„BESZÉLHETÜNK négyszögletes körről, jóllehet, egy ilyen kifejezést használva egyszerűen csak zajt csapunk a szánkkal, mivel a kör nem szögletes és a négyszög nem kerek.” (Schrödinger)
HAZA kell jutni. Nem tudom, miért, de a léleknek is kötött vegyértéke VAN. Mikor Mengyelejevet kérdezték, szabad időben miért varr bőröndöket, azt válaszolta: „Egy értelmes férfinek rendes szakmája is van.” Szóval otthon vagyunk a mengyelejevben. Nekem könnyű: ott nevem is van. De hagyjuk az ócska poént: nomes est omen.
Van, tehát van. A líra logika és nyelvtudomány. A szónak – tetszik vagy nem ─ tömege, súlya van. Nóta benne, tanítandó és veendő komolyan. Szóban lehetséges minden, de az van, ami van. A többi csak irodalom ─ mondja Verlaine.
De van, tehát lehet. Íme, a nyelv. Benne is találhatsz olyan helyet, ahol otthonos a vegyérték és szövegkörnyezet. Ahol a vas nem bánja, de tudja, hogy nem arany. Nem lesz talán – de kellene. Mert gondolat is, tehát van. Szabadság, testvériség ─ ne mondd, hogy nem lehet. Szó és gondolat kelt útra betölteni üres helyeket. Beszélj csak. Hallgatni ott kell, ahol az ész már megérkezett.
kinek jusson mér’ is jutna szar se jusson ha cigány
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen
ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját
kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját
ki zúzzon ki Rómába hogy láthassa a piétát
ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát
ki merengjen el egy régi feudális szokáson
kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson
kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze
ki merjen a jogaiért kiállni na persze
kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel
ki próbálja nem feladni végül mégis adja fel
[…]
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen
kinek legyen tiszta sor hogy haladás vagy haza
kinek legyen úgy hogy többé ne mehessen haza
kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka
kit viszont a vácrátóti köztemető árka
kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén
Budafokon Budaligeten és Mátra-
terenyén
Békésbe’ és Hevesbe’
s ki menjen a
levesbe
„Édesapja néhai Erdős IstvánKossuth- és Jászai Mari-díjas bábszínész. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar szakán szerzett diplomát. Írói pályája Lengyel Péter „Írói műhely” című legendás egyetemi szemináriumán indult.
Első könyvében Korniss Péter fotóművész Budapest-témájú fotóihoz írt vegyes műfajú kísérőszövegeket (Udvarok). Ezt követően főként kispróza-kötetei jelentek meg (Belső udvar, Lenni jó, Másmilyen mesék, Eurüdiké), majd színpadi szövegeket írt (A merénylet, Bliblia, Mara halála, Madarak, Madame Poe, Kalocsa, Pimpáré és Vakvarjúcska). Színpadi műveit többek között a Móricz Zsigmond Színházban, a Bartók Kamaraszínházban és a Vígszínház Házi Színpadán mutatták be. A merénylet című drámájából és a Pimpáré és Vakvarjúcska című mesejátékából hangjáték készült a Magyar Rádióban. Négy drámája kötetben is megjelent (A merénylet).
2011-ben látott napvilágot első verseskötete (A Trabantfejű Nő).
A 2013-as ezt is el című kötete – melynek verseit általában a „közéleti költészet” tárgykörébe szokás sorolni – öt kiadást ért meg, benne olyan versekkel, mint a Na most akkor, a Van egy ország vagy az Én vétkem.
A legkülönfélébb társművészeti ágakkal szövetkezve megkísérli költészetét kimozdítani az írásbeliség hagyományos keretei közül. Írás mellett fotózással is foglalkozik. 2016-ban megjelent világító testek – 100 kis budapest című kötetében a versek mellett minimalista város-fotói is helyet kaptak. 2018-ban saját fotói felhasználásával instavers-kötetet jelentetett meg ötven plusz címmel. Gyűjteményes verseskötete 2017-ben jelent meg (Hátrahagyott versek).
Felnőtteknek szóló szövegek mellett gyerekverseket is ír. Négyeshatos című, kézírásos gyerekverskötetét saját rajzai, Szorzótábla-versikék 100 számra című könyvét saját fotói felhasználásával maga tervezte. Pimpáré és Vakvarjúcska című verses mesejátékából mesekönyv készült Filó Vera illusztrációival.
2011-től egészen 2014-ben történő kilépéséig a Rájátszás produkció tagja, szerzője és fellépője volt. Több népszerű Rájátszás-dal szövegírója (Ezt is elviszem magammal, Van egy ország, Pápá, Nincs mese, Milyen kár, A Trabantfejű nő utolsó dala, stb.)
2014-ben Kollár-Klemencz László az általa megzenésített Erdős Virág-versekből önálló lemezt jelentetett meg Legesleges címmel.
Verseiből számos további versmegzenésítés készült (Szalóki Ági, Presser Gábor, stb.), de jónéhány verséhez a költő maga írt dallamot. A 2015-ben megjelent Énekelt versek című lemezen tíz Erdős Virág-dal hallható Kirschner Péter megzenésítésében, Erdős Virág előadásában.
Verseit, drámáit és kisprózáit több nyelvre lefordították, 2016-ban válogatás-kötete jelent meg szlovákul Eva Andrejčáková és Vlado Janček fordításában.
2016 októberében „Egy mondat” címmel tüntetést szervezett A Város Mindenkié csoport közreműködésével, amelyen közel száz kortárs magyar író fejezte ki tiltakozását a hajléktalanságban élő emberek üldözése és a hajléktalanság alaptörvényi szintre emelt szankcionálása ellen.
Pályája kezdete óta tagja volt a JAK-nak és a Szépírók Társaságának. Utóbbi szervezetből 2016-ban, a kultúratámogatás rendszerének politikai szempontok szerint történő átalakítása elleni tiltakozása jeléül kilépett.
