Reményi Ede (eredeti nevén Hoffmann Ede, Miskolc, 1828. január 17. – San Francisco, 1898. május 15.) zeneszerző, hegedűművész. A világ öt kontinensén ismert virtuóz, Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel kitüntetetett hegedűse volt. Testvére Reményi Antal 1848-49-es honvédszázados.
Apja, Hoffman Henrik aranyműves, anyja Vidov Katalin. Tanulmányait szülővárosában kezdte, kilenc évesen már hangversenyezett. Zenei képzését 1842 és 1845 között a bécsi konzervatóriumban, a bécsi hegedűiskola alapítójánál, Böhm Józsefnél folytatta. Húszéves korában, Bécsből hazatérve, részt vett a szabadságharcban. Görgei Artúr segédtisztje, majd kedvenc hegedűse lett, emiatt külföldi emigrációba kényszerült a szabadságharc leverése után. Konstantinápolyon, Párizson, Londonon keresztül utazott Amerikába. Képzett hegedűművészként tért vissza Európába, majd rövid idő alatt páratlan karriert futott be.
A kor számos kiemelkedő zeneszerzőjével kapcsolatba került, többek közt 1852-53-ban a fiatal Brahmsot magával vitte hangversenyútjaira. 1853-ban kapcsolódott Liszt Ferenc Weimari Társaságához is. 1854-ben egy ideig Londonban élt, itt Viktória királynő „udvari virtuóz” címmel tüntette ki, valamint a királynő hegedűse címét is elnyerte. 1855-ben távozott Amerikába, majd öt év után, 1860-ban amnesztiával hazatért.
Ezután másfél évtizeden keresztül központi szereplője a magyar zenei életnek. Az ország különböző városaiban adott hangversenyeket, koncertezett Liszttel is, több nagy jelentőségű alapítványt indított. 1870-ben a Nemzeti Színház intendánsa, báró Orczy István első hegedűsnek szerződtette. Azonban rövid időn belül otthagyta állását, lemondó levelét a Zenészeti Lapokban is közzétették.
Ugyanakkor nagy áldozatot hozott a közművelődés terén: kezdeményezte a gyűjtést a Petőfi-szoboralapra, melynek érdekében koncertkörutat szervezett, s ennek bevételét, 67 000 forintot, a Petőfi-szobor, és a közben megalakuló Széchenyi-szoboralap részére adományozta. 1872. február 10-én Pesten, a belvárosi plébániatemplomban feleségül vette Fáy Antal lányát, Fáy Gizellát, esküvői tanúik Liszt Ferenc, Mihalovich Ödön, Jekelfalussy Lajos és Blaskovich Ernő voltak, a párt Haynald Lajos eskette. Külföldre mentek: először Párizsba, majd Londonba, végül 1878 őszén az USA-ban telepedett le véglegesen.
Amerikai évei alatt is rendszeresen koncertezett, New Yorkban a New York-i Filharmonikusokkal 1878. november 23-án, 1878. december 7-én a Fehér Házban az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Rutherford B. Hayes vendégeként játszott, de egy másik amerikai elnöknek, William McKinleynek is vendége volt a Fehér Ház kabinet irodájában. Továbbra is fáradhatatlanul utazott és koncertezett, 1886 és 1890 között Japánban, Kínában, Tasmániában, Új-Zélandon, Ceylonban, Madagaszkáron és Dél-Afrikában is. Az USA-ból már csak koncertutakra jött át Európába, így járt még egyszer Magyarországon is, 1891-ben. A halál egyik San Franciscó-i koncertjén, hegedülés közben érte. 1898. május 29-én búcsúztatták véglegesen New Yorkban.
Reményi több kiváló hangszerrel rendelkezett, saját tulajdonú Stradivarin játszott. Nevét a zeneirodalomban általában Brahmsszal kapcsolatban említik, Brahms állítólag tőle vette át a Magyar táncok két dallamát. Kortársai játékában a technikai briliáns fölényen kívül kiemelték rendkívül szenvedélyességét, impulzivitását, a Grove Dictionary of Music and Musicans Reményi világutazó művészi karakterét üstököshöz hasonlítja, mely hol felbukkan, hol eltűnik a nemzetközi művészi életből.
