eszméit, nem vált a társadalmi haladás magyarországi zászlóvivőjévé; s a Martinovics-páholy szándéka a szövetség progresszív intézmények iránti anyagi támogatását illetően is csak részlegesen vált valóra. A Magyar kálvária magyar föltámadás című könyvében keserűen emlékezett meg a korabeli magyar szabadkőművesség opportunizmusáról.
„
a kőmívesség nagy többsége legföljebb rokonszenvezett a modern demokrácia törekvéseivel, de azokért igazi áldozatokat hozni sohasem mert. Egy nagyon kiváló, de nagyon kicsiny, művelt, bátor és áldozatkész kisebbség mellett, az átlag szabadkőmíves-vezér típusa mindvégig az a középszerűen szavaló és jóétvággyal „vakoló” (vacsorázó) lelkes közéleti férfiú maradt, aki ugyan merészen ágált a „sötétség hatalmasságai” ellen a páholyműhelyeknek a nyilvánosságtól elzárt félhomályában, de aki – ha a helyzet komolyra vált – alázattal félreállt a mindenkori főispánok és államtitkárok egyetlen kézlegyintésére.
”
– Jászi Oszkár (1920)
1947. őszi hazalátogatása során, a páholyában több mint félezres hallgatóság előtt mondott beszédet.
Tisztelői 1989-ben kezdeményezték a Jászi Oszkár Külpolitikai Társaság létrehozását, amely hivatalosan 1991. januárjában alakult meg. A Társaság rendszeresen megemlékezéseket szervez Jászival kapcsolatosan: mind tudományos tanácskozásokat, mind civil rendezvényeket.
1991-ben valósulhatott meg végakarata, amelynek értelmében hamvait hazahozták Oberlinből, és szülei farkasréti sírjában, magyar földbe temették. A szertartáson méltatta a köztársasági elnök és az országgyűlés elnöke is. Szüleivel közös sírboltban nyugszik.
Sírfelirata: „S hogy folyósan szélesedtek az ő utjai, ugy ömölgettek felé mindenünnen a magyar becsületesek és intellektuelek utjai.” (Ady Endre)
A Jászi által alapított, 1950-ben betiltott Martinovics szabadkőműves páholy 1956 augusztusban Párizsba „emigrált” (párizsi magyar emigránsok működtek benne tagként) , ezért az 1992-ben hagyományait követő Budapesten újraalakult páholy, nem a Martinovics hanem Jászi Oszkár nevét vette fel. A Jászi Oszkár páholy a mai napig is működik, a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves Nagypáholy egyik páholyaként.
Azt hivém, hogy életem, Filozóf módjára, Csöndes daccal végzem majd, Ha jutok fogytára.
Azt hivém: tört dal lesz az Mely derülten játszik, Míg rájegyzi jámbor kéz: „A többi hiányzik.”
Most látom, hogy ami volt, Eltűnt édes mámor; „Vanitatum vanitas” Maga is a húmor.
Nem marad Kómosz velem, Sem a szende múzsák, Csak a húmor-nélküli Puszta nyomorúság.
(1880. dec. 10)
1817. március 2-án született Nagyszalontán, református, paraszti családban. Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt. Születésekor nővére már régen férjhez ment. Három- négyéves korában megtanult olvasni, hamuba írt betűk segítségével. Apja rengeteget mesélt neki a Toldikról, megszerettette vele a magyar népköltészetet és az irodalmat. Csodagyereknek tartották, és már iskolai évei alatt városszerte ismertté vált verseiről. Hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a Debreceni Református Kollégiumban tanult. Mivel reményei nem váltak valóra, és pénze is kevés volt, 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre segédtanítónak, „praeceptornak”, hogy pénzt szerezzen tanulmányai folytatására. Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor, aki megnyitotta jeles könyvtárát Arany előtt, és ennek köszönhetően éjjel-nappal olvasott. A német és francia nyelvben is elmélyült, és latinból, németből fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett. Egy év múlva visszament Debrecenbe, ahol tanárai is felfigyeltek rá. Az iskolai egyhangúságot megunó Arany azonban ekkoriban nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, így 1836 februárjában önként elhagyta a kollégiumot. Ez a kilépés azt eredményezte, hogy középfokú tanulmányait nem fejezte be, és emiatt nem kaphatott végbizonyítványt sem.
