Bécsben tanult jogot és filozófiát, majd ugyanitt tisztviselőként kezdett el dolgozni. 1767-ben mint Bácska telepítési kormánybiztosa, betelepítette a néptelenné vált területeket, selyemgyárakat létesített, faluközösségeket szervezett. 1770 táján – elsőként a világon – beszélőgépeket szerkesztett, melyek a belenyomott levegőt az emberi hanghoz hasonló levegőrezgésekké alakították át. Az egyetlen megmaradt példány ma a müncheniDeutsches Museumban van. A beszédkeltő gép élethű, működő mását Nikléczy Péter és Olaszy Gábor fonetikusok, beszédkutatók 2001-ben készítették el. A rekonstruált gép a Budapesti Műszak és Gazdaságtudományi Egyetem Informatika épületének aulájában van kiállítva :1117 Budapest, Magyar tudósok krt. 2.
Tanulmánya az emberi beszédről a modern fonetikai kutatások megalapozója (Mechanismus der menschlichen Sprache nebst der Beschreibung seiner sprechenden Maschine. Wien, 1791.).
Újabb találmánya volt a gőzkondenzátorral tervezett gőzgép, amelyet a bécsi Stubentornál állítottak fel. Buda vízellátásának javítására vízemelőt tervezett két szivattyúval. A Duna partján fúrt kutakból a mai Várkert Bazár helyén felállított lóhajtásos szivattyúk húzták fel a vizet. Kempelen megszerkesztette a gőzturbina ősét, és 1788-ban benyújtotta találmányát II. József császárhoz.
Másik híres találmánya a sakkozógép, melyet 1769-ben készített. A Török néven híressé vált gépben ugyan egy ember is el volt rejtve, de ez a találmány újszerűségéből keveset von le, hiszen az ember nem volt a közönség számára látható, hanem rafináltan elhelyezett tükrök és rések segítségével belülről tájékozódott. Ötvösként, költőként, íróként, és építészként is tevékenykedett (a budai vár egyes részeit ő építette újjá, ő tervezte a Várszínházat, a pozsonyi várban vízvezetékrendszert épített ki, és a schönbrunni szökőkutak is az ő alkotásai.
Emellett nyomdai szedőládát, nyomtatógépet a vakok oktatásához és gőzgépet is készített. 1772-ben írógépet készített Paradis Teréz, a vak bécsi zongoraművésznő részére, mozgatható betegágyat épített a himlőben megbetegedett Mária Teréziának. Szegényen halt meg, mert I. Ferenc megszüntette támogatását, valószínűleg jakobinus kapcsolatai miatt.
Házasságai és gyermekei
1762. május 2.-án vette el Pozsonyban a második feleségét, Bobelius Anna Mária úrhölgyet, aki társalkodóhölgy volt gróf Erdődy Jánosnál. A házasságból két gyermek született.
Mai vonatkozások
· A német nyelvben ma a getürkt szóval a meghamisított dolgokat jelölik. Ennek egyik széles körben elterjedt magyarázata, hogy ez utalás lenne Kempelen Farkas „sakkozó” törökjére, az automata részét alkotó és a sakkfigurákat mozgató, törököt mintázó bábura.
1976-ban Sakk, Kempelen úr! címmel Hajdufy Miklós rendezésében magyar tévéfilmsorozat készült Sinkovits Imre főszereplésével. Kempelen Farkas életéről és munkásságáról Szalatnai Rezső írt nagyszerű történelmi regényt, „Kempelen a varázsló” címmel. A kötet újabb kiadása 2004-ben jelent meg a magyar könyvpiacon.
2007 áprilisában a budapesti Műcsarnokban kiállítást rendeztek munkásságáról, ahol a sakkozógép rekonstruált másolatát is bemutatták.
Az Időfutár nevű magyar ifjusági kalandregény-sorozat cselekményének egyik alkotórésze Kemplen Farkas és a munkássága, kiváltképpen a Sakkozó Török.
Kempelen Farkas életrajzot Kőszegi Imre és Pap János 1955-ben adott közre, ill. 2019-ben jelent meg Gárdos Péter: Királyi játék – Ez a játszma vérre megy c. műve.
1769-ben Kempelen Farkas billentyűzetvezérlésű hangszintetizátort kezdett építeni, amit 1782-ben mutatott be először. Ez a gép ugyan nem volt programozható, billentyűkkel és nyílások (csövek) ujjal való befogásával, illetve egyéb mechanikus módokon kézileg lehetett vezérelni, és mechanikus elveken alapult (fabillentyűkből és faházból, fémből álló hangképző „szervekből” és egy bőrből, később gumiból készült légtölcsérből állt), de megmutatta, hogy olyan komplex feladatokat is lehet gépileg szimulálni, mint az emberi hang képzése. A gép szótagokat és rövid szavakat tudott „kimondani” (bár a kezeléséhez sok gyakorlás kellett). Több mint 100 évig senki sem tudott Kempelenénél jobb hangszintetizátort építeni.
Csonka János 1852. január 22-én született Szegeden. Az általa létrehozott autójavító műhely, illetve az abból kinövő Csonka Gépgyár vezetője. Ő volt a porlasztó egyik feltalálója, valamint a magyar motor- és gépjárműgyártás megindítója.
Apja kovácsműhelyében lett szakmunkás. Az Alföldi–Fiumei Vasút szegedi főműhelyében (1871–1873), a MÁV budapesti fűtőházban (1873–1874), majd Bécsben, Zürichben, Párizsban és Londonban dolgozott. Állandóan tovább képezte magát és elnyerte a József Műegyetem tanműhelyének vezetői állását, amelyet nyugállományba vonulásáig töltött be (1877–1925). 1877–1880 között végighallgatta az egyetemi előadásokat. Kiemelkedő mérnöki teljesítményeiért a Mérnöki kamara gépészmérnökké nyilvánította (1924).
1887-ben Mechwart András Bánki Donáttal együtt felkérte a Ganz tulajdonába került motorok üzemképessé tételére, ezzel egy évtizedes közös munkálkodás vette kezdetét, amely számos találmánnyal gazdagította a motorgyártást.
A századforduló táján mindketten új feladatokat kaptak a Műegyetemen: Bánki Donát tanszékvezető tanár lett, Csonka Jánosnak pedig az egyetem új mechanikai- technológiai laboratóriumát kellett berendeznie, így mint feltalálók is különváltak, de barátságuk és együttműködésük sohasem szűnt meg. A kimagasló műszaki alkotásokkal párhuzamosan Csonka János elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar műszaki felsőoktatás gyakorlati részének folyamatos korszerűsítésével is. Világhírű műegyetemi tanárok voltak barátai és feltalálótársai, a külföldi kiválóságok közül a barátai közé tartozott Robert Bosch.