Neves és művelt felmenőkkel bíró családban született Szklabonyán (Nógrád vármegye, ma Mikszáthfalva, Szlovákia), Mikszáth János jómódú földbirtokos, és a kisnemesi származású Veress Mária evangélikus vallású szülők fiaként. A Mikszáth felmenők felső-magyarországi lutheránus lelkészek voltak, ugyanakkor az elterjedt tévhittel ellentétben nem voltak nemesek. A család a nevét „Mixadt” alakban írta a 19. század kezdetéig.
Maga az író a család nemesi eredetét Apafi Mihály erdélyi vajdához vezette vissza, s még előnevet is kreált hozzá: „kiscsoltói”. Mindez azonban inkább a lebilincselő történetmondó fejéből pattanhatott ki, a valóságban ezeket az információkat nem sikerült semmivel alátámasztania. Szintén érdekesség, hogy Mikszáth anyjának, Veress Máriának a családja is rendszerint összekeveredik a soproni illetőségű farádi Veres családdal, amelyhez tartozott később Veres Pálné, az Országos Nőképző Egylet megalapítója. Ezt a tévedést is részben az író táplálta, aki a valóban nemesi származású anyja családját a farádi Veresekkel egy tőről fakadónak vélte. Tény, hogy az Ebecken és környékén élő Veress család mellett a farádi Veres családnak is voltak felmenői a környéken, a két család ugyanakkor a rendelékezésre álló – hiányos – adatok alapján úgy tűnik, hogy nem azonos.
Mikszáth ősei, így dédapja, ükapja, valamint annak testvére a teológiát Wittenbergben és Jénában hallgatta, s nevelőként nemesi családokhoz jutottak be, majd Gömör, Nógrád és Sáros megyékben teljesítettek szolgálatot. A lelkészi szál az író nagyapjánál tört meg, aki szakítva a családi tradícióval, a nagykürtösi földesúr kocsmárosa volt. Mikszáth Kálmán édesapja, Mikszáth János is ott született, de szüleivel később Ebeckre költöztek át, ahol a tekintetes ebecki középbirtokos uraság árendás mészárosa és kocsmárosa lett. János a helybéli születésű nemes Veress Máriát vette feleségül. Három gyermekük született: Mária, Kálmán és Gyula. (Mária 17 éves korában egy hirtelen szerzett tüdőgyulladás következtében elhunyt, Gyula dohánybeváltási tisztviselő lett). A család valószínűleg 1843 után költözhetett Szklabonyára, ahol az apa előbb a falu kocsmáját és mészárszékét bérelte, később, az 1860-as évek második felében pedig már „gazda” (legalábbis ez a megjelölés olvasható ekkor fia bizonyítványában). Földjüket közel 100 holdra becsülték és a család jómódját is bizonyította az a tény is, hogy két cselédet, juhászt és szolgálólányt tartottak.
Mikszáth iskoláit nagyrészt Rimaszombatban járta, 1857 és 1863 között, az utolsó két osztályt azonban Selmecbányán végezte, ahonnan 1868-ban Pestre került, ahol jogi tanulmányokat folytatott, de diplomát nem szerzett.
Iskolái befejeztével visszatért Nógrád megyébe, ahol 1871-ben Mauks Mátyás szolgabírónál Balassagyarmaton szolgabírósági esküdtként helyezkedett el. Itt alkalma volt közvetlen közelből is tanulmányoznia a vármegye uraságait. 1872-ben ügyvédbojtár lett, emellett megpróbálkozott az újságírással is: különböző fővárosi lapok közölték cikkeit, többek között az Igazmondó, a Szabad Egyház, a Fővárosi Lapok és a Borsszem Jankó.