Ferenczy István (Rimaszombat, 1792. február 24. – Rimaszombat, 1856. július 4.) szobrász, a 19. századi magyar szobrászat kiemelkedő alkotója, Nógrád vármegye táblabírája, az MTA levelező tagja.
Apja műhelyében volt lakatosinas, majd 1815-től Bécsben tanult, előbb rézmetszőként, majd 1817-ben Fischer és Josef Klieber szobrász osztályaiban. Solon című rézmetszetével díjat nyert.
1818-ban gyalog ment Rómába, ahol hat évet töltött Thorvaldsen műhelyében, és kiválóan megtanulta a márványfaragást. Hazatértekor útiládájában volt a Rómában vásárolt kis lovasszobor, amelyről 100 év múlva – amikor utódai a múzeumnak ajándékozták – kiderült, hogy Leonardo da Vinci egyetlen hiteles szobra.
Amikor 1819-ben József főherceg nádor Rómát meglátogatta, felfigyelt a magyar művészre és 400 forint évi díjat rendelt számára.
Az 1818-ban készült Csokonai Vitéz Mihály mellszobrát és az 1822-ben készült Pásztorlányka című szobrát Pestre küldte, ahol azokat nagy ünnepléssel fogadták. 1824-ben hazatért. Kazinczy Ferenc lelkes támogatója lett. Hazai márvány után kutatott, amelyet Ruskicán talált meg, szobrászatnak megfelelő minőségben. Saját költségén szobrászműhelyt alapított, és tanítványokat oktatott. 1832. szeptember 1-jén a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta.
1840-ben Hunyadi Mátyás emlékműve számára sok tervet készített, de a pénzhiány és a társadalom közömbössége miatt nem készült el. 1846-ban befejezte Kölcsey Ferenc emlékszobrát, ez után haláláig Rimaszombatban visszavonultan és szegénységben élt. Érmeken, vázlatokon dolgozott, csalódottan és reményeit elveszítve egy örökmozgó tervét variálta. Az akadémiában Fáy András mondott fölötte emlékbeszédet 1860. március 31-én.
Végrendelete értelmében Euridiké szobrával együtt temették el. A szobrot később exhumálták és a templomban helyezték el.”
„Jászai Mari az a színésznő, aki mindig a valóság illúziójával hatott, bármilyen fenséges és nagyszerű volt is. Ő elhitette velünk, hogy való élet az, amit szemünk láttára végig él. Őszinte és egyszerű volt a maga módján. […] Ő volt a mindenek fölött való színész. A színjátszó, akit a lelki és testi átváltozás ősi nagy ösztöne egyszer odavitt abba a világba, amely egészen az övé, amelynek nincsenek határai, amelyben lehet a kis pesztonkából királynő, ahol szép lesz a csúnya és rúttá kendőzi magát a szép. Az örök színész, egész színész, abszolút színész volt ő, aki nappal igénytelenül öltözött, nem bánta, ha sokan csúnyának tartják, nem igyekezett tetszeni, nem törekedett arra, hogy mindenkit elbájoljon, meghódítson vagy elkápráztasson a szellemével. Szinte nőietlen volt rideg lelki magányában, lemondva a nőiesség ősi és örök vágyáról: tetszeni mindenkinek! Ő nappal nem akart tetszeni és nem akart ékes lenni. Minden erejét, képességét, akaratát a szerepei számára tartogatta.” (Schöpflin Aladár)
Édesapja Krippel József ácsmester, édesanyja Keszey Julianna. Eredeti nevét annyira nem szerette, hogy még a születési anyakönyvi kivonatból is kiégette a Krippelt (a német „Krüppel” szó jelentése nyomorék, kripli). Édesanyja korán elhunyt és nyolc árvát hagyott maga után. Apja, a hatalmas szál ácslegény, különös ember volt. Hajnaltól éjfélig dolgozott nyolc kis gyermekére, de a legkisebb ok miatt sós vízbe áztatott kötéllel verte mezítelen hátukat. A rideg mostoha, aki az édesanyja halála után a házba költözött, még szította dühét gyermekeivel szemben. A kis Mari ötéves korában elsodródott a szülői háztól, szolgáló lett belőle. Évekig szennyes szalmán hált, éjfélkor fölkeltették a nagymosás végett, patkányok rágták széjjel a haját, de hamar megtalálja vigaszát: a könyvet. A munkától elcsent perceiben, a falusi küszöbre kuporodva olvasni tanult.
Elemi iskolába Győrben járt, az ursulitáknál. Egy iskolai ünnepen alkalmi verset szavalt. Meghallotta, amint Simor János győri püspök, a későbbi bíboros hercegprímás halkan odaszólt az Orsolya-zárda főnökasszonyának: Das Kind hat Talent!. A kis Mari nem tudott németül. Győrben egy úriház kis cselédkéje volt. Iskola előtt följárt cipőket tisztogatni, vasárnap délután pedig a gyermekekkel játszott. A család üveges folyosója tele volt magyar írók és művészek arcképeivel. Jászai Mari maga írja, hogyan szólal meg benne ezen a verandán az ősi színészösztön: „Hogyan kezdődött, hogyan ment? Elég az hozzá, hogy az úrigyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: »Nézd Mari, ez meghalt«, hát én rögtön egy sirató jelenetet játszom el a kép előtt, tépem a hajam és folyik a könnyem. A többi gyerek is bőg, amíg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, hogy »no ne sírj, kis Mari, nézd csak, ez még él«. Erre én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tízéves koromban! És a színháznak ekkor még csak hírét sem hallottam!”
Szolgált később Pesten a Király utcában, majd Bécsben, ezután markotányosnő volt a königgrätzi csata poklában. A visszavonulás napjaiban, Königgrätz után, hősies viselkedésével és önfeláldozásával sebesültek életét mentette meg. Adtak neki háromszáz forint pénzjutalmat, és Bécsben szélnek eresztették. Ruhákat vett, majd rövid időre hazakerült a szülői házba. Az ablakon át, éjjel szökött meg onnan, hogy színésznő legyen. 1866-ban, tizenhat évesen Hubay Gusztáv társulata után ment Székesfehérvárra, és statisztálni kezdett. A peleskei nótárius egyik néma szerepében lépett fel először. 1867-ben már Budán játszott Bényeinél, 1869-ben a kolozsvári színházhoz szegődött. Itt saját magának kellett színpadi ruháiról gondoskodnia havi 70 forint fizetésből.