Találmányok hosszú sora jelezte még az oktatás mellett végzett tevékenységét. Tervezett és készített papír- és szövetszakítógépet, számos műszert és mérőberendezést, amiket határainkon túl is használtak. Kedvelt területe volt a motorszerkesztés mellett a gépjárműtervezés.
A Magyar Posta számára készített motoros triciklit, majd csomagszállító gépkocsi-alvázat, amely mint postaautó 1905. május 31-én indult sikeres próbaútjára. Innen számítjuk a magyar autógyártás kezdetét.
De ő tervezte és készítette az első hazai kompresszoros motort, tűzoltó-, csónak-, bányamozdony- és sínautómotort, személygépkocsit és autóbuszt. Ő alkalmazta először a motorgyártásban az alumíniumot, a vezérelt szívószelepet, a nagyfeszültségű mágnesgyújtást. Műszaki irodalmi tevékenységének eredménye: az első magyar automobil szakszótár.
Csonka Jánosnak nem volt diplomája. Érdemeit mind a Műegyetem, mind a magyar mérnöktársadalom hálával ismerte el, és nyugdíjazása előtt 1924-ben, a Mérnöki Kamara feljogosította a gépészmérnöki cím használatára. Az 1900-as évek második felétől 1912-ig a Röck István (1812–1882) által alapított Röck István Gépgyára számára készítette a csomagszállító kocsikat.
Összesen mintegy 150 gépkocsi fűződik közvetlenül hozzá. A nagyobb sorozatgyártáshoz nem volt kellő anyagi lehetősége, bár számos vállalattal együttműködött az autógyártás megszervezése érdekében. Közvetlenül az első világháború kitörése után, 1914 augusztusában a magyar hadvezetőség elrendelte a gépjárművek sorozatgyártását, amelyre Budapesten, a Vérmezőn került sor. A Csonka-féle autók sorozatgyártására ugyan felkészült a Magyar Általános Gépgyár, ám a hadseregnek lényegesen több járműre lett volna szüksége, mint ami ténylegesen rendelkezésre állt. A járműmotorgyártás került előtérbe, és a gépgyárak teljes egészükben a hadsereg szállítóivá váltak. Mindez a Csonka-féle autók sorsát is megpecsételte.
Nyugdíjba vonulása után autójavító műhelyt nyitott Budapesten a Fehérvári úton (ma Budapest XI. kerülete). Ebből fejlődött ki a későbbi Csonka-gépgyár (Csonka János Gépgyár Rt.), a későbbi Kismotor- és Gépgyár.
Csonka János számos szabadalomnak volt társszerzője.(pl.: Bánki–Csonka féle újítás gázgépeknél, Újítás gáz- és petróleummotorokon 1888, Gáz illetve petróleum kalapács 1889, Karburátor 1893. február 11. Ezen kívül saját találmányokat dolgozott ki a hazai automobilizmus területén. Alkotásai: gépjárművek 1893–1914, motoros bi- és triciklik 1893–1900, postaautók 1901–1914, az első magyar gépkocsi 1905. május 31, további gépkocsik 1906–1914, kisautók 1909–1912, autóbuszok 1910, motoros gépcsoportok 1906–1939.)
Feltalálói tevékenysége
Motorok
1877-ben készítette el az első magyar gázmotort.
1884-ben az úgynevezett Csonka-féle gáz- és petróleummotort.
1890-ben Bánki Donáttal közös találmányuk a nevüket viselő benzinmotor.
A karburátor (porlasztó)
Csonka János legjelentősebb, Bánki Donáttal közös találmánya a porlasztó, más néven a karburátor, amely az Otto-motorok által igényelt levegő-üzemanyag keverék előállítására szolgált. Bánki Donát és Csonka János a karburátort 1893. február 11-én szabadalmaztatta, ezzel mintegy fél évvel megelőzték a német Wilhelm Maybachot.
Újabban felmerült, hogy a karburátor feltalálásában a valódi elsőség címe Edward Butler brit feltalálót illeti, aki 1887-ben szabadalmaztatta megoldását. A Butler által inspiratornak nevezett gázosító azonban a Bánki–Csonka-féle karburátortól eltérő elven működött és bonyolultsága miatt a gyakorlatban nem lehetett jól hasznosítani. A Bánki-Csonka-féle porlasztó, illetve (Maybach porlasztója) éppen egyszerűsége miatt terjedt el a világban. Ezért a karburátor feltalálóinak továbbra is Bánki Donátot és Csonka Jánost tekinthetjük.
Járművei
Az 1890-es években, szintén Bánkival, elkészítette az első magyar motorkerékpárt és motorcsónakot.
1899 és 1904 között műhelyében hat darab gépkocsi-alvázat készített.
1900 körül a posta részére ő készítette az első motoros triciklit.
1904-ben a posta részére benzinmotoros autót szerkesztett. A tőle kapott licencia alapján az 1900-as évek második felétől 1912-ig Röck István Gépgyára készítette a csomagszállító kocsikat. Híres volt az 1912-ben gyártott négyhengeres, 6,6 kW (9 DIN-LE) teljesítményű motorral ellátott kisautó, amelyet a posta mintegy negyedszázadon át használt.
Kornai János (Budapest, 1928. január 21. – Budapest, 2021. október 18.) Széchenyi-díjas magyar közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A szocialista gazdasági rendszer, a nem-egyensúlyi rendszerek és a posztszocialista átmenet nemzetközileg is kiemelkedő kutatója. A Collegium Budapest egyik alapítója. A Harvard Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem professor emeritusa.
„Elhunyt a legkiválóbb, legtekintélyesebb magyar közgazdász. Átélte a XX. század nagy tragédiáit, személyes sorsa meghatározta műveit. Bár szinte egész életét a tudomány világában töltötte, sosem szakadt el a mindennapi élet valóságától – az igazság keresése mindig fontosabb maradt számára, mint bármilyen tudományos iskola vagy elmélet. A közgazdaságtudományban így magányos maradt, ami hozzájárult a Nobel-díj elmaradásához, ám hatása így is rendkívüli.
Jómódú, polgári családból származott. Apja neves ügyvéd volt, a német megszállás idején elhurcolták, és Auschwitzban halt meg. Kornai is munkaszolgálatos lett, majd a Horánszky utcai jezsuita rendházban vészelte át a megszállást. A háborúban átélt traumák hatására 1945-ben belépett a kommunista pártba, és hamarosan a Szabad Nép újságírója lett. Bár a gazdasági működés problémáit már ekkor érzékelte, a hibát a végrehajtásban kereste.