Gyakran járt színházba, hiszen Debrecenben erre bőven volt lehetősége. Az alig húszéves ifjú 1836 februárjában a Debrecenben működő színtársulathoz szegődött egy évre. A társulat azonban a korra oly jellemző módon pár hónap múlva feloszlott. Ezután egy vándorszínész csapathoz csatlakozott Erdélyben. A néhány hónapig tartó sanyarú hányattatás során megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort, továbbra sem jött a nagy színészi szerep. Egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját, ezért elhagyta a társulatot, és gyalog hazaindult.
Otthon megtudta, hogy apja megvakult, anyja pedig haldoklott, és két héttel később, hazaérkezése után kolerában megbetegedve elhunyt.Egyháza és a város részvéttel tekintett a fiú sorsára, és megválasztották őt segédtanítónak majd aljegyzőnek Nagyszalontán.
Az 1836-tól 1840-ig terjedő időszakban is sokat olvasott: Shakespeare-t , elővette Homéroszt is, Molière-t kezdett olvasni. Ez időszakban találta meg élete párját is, és fontos lett számára, hogy házasságához biztos anyagi hátteret teremtsen, így kevesebb ideje maradt az irodalom tanulmányozására.
Nagyszalontán, 1840-ben vette feleségül Ercsey Juliannát. Munkájában szorgalmas és kiegyensúlyozott volt, kitanulta a földmérést. Házasságukból 1841-ben született Juliska lánya és 1844-ben László fia, aki később ismert bankár, népköltészetgyűjtő, Arany hagyatékának gondozója, kitűnő költő és irodalomtudós lett. Halála után fia rendezte sajtó alá Arany hátrahagyott iratait és levelezését.
1842 tavaszán Arany egykori tanulótársa, Szilágyi István az irodalmi munkásság folytatására buzdította: elsősorban a görög tragédiaszerzők fordítását javasolta neki. Szilágyi István inspirálására, teljesen egyedül tanult meg angolul. Beszélni nem tudott, csak az írásképet ismerte. Az angol szövegeket összevetette a német fordítással, és így kezdett el nyelvtankönyv segítségével lépésről lépésre haladva egyre jobban elmélyülni az angol nyelvű irodalomban. A nyelv olvasásában jártasságot szerezve Shakespeare-t kezdte tanulmányozni és fordítgatni.
1845 nyarán írta az Elveszett alkotmány című szatirikus eposzt, amelyet beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposzpályázatára és vele a 25 arannyal járó pályadíjat is elnyerte, bár Vörösmarty nem volt teljesen elragadtatva, és bírálta hexametereit. 1846-ban a Kisfaludy Társaság ismét irodalmi pályázatot írt ki, amelyre megírta a Toldit.Olyan győzelmet aratott, hogy nemcsak a pályadíjat nyerte meg, hanem egyszerre ünnepelt költő lett. Petőfi volt az egyik első, aki üdvözlésére sietett, és ismeretlenül is levélben köszöntötte őt.
1847 nyarán Petőfi meglátogatta Szalontán, és ettől kezdve szoros barátság szövődött köztük, és rendszeresen leveleztek egymással. Ez a levelezés jelentős kor- és irodalomtörténeti emlék is egyben. Úgy írt és fordított ez időben, hogy közben napi tíz órai hivatali munkáját is ellátta, és családjára is odafigyelt.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt néhány verset és kisebb elbeszélést írt a folyóiratokba, és néhány közéleti helyzetdalt is. Ilyen például a Nemzetőr-dal. Nemzetőrként részt vett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli katonai szolgálatban. Az ostromról így írt a Bolond Istókban: „Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer, / Tenni kevés – de halni volt esély)” Jegyzői hivatalát 1849 tavaszáig megőrizte, de a város nem tudta fizetni a tisztviselőit, ezért a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumnál vállalt fogalmazói állást. Hivatalával összefüggésben Debrecenbe, majd Pestre költözött. Mindeközben családja végig Szalontán maradt, ahol otthont adtak Petőfi családjának 1849-ben.Június végétől megkezdődött a cári csapatok előli menekülés. Nagyszalontán keresztül vonultak vissza Görgei tábornok egységei. Néhány napig nála húzta meg magát Vörösmarty Mihály. A világosi fegyverletétel után nem tartóztatták le, rövid bujdosás után közéleti szerepet nem vállalva visszatérhetett Szalontára.