Budai tartózkodása alatt ismerkedett meg első férjével, Kassai Vidor komikussal, akitől két év házasság után elvált. Kassai Vidorral kötött házassága viharos volt, a férj semmiben nem támogatta feleségét. Nem ismerte el szakmai tudását sem. Segítséget nem várhatott tőle.
1872-ben lett tagja a budapesti Nemzeti Színháznak, ahova báró Orczy Bódog intendáns hívta, és amelyhez haláláig hűséges maradt (egy évre, 1900-ban a Vígszínházba szerződött), 1901-től a Nemzeti örökös tagja lett. Bemutatkozó előadásában Bánk BánGertrudisát játszotta. 1893-tól egy évig a Színművészeti Akadémián tanított. Férfifalónak tartották, bár saját szavai szerint kapcsolatait mélyen átélte. Például Reviczky Gyula fiatalon elhunyt költővel is szerelmi kapcsolata volt, 1880 körül. Válása után többé nem ment férjhez.
Az első világháború alatt minden szabadidejét a sebesült katonák között töltötte, és minden jövedelmét rájuk költötte. Ellátta őket alsóruhával, dohánnyal, édességgel, könyvvel, szavalt nekik egész délutánokon át. Nem irtózott a szenvedéstől, a szennytől, és nem fogadott el sem köszönő szót, sem medáliát. Lakása valóságos raktár volt. Zsákszám álltak ott a szeretetadományok, amiket a harcterekre küldött. Megtakarított kis vagyonát így költötte el a háború alatt, még adósságokba is keveredett.
A Petőfi Társaság nemcsak írói tehetségét, hanem a Petőfi-kultuszban szerzett nagy érdemeit is méltányolta, amikor 1908-ban tiszteleti tagjává választotta. Jászai Mari minden idők legnagyobb Petőfi-interpretálója volt, és hogy Petőfi kultusza a 20. század első évtizedeiben újjászületését élte, abban oroszlánrésze volt.
1922. január 6-án ünnepelte az ország színészetének ötvenéves jubileumát, a Nemzeti Színház színpadán. Utoljára 1925. december 3-án lépett fel Az arany emberben mint Teréza mama. 1926. október 5-én halt meg Budapesten a Városmajor utca 68. szám alatti János Szanatóriumban (ma Semmelweis EgyetemVárosmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika) cukorbetegség következtében; egy ország gyászolta őt. A Kerepesi temetőnek abba a sírjába helyezték örök nyugalomra, amelyet még életében építtetett magának. A sírgödröt kirakatta a lebontott régi Nemzeti Színház köveivel, s a sírkőre, amit ugyancsak a régi Nemzeti egyik hatalmas oszloprészéből faragtatott, vésette rá saját sírfeliratát.
Művészete
Őstehetség volt, ismereteit folyamatos tanulással mélyítette. Mindenekelőtt tragikus sorsú szerepekben tündökölt, Shakespeare nőalakjait, Antigonét, és anyját, Jokasztét, Élektrát, Kleopátrát, Margit királynét, Lady Macbethet, Volumniát, Gonerilt, Konstanciát, a Rómeó és Júliában a dajkát és Capuletnét formálta meg kiemelkedő tehetséggel. Utolsó szerepe Gloucester özvegye volt a III. Richárdban. Tehetségesen és szívesen szavalta Petőfi Sándor verseit – például munkásoknak szervezett előadóesteken. Fordított is: Ibsen John Gabriel Borkman című művét az ő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház. Összesen mintegy 300 szerepet játszott. 1926-os halála után nyilvánosságra került naplója, jegyzetei színháztörténeti szempontból is értékesek az utókor számára.https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1szai_Mari
Révai Mátyás Miklós János (Német-Nagy-Szent-Miklós, 1750. február 24. – Pest, 1807. április 1.) piarista szerzetes, nyelvész, egyetemi tanár, a magyar történeti nyelvészet megalapítója. Máig élő helyesírási alapelvünket, a szóelemző elvet képviselte. Új nyelvészeti szakszavakat is alkotott, így például a helyesírás és a nyelvtudós szavunkat.
Révai Miklós és Palásthy Anna fia. A rend jegyzőkönyve szerint 1750-ben született, de ő egy Horvát Istvánhoz írt jegyzetében születési évét 1749-re tette. Csanádon kezdett tanulni, a gimnáziumot pedig Szegeden, a kegyesrendiek (piaristák) iskolájában, végezte, akiknek a rendjébe 1769. október 14-én, Kecskeméten belépett. A keresztségben kapott Mátyás neve mellé ekkor vette fel a Miklós nevet. 1771-ben elemi iskolai tanító volt Tatán, 1772-ben Veszprémben a II. grammatikai osztály tanára. 1773–74-ben Nagykárolyban bölcseletet tanult, és 1775-ben ugyanott a grammatikai osztályokban tanított. 1776-ban Nyitránteológiát tanult.
1777-ben Károlyi Antal gróf támogatásával Bécsbe ment, ahol hajlamát követve rajzot és műépítészetet tanult. 1778. június 14-én Nagyváradonpappá szentelte gróf Kornis Ferenc püspök. 1778–1780 között Nagyváradon a nemzeti iskoláknál rajztanár, 1780-ban ugyanott a királyi akadémián a bölcselet rendkívüli tanára volt. Az állásáról 1781 márciusában lemondott, és nyomorban élt. Nagykárolyból Pozsonyba, majd Bécsbe s Grazba vándorolt. 1781-ben Pálffy János gróf családjánál volt nevelő. 1782–83-ban ideiglenes nevelő volt Viczay grófnál Pálffy János Loóson és Hédervárott, majd GrazbanBatthyányi Fülöp grófnál. 1783. december közepétől 1784. május 1-jéig a Magyar Hírmondót szerkesztette Pozsonyban.