A kommunista eszmékből való kiábrándulása akkor kezdődött, amikor 1953 után szembesült a börtönökből kiszabaduló politikai foglyok történetével és ártatlan emberek kínzásával. Ezt követően írásaival Nagy Imre új szakasz politikája mellé állt. Részt vett a Szabad Népnél kibontakozott lázadásban 1954-ben, és ezért az újságtól hamarosan eltávolították. Az MTA Közgazdaságtudományi Intézetébe helyezték át, és elkezdődött tudományos pályája.
Kandidátusi disszertációjának, mely 1957-ben A gazdasági vezetés túlzott központosítása címmel jelent meg, módszertani újítása volt, hogy nem a marxizmus-leninizmus normatív eszméit ismételte, hanem a textiliparban gyűjtött empirikus adatok alapján mutatott rá arra, hogy a tervalku folyamata által kiváltott egyoldalú mennyiségi szemlélet és a 100 százalék fetisizálása miatt a rendszerben háttérbe szorul a műszaki fejlesztés és a távlatos gondolkodás. Következtetése, hogy a gazdasági problémák megoldásához a gazdaságvezetési módszerek radikális megváltoztatására van szükség. 1956 szeptemberében a disszertációt nagy, lelkes tömeg előtt védte meg.
A forradalom idején felkérték Nagy Imre gazdasági programjának megírására, de erre nem érezte késznek magát, végül nem fejezte be a szövegezését. A forradalom leverése után könyvét a revizionizmus kirívó példájaként hozták fel, és az MTA KTI-ből is eltávolították. Munkáját azonban sikerült kiküldeni Nagy-Britanniába, ahol a későbbi Nobel-díjas John Hicks javaslatára az Oxford University Press Overcentralization in Economic Administration címmel jelenteti meg 1959-ben. Ez volt az első könyv Nyugaton, mely a vasfüggöny mögül a kommunizmus valóságos működéséről számolt be, és hatalmas sikert aratott.
Kornai a KTI-ből való eltávolítása után szembesül azzal, hogy folytatja-e a túlzott központosítás témáját akkor is, ha legálisan nem tudja publikálni. Ezt nem vállalta, és a matematikai közgazdaságtan felé fordult, ahol a cenzúra kevéssé fenyegető volt. Lipták Tamással írt cikkeit a szocialista tervezési folyamat optimalizálásáról a legnevesebb nyugati lapok közölték. Ezek az írások jóval kevésbé voltak radikálisak, mint a disszertációja, ám a szerzőt ismertté tették a matematikai közgazdászok körében, mely a korszak domináns irányzata volt.A tervezési folyamat nyilvánvaló kudarcai vezették annak irányába, hogy miért hatékonyabb a piac az elosztási folyamatban. Úgy érezte, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan erre a kérdésre nem ad kielégítő választ.
1971-ben írta meg az Anti-equilibrium című művét, mely évtizedekkel megelőzve korát, az egyensúlyi közgazdaságtan meghaladása mellett érvelt axiómáinak – pl. tökéletes információ, racionalitás – erőteljes megkérdőjelezésével. A nyugati közgazdaságtan ilyen átfogó kritikáját a Nobel-díjas Kenneth Arrow bátorította, ám a szakma második vonala tudománytalannak és színvonaltalannak bélyegezte a munkát – melynek megállapításai közel 50 évvel később visszatekintve, máig nem veszítettek érvényességükből. (Mármint Kornaié. vj)
A kritikák hatására Kornai visszatért a szocialista gazdaság vizsgálatához. A politikai légkör ekkorra már enyhült, visszatérhetett a KTI-be. 1980-ban publikálta az általa legfontosabbnak tartott művét, A hiányt. Ebben már a szocialista rendszer átfogó kritikáját írja meg, és amellett érvelt, hogy a rendszer megreformálhatatlan – az állami tulajdon felpuhítja a költségvetési korlátot, így a tervgazdaságban az erőforrások pazarlása és az általános hiányjelenségek egymást feltételezik, és ezeket semmilyen tervezési módszer nem tudja kiküszöbölni. A kötet hatalmas sikert aratott, számos nyelvre lefordították. Kínában több, mint 100 000 példányban kelt el, és nagy hatással volt az ottani reformokra.
1984-ben a Harvardra hívták tanítani, és közel 20 éven át az év felét Amerikában, a másikat Magyarországon töltötte. Az oktatás nagy kihívás volt számára, mivel korábban Magyarországon sehol nem engedték tanítani – bár az 1980-as években a Rajk Szakkollégiumban tarthatott már előadásokat, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre (ma Budapesti Corvinus Egyetem) csak 1987-ben hívták meg,
A rendszerváltás idején megtette azt, amire 1956-ban még nem állt készen – részt vett az új rendszer gazdasági programjának kidolgozásában az Indulatos röpirata gazdasági átmenet ügyében című művével, mely 1989-ben jelent meg. Személyes hatásának is köszönhető, hogy az 1990-es években Magyarország a rendszerváltó országok élvonalában volt. Nagy átfogó könyvét a szocializmusról 1992-ben jelentette meg A szocialista rendszer: kritikai politikai gazdaságtan címmel, mely a téma alapműve azóta is. Ebben amellett érvel, hogy a rendszer javíthatatlan.
Az átmenet utáni problémákra is az elsők között hívta fel a figyelmet – 2003-ban a Tisztesség és bizalom nemzetközi kutatócsoport munkáját irányította a Collegium Budapestben, mely a régióban levő átfogó bizalmatlanságra és ennek következményeire mutatott rá. 2005-ban a rendszerváltásból való kiábrándulást elemezte Közép-Európa nagy átalakulása – siker vagy kudarc című cikkében. Ekkor írta meg önéletrajzát is, A gondolat erejével, melyben szigorú önvizsgálatot tart élete fő szakmai döntései kapcsán, és őszintén vall dilemmáiról kora politikai feltételei mellett. Itthon és külföldön közel 100 recenzió jelent meg a korrajzként is lenyűgöző műről.
2010-ben elsőként hívta fel arra a figyelmet, hogy Magyarországon megtört az 1968 óta tartó decentralizációs tendencia és visszafordulás látható. A világ szempontjából fő félelme Kína totalitáriussá válása – a Frankenstein erkölcsi felelőssége című cikkében Kína felemelkedése kapcsán saját erkölcsi felelősségére kérdez rá. Legutolsó, 2021-ben megjelent Töprengések című könyvében, mely az értelmiség felelősségét taglalja, és politikai lelkiismeret-vizsgálatát tartalmazza, Kína kapcsán nem tudott megbocsátani magának. Igazságkeresésében önmagával szemben is kérlelhetetlen volt, és elégedetlen azokkal is, akik mentségeket kerestek számára vagy vigasztalták.
