nemzetközileg is védettek. Itt a vízi madarak vadászata egész évben tilos.
A Hortobágy olyan táj, amelyet sajátos története, értékes élővilága, egyedülálló néphagyománya jellegzetesen magyar vonásokkal ruház fel. Az egykori ligetessztyepp néhány száz évvel ezelőtt még az Alföldön kacskaringózó Tisza hatása alatt állt. A táj kialakulásában az embernek meghatározó szerepe volt. Mai képét a 19. század vízrendezéseivel (folyók szabályozása, mocsarak lecsapolása), a legeltető állattartással, az erdők kivágásával, felégetésével alakították ki, aminek hatása a keleti sztyeppék hangulatát idézi. A valaha virágzó – a török hódoltság korában elpusztult – települések emlékét pusztarészek nevei őrzik.
A Hortobágy felszínét a Tisza és mellékfolyóinak áradásai formálták szinte tökéletes síksággá. Magasról szemlélve a táj mint óriási szőnyeg terül el, közepén ezüstös szalagként kanyarog a Hortobágy folyó. A nemzeti park területe sík, csak néhol emelkednek ki alacsony halmok. Ezeket az úgynevezett kunhalmokat (tudományos néven kurgánokat) emberi kéz alkotta, amelyeket a keleti sztyeppékről a középső rézkorban beözönlő nomádok építettek őrdomboknak vagy temetkezési helyeknek (halomsírok).
A Hortobágy mocsarai nem a Tisza, hanem a Sajó vagy a Hernád medrének változásaiból származnak. Az üledék túlnyomó része a Bükkből és északabbról származik, nem a Tisza hozta. A területen a Tisza megjelenése nem okozott érdemi változást, a Hortobágy tehát szorosan rokonítható a Tisza megjelenésével nem érintett borsodi Mezőséggel. A Tisza korábban hitt laterális eróziója nem játszódott le, a mederváltás gyors folyamat volt, a folyó a tájon nem oldalazott végig, nem töltötte fel érdemben azt, és nem a holocén elején, hanem kb. 20 ezer éve, vagy régebben foglalta el mai lefutását. A mérések szerint Polgárnál legalább 16 ezer éve a jelenlegi medre környékén tartózkodik.
Ez volt az első magyarul szerkesztett újság, amelyben a napi eseményeken kívül tudományos, különösen statisztikai és gazdasági jellegű cikkek is megjelentek. Hetenként kétszer, kis nyolcrét alakban és félíves számokban jelent meg, amelyeket „Leveleknek” nevezett a szerkesztő. Éves előfizetési díja helyben 3 forint, vidéken 4 forint volt. A lap közölte többek között Gyarmathi Sámuel írásait.
Amikor Rát Mátyást 1782 végén győri evangélikus lelkésznek megválasztották, a szerkesztést Barczafalvi Szabó Dávidnak adta át. Rajta kívül 1783 elején még alistáli Máttyus Péter is a lap szerkesztője volt. A lapot 1783. december közepétől 1784. május 1-jéig Révai Miklós szerkesztette. 1784-ben barcafalvi Szabó Dávid és esztelneki Szacsvay Sándor voltak még a szerkesztők. 1785-ben Szacsvay Sándor, 1786-ban barcafalvi Szabó Dávid, 1787-ben Ungi Pál, 1788-ban Szabó Márton szerkesztették. Ekkor a 87. Levéllel a Magyar Hírmondó megszűnt.
Melléklapja volt 1787 – 1788-ban a Pozsonyi Magyar Múzsa, szépirodalmi tartalommal. Előfizetőinek száma 1780-ban 318, míg 1784-ben 200 volt. Az első három évfolyamból 3 példány Madridba, 5 Franciaországba és több példány a hollandiai egyetemekre járt.
16 éves korában a bécsiTheresianumban tanult, ahol építészeti rajzkísérleteivel tűnt ki; ezért az ottani szépművészetek akadémiája tiszteletbeli tagjává fogadta. 21 évesen az udvari kamaránál kezdte hivatali pályáját, azonban 1778-ban katonának állt a Nádasdy-huszárezredben. 1786-ban a bécsi magyar nemesi testőrséghez került, ahol megismerkedett a francia felvilágosodás eszméivel.
18 évig szolgált a hadseregben. 1790. július 12-én mint a Graeven huszárezred alezredese, néhány tiszttársával folyamodványt nyújtott be az országgyűléshez, melyben kérte, hogy a magyar ezredeket teljesen magyar lábra állítsák. Ezzel a lépéssel Bécsben nagy neheztelést vont magára. 1791 májusában kilépett a hadi szolgálatból és keszthelyi magányába vonult vissza, ahol a még nagyatyja által tervbe vett családi majorság megállapításán, gazdasága rendbe hozásán munkálkodott.