Miután II. József német nyelvi rendeletemájus 6-án jelent meg, így ennek a Magyar Hírmondóban való lojális közlése Révait nem terheli. Ugyanekkor készített egy tervet a magyar tudós társaság létrehozásáról, amelyet azonban eredménytelenül nyújtott be József császárnak. Ekkor Győrbe költözött, ahol Bíró Farkasnál volt nevelő 1786 végéig. 1787 és 1793 között rajztanár volt Győrött. Itt új pártfogót talált Fengler József osztrák kegyesrendiből lett püspökben, aki Révait megszerette, segítette és a pápa engedélyével 1794-ben felvette a győri egyházmegyébe. (Ekkor vette fel a Miklós mellé a János nevet.)
Az 1790. évi országgyűlés alatt buzdító előszóval kiadta Bessenyei György művét: „Egy magyar tudós társaság iránt való Jámbor Szándék” (Bécs, 1790). A győri püspök segítségével Budára ment, ahol művét az országos rendek közt osztogatta, s egyengette a társaság útját a helytartótanácsnál, amely az ügyet november 10-én az országgyűlésnek adta át. Révai ezenfelül a József császárhoz benyújtott tervét kibővítve, hivatalos tárgyaltatás végett latinul adta ki, s ezt november 18-án a fiatal József nádornak és a főrendűeknek nyújtotta be. Elkészítette az ajánlott tagok névsorát is. Mindezt a törvényjavaslatok készítésére kiküldött rendszeres bizottságnak adták át, amelynek munkálatai közt 1825-ig eltemetve maradt.
1790-ben Amalthaea címmel folyóiratot akart kiadni, terve azonban nem sikerült. 1796-ban Bécsbe ment, ahol az esztergomi gimnázium költői osztályának tanárává nevezték ki. Azonban erről a tisztségéről is lemondott 1799-ben, és Komáromba költözött. Itt megromlott egészsége miatt 1800 júniusa végén nyugdíjazását kérte, mire 300 forint évi nyugdíjat ítéltek meg neki. A nyarat Füreden és Rátóton, pártfogójánál, Paintner prépostnál töltötte. Ezután Sopronbankosztosokat tartva tengődött, majd ismét Bécsbe ment, ahol a könyvtárak és jótevőinek házai nyitva álltak előtte. Hivatalt nem vállalt, csak Grassalkovich herceg unokáját, Forgách gróf leányát oktatta a magyar nyelvre. (Gróf Széchenyi Istvánt is oktatta rajzra.)
1801 decemberében meghalt Vályi András, a pesti egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára, akinek magyar nyelvtana véleményezésére Révait a helytartótanács már ezelőtt felkérte. Vályi halála után Révai ugyan nem pályázta meg, mégis kinevezték a megürült tanszékre, amelyet 1802. augusztus 16-án foglalt el. Ezzel régi vágya teljesült, és minden igyekezetét arra fordította, hogy a közvárakozásnak megfeleljen. 1803-ban Antiquitates címmel latin nyelven kiadta már korábban elkészített művét a Halotti beszédről.
A legfontosabb, és nyelvtudományunkban új korszakot alkotó munkája azonban az Elaboratior grammatica Hungarica… (1803–06). Révai nyelvtudományi rendszerét már akkor is a tekintélyesebb magyar írók a legalaposabbnak ismerték el. Vetélytársa, Verseghy Ferenc ennek ellenére keresztülvitte, hogy az iskolákban az ő (nyelvszokáson és nem nyelvtörténeten alapuló) rendszerét vezették be. A kettő közti ellentét a legélesebb az ikes igék kérdésében volt. A Magyar Tudományos Akadémia mindjárt megalakulásakor Révai rendszerét fogadta el.
1805-ben befejezett Magyar deákság című munkájában a magyarokat és hunokat azonos eredetűnek határozta meg, de a magyar nyelvet rokonította a zsidó, káldeus, szír és arab, továbbá a török és perzsa nyelvekkel is. A legközelebbi nyelvrokonokként azonban felsorolta az összes akkor ismert finnugor nyelvet (lapp, finn, észt, szirán, permi, vogul, vót, cseremisz, mordva, osztják).
Pesten hunyt el, a belvárosi plébánia anyakönyve szerint valamiféle fogyással járó tüdőbetegségben (phtysis). A „felső”, tehát a Váci út melletti temetőbe temették 1807. április 3-án.
Emlékoszlopa gránitból a Torontál megyei néptanítók adakozásából, melyen dombormű arcképe van, Holló Barnabástól, Csaplár Benedek 4000 forint költségén. Ez szülővárosának piacán áll és 1893. augusztus 26-án leplezték le. Terrakottából áll szobra a Magyar Tudományos Akadémia épületének egyik sarkán.
A prágai Művészeti Főiskola filmművészeti szakán (FAMI) szerzett filmrendezői diplomát 1962-ben.
1956–57-ben a prágai televízió asszisztense volt. 1963-ig a Csehszlovák Híradó munkatársaként Věra Chytilová asszisztense, 1963–1965 között egy filmstúdió rendezője volt. 1965-től rendezőként dolgozott a Barrandov Studio filmstúdióban. 1965-ben készítette első rövidfilmjeit. 1971-ben Svédországban, 1977–78-ban az NSZK-ban, valamint Svájcban vendégrendező volt.
Vujicsics Tihamér (szerbül: Тихомир Вујичић , Pomáz, 1929. február 23. – Damaszkusz, 1975. augusztus 19.) szerb származású magyar zeneszerző, népzenegyűjtő. Amellett, hogy a balkáni népek zenéjét gyűjtötte és népszerűsítette Magyarországon, termékeny komponista is volt, 137 filmzenét és operát szerzett, többek között A Tenkes kapitánya és a Bors című televíziós sorozatok zenéjét is ő komponálta. Damaszkusz környékén történt repülőgép-szerencsétlenségben halt meg.