1873. július 13-án feleségül vette Mauks Mátyás leányát, Mauks Ilona Máriát. Még ebben az évben meghaltak szülei a kolerajárványban, s ő feleségével együtt a fővárosba költözött. Nagy nyomorban éltek. 1874-ben halt meg egynapos korában első gyermekük. Felesége megbetegedett és hazaköltözött szüleihez.
Ezután ő is visszahúzódott szülőfalujába, Szklabonyára, ahol azonban anyja a családi birtokot még halála előtt bérbe adta, így abból sem tudott megélni. Az 1874-es megyei tisztújításon mint aljegyző jelöltette magát, de megbukott. Visszatért Pestre, s az irodalommal kezdett komolyabban foglalkozni.
El akart válni feleségétől, mert azt gondolta, hogy rendes jövedelem nélkül nem méltó a feleségéhez. Mivel az asszony nem akart válni, az akkor még sikertelen író azt hazudta neki, hogy mást szeret. 1878-ban váltak el. Miután Mikszáthnak rendes jövedelme lett, 1883-ban újra összeházasodtak. Házasságukból három fiúgyermek született: Kálmán, Albert és János. Albert fiának leszármazottai ma is élnek. 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. 1910-ben, Budapesten halt meg.
Írói pályája
Írói pályája nehezen indult, mivel stílusa, eredetisége elütött korának megszokott normáitól, ezért a szerkesztők az írásaiból sok részt egyszerűen kihúztak. 1874-ben jelent meg első önálló műve, az „Elbeszélések”, két kötetben, de nem kapott komolyabb figyelmet. Pár évig különböző napilapoknál dolgozott, azonban sikertelensége miatt elkeseredve, 1878-ban Szegedre ment, és a Szegedi Naplónál helyezkedett el újságíróként. Ott aratta első írói sikereit: az 1879-es szegedi árvíz és az ezután következő királyi biztosi korszak hálás témákkal szolgált neki. Karcolataiban a biztosi tanácsot csipkedte, s megörökítette Tisza Lajos és munkatársainak alakját.
1881-ben visszatért Budapestre, ahol az Ország-Világ című lap segédszerkesztője lett. Ez idő tájt vált ki a Budapesti Hírlap szerkesztősége a Pesti Hírlapból, ahová emiatt új munkaerő kellett, így ő maga is a Pesti Hírlaphoz került. Eleinte néhány mellékesebb rovatot vezetett, de alig fél év múltán karcolataival annyira megkedveltette magát a lap olvasóival, hogy Jókai Mór mellett az egyik legkeresettebb szerző és humorista lett. Hírlapi cikkeit nagyobbrészt neve jelzése nélkül, igen gyakran Scarron, illetve sok más egyéb álnévvel is jegyezte.
1882-ben Mikszáth kiküldött tudósítóként követte végig a híres tiszaeszlári vérvád per tárgyalásait, komoly oknyomozói munkát végezve „megkeresett filoszemitát, antiszemitát, dzsentrit, polgárt és parasztot, megpróbált elfogulatlanul tudósítani a perről”, melyért az egyik oldal antiszemitának a másik zsidóvédőnek bélyegezte.
Irodalmi sikereit hamarosan magánéleti és politikai sikerek is követték: 1882-ben ismét megkérte volt felesége, Mauks Ilona kezét, s 1883. január 1-jénMohorán újra összeházasodtak. 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő volt, előbb az erdélyiIllyefalva, majd 1892-től Fogaras, végül Máramarossziget mandátumával.
1896. július 15-én a Budapesti Újságírók Egyesülete elnökévé választotta. 1897. november 20-án megalapította az Országos Hírlapot, amelynek megszűntéig (1899. január 26.) főszerkesztője volt. 1899. február 8-án lemondott a budapesti újságírók egyesületének elnöki tisztéről. 1903-tól Az Újság főmunkatársaként dolgozott. 1907-ben összegyűjtött munkáiért a Magyar Tudományos Akadémia nagyjutalommal tüntette ki.