Politikai fellépése, társadalmi élete
Festetics György magatartása nemzeti irányba fordul, ő is a Habsburg-ellenes, nemzeti táborhoz húz. 1791 májusában kilép a hadseregből, hogy visszatérhessen a hazájába. Visszavonul Keszthelyre, s ettől kezdve szinte állandóan itt él.
Festetics nagysága abban áll, hogy elhagyva az udvar kegyeit hajszoló, arisztokraták útját, kiáll az anyanyelvű irodalom mellett, és mindent megtesz az ország gazdasági műveltségének emelésére.
A szabadkőműves jáprai Spissich János (1745–1804) zalai alispánnal szoros barátságot ápolt; Festetics György is tagja volt a „Jó tanácshoz” címzett szabadkőműves páholynak Zalaegerszegen, amelyet Spissich vezetett.
A szabadkőműves páholy tagjainak egy része (Festetics Györggyel együtt) vezető szerepet játszott abban, hogy a zalai megyegyűlés 1797. április 12-én igen önérzetes hangú határozatban mondott ellent a franciák ellen meghirdetett nemesi felkelésnek. A király által elrendelt vizsgálat eredményeként néhány tisztségviselőt elmozdítottak állásából, másokat súlyos megrovásban részesítettek: Spissich János zalai első alispánt, nemes Mlinarics Lajos zalai másodalispánt, gróf Althann Mihály János zalai főispánt, Tuboly László zalaegerszegi főszolgabírót, Kozits Istvánt, Szapáry Pétert, Csány Ferencet, Tuboly Imrét valamint magát Festetics Györgyöt is.
A GEORGIKON
Gróf Festetics György a hazai gazdálkodás fejlesztésére alapította iskoláját, amely 1797 júliusában egy tanárral (Balla Károly) és egy tanulóval kezdte meg működését. Célja az volt, hogy felsőbb szervezetű gazdasági tanintézete és földműves-iskolája legyen, de hamarosan még hat, vagyis összesen nyolc külön rendeltetésű iskolai intézményt egyesített benne, melyek mindegyikének – közvetve vagy közvetlenül – eredetileg saját birtokai számára a gazdatiszt-képzés volt a feladata. Az intézményt József nádor1801. augusztus 23-án szántással avatta fel. Ugyanebben az évben a keszthelyi kis gimnáziumot ötosztályossá emeltette, és abban nemes ifjak számára convictust alapított (amelyet 1808-ban Sopronba helyezett át).
A tudományos gazdasági iskola, közönségesen ezt értik Georgikon elnevezés alatt, célja volt szakképzett gazdatisztek nevelése, továbbá földbirtokosoknak alkalmat adni, hogy az okszerű gazdálkodást elsajátítsák, valamint hogy a gazdasági ipar terjesztéséhez hozzájáruljon. Tanfolyama a grófi ösztöndíjasok részére hároméves volt, külső tanulók egy-két évre is fölvétettek. A tanév eleinte trimesterekre, utóbb félévekre volt beosztva. A tulajdonképi gazdasági szaktanulmányokon kívül a matematikai és fizikai-veterináriai szak részesült kiváló figyelemben. Az oktatás latin, német és magyar nyelven folyt. 1846-tól fogva úgy az oktatás, valamint az ügykezelés egészen magyar nyelven ment.
A parasztiskola, vagyis földmívelés-iskola célja az uradalom részére leendő cselédnevelés volt. A tanítást, mely olvasás, írás és számoláson kívül a gazdaság elemeire, gyümölcsészet, selymészet, méhészetre stb. terjedt, felügyelet mellett főleg két grófi stipendiátus teljesítette. A tanfolyam nem volt szorosan meghatározva; a fölvett fiúk addig maradtak az iskolában, ameddig azt szükségesnek vélték. Az iskola 1789 elején nyílt meg.
A Pristaldeum rendeltetése volt oly jogvégzetteknek a gazdasági jogba s egyáltalában a gazdasági ismeretekbe való beavatása, kik uradalmi ügyvédeknek vagy jogtanácsosoknak készültek. Az 1804-1805-iki tanévvel nyitották meg.
Az erdész- és vadásziskola két, felsőbb és alsóbb osztályra oszlott. A felsőbb tanulóit önálló erdőkezelőkké képezték, az elsőbbiéból erdőőröket, erdőkerülőket neveltek. A felsőbb osztály tanfolyama hároméves, előadási nyelv a német volt. Megnyílt az 1806–7. tanévvel.
A kertésziskola a grófi kertész vezetése alatt állott, ki a szaktárgyakat tanította s a gyakorlati beavatást végezte, emellett elemi tanító vagy stipendiátusok is tanították a kertészekké képzendő fiúkat. A tanfolyam kétéves volt, gyengébbeket tovább is ott tartottak.