Életrajza
Vujicsics Tihamér 1929. február 23-án született. Édesapja, Vujicsics Dusán, a budai szerb ortodox egyházmegye vikáriusa volt. Édesanyja Budimlics Nevenka volt. Testvére Vujicsics D. Sztoján író, irodalomtörténész, műfordító, az MTA Irodalomtörténeti Intézet tagja volt.
A Vujicsics család 1937-ben utazott először Jugoszláviába, Tihamér ezután hosszú ideig nem hagyta el Magyarországot.
Az elemi iskolát a Pomázi Szerb Elemi Iskolában végezte el, majd Budapestre költözött a család, és Tihamér a Werbőczy Gimnáziumban (ma: Petőfi Sándor Gimnázium) folytatta tanulmányait.
1944-ben a bombázások elől Hercegszántóra, az anyai nagyszülőkhöz menekültek. Itt tanult meg tamburázni, harmonikázni, furulyázni és hegedülni. A zenei érdeklődése is ekkor vált komollyá.
A csehszlovák légitársaság (ČSA) Il–62-es gépe, az OK 540-es járat Prágából Damaszkuszba tartott, ahol egy máig nem tisztázott repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett.
Halála után felvette a nevét a Kossuth-díjat elnyert Vujicsics együttes, amely délszláv népzenei hagyományok őrzésében vállal kiemelkedő szerepet.
Szentendrén található egy kicsiny tér, rögtön a kékfestő mellett, amely az ő nevét viseli. Nevét viseli a Vujicsics Tihamér Zeneiskola Szentendre Alapfokú Művészetoktatási Intézmény.
Munkássága
A szerb anyanyelvű magyar zeneszerző elsősorban a balkáni népek, így a szerbek népzenéjét gyűjtötte és népszerűsítette Magyarországon. (Palóc fantázia, Kalotaszegi concerto, Drágszéli táncok). A téma iránti szeretete és rendkívüli zenei humora egyaránt megmutatkozott számos korabeli rádió– és televíziós műsorban. Mint zeneszerző elsősorban táncjátékokat és filmzenéket írt.
Gyűjtött macedón, sokác, albán, perzsa, arab népzenét is. 137 filmzene és egy opera is volt szerzeményei között. Népzenekutatói munkásságának halála után megjelent dokumentuma A magyarországi délszlávok zenei hagyományai.Szabó IstvánKoncert (1961) című feltűnést keltő avantgarde rövidfilmjében a Duna-parton ő szólaltatta meg a zongorát.
57 filmzenéről nincs információ, az idők során eltűnt. Banovich Tamás úgy nyilatkozott, hogy hat év alatt nagyjából 30 filmet készítettek Vujicsics Tihamérral.
Igen népszerűek, örökzöldek zenés paródiái (ezek egy része 1977-es lemezén is megjelent), főleg az Éjféli operabemutató (Mama, fogjál nekem békát…)
Apja nyeregkészítő mester, anyja cselédlány, később fodrász volt. Kästner mindvégig szoros kapcsolatot tartott fenn az anyjával, berlini és lipcsei korszakában naponta írt neki levelet vagy levelezőlapot. A műveiben is ismételten megjelenik az emberfeletti anya alakja.
Drezdában született és tanult. Iskolaéveiből sok részlet visszaköszön A repülő osztály című könyvében. 1917-ben behívták katonának, és a nehéztüzérségnél szolgált. A kiképzés brutalitása maradandó hatást gyakorolt rá és antimilitaristává vált; szívgyengeségét is a katonaságnál elszenvedett durva bánásmódnak tulajdonította. Az első világháború végeztével kitüntetéssel érettségizett, és elnyerte Drezda város arany ösztöndíját.
1919 őszétől Kästner Lipcsében tanult történelmet, filozófiát, germanisztikát és színháztudományokat. Tanulmányait újságírói és színikritikusi bevételeiből finanszírozta. A baloldali Neue Lepziger Zeitung szerkesztője volt. 1927-ben egy erotikus verse miatt elbocsátották a szerkesztőségből. Még ugyanebben az évben Berlinbe költözött, ahol Berthold Bürger álnéven kulturális cikkeket írt a Neue Leipziger Zeitungnak.
Kästner berlini korszaka (1927-től a Weimari köztársaság1933-ban bekövetkezett végéig) volt a legtermékenyebb. Rövid idő alatt Berlin egyik legfontosabb szellemi alakjává vált. Versei, glosszái, riportjai és recenziói különböző berlini sajtóorgánumokban jelentek meg. Külső munkatársként rendszeresen írt a Berliner Tageblatt és a Vossische Zeitung napilapnak, illetve a Die Weltbühne folyóiratnak. Az 1998-ban megjelent összes műveinek utószava szerint dokumentálhatóan 350 cikke jelent meg 1923 és 1933 között; a tényleges szám ennél nagyobb is lehet. Pontos adatot már csak azért sem lehet tudni, mivel Kästner lakása 1944 februárjában teljesen leégett.
Első verseskötete 1928-ban jelent meg, ezt 1933-ig további három követte.
1928 őszén jelent meg az Emil és a detektívek, Kästner első és máig egyik legismertebb gyermekkönyve. A könyv csak Németországban több mint kétmillió példányban kelt el, és 59 nyelvre fordították le. Az akkori korszak steril gyermekirodalmához képest szokatlan volt, hogy a regény egy korabeli nagyvárosban, Berlinben játszódik. Az 1933-ban kiadott A repülő osztály cselekménye szintén korabeli témát dolgozott fel. A könyvek sikeréhez nagymértékben hozzájárultak Walter Trier illusztrációi.
Gerhard Lamprecht1931-ben filmre vitte az Emil és a detektíveket, amely nagyon sikeres lett, de Kästner elégedetlen volt a forgatókönyvvel. Ennek következtében a későbbiekben forgatókönyveket is írt a babelsbergi filmstúdió számára.