1910 tavaszán ünnepelték írói pályafutásának negyvenedik évfordulóját, tiszteletére szülőfaluja, Szklabonya a Mikszáthfalva nevet vette fel. Ezután még elutazott Máramarosszigetre, ahonnan azonban már nagybetegen tért vissza, s néhány nap múlva, május 28-án meghalt. Temetésére május 31-én délután került sor. Utolsó munkája, A fekete város könyv alakban való megjelenését 1911-ben már nem érhette meg.
„Teller Ede azt vallotta később, hogy tudományos sikereit annak köszönheti, hogy a magyar nyelv az anyanyelve, máskülönben „csak középszintű középiskolai tanár” lett volna belőle. Nyelvünk gyakran logikafejlesztő eszköznek bizonyul. Balázs Nándor fizikus is hasonló véleményen volt.”
A matematika iránt érdeklődött, de apja azt tanácsolta neki, hogy praktikusabb irányt válasszon, így állapodtak meg a vegyészmérnökségben. Beiratkozott a Királyi József Műegyetemre, de miután 1926. január 2-án engedélyt kapott rá, elhagyta az országot, abban a hitben, hogy Németország mentesebb lesz az antiszemitizmustól, mint a Horthy-korszak Magyarországa a numerus clausus törvényét követően.
Németországban
Karlsruhéban kémiát és matematikát tanult. 1927-ben itt beszélt Hermann Mark professzor a kvantummechanikáról mint a fizika alapjáról. Ennek hatására nyergelt át a fizikára. 1928 tavaszán Münchenben, Arnold Sommerfeld mellett tanult. Ebben az évben villamosbalesetben elveszítette egyik lábfejének egy részét. Az év őszén már a Lipcsei Egyetemen tanult, ahol Werner Heisenberg volt a professzora. Nála írta meg doktori értekezését az ionizált hidrogénmolekula gerjesztett állapotairól címmel, amit 1930-ban védett meg.
Külföldi tartózkodásai idején nyaranta végig hazajárt és 1933-ban feleségül vette ifjúkori szerelmét, Schütz-Harkányi Augusztát (Micit). Ez kiváltotta a Rockefeller-alapítvány ellenérzését: „nem fogunk nászutat szponzorálni!”
Emigráció az Amerikai Egyesült Államokba
Két évet töltött a Göttingeni Egyetemen, majd 1934-ben elhagyta Németországot, a Zsidó Kimenekítő Tanács segítségével. Rövid angliai tartózkodás után, 1935-ben, Gamow hívására az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ott a George Washington Egyetemen tanított, ahol Gamow is professzor lett. Ekkoriban sok európait hívtak az Amerikai Egyesült Államokba. Kvantummechanikát tanított az amerikai diákoknak és professzoraiknak. Teller figyelmét Gamow a magfizika felé terelte és 1938-ban együtt dolgozzák ki a termonukleáris fúzió elméletét. A béta-bomlásnukleonspint átfordító Gamow-Teller-átmenetének leírása is együttes munkájuk. Paul Hugh Emmett-tel közösen értelmezte a nempórusos szilárd felületeken lejátszódó többrétegű adszorpció jelenségét. Azóta az ilyen felületeket Brunauer-Emmett-Teller felületeknek (BET-felület) hívják.
A chicagói reaktor (1942) sikeres decemberi beindítása után meghívták a Manhattan tervbe. 1945-ben tagja, 1947-től elnöke a Reaktorbiztonsági Bizottságnak. Felismerte az urán-grafit-víz típusú reaktorok veszélyforrását (pozitív üregtényező), és sikerült leállíttatnia az USA-ban az olyan grafitos reaktorok működtetését, mint amilyen például később a csernobili erőmű lett. (Csernobilban többek között a pozitív üregtényező vezetett a katasztrófához.) Részt vett az inherensen biztonságos (bolondbiztos)TRIGA reaktorok kifejlesztésében.