***
Kornai a közgazdaságtudomány magányos óriása. A marxizmusból való kiábrándulását követően már soha, semmilyen eszmét nem fogadott el kritika és felülvizsgálat nélkül. A szabadság, a demokrácia és a kapitalizmus elkötelezett híve volt, de tudatában volt az árnyoldalaiknak is. A rendszerszemléletre épülő gondolkodásával közel állt a közgazdaságtudomány intézményi és osztrák iskolájához egyaránt, ám nem csatlakozott egyikhez sem. Mindez magányossá tette, és saját hatásával folyamatosan elégedetlen volt.
Halála előtt elkeseredve figyelte az autokrata rendszerek globális térnyerését. Saját erkölcsi mércéjét számon kérte barátain, kollégáin és tanítványain is. Töprengések című könyvében olvasóit is arra kényszeríti, hogy feltegyék a kérdést: „nekem tiszta-e a politikai lelkiismeretem?” Akit meghívott magához beszélgetni, erre a kérdésre mindig készülhetett. És aki találkozott vele, mintha az élő történelemnek felelt volna.
Halálával a történelem egy nagy tanúja távozott közölünk. Emléke feledhetetlen, gondolatai, figyelmeztetései örökre velünk maradnak.
„Hunfalvy János a magyar tudományos földrajz megalapítója, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagja.
Szepes vármegyei szász családban született 1820. január 21-én, eredeti neve Johann Hunsdorfer.
Tanulmányait Késmárkon, Miskolcon és Eperjesen végezte, majd Berlinben és Tübingenben járt egyetemre. 1846-ban a statisztika és történelem tanára lett a késmárki líceumban, de a szabadságharcban való részvétele miatt állásától megfosztották és börtönbe zárták. Onnan kiszabadulva Pestre költözött, s mint nevelő és író kereste kenyerét, így például szerkesztette Greguss Ágosttal a Család Lapját; míg 1866-ban Pálffy Móric felszólítására a Királyi József Műegyetem tanára lett.
1870-ben a Pesti Egyetemen (az Eötvös Loránd Tudományegyetem elődje) alapított földrajzi tanszékre nevezték ki, melyet haláláig nagy buzgalommal töltött be.
Időközben többször utazott külföldön, a magyar kormány küldötteként részt vett a Hágában, Szentpéterváron, Párizsban, Londonban, Velencében és Rómában tartott nemzetközi statisztikai és földrajzi kongresszusokon, valamint a világkiállításokon is.
Itthon tevékeny részt vett a Magyar Földrajzi Társaság működésében, melynek 1872-es megalapításától kezdve elnöke volt, továbbá a Magyar Tudományos Akadémián, a közoktatásügyi tanácsban és a fővárosi képviselő-testületben.
Nagy érdemeiért számos tudós társaság választotta tiszteleti tagjává, s több érdemrendet kapott, s a főváros már életében Hunfalvy utcának keresztelte el azt az utcát, ahol lakóháza állt. Rokonszenves egyéniségén kívül körülbelül 50 kötetre tehető munkáinak s tömérdek értekezéseinek száma, melyek nagy hírnevet szereztek számára, s ennek köszönhetően minden körben vezéralaknak tartották.
Ezenkívül írt számos tankönyvet, röpiratot, valamint szerkesztette Keleti Károllyal az Akadémia nemzetgazdasági és statisztikai közleményeit. Ő bocsátotta közzé és adta ki németül is Magyar László afrikai útleírásait, akit az utazásai alatt folyton támogatott és buzdított. „ (Wikipedia)
“Több pedagógiai módszertani munkát, illetve magyar nyelvi és irodalmi, földrajzi tankönyvet, feladatgyűjteményt, irodalmi szöveggyűjteményt írt – magyar és német nyelven egyaránt.
Szorgalmazta a korban népszerű Bell-Lancaster-féle módszer bevezetését a magyarországi népiskolákban, amelynek lényege az volt, hogy a nagy létszámú tanulókat kisebb csoportokra osztották, és azok élére tehetséges, csoporttársaik előmenetelével foglalkozó diákokat jelöltek ki.
1835-ben kiadott irodalmi szöveggyűjteményébe újító módon elsőként vette fel a kortárs magyar irodalom nagyjainak munkásságát és műveit (Virág Benedek, Kisfaludy Sándor és Károly, Berzsenyi Dániel, Fáy András, Kölcsey Ferenc, Jósika Miklós, Czuczor Gergely, Vörösmarty Mihály, Bajza József és mások).
Verseivel és különféle tárgyú cikkeivel 1818-tól jelentkezett a kor neves lapjaiban (Helikoni Kedvtöltés, Tudományos Gyűjtemény, Felső-magyarországi Minerva, Jáczint, Aglája, Athenaeum). Franciaországi példákra hivatkozva ellenezte a sajtószabadságot. (Ferenc József magyartanára volt!) A Tudományos Gyűjteményben publikálta Széchényi Ferencről írott életrajzát. Az írásmódról címen elkészült akadémiai székfoglalóját csak halála után mutatták be a tudós társaság tagságának.” (Wikipedia)
„Nemeskéri Kiss Pál mintagazdaságot hozott létre itt, Miszlán, apósával, a reformkor kiemelkedő személyiségével, Csapó Dániellel együttműködve. Mindketten fogékonyak voltak az újra: szőlőoltványokat, nemesített vetőmagvakat hozattak külföldről, selyemtenyésztéssel foglakoztak, téglaégetőt, pálinkafőzdét, olajütőt működtettek. Kiss Pál felesége, Csapó Ida alapította a miszlai óvódát, az elsők egyikét az országban. A szépségéről és kiváló szelleméről híres honleány, emlékiratíró számos kortársa, köztük Kossuth és Széchenyi megbecsülését is kivívta.”
Konkoly-Thege Miklós (e: konkoli-tege) (Pest, 1842. január 20. – Budapest, 1916. február 17. ( csillagász, meteorológus, az MTA tagja, zeneszerző, országgyűlési képviselő.
Gazdag felvidéki földbirtokos nemesi család egyetlen fiúgyermekeként született. Magánúton folytatott középiskolai tanulmányokat. 16 évesen a pesti egyetemen először jogot, majd érdeklődésének megfelelően fizikát tanult olyan mesterektől, mint Jedlik Ányos. Tanulmányait 1860-tól Berlinben folytatta, ahol megismerkedett a csillagászattal is, tanára Johann Franz Encke volt. 1861-ben szerzett doktori oklevelet.
1864-ben letette még a hajóskapitányi és hajógépészeti vizsgát, épített magának egy jachtot, amely később egy török személy birtokába került. 1867. április 26-án, az akkori politikai áramlatnak engedve, Komárom vármegye aljegyzője lett, azonban a hivatal viseléshez nem volt kedve, arról csakhamar lemondott, és kizárólag a csillagászati tanulmányoknak szentelte idejét.