A rendszert kritizáló kollégáival ellentétben Kästner nem emigrált a náci hatalomátvétel után. Ugyan 1933-ban kétszer is külföldre utazott, és emigráns barátaival találkozott, de mindkét alkalommal visszatért Berlinbe. Ezt a lépését azzal indokolta, hogy az események helyszíni krónikása akar lenni, de valószínűleg ugyanolyan fontos volt döntésében az is, hogy édesanyját ne hagyja egyedül.
Kästnert többször elvitte a Gestapo, és kizárták az írószövetségből. Az 1933-as könyvégetés során (ezen ő maga is jelen volt) az ő művei is „a német szellemmel ellentétesnek” minősítve máglyára kerültek. „Írásaiban tanúsított kultúrbolsevista magatartása” miatt nem vették fel a Birodalmi Írói Kamarába, ezzel Németországban gyakorlatilag publikálási tilalom alá került. Svájcban azonban kiadhatta szórakoztató regényeit, például a Három ember a hóban címűt (1934). 1942-ben külön engedéllyel ő írta Berthold Bürger álnév alatt a Münchhausen című film forgatókönyvét, amely az UFA jubileumára készült. 1944-ben Berlin-Charlottenburg bombázása során a lakása tönkrement. 1945 elején egy filmes csapattal Tirolba utazott, és ott érte meg a háború végét.
A második világháború után Münchenbe költözött, ahol 1948-ig a Neue Zeitung rovatvezetője volt, és kiadta a Pinguin gyermek- és ifjúsági újságot. Ebben az időben fordult az irodalmi kabaré felé.
Kästner nagyon sikeres volt gyermekeknek írt könyveivel, amelyek sok kiadást értek meg, több nyelvre lefordították és megfilmesítették azokat. 1951-ben A két Lotti forgatókönyvével elnyerte a legjobb forgatókönyv díját, 1956-ban München város irodalmi díját és 1957-ben a Büchner-díjat, majd 1960-ban a Hans Christian Andersen-díj és 1968-ban a Lessing-gyűrű következett.
Értékelése
A világon a legtöbb helyen mint gyermek- és ifjúsági írót ismerik, teljes joggal, hiszen sokat nyújtott a városi gyermekek kalandos életének megjelenítésével, s ugyanekkor a polgári humanista értékek közvetítésével. Az értékes gyermek- és ifjúsági irodalom jelentőségét és szükségességét teljes elismerés illeti, ha úgy tetszik, ezt a piac is kifejezi, tehát veszik a könyveit, nézik a könyveiből készített filmeket. Ugyanekkor háttérbe szorul Kästner mint az 1920-as években kibontakozó polgári humanizmus költője és írója, annak az új stílusiránynak a követője, amely felváltva az expresszionizmus világmegváltó extravaganciáját, az új tárgyilagosság (= Neue Sachlichkeit) képviselője. Ironikusan színezett, száraz hangvételével a Szív a tükörben c. verseskötete az expresszionista líra paroxizmusa után az „új tárgyilagosság” egyik úttörő műve, éppen úgy, mint első jelentősebb regénye, a Fábián: egy moralista regénye.
Későbbi versesköteteiben is mindig célba talál humorával, csattanós szellemességével, a városi civilizáció aktualitásainak megjelenítésével, a köznapi beszédet perszifláló fogalmazásával, ebben a vonatkozásban mintha Heinrich Heine örökségét mentené át a XX. századba. Kästner is, mint a maga korában Heine, hadakozik az ostobaság, a maradiság, a szemellenzős filisztererkölcs és a hamis patriotizmus ellen. Könyveim átnézésekor c. válogatott kötetének előszavában a szatirikus írókról írt sorai önvallomással érnek fel:
„Szivük legrejtettebb zugában félénken és a világ minden garázdálkodása ellenére virágzik a balga és oktalan remény, hogy talán az emberek mégis egy kicsit, egy egészen kicsit jobbá tudnának lenni, ha elég gyakran megszidják, kérik, megsértik és kinevetik őket.”
Kästner, „a német felvilágosodás dédunokája”, ebből a „balga”, de mindvégig racionalista gyökerű optimizmusból kiindulva írja verseit és prózai műveit, s válik a német olvasóközönség egyik legkedveltebb írójává. Ebben szerepe van Kästner írói hitvallása sarkalatos pontjainak is, mely szerint „az érzés őszintesége, a gondolkodás világossága, az egyszerűség szóban és mondatban” lényegében magában foglalja az „új tárgyilagosság” célkitűzéseit.
„Bornemisza Péter (Abstemius) (Pest, 1535. február 22. – Rárbok, 1584 tavasza) evangélikus lelkész és szuperintendens, író; Balassi Bálint nevelője.
Bornemisza Péter a magyar protestantizmus egyik legnagyobb alakja volt, a feudális urak bátor ostorozója, szigorú társadalomkritikus, énekszerző. Nagy hatású prédikációs gyűjteményeivel a régi magyar próza elindítója, és egyik első jeles képviselője.
Szophoklész Elektrájának prózai átdolgozásával, a Magyar Elektra megalkotásával még Shakespeare fellépése előtt teremtett egy olyan magyar tragédiát, amely mind nyelvében, mind pedig dramaturgiai felfogásában előzmény nélküli, önálló európai rangú, színvonalas mű – írja Nemeskürty István a róla szóló monográfiában. A Bornemisza felfogásában előadott ókori történet kapcsán nehéz párhuzamot nem találni az akkoriban német-római császárrá is választott, bécsi székhelyű magyar és cseh királlyal, I. Ferdinánddal.
Bornemisza előadásának hátterét, nem a szophoklészi antik környezet, mint inkább az akkori magyar főúri környezet adja. Ám az önálló magyar nyelvű színjátszás hiánya miatt a mű elvesztette prioritásait, gondolatisága jobbára ismeretlen maradt, értékei feledésbe merültek. A mű sokáig elveszettnek hitt alkotásként volt ismert, mígnem hosszú idő után, 1923-ban, egy németországi könyvtárban bukkantak rá egy eredeti példányára. Móricz Zsigmond átiratában került gyorsan a magyar színpadokra, de talán nyelvezetének régies, bibliai ismeretekre alapuló mivolta sokáig akadályozta sikerét a modern hazai színjátszásban.