1851-ben a Nagykőrösi Református Gimnáziumban a magyar és latin nyelv és irodalom tanárává választották Tíz éven keresztül lelkiismeretes és pontos tanár volt. A gimnáziumban ekkor számos tudóstanár működött.
A Magyar Tudományos Akadémia1858-ban rendes tagjává választotta. Székét Zrínyi és Tasso című értekezésével foglalta el. Ekkoriban sokat betegeskedett, gyomorbántalmak kínozták. 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, így Pestre költözött, és még az év november 7-én megindította a Szépirodalmi Figyelőt. Ennek melléklete volt Arany külön lapja a Koszorú. 1865-től a Magyar Tudományos Akadémia titkára, majd főtitkára lett. A főtitkári teendők alól megromlott egészsége miatt több ízben is kérte felmentését. 1879-ben mikor harmadszor kérte a felmentését, már elfogadták. A döntéshozóknak közben az is feltűnt, hogy főtitkári fizetését, melyet egyébként az alapszabályok életfogytig biztosítottak neki, már az eltelt két évben sem vette fel. Arany ki is jelentette, hogy végleges visszalépése után sem fogja azt elfogadni. Ezért arra kérték, hogy legalább az akadémia palotájában levő főtitkári lakást használja a továbbiakban, és – hogy senkiben se merülhessen fel kétely – a nagygyűlés tiszteletbeli főtitkári címmel ruházta fel, és igazgatótaggá választotta őt.
Deák Ferenc és a kiegyezés híve volt. Arany, a költőfejedelem emblematikus alakja volt korának, és ezt az uralkodó, Ferenc József is felismerte. 1866-ban elismerve érdemeit és fejet hajtva költői munkássága előtt, Arany Érdemkereszttel tüntette ki. Az érdemkeresztet a költő nem akarta elfogadni, ezért értesítette a belügyminisztert, hogy visszautasítja azt. A megkeresésére hamar választ kapott, hogy nem teheti meg, mert a Hivatalos Lap már leközölte a kitüntetést. Ferenc József koronázása alkalmával újabb, immáron fejedelmi kitüntetést adományozott a magyar nemzet akkor élő legnagyobb költőjének, 1867-ben a kiváltságosak közé emelte, és a Szent István-rend kiskeresztjével akarta kitüntetni, ekkor írta A csillag-hulláskor cmű versében:
Járnak hozzám méltóságok, Kötik rám a méltóságot: „Megbocsásson méltóságtok, Nem érzek rá méltóságot.”
Arany az uralkodói kegyet megpróbálta visszautasítani, de végül hosszas kapacitálás és levélváltások után elfogadta.
Miután megvált főtitkári hivatalától, a visszavonulás jót tett irodalmi munkásságának, mert számos lírai költeményt és balladát írt ez időben. Művei a Margit-szigettölgyfái alatt születtek. 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, emiatt rendszeres gyógyfürdőzést írtak elő neki. Hallása és látása is romlani kezdett. Régi betegsége, a heveny hörgőgyulladás 1878 áprilisában újra kitört rajta, de a szokottnál súlyosabban. Végül – egy városi legenda szerint – a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán meg is hűlt, és tüdőgyulladást kapott. Egy héttel később, október 22-én elhunyt. Végső nyughelyére (Kerepesi úti temető) az akadémia tagjai testületileg kísérték. Később a Margit-szigetről áttelepített tölgyeket ültettek a sírja fölé.