1869-ben ógyallai birtokán csillagvizsgálót építtetett, amelyet az évek során nemzetközi hírű obszervatóriummá bővített. Megfigyelései 1871-ben kezdődtek. Leginkább a meteorok és üstökösök kutatása során ért el jelentősebb eredményeket, de foglalkozott bolygók észlelésével és spektroszkópiás (színképelemzéses) vizsgálatokkal is. A csillagászat műszaki oldala sem hagyta hidegen, több távcsövet, spektroszkópot is tervezett, illetve készített.
Az ő közreműködésének köszönhetően létesültek a következő csillagvizsgálók: 1878-ban a Haynald-obszervatórium Kalocsán, 1881-ben Gothard Jenő és Sándor obszervatóriuma Herényben, majd 1886-ban Podmaniczkyéké Kiskartalon.
1890. szeptember 19-től 1911-ben történt nyugállományba vonulásáig társadalmi munkában látta el a Meteorológiai és Földmágnesességi Magyar Királyi Központi Intézet igazgatói posztját. Ebbéli pozíciójában szervezte meg az egész országban az időjárás-előrejelzés távirati terjesztését.
Sokoldalúságát mutatta, hogy foglalkozott még közlekedéstervezéssel, hajótervezéssel, fényképészettel, sőt zenével (több saját zeneműve ismert) is. Anyanyelvén kívül németül, franciául, angolul, olaszul folyékonyan beszélt.
A Magyar Tudományos Akadémia 1876. június 8-tól levelező, majd 1884. június 5-től tiszteletbeli tagjai közé választotta. Tevékeny részt vett számos bel- és külföldi tudományos társulat működésében, s így szerzett érdemeiért 1881-ben a londoni Királyi Csillagászati Társaság, a liverpooli Astronomycal Society, az Association Scientifique de France, az Astronomische Gesellschaft, a bécsi Photographische Gesellschaft és a bécsi Electrotechnischer Verein is megválasztotta tagjának.
A hazai csillagászat terén kifejtett tevékenysége elismeréséül 1887-ben a király a III. osztályú Vaskorona-renddel tüntette ki. Nemkülönben tulajdonosa volt a tudományért és művészetért adományozott nagy éremnek, a Mária Terézia aranyéremnek, a Voigtländer-féle és egyéb kiállítási aranyéremnek és díszokmánynak. 1913. július 11-én a Ferenc József-rend középkeresztje csillaggal fokozatát adományozta számára az uralkodó. 1885-ben Komárom vármegyénél kitüntetésre javasolták. Tagja volt a Komárom vármegyei és Városi Muzeum-Egyesületnek, majd haláláig az utódjának, a Jókai Közmívelődési- és Muzeum Egyesületnek.
Konkoly-Thege Tata város szabadelvű programmal megválasztott országgyűlési képviselőjeként (1896 és 1905 között) elsősorban a csillagászat és a közlekedés ügyéért lobbizott. 1896-ban miniszteri tanácsosi címet kapott.
1899. május 16-án kelt „Ajándékozási szerződés”-ben ógyallai birtokát és az obszervatóriumot a magyar államnak adományozta. Fegyvergyűjteménye és más tárgyai a komáromi múzeum gyűjteményébe kerültek.
Felesége Madarassy Erzsébet volt.
Érdekesség
Konkoly-Thege Miklós zenét is szerzett, a Rózsavölgyi és társa zeneműboltban kapható volt a Több is veszett Mohácsnál, és a Helyre Kati lassu és csárdás kottája, a darabokat Konkoly-Thege Miklós írta át zongorára. 1861-ben a Zenészeti Lapokban Mosonyi Mihály elemezte a Szegény paraszt című csárdását, a részletes elemzést Mosonyi a következő méltató szavakkal kezdi: „Mennyi kedélyesség és minő természetes pathost találunk a Szegény paraszt című csárdásban!” A zongoraműveken kívül pedig nyitányt is komponált Jókai Mór Milton című drámájához, melynek 1876. április 3-án volt a bemutatója.
Kicsit ideges vagyok, nem szeretek késni az óráról. Odaadok neki két szálat.
─ Most pedig csinálj mindent pontosan úgy, ahogyan én! Az egyik gyufát függőlegesen felállítja, a másikat T alakban keresztbe teszi rá. Próbálom, de összedől. Közben jelzőcsengő.
─ Nyugi! Kezdd elölről!
Újra felállítom a gyufákat, most nagyon koncentrálok, remegve tartom őket.
─ Na, most figyelj! Szépen, lassan felemeljük a jobb lábunkat. Úgy teszek. Ott állunk az asztalnál a T-t formázó gyufákkal, felemelt lábbal. Rám néz:
─ Ugye, most pont olyan, mintha rollereznénk?
Nem tudom abbahagyni a röhögést, nem tudom elkezdeni az órámat. A kölykök nagyon élvezik ─ én meg csak vihogok.
BJuli. Ragyogó tanár, ragyogó ember. Ahogy mondani szokás, ha nem lenne, ki kellene találni. Kicsi, cuddley, ahogy az angol mondja. Mindenkiről megértéssel, szeretettel beszél a maga okos-halk hangján. Állítja, hogy egyszer üvöltött órán. Sci-fi.
Életem nagy nevetései többek között hozzá kapcsolódnak. Egy beszélgetés során kitört belőlem a népnevelő, és hosszasan értekezni kezdtem a környezetvédelemről. Hogy én nem mosogatok folyóvízben…stb…stb.
A többiek már szemmel láthatóan unják a kioktatást. Kérdezem Julit:
─ Miért, te folyóvízben mosogatsz?
─ Hülye vagy? Persze. Könyékig habban.
Azóta igyekszem nem komolykodni, ha bulizunk.
MI oroszosok nagyon összetartottunk. Havonta egyszer átmentünk a Kanizsába mulatni, lazítani. Juli kicsit késett. A pincér máris suhan:
─ Korsó sör a hölgynek?
─ Ááá, nem. Vezetek. Egy vodkát kérek.
Boldog szülinapot, Juli! Jó egészséget, rendíthetetlen humorérzéket! Köszönök mindent! 😊
Már gyermekkorában kitűnt írói vénájával, levelei jelentek meg nagyapja Cimbora című híres erdélyi gyermekújságjában, s ezek felhasználásával íródtak Benedek Elek jóvoltából „Öcsike nadselű gondolatai”.
1940-ben szerzett orvosdoktori oklevelet Budapesten, ezt követően Csepelen volt kórházi orvos. Pszichiátriai gondolkodását jelentős mértékben befolyásolta, hogy Szondi Lipót tanítványa lehetett, Illyésné Kozmutza Flóra, Mérei Ferenc, Kardos Lajos és más kollégái társaságában. Nem véletlen, hogy Szondi életműve egyik legjelentősebb magyarországi interpretátoraként tartották számon.