Másik jelentős prózai műve, az öt kötetben kiadott prédikációit tartalmazza. Míg az első kötetekben inkább bibliai magyarázatokat vetett papírra, addig a későbbi kötetek már inkább személyes hangú, saját élményvilágból építkező elbeszélő-jellegű prózai példabeszédek.
A legnagyobb ellenkezést kiváltó negyedik kötet „Az ördögi kisírtísek” című fejezete pedig a magyar főurak, és a bécsi udvar egyes beazonosítható személyeinek bűnös harácsolását, kegyetlenkedését, fösvénységét pellengérezi ki. A botrányt leginkább az okozta, hogy a felsorolt példák, megtörtént és közismert esetek alapján íródtak, és olyan ördögi mesterkedésről adtak számot, amelyek paráznaságba, bujálkodásba sodortak egyeseket. Példák sorával illusztrálta a korabeli szexuális kísértéseket, amely prózai leírásból pontos képet alkothatunk a 16. századi magyar ember, és nemes főurak hétköznapi életéről, viselkedésmódjáról, nemi és vallási erkölcseiről.
Az írót meghurcolták írásáért, fő támogatója is a bécsi udvar nyomásának engedve ellene fordult. Sőt (igaz, hogy protestáns) egyházi személyiségekből álló bizottságot hívtak életre, amely elítélte a mű szókimondását. Megtorlásul, még saját nyomdájának elkobzása is szóba került. Pedig a kérdéses leírásokat, esettanulmányokat éppen a rossz megismeréséből fakadó jó szándék vezette, hogy okulásul, épülésül szolgáljanak.
Bornemisza Péter Heltai Gáspárral együtt a 16. században, a magyar széppróza előfutára, és egyben megteremtője, két fontos pilléreként a magyar irodalom kezdeteinek. Heltai Gáspár inkább a tárgyszerű, leíró, regényes formát képviseli munkásságával, míg Bornemisza a személyes hangvételű, szubjektív próza világát, amivel mintegy megalapozza a 17. századi magyar memoár-irodalom további fejlődését.
Szüleit 1541-ben, egy török támadás alkalmával vesztette el. Felső-Tisza vidéki nemesi udvarokban nevelkedett. 1548–53-ban Kassán tanult, ahol harcos reformátori magatartásáért börtönbüntetést szenvedett, ahonnan 1553 karácsonya után megszökött.
Körülbelül 1557-től 1563-ig külföldi tanulmányúton volt, járt Németországban (Wittenbergben Philipp Melanchthon tanítványa volt), Itáliában (Padova, Velence); 1558-ban a bécsi egyetem hallgatója volt és ezzel egy időben Nádasdy Tamás vette pártfogásába. Itt készítette el Szophoklész Élektrájának iskoladrámává történt átdolgozását (Tragoedia magyar nyelven az Sophocles Élektrájábol) és Bécsben 1558-ban ki is nyomattatott.
Minthogy szállásán prédikálni kezdett, kénytelen volt 1559. augusztus 28-án elhagyni Bécset. 1560-ban már Vágszereden lett lelkész és innen járt be prédikálni Balassa János nagyszombati házába is. Utóbb Balassa megteszi udvari papnak 1563–64 táján Zólyomban, fiának, Balassi Bálintnak nevelője lett. 1564-től sokat harcolt Telegdi Miklós főpappal, ellene írta 1577–78 fordulóján Fejtegetés… című, elveszett könyvét (melynek tartalma azonban Telegdi Felelet című válaszából rekonstruálható). Majd újra üldözni kezdték, s Bornemisza egy ideig Semptén húzta meg magát.
1564-ben Bécsbe hívatták az uralkodó elé, akinél bevádolták eretnekség címén. Bécsből egy idő múlva szabadulván, járt Huszton és Ungváron, majd visszatért pártfogójához Zólyomba. 1569-ben ura kíséretében megjelent a pozsonyi országgyűlésen. Balassit itt október 12-én letartóztatták. Egyes kutatások szerint Bornemisza ez időben a Balassa család otthon maradottainak nyújtott vigaszt. Nagy valószínűséggel Bornemisza buzdítására fordította le ekkoriban magyarra a fiatal Balassi Bálint Bock Mihály: Würtz-Gärtlein c. művét, amelyet azután 1572-ben Krakkóban Betegh lelkeknek való fwues kertecyke címen meg is jelentetett.
Legközelebb 1572-ben tűnt fel a krónikások számára, az öngyilkos Eck grófné temetésén, ahol sok nép előtt prédikált, nagy feltűnést keltve. Ekkor ismerkedett meg gróf Salm-Eck Gyulával, akinek Nyitra megyei birtokain, előbb Galgócon, majd Semptén telepedett le, lelkészként. Úgy tartják, semptei letelepedését az is motiválhatta, hogy csupán a Vág-folyó választotta el családi birtokától Szereden. Mint ahogy egyik ajánló leveléből kitetszik, nem csak a sempteiek, hanem a szerediek lelki gondozását is magára vállalta. Ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy régi tervét megvalósítsa: közreadja Postilláját (prédikációskönyvét), amelynek kinyomtatásához már 1569. szeptember 20-án kelt beadványában kérte a nagyszombati városi tanács anyagi támogatását.
A Bornemisza-sajtó működése
Bornemisza Péter, valószínűleg, gróf alsólindvai Bánfi László és felesége, valamint Dobó István özvegye, és poltári Soós János zólyomi alispán hozzájárulásával vásárolta meg a krakkói Wierzbieth Mátyástól a nyomdai felszerelések jó részét, amellyel megalapította saját nyomdáját Semptén. Egyes kiadványokhoz a Galgócon működő Huszár Gál sajtójában használt fametszetek egy részét is megvette. Megemlítendő, hogy nyomdájának művezetője az a bizonyos Mantskovits (Farinola) Bálint, lengyel származású nyomdász volt, aki mint a vizsolyi biblia nyomtatója írta be irodalmunk történetébe a nevét.