Szülei és Emmi nővére Magyarországon maradtak. Nővérének férje és édesanyjának bátyja 1944-ben a holokauszt áldozatai lettek, a többiek a pesti gettóban érték meg a felszabadulást. Édesapja 1950-ben meghalt, édesanyját, nővérét és unokaöccsét 1951-ben kitelepítették Tállyára, ahonnan másfél év múlva térhettek vissza Pestre, de lakásukat közben elvették. Unokaöccse 1956-ban elhagyta az országot.
Szilárd Leó 1958-ban rá akarta venni, menjen el Moszkvába vele a Pugwash Konferenciára, hogy beszélhessenek a szovjet atomfizikusokkal a nukleáris leszerelésről. Ő azonban elutasította, rokonai magyarországi fenyegetettségére hivatkozva. Ezt Szilárd elmondta Moszkvában a szovjeteknek és a magyar küldöttnek, Jánossy Lajosnak is, mint abszurd dolgot. Három hét múlva édesanyja és nővére megkapta az útlevelet és találkozhatott Tellerrel San Franciscóban. Szilárd levélben köszönte meg Jánossynak a közbenjárását.
1962-ben John Fitzgerald Kennedy elnöktől átvehette az Enrico Fermi-díjat a kémia és a fizika terén elért eredményei, a termonukleáris kutatásban játszott vezető szerepe és a nemzetbiztonság erősítése terén végzett munkájának elismeréseként. A Reagan–Gorbacsov puhatolózások idején Reagant határozottan biztatta, ne engedjen a csillagháború kérdésében, mert a szovjeteknek nincs ilyen elektronikájuk.
A „Másfélmillió lépés Magyarországon” című, az Országos Kéktúra útvonalát bemutató dokumentumfilm sorozat tette közismertté Rockenbauer Pált, a természetjárót, televíziós szerkesztőt, a magyar televíziós természetfilmezés kiemelkedő egyéniségét. Nevét az Országos Kékkör egyik önálló túramozgalma is őrzi: Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra.
A kőbányai I. László Gimnáziumban érettségizett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia-kémia szakán tanult tovább, és szerzett az utóbbi két tárgyból tanári oklevelet, de végül sohasem tanított.
Fiatalon szervező titkára lett a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak (TIT), majd a Magyar Televízióhoz került. Széles körű műveltségét a kezdetektől, az MTV 1956-os indulásától a köz érdekében kamatoztatta, többek között az ifjúsági osztály rovatvezetőjeként. Földrajzi témájú ismeretterjesztő dokumentumfilmeket rendezett. Alapító tagja és főmunkatársa volt az MTV Natura szerkesztőségének, melyet 1978. április 1-jén hoztak létre, hazánkban az első természetfilmes televíziós műhelyként.
1970-ben elvégzett egy alpinista tanfolyamot. Filmezett a Mediterráneum országaiban, Észak- és Dél-Amerikában, Kubában, Óceániában, Hawaiin (Mauna Kea) és az Antarktiszon, Afrikában a Kilimandzsárón, Ázsiában India és Nepál hegyei között, továbbá a Pamírban, a Kommunizmus-csúcs megmászása közben. A Tátrában fölkapaszkodott a Krivánra, a Tengerszem- és a Fehér-tavi-csúcsra, télen az Osztervára, az Alpokban pedig megmászta a Monte Qualido sziklafalát.
Útjairól könyveket és cikkeket írt, film- és diavetítéses előadásokat tartott. Szenvedélyes táj- és természetfotós volt, aki túrái, utazásai alkalmával a filmezés mellett mindig fényképezett is. Nevéhez fűződik több nevezetes földrajzi ismeretterjesztő filmsorozat, köztük A napsugár nyomában, amely 13 epizódjával számos nemzetközi természetfilmes műhely és alkotó elismerését kivívta.