1945-47-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanított pszichológiát (kórlélektant) vezetőtanárként, professzorként. Utána visszatért Budapestre, ahol 1948-ban az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosává nevezték ki, 1951-ben elmeorvosi szakvizsgát is tett.
1952 és 1957 között az intaházai munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatói posztját töltötte be. Itteni tapasztalatait és gyógyítási módszerét foglalta össze az Aranyketrec: egy elmegyógyosztály élete c. első kiadásban, 1957-ben megjelent munkájában, amely számos kiadást ért meg, és valóban ismertté tette őt az orvosok és a téma iránt érdeklődők világában.
1957-58-ban internáltként élt, majd visszakerült Budapestre, ahol a 11. kerületi pszichoterápiás szakrendelést vezette 10 éven át, 1968 és 1971 között a XII. kerületben a Tanács művelődési osztályának tanácsadójaként működött, s megindította a kerület Hegyvidék c. folyóiratát. A rákövetkező években szakíróként, lexikonszerkesztőként, szépíróként dolgozott, és számos értékes televíziós műsor elkészítése fűződik a nevéhez. Az 1990-es rendszerváltozást követően, 1992-től haláláig a Magyar Újságírók Közössége tiszteletbeli elnöke volt, emellett tiszteleti tagjává választotta a Magyar Orvostörténelmi Társaság.
Az orvosok és művelődéstörténészek mellett, több íróhoz és költőhöz fűzte szoros barátság; házában lakott élete végéig Karinthy Frigyes fia, a költő Gábor.
Benedek István számos orvostörténeti előadását őrzi a Magyar Televízió archivuma, s azon belül a Tudóra sorozat. Utóbbi ugyanis Benedek halála után újra feldolgozta orvostörténeti műsorait, Gazda István szerkesztésében. Ezen túlmenően Keszthelyi Ilona szerkesztésében őrzi az archivum a következő sorozatokat:
Toronyóra 1-12. Generációk párbeszéde. Benedek István műsora, rendezte: Téglásy Ferenc, operatőr: Bucsi János
Szondi Lipótra emlékezik Benedek István, rendezte: Törköly Róbert, operatőr: Bucsek Tibor
Rendületlenül 1-14., rend. és op.: Poros László
Európa öröksége 1-12. Benedek István művelődéstörténeti sorozata, rendezte: Törköly Róbert.
Kitüntetései
Két legrangosabb kitüntetése: Szent-Györgyi Albert-díj (1992) és Széchenyi-díj (1992, életművéért, különösen a tudományos ismeretterjesztés terén kifejtett tevékenysége elismeréseként).
Főbb kutatásai
Ösztönök világa
Az 1940-es években az ösztönök világának témakörét kutatta, 1943-ban jelent meg „Ösztön és bűnözés”, 1948-ban pedig „Az ösztönök világa” című munkája. Mesteréről, Szondi Lipótról számos szakcikke jelent meg, a róla szóló összefoglaló írását pedig Szondi Lipót „Káin, a törvényszegő – Mózes, a törvényalkotó” (ford.: Mérei Vera) c. műve magyar kiadásának utószavában adta közre (1987).
Turisztika
Aktív turista volt, s emellett kutatta a hegymászás történetét, az e témakörben megjelent legismertebb munkája a „Csavargás az Alpokban„, amely első kiadásban 1958-ban látott napvilágot. Egykori turisztikai felszerelésének általa nagyra becsült darabjai ma a dobogókői Eötvös Loránd Emlékház állandó kiállításán láthatók.
Regényírás
Számos művével gazdagította a regényirodalmat, bár ezek a munkái több helyen is kapcsolódnak pszichiátriai elgondolásaihoz. Ezek sorában említendő a nagy sikerű „Aranyketrec” (első kiad.: 1957), a „Kisvárosi történet” (első kiad.: 1961), ide sorolható a „Beszélgetés ideges emberekről” (1963), „Ember és gyerek” (1965), „Három ing” (1966), valamint a sokak által olvasott háromkötetes „Csineva” (1968-1983).
Darwinizmus, lamarckizmus
Sokat foglalkozott a darwinizmus és a lamarckizmus kutatásával, amelyek egyik legjelentősebb hazai szakértőjeként tarthatjuk számon, s különösen az utóbbi témakörben talán az egyetlen nagy magyar monográfia az ő nevéhez fűződik. E témakörben megjelent főbb munkái: „A darwinizmus kibontakozása” (1961), „Lamarck és kora” (1963).
A francia kultúra története
A következő terület, amelynek valóban mély értője volt, az a francia kultúra története, elsősorban a felvilágosodástól kezdődően. E témakörben jelent meg 1965-ben összeállítása „Természettudomány a francia felvilágosodásban” címmel, de állított össze kötetet a nagy francia enciklopédiáról is, 1969-ben regényszerűen számolt be az egykori párizsi szalonokról, 1976-ban jelent meg művészettörténeti munkája „Párbeszéd az impresszionizmusról” címmel, amely művet az első feleségével folytatott beszélgetései ihlették.
1978-ban írt könyvet Rousseau-ról, s édesapjával együtt fordította le Rousseau Vallomásait. 1983-ban írta meg Gustave Courbet életregényét „A ledöntött oszlop” főcímmel.
Semmelweis életműve
Talán legismertebb kutatási területe a Semmelweis-életmű feltárása, egyben az, hogy igazságot szolgáltasson Semmelweisnek a róla megjelent sok-sok rágalommal és pontatlan következtetéssel szemben. Lépésről lépésre dolgozta fel a legnagyobb magyar orvos életművét, s írta meg 1967-ben első kötetét, amelynek nagyon nagy visszhangja volt. Az orvosi szakma „hivatalból” támadta őt, mivelhogy nem fogadta el a Semmelweis halálának okaként oly sokszor hangoztatott vérmérgezés-elméletet, hanem ehelyett élete utolsó hónapjainak folyamatos agyi elborulásaként a szifiliszt (paralysis progressiva (hűdéses elmezavar, a nagyagyi kéreg krónikus lueses encephalitise)) jelölte meg kórokként (hozzátéve, hogy valószínűleg egy gyermekágyi lázban elhunyt szifiliszes nő boncolásakor – halála előtt több évtizeddel – szerzett sérüléskor lett ő maga is beteg, s e betegség juttatta őt ahhoz a súlyos állapothoz, amelynek vége egy elmegyógyintézeti, meglehetősen kegyetlen kezelés lett). A 2000 után lefolytatott orvostörténeti kutatásokból, s egykori boncolóorvosa leírásából kitűnik, hogy Benedek István hipotézise valósnak mutatkozik, valóban ez a betegség támadta meg Semmelweiset, s végső soron ez okozta a halálát (ezt igazolják Szállási Árpád, az orvostörténet egyetemi magántanárának kutatásai is).