A várva várt Postilla kiadására is sor került. A vaskos kötet 647. oldalától kezdődik a később oly nagy vihart kavart rész, amely „Az ördögi kísírtetekről” szóló prédikációkat tartalmazza, és amelyek olyan nagy felháborodást keltettek, hogy később a könyvet emiatt a rész miatt újra kellett szedni. Az ördögi részekre vonatkozó passzust pedig külön kötetben hozta forgalomba. A negyedik könyvének viharai jószerével még el sem kezdődtek, amikor nekilátott az ötödik és egyben az utolsó kötetnek a kinyomtatásához. A gyors munkát az tette lehetővé, hogy Ungnad Kristóf és neje Losonczi Anna, akiknek Bornemisza az ötödik részt ajánlotta, éppen a munka megkezdése előtt jártak Semptén és a költségek java részéről gondoskodtak.
1578. augusztus 4-én Semptén kezdett hozzá az ötödik kötet elkészítéséhez, de befejezni itt már nem tudta. Az ördögi kísírtetek botránya azonban kezdett begyűrűzni. 1578 őszén például, amikor Bornemisza Bécsben járt, már tudva levő volt, hogy keresik a hatóságok művéért. Elárultatván, szállásán egy este rátörtek vacsora közben és börtönbe hurcolták, ahonnan csak három hét múltán tudott megszökni, segítséggel, egy kosárban az ablakon át leereszkedvén. Salm gróf nem akart a bécsi udvarral összetűzésbe kerülni Bornemisza miatt, ezért megbízta osztopáni Perneszy Andrást, hogy űzze ki a Semptére menekült lelkipásztort. Perneszi még a nyomdáját is el kívánta kobozni, főbenjáró bűnének ellentételezéséül, de végül a gróf elállt ettől. Viszont hozzájárult ahhoz, hogy egy bizottság vizsgálja felül Az ördögi kísírtetek-et. Trencsénből, Galgócról, Szencről és más helyekről prédikátorokat hívtak Salm várába, akik három napon át vitatkoztak a kötet tartalmáról, majd arra a megállapításra jutottak, hogy Bornemiszának földesura tudta nélkül nem lett volna szabad e művet kinyomatni. Büntetésül pedig olyan határozatot hoztak, hogy az 1579. év elején, a fagyos, esős vízkereszt táján családostul kiűzetett abból a városból, ahol hat esztendeig híven szolgált. 1578. december 20. és 1579. február 3. között a semptei parókiájáról elűzték. Közben 1576–77-ben a pestisjárványban felesége és négy gyermeke meghalt.
A hontalanná vált prédikátor ekkor Balassi Istvánhoz, Balassi Menyhért fiához menekült, aki magával vitte Bécsbe, hogy a kiutasítás visszavonását kieszközölje. Ez a kísérlet sikertelen maradt. Ekkor Bornemisza Detrekő várában telepedett le, ahová nyomdáját is sikerült maradéktalanul átszállítania. Ezután ott működött, sőt, az ötödik kötet függelékét (Halaadas Istennec velem toet czudairol) itt új betűkkel készítette el, 1579. február 22. táján.
Az 1578-as év megpróbáltatásai igen megviselték anyagi szempontból is. Így a nyomdáját bérmunkákra használta sokáig, önálló művet elvétve készített. 1582. június 23. után Detrekőből átköltözött a szomszédos Rárbokra, ahol önálló házat is tudott venni magának, és ott élt haláláig.
Halálának időpontja körül viták bontakoztak ki. Szakírói egymástól eltérő időpontot azonosítottak. Özvegye Gyótai Erzsébet egy 1589. január 19-én kelt levelében férje hagyatékai felől rendelkezik. Tehát akkor már nem élt. Dézsi nevű szakírója az 1584. március 24. és június 25. közötti időpontra taksálja a prédikátor elhunytát.
Bornemisza nyomdája halála után egykori művezetője, Manstkovit Bálint kezelésében maradt, és egy-két éven keresztül a kiadványok Rárbokon készültek. 1587 őszén már bizonyos, hogy a nyomda Galgócon működött tovább Manstkovit keze alatt.
A gönci esperesnek, Károlyi Gáspárnak kapóra jött a munkát kereső nyomdász, hogy vele megvalósítsa régi tervét, az egész magyar szentírás kinyomtatását, és gyűjtést kezdeményezett a Bornemisza-nyomda megvásárlására. Ebben főbb mecénásai voltak péterfi ecsedi Báthori István országbíró, meg a neje, homonnai Drugeth Fruzsina, és sógora Drugeth István, Zemplén vármegye főispánja, Mágocsi Gáspár, aki már Méliusz Juhász Péternek is bőkezű pártfogója volt, valamint Rákóczi Zsigmond egri várkapitány.
A megvásárolt nyomdát azonban nem Göncön, Károlyi Gáspár működési helyén állították fel, hanem a sokkal nyugalmasabbnak ítélt szomszédos Vizsolyban, a boldogkői és regéci vártól védve, kissé félreeső helyen, ami biztosítékot nyújtott a háborítatlan működésre. Károlyi Gáspár 1586-ban fogott hozzá a Biblia lefordításához, de kinyomtatásához Manstkovits vezetésével 1589 februárjában kezdtek csak hozzá Vizsolyban, minthogy Bornemisza betűkészleteit nem tartották megfelelőnek, és ezért újat hozattak Németországból. A munkálatokat 1590. július 20-án fejezték be, és mintegy 7–800 példányt nyomtattak Bornemisza egykori sajtóján.
Bornemisza Péter a magyar protestantizmus egyik legnagyobb alakja volt, a feudális urak bátor ostorozója, szigorú társadalomkritikus, énekszerző. Nagy hatású prédikációs gyűjteményeivel a régi magyar próza elindítója, és egyik első jeles képviselője.