Rockenbauer Pált 1987. november végén a Naszály erdejében holtan találták. Halála körülményeiről, okairól semmi nem került nyilvánosságra. A személyiségével összeegyeztethetetlen öngyilkosságot különösen kérdésessé teszi, hogy decemberi programja már készen állt (a hónap elején Somogy megyébe várták a gyermekkönyvhétre, író-olvasó találkozókra), ugyanakkor állítólag búcsúlevelet hagyott, melyben azt kérte, hogy legkedvesebb kirándulóhelyén, a mecseki Zengővárkony szelídgesztenyésében temessék el. Hamvai itt nyugszanak, egy nagy, nyers vörösmárvány kőtömb alatt.
Halálának helyszínén – a Naszály északnyugati lejtőjén, nem messze a kéktúra útvonalától – kopjafa, a Vértesben emlékfa, a Nyugat- és Dél-Dunántúlon pedig az Országos Kékkörnek az az 560 km-es szakasza őrzi emlékét, melyet az …”és még egymillió lépés” forgatása során bejárt útvonalon alakítottak ki 1989-ben, majd róla neveztek el.
1997-ben, halálának 10. évfordulóján Sáfrány József portréfilmet készített róla Roki címmel, amelyben egykori kollégái, barátai, rokonai beszélgetnek róla.
2003. január 14-én, születése 70. évfordulóján a Magyar Televízió Natura szerkesztőségének munkatársai emléktáblát avattak egykori lakóháza falán, a Bródy Sándor u. 26. szám alatt. A „magyar televíziós természetfilmezés megteremtőjének” állított márványtábla felső részén az országjáró sorozat közismertté vált címdalának első sora olvasható: Indulj el egy úton, én is egy másikon…
2003-ban a Századfordító magyarok című sorozatban egy teljes epizóddal emlékeznek meg róla.
Kerpel-Fronius Ödön a 20. századi magyarországi gyermekgyógyászat kiemelkedő jelentőségű, világszerte elismert alakja volt. Klinikai kutatásai során a gyermeki szervezet folyadékháztartásában fellépő élettani zavarok patológiai vizsgálatával hozzájárult a csecsemőkori atrófia (sorvadás) megelőzéséhez és gyógyításához. Nevének gyakori, publikációiban is megjelenő írásváltozata Kerpel-Frónius Ödön.
Édesanyja régi erdélyi szász családból, a Froniusoktól származott, így édesapja családi neve mellé felvette édesanyja nevét is, így lett a vezetékneve Kerpel-Fronius. Középiskoláit szülővárosában végezte, majd 1923-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán tanult, egy-egy szemeszter erejéig a Bécsi Egyetemen, a müncheni Lajos–Miksa Egyetemen (Ludwig-Maximilians-Universität) és a párizsi Sorbonne-on is folytatott orvosi tanulmányokat.
1928-tól Heim Pál maga mellé vette a budapesti egyetem élettani intézetébe díjtalan gyakornoknak, időközben 1929-ben orvosi oklevelét is megszerezte. 1930-tól díjas gyakornokként oktatott az intézetben.
1933–1934-ben pedig Rockefeller-ösztöndíjasként a Harvard Egyetem gyermekklinikáján, James L. Gamble laboratóriumában folytatott az emberi szervezet folyadékháztartására vonatkozó kutatásokat.
Hazatérését követően 1936-ban gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát tett, s tanársegédként továbbra is az élettani intézetben folytatott oktatótevékenységet. 1944–1945-ben rövid időre bevonult a hadseregbe, majd 1945-től adjunktusként és a csecsemőélettan magántanáraként dolgozott az egyetemi élettani intézetben. 1946-ban a pécsi Erzsébet Egyetem orvostudományi karára nevezték ki a gyermekgyógyászat nyilvános rendes tanárává, valamint a gyermekgyógyászati klinika igazgatójává.