E témakörben Benedek Istvánnak még több értékes szaktudományi munkája is megjelent, köztük említendő az 1980-ban közreadott munkája, valamint „Semmelweis’ Krankheit” (1983), amely elsősorban Semmelweis betegségéről szól a Bécsből visszaérkezett iratok ismeretében, valamint a német nyelvű összefoglaló Semmelweis-monográfiája, amely ugyancsak 1983-ban jelent meg. Itt említendő a Gazda Istvánnal együtt összeállított, Semmelweis írásaiból készült válogatás „A gyermekágyi lázról” címmel (1987). Postumus kiadványként jelent meg 2015-ben a Semmelweis betegségéről írt, a friss kutatásokra épülő, összegző munkája.
Orvostörténet
Külön területként említjük más jellegű orvosi kutatásait, hiszen ő a művelődéstörténeten belül elsősorban orvostörténész és biológiatörténész volt. 1967 és 1973 között rendkívül gondos kutatást folytatott az orvostudomány kiemelkedő személyiségeiről, majd valamennyi jelentős régi tudós életrajzát megírva azokat a négy kötetes akadémiai orvosi lexikonban helyezte el. Ezek az összefoglalók maradandó értékűek.
Ezt követően fogott az orvoslás egésze történetének megírásához, s e témakörben jelent meg értékes monográfiája „Hügieia” címmel, amely az orvoslás klasszikus századainak történetét foglalta össze. A munka szerzője arra számított, hogy ezt időben tudja majd folytatni. Folytatása egységes műként nem jelent meg. Számos résztanulmánya azonban napvilágot látott periodikákban, amelyet művelődéstörténeti köteteiben újra feldolgozott, tanulmányköteteiben pedig orvostörténeti írásait újra közreadta, így azok aránylag könnyen visszakereshetők. A Magyar Televízió archívumában őrzi orvostörténeti előadásait, amelyek főbb részeit megismételték a Tudóra című televíziós sorozatban, az 1990-es évek második felében. Kedvenc kalandozási területe az egykori tibeti és indiai kultúra, valamint e korszak gyógymódjainak megismerése volt. E témakörben jelent meg a „Mandragóra” című kétkötetes munkája, amelynek első kötete Tibetről, a második Indiáról szól (1979). 1987-ben önálló kötetben foglalta össze a tibeti orvoslásról és varázslásról szóló elgondolásait.
Ady Endre élete
Kedvelt kutatási területe volt Ady Endre életművének, s az Adyhoz kötődő személyek életének a feltárása, megértése, megértetése. Ehhez kapcsolódó értékes munkája az első kiadásban 1992-ben közreadott „Ady Endre szerelmei és házassága” című műve, és utószavával jelentek meg Boncza Bertának, Ady Endre özvegyének visszaemlékezései is.
Művelődéstörténet
Összefoglaló jellegű művelődéstörténeti kötete „A tudás útja” első kiadásban 1972-ben jelent meg, ide sorolható az 1986-ban közreadott „Hippokratésztől Darwinig” című munkája is. Tanulmánykötetei közül kiemelendő „A bolond világ” (1967), a „Lélektől lélekig” (1970), a „Pusztába kiáltott szó” (1974), a „Szirt a habok közt” (1984), a „Hátrább az egerekkel!” (1986), „Az értelem dicsérete” (1987) és a „Közérdekű magánügyeim” (1990).
Benedek Marcellről
Külön kell megemlítenünk azokat az írásait, amelyek édesapjához kötődnek, s ehhez kapcsolódik az 1977-ben megjelent könyve is „Benedek Marcell. Életrajz, emlékezések, naplók, feljegyzések.” Idős korában a napi politika kérdései is izgatták, ami nem véletlen, hiszen a korábbi évtizedekben is foglalkozott ilyen témákkal, s beszélgetett, vitatkozott sok mindenről barátjával, a későbbi miniszterelnökkel, Antall Józseffel és baráti körével, a „Hiúzokkal” (a Benedek által létrehozott Hiúz-kör ismertebb tagjai: Antall József, Vekerdi László, Szállási Árpád, Birtalan Győző, Lambrecht Miklós, Gazda István).
Napi politika
1992-től kezdődően minden évben kiadott egy-egy kötetet, „Hetvenhét”, „Hetvennyolc”, „Hetvenkilenc”, „Nyolcvan” címmel, és emellett megjelent a „Véderővita”, amely többi politikai írásával együtt komoly viharokat kavart a magyar közéletben. Számosan támadták őt antiszemitizmussal vádolva, utóbbi azonban nem volt rá jellemző.
Irodalomtörténet
Ugyancsak időskori munkája volt a hazafias verseket tartalmazó, s azokat saját magyarázataival kísérő összefoglaló irodalomtörténeti műve, a több kiadásban is megjelent „Rendületlenül. A hazaszeretet versei” (első kiad.: 1989).
Azon kevés magyarországi írók egyike, akinek önálló BI címlappal életműsorozatot szenteltek, a sorozat köteteit a Magvető Kiadó és a Gondolat Kiadó felváltva adta ki, a szépirodalmi jellegű művek az előbbi kiadónál, a művelődéstörténeti munkák inkább a Gondolat kiadásában jelentek meg.
Gyermektelenül hunyt el, vele megszakadt a három kiemelkedő magyar személyiséget adó Benedek família egyik ága, a Benedek Elekkel, Benedek Marcellal és Benedek Istvánnal jellemezhető ág.
„Nem tudott betelni a Dunakanyar látványával. Övé volt a világ legtágasabb műterme.
Szőnyi István, a Duna-kanyar festője az akkor még önálló Újpesten látta meg a napvilágot 1894. január 17-én. 1913-ban lett a Képzőművészeti Főiskola növendéke, első mestere Ferenczy Károly volt. Az első világháborúban katonai szolgálatra hívták be, nyári eltávozásait a nagybányai művésztelepen töltötte. A Tanácsköztársaság idején a főiskolai reformmozgalmak egyik vezetője volt, ezért 1920-ban kizárták, ezután egyre gyakoribb vendége lett a kecskeméti művésztársaságnak.
Életének fordulópontja 1924-re tehető, ekkor vette el Bartóky Melindát, akivel apósa zebegényi parasztházába költöztek. Itt találta meg azt a helyet, amely pótolni tudta az elvesztett Nagybányát. A táj, a vidéki élet, a zavartalan természet mély benyomást tett a művészre, ekkor születtek a Zebegényi temetés, a Zebegényi est, a Behavazott falu című képei.
1929-ben a Római Magyar Akadémia első ösztöndíjasai között jutott el Olaszországba, de néhány hónap után hazatért, az itáliai tájak helyett inkább Zebegényt választotta. Ahogy a Hung-Art képzőművészeti portál írja, az önarcképek közül 1921-ben készült profilkép a Patkó az Aba-Novák által is kedvelt kortalanul “historizáló” típushoz tartozik. A művész markáns arcéle a ferdén beeső súrló fényben reliefszerűen rajzolódik ki, kiszámított tartása és a drámai kontrasztok ugyancsak az ő műveikkel rokonítják a festményt.