Kellene egy kormány, amelyik szembe mer nézni a magyar közoktatás általa (is) elbaltázott jelenével, jövőjével. Hagyjuk a múltat! Vagy mégse? Ifjútanár koromban 18 óra volt a kötelező, ezért mindenre volt időm: tanórára, felkészülésre, szakkörre, tehetséggondozásra.
KELLENE egy nem tanárellenes propaganda.
KELLENE egy gyakorló tanárokból álló grémium, amelyik ki meri mondani: az általános iskola jelenleg nem képes az alapvető kompetenciákra felkészíteni a tanulókat. Tisztelet a kivételnek. Amelyik ki meri mondani, hogy az általános-és középiskolai kerettanterv rossz, elavult. Ja, ezt már sokszor kimondtuk, de a gyakorlatban a többség mégis szolgaian követi.
KELLENE egy konszenzuson alapuló szándék egy jelen-jövő kompatilibis NAT kidolgozására. Végre komolyan venni azt, hogy a diákjaink jövője bukik azon, hogy 19. századi tartalmakkal tömjük/nénk a fejüket. És láss csodát! az itthon borzasztó szövegértési eredményeket elért tanulóink könnyedén beilleszkednek a nyugat-európai egyetemeken. Mert ott nem magolás kell.
KELLENE – NÉNEK jó tankönyvírók, mert az is egy szakma. Mit, hogyan írni, hogy tanulható legyen. Az utóbbi években elszaporodott az esszéisztikus tankönyv, amelyben többszörösen összetett mondatokból kellene a diáknak kihámozni a lényeget. Alapvető módszertani hiba.
KELLENE egy kritikát elviselni tudó hatalom, amelyik nemcsak szavakban szereti a gyereket.
KELLENE sok-sok tanár, aki fel mer egyenesedni. Mint például Romániában.
Itt tartunk. Már nagyon kellene.
KELLENE egy nagy demonstráció, amin nem hosszú, unalmas szövegek hangzanak el, amiután álmosan hazaballagunk.
A hallei és a budapesti egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. 1896-ban fejezte be a tanulmányait. 1899. május 9-én Budapesten, a Terézvárosban feleségül vette Vámossy Olga Róza Júliát, s két fiuk (György és Róbert) született.
Mint jogász elsősorban a büntetőjoggal foglalkozott, a kriminológia elismert szakértőjének számított. 1896-tól az Igazságügyi Minisztériumban a törvényelőkészítést vezette. 1913-ban mint királyi táblai bíró vonult vissza. 1903-tól tanított a budapesti egyetemen.
1945-ben tért haza, amikor egyike lett annak a nyolc kiemelkedő közéleti személyiségnek, akiket az alakuló Ideiglenes Nemzetgyűlés saját döntése alapján meghívott képviselőnek. Az 1945-ös választások után az alakuló Országgyűlés ismét behívta, immáron a tíz (később tizenkettő) meghívott képviselő egyikeként. Mivel az ezt lehetővé tévő törvényt időközben eltörölték, még az 1947-es választások előtt parlamenti mandátuma lejárt; választásokon (sikerrel) sohasem indult. 1947. szeptember 5-étől Magyarország washingtoni követe volt egészen 1948. május 2-áig. Megbízatása lejártával Amerikában maradt, ott is érte a halál alig több mint öt hónappal később, október 24-én.
Vámbéryt besúgói jelentés a szabadkőműves Martinovics-páholy tagjának nevezi, de ezt semmi más dokumentum nem erősíti meg. Tagja volt a Társadalomtudományi Társaságnak és a Huszadik Század c. társadalomtudományi folyóirat körének is.
Emlékezete
1984-ben a Magyar Kriminológiai Társaság Vámbéry Rusztem-emlékérem néven díjat alapított a büntetőpolitikai tevékenységben, főleg a kriminológiai tudományos kutatásokban kiemelkedő szakemberek munkájának elismerésére.[5]