1951-től az önállósult Pécsi Orvostudományi Egyetemen általa szervezett és alapított gyermekgyógyászati tanszék tanszékvezető egyetemi tanáraként tevékenykedett. 1967-ben pécsi katedráját és klinikaigazgatói székét elhagyva vállalta el a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. számú gyermekklinikájának igazgatását tanszékvezető egyetemi tanári címmel. 1976-os nyugdíjazásáig töltötte be ezt az állást, de ezzel egyidejűleg, 1970 és 1976 között az Országos Csecsemő- és Gyermek-egészségügyi Intézet igazgatói feladatait is ellátta. 1976 után tanácsadóként segítette az utóbbi intézményben folyó munkát. A Farkasréti temető 6/1-es akadémiai parcellájában helyezték örök nyugalomra.
Munkássága
A gyermekgyógyászaton, a csecsemők élet- és kórtanán belül elsősorban a szervezet só- és vízháztartási zavaraira visszavezethető betegségek, a vesebántalmak klinikuma foglalkoztatta. Már pályája elején, a világon elsőként különítette el patológiás alapon az emberi szervezet kiszáradásának sóvesztéses, illetve szomjazásos formáját.
A második világháborút követően figyelme az alultáplált, rossz higiénés és egészségügyi körülmények között élő, nélkülöző gyermekek körében tömegesen előforduló, toxikózisos tünetekkel és bélhuruttal kísért csecsemőkori sorvadás felé fordult. Az atrófiás gyerekek szervezetének energiaforgalmára – keringésére, hőháztartására és hormonális szabályozására –, veseműködésére irányuló kórélettani vizsgálataival egyfelől tisztázta a vesének a szervezet só- és folyadékforgalmában, valamint sav–bázis egyensúlyában játszott élettani szerepét, másfelől rámutatott a leesett vércukorszintnek a sorvadás lefolyásában játszott szerepére.
Kezdeményezésére nagyarányú anyatej-, élelmiszercsomag- és gyógyszergyűjtés (inzulin, penicillin) indult meg a fővárosban, s az összegyűlt javakat a rászoruló családok, gyermekek számára utalták ki, ezzel is csökkentve az atrófiának betudható, nagyobb arányú csecsemőhalandóságot.
Pedagógiai és klinikaszervezői munkássága szintén jelentős, az általa vezetett pécsi és budapesti gyermekkórházakban korszerű szakmai alapokra helyezett és versenyképes tudással rendelkező szakembergárdán alapuló klinikai kutatások folytak. A folyadékháztartás egyensúlyára vonatkozó eredményei csak 1959-ben jelentek meg monográfiájában, ez azonban elhozta számára a nemzetközi gyermekgyógyász szakma elismerését. A gyermekkori sorvadás kórélettanáról szóló monográfiája élete utolsó nagy munkájaként, 1983-ban jelent meg angolul. Először 1969-ben megjelent, 1977-ig három kiadást megért, Gyermekgyógyászat című összefoglaló műve évtizedekig a gyermekgyógyászképzés alapvető kézikönyvének számított.
Társasági tagságai és elismerései
Számtalan külföldi Akadémiának volt a tiszteletbeli tagja.
Mindemellett az 1970-es években az Egészségügyi Világszervezet (WHO) munkáját is támogatta táplálkozástudományi szaktanácsadóként. A gyermekgyógyászat terén elért eredményeiért 1951-ben Kossuth-díjat és Magyar Népköztársasági Érdemrendet, 1975-ben Semmelweis-emlékérmet, 1976-ban pedig a Francia Akadémia Pálma-díját vehette át. 1969-ben a Rostocki Egyetem díszdoktorává avatták.
Laczkovics János (Szentlőrinckáta, 1754. január 13. – Buda, 1795. május 20.) huszárkapitány, a magyar jakobinus mozgalom egyik vezetője, a XVIII. századi magyar irodalom jeles képviselője.