Szőnyi ugyanebben az évben készült rézkarca hozzájuk hasonlóan érdekes fejfedővel örökítik meg a művészt. Egyik grafikai profilönarcképe olyannyira Rembrandt hatását tükrözi, hogy nemcsak stílusa, hanem a figura öltözéke és habitusa is a mester korát imitálja”. Színpalettája fokozatosan kivilágosodott, fehér árnyalattal megtört, fényesebb színek jelentek meg képein, elkezdett tojástemperával dolgozni, a festéket a kémia iránt is érdeklődő művész maga készítette. A harmincas évek elején festette “legsugárzóbb” képeit: Este, Vörös fejkendős akt, Szürke a Duna, Esernyők, Kerti pad. A harmincas évektől a különböző stílusokat képviselő Gresham-kör tagjaként vett részt a művészeti életben.
1937-től tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az 1940-es évektől szabadiskolát vezetett Zebegényben. Akvarellek festésébe is kezdett, és főleg a vázlatok készítésekor alkalmazta a gouache-technikát, amellyel több réteg vízfestéket lehet egymásra festeni. Számos fiatal művész követte sajátos stílusát. Zebegényben, volt műtermében emlékmúzeumot rendeztek be.
A második világháború alatt számos zsidót és üldözöttet bujtatott, látott el hamis papírokkal, ezért 1984-ben megkapta a Világ Igaza kitüntető címet. 1945 után két évig (meghívottként) nemzetgyűlési képviselő volt. “Számára a szűkebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra – írja Köpöczi Rózsa Szőnyiről -, akkor sem, amikor az első világháborúban a Képzőművészeti Főiskoláról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott műtermében képeinek nagy részét.”
Utolsó éveiben gyakran betegeskedett, 1958-59-ben lánya meghívására Olaszországba utazott, ahol Fiumicino kék ege nyűgözte le. 1960. augusztus 30-án halt meg zebegényi otthonában. Munkásságáért 1941-ben megkapta a Corvin-koszorút, 1949-ben a Kossuth-díjat, 1952-ben lett érdemes, 1956-ban kiváló művész. Mellszobra a budapesti Markó utcában áll, zebegényi műterme 1967-től emlékmúzeum, ahol nyaranta szabadiskolát rendeznek, az épületet 2013-ban újították fel, és kialakították benne a Triznya-Szőnyi emlékszobát.” (cultura.hu)
Reményi Ede (eredeti nevén Hoffmann Ede, Miskolc, 1828. január 17. – San Francisco, 1898. május 15.) zeneszerző, hegedűművész. A világ öt kontinensén ismert virtuóz, Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel kitüntetetett hegedűse volt. Testvére Reményi Antal 1848-49-es honvédszázados.
Apja, Hoffman Henrik aranyműves, anyja Vidov Katalin. Tanulmányait szülővárosában kezdte, kilenc évesen már hangversenyezett. Zenei képzését 1842 és 1845 között a bécsi konzervatóriumban, a bécsi hegedűiskola alapítójánál, Böhm Józsefnél folytatta. Húszéves korában, Bécsből hazatérve, részt vett a szabadságharcban. Görgei Artúr segédtisztje, majd kedvenc hegedűse lett, emiatt külföldi emigrációba kényszerült a szabadságharc leverése után. Konstantinápolyon, Párizson, Londonon keresztül utazott Amerikába. Képzett hegedűművészként tért vissza Európába, majd rövid idő alatt páratlan karriert futott be.
A kor számos kiemelkedő zeneszerzőjével kapcsolatba került, többek közt 1852-53-ban a fiatal Brahmsot magával vitte hangversenyútjaira. 1853-ban kapcsolódott Liszt Ferenc Weimari Társaságához is. 1854-ben egy ideig Londonban élt, itt Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel tüntette ki, valamint a királynő hegedűse címét is elnyerte. 1855-ben távozott Amerikába, majd öt év után, 1860-ban amnesztiával hazatért.
Ezután másfél évtizeden keresztül központi szereplője a magyar zenei életnek. Az ország különböző városaiban adott hangversenyeket, koncertezett Liszttel is, több nagy jelentőségű alapítványt indított. 1870-ben a Nemzeti Színház intendánsa, báró Orczy István első hegedűsnek szerződtette. Azonban rövid időn belül otthagyta állását, lemondó levelét a Zenészeti Lapokban is közzétették.
Ugyanakkor nagy áldozatot hozott a közművelődés terén: kezdeményezte a gyűjtést a Petőfi-szoboralapra, melynek érdekében koncertkörutat szervezett, s ennek bevételét, 67 000 forintot, a Petőfi-szobor, és a közben megalakuló Széchenyi-szoboralap részére adományozta. 1872. február 10-én Pesten, a belvárosi plébániatemplomban feleségül vette Fáy Antal lányát, Fáy Gizellát, esküvői tanúik Liszt Ferenc, Mihalovich Ödön, Jekelfalussy Lajos és Blaskovich Ernő voltak, a párt Haynald Lajos eskette. Külföldre mentek: először Párizsba, majd Londonba, végül 1878 őszén az USA-ban telepedett le véglegesen.
Amerikai évei alatt is rendszeresen koncertezett, New Yorkban a New York-i Filharmonikusokkal 1878. november 23-án, 1878. december 7-én a Fehér Házban az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Rutherford B. Hayes vendégeként játszott, de egy másik amerikai elnöknek, William McKinleynek is vendége volt a Fehér Ház kabinet irodájában. Továbbra is fáradhatatlanul utazott és koncertezett, 1886 és 1890 között Japánban, Kínában, Tasmániában, Új-Zélandon, Ceylonban, Madagaszkáron és Dél-Afrikában is. Az USA-ból már csak koncertutakra jött át Európába, így járt még egyszer Magyarországon is, 1891-ben. A halál egyik San Franciscó-i koncertjén, hegedülés közben érte. 1898. május 29-én búcsúztatták véglegesen New Yorkban.
Reményi több kiváló hangszerrel rendelkezett, saját tulajdonú Stradivarin játszott. Nevét a zeneirodalomban általában Brahmsszal kapcsolatban említik, Brahms állítólag tőle vette át a Magyar táncok két dallamát. Kortársai játékában a technikai briliáns fölényen kívül kiemelték rendkívül szenvedélyességét, impulzivitását, a Grove Dictionary of Music and Musicans Reményi világutazó művészi karakterét üstököshöz hasonlítja, mely hol felbukkan, hol eltűnik a nemzetközi művészi életből.