Apja, Laczkovics Imre, Pest vármegyei birtokos volt; édesanyja Trencsényi Mária. Pályáját 1772-ben a bécsi nemesi testőrségben kezdte, ahol több nyelvet megtanult. 1776-tól hadnagyként két évet töltött Itáliában a Graeven-huszárezreddel, 1778-ban részt vett a poroszok elleni hadjáratban, majd Szlavóniába vezényelték. 1786-ban előléptették kapitánnyá, 1787-ben Dubicánál kitüntette magát a törökök ellen vívott harcban. 1789-ben Belgrád bevételénél vitézkedett, erről verset is írt („Talpra oh vitézek”, Magyar Kurír, 1789).
1790-ben Szendrőnél szerzett betegségére hivatkozva Pestre ment és a diétai karhatalmiba kivezényelt tiszttársaival benyújtotta a Graeven-ezred tisztjeinek híres folyamodványát az országgyűléshez a magyar tisztikar, tisztképzés és vezényleti nyelv érdekében. A folyamodvány miatt hadbírósági eljárás indult ellenük, az Országgyűlés előbb felzúdult, de a reichenbachi megegyezés után sorsukra hagyta őket.
Laczkovicsot Belgrádban őrizetbe vették, majd bécsi kihallgatása után a mantovai helyőrségbe helyezték át, ekkor lemondott tiszti rangjáról, és Pestre költözött.
Felismerte, hogy hiába bízik a rendekben. Szenvedélyesen ostorozta a magyar nemesek műveletlenségét és önzését. Már az országgyűlés idején lefordította magyarra Trenk Frigyes báró antiklerikális munkáját („A Matzedóniai vitéz”, h.n., 1790), majd két hasonló művet fordít le németből, és ad ki névtelenül. A hatóságok mindkettőt betiltják és elkobozzák.
Laczkovics, Trenk közbenjárásában bízva 1791-ben kihallgatáson kéri visszahelyezését Ferenc trónörököstől, majd Pesten a nádorhoz próbál bejutni és részleges önigazolást ír a király számára, de a haditanács elutasítja. 1791-ben régi ismerőse, Martinovics ráveszi, hogy az ő 1790-ben megjelentetett röpiratának aulikus szellemű átdolgozásával szerezze vissza II. Lipót kegyét, Laczkovics lefordítja, monarchiaellenes részét kihagyja és átdolgozva ki is adja Pesten. A röpiratba beleönti a klérussal és a nemességgel szembeni gyűlöletét, és zamatos magyarsággal ad hangot elkeseredésének.
A bécsi kémszervezet főnöke, Gotthardi útján pénzjutalmat és 45 Ft nyugdíjat kap II. Lipóttól, de ennek halálával a többi közt szertefoszlik az óhajtott budai kerületi biztosság reménye is. Az új uralkodónál, I. Ferencnél és a bécsi hatóságoknál hiába audenciázik, hatástalan marad a Szekér Joákim könyvéből kivonatolt, aulikus szellemű, de a jobbágysággal együttérző történeti vázlata is („A magyar történeteknek rövid rajzolattya”, Pest, 1792).
1793-ban Martinovics Ignác „Nyílt levelét” fordítja magyarra, 1794-ben vállalja a jakobinus mozgalom (Szabadság és Egyenlőség Társasága) egyik igazgatójának tisztét, terjeszti és részben lefordítja a kátékat.
Augusztus 16-án elfogják, a bécsi vizsgálóbizottság hallgatja ki, majd a magyar királyi és a hétszemélyes tábla törvénysértő eljárás során halálra ítéli és 1795. május 20-án a budai Vérmezőn lefejezték. Laczkovics bátran nézett szembe a hóhérral.
1568 – János Zsigmond Erdély első fejedelme jelenlétében, Dávid Ferenc szuperintendens közreműködésével, a Tordán tartott országgyűlés alkalmával, Erdély-ben, a világon először törvénybe iktatják a vallásszabadság fogalmát. (Csak a keresztény felekezeteknek.) Ugyanakkor ezzel a dátummal jelölik az Erdélyi Unitárius Egyház fennállásának kezdetét is.