A mérnökiskola célja volt kellő előképzettségű ifjakat a gazdasági építészetben, csatornázás, öntözés, hidak, malmok, iparüzletek építése és berendezése terén kiképezni, mi végből azok a két évi tanfolyamban nemcsak elméleti oktatásban részesültek, hanem eközben és az egyévi gyakorlatban a mesteremberek munkáját ellenőrizni, a számadásokat s az építési hivatal ülésein a jegyzőkönyvet vezetni tartoztak. A kézművesek számára berendezett vasárnapi iskolában a másodéves hallgatók tanítani tartoztak. A tanfolyam sikeres befejezése után a gróf a jelesebb hallgatókat saját költségén Pestre küldte mérnöki oklevél szerzése céljából, minek megtörténte után uradalmi mérnökképen néhányan közülük a Georgikonban a matematikai szakban mint tanárok is nyertek alkalmazást. A mérnöki iskola 1808-ban nyílt meg.
A ménesmester- és lovásziskola feladata volt a ménesek részére szakképzett személyzet nevelése. Azonkívül olyanok is fölvétettek, akik a lovaglásban magasabb kiképeztetést nyerni óhajtottak. Eleinte a tanfolyam két, utóbb négyéves volt. A tanítást a Georgikon állattenyésztési és állatorvosi tanárai, két grófi lovászmester és egy istállófelügyelő végezte. Az oktatás magyar és részben német nyelven történt. Az iskola az 1807–8. tanévvel nyílt meg.
A gazdaasszonyiskolában leányokat a háztartásban, kézimunkákban, baromfitenyésztésben, stb. képeztek ki, sőt az erkölcs-, illem-, egészségtanban, rajzolásban és zenében is kaptak oktatást. A tanfolyam hároméves volt; két férfi és egy nő végezte a tanítást. Az iskola 1808-ban nyílt meg.
Működése
A Georgikon 51 évi fennállása közben 97 tanár vett részt hosszabb-rövidebb ideig az oktatásban, kik közül 47 volt magának a Georgikonnak tanítványa. Több külföldi is találkozik köztük, de a törekvés az levén, hogy az oktatás magyar nyelven történjék, hazai erők képzésére mindig kiváló súlyt helyeztek.A jelesebb, tanári pályára alkalmasnak mutatkozó fiatal embereket, kivált Festetics György gróf, de fia László is jutalmazásokkal s egyéb kedvezményekkel ösztönözték szakképzettségük tökéletesítésére. Nagy összeget képvisel egymaga az a költség, melyet a tanárok külföldön való további kiképeztetésére és utaztatására fordítottak.
A tanulók számára számos ösztöndíj, a cselédség részére jutalomdíj volt rendszeresítve. Eleinte a Georgikon ügyét a grófi jószágkormányzó vezette, nevezetesen akkor, amikor a kormányzó Nagyváthy János volt, ki nemcsak a vezetésben, hanem a tanításban is részt vett. Utóbb, az iskolai intézmények és a tanszemélyzet szaporodása következtében, a Georgikon mindinkább iskola, sőt főreáliskolai jelleget öltött magára (egykorú német leírások akadémiának címezték), önálló szervezetet és kezelést kapott. Élén az archon állt, aki a gróf a tanárok közül nevezett ki, utóbb a tanári kar volt az archon megválasztásával megbízva és a gróf csak a megerősítés jogát tartotta fenn magának. Több archon a választás megújítása nélkül is megerősíttetvén tisztében, éveken keresztül viselte azt. Az archon az összes tanügyet vezette, fegyelmi joga volt, a gyűléseken elnökölt, a jószágkormányhoz havonként jelentést tett; működéséért külön fizetési pótlékot élvezett. A tiszttartó, vagy mint eleinte nevezték, a főgazda, ki egyúttal a gazdaság tanára volt, a Georgikonhoz kapcsolt gazdaságot vezette; jelentéseit közvetlenül a jószágkormányhoz terjesztette be. A számvivő v. számtartó mindenkor a gazdaságtan helyettes tanára, a számadásokat vezette.
A Georgikon rendelkezésére bocsátott gazdaságot 1799-ben szakították ki, 1802-ben szőlő és erdővel egészítették ki. A szántóföld 241, a rétek 118, a kertek 21, a szőlő 5, az erdő 150, a majortér 8, összesen 543 holdat tett. 1810. a gazdaság területét 902 holdra egészítették ki. A major, Keszthely város délnyugati részén elterülve, amely mai napig is Georgikon-major nevet visel, számos, legtöbbnyire kőépületből állott; mellette voltak a kőfallal bekerített kertek, szemben vele a fáskert (park), a legkülönbözőbb fák és cserjék dendrológiai gyűjteménye; a major közvetlen szomszédságában terült el a kísérletekre szánt térség és vele összefüggésben a szántóföldek, rétek, gyümölcsös, epreskert, stb. A szántóföldek számára Thaer Albrecht hozzájárulásával állapították meg a váltórendszer szerinti vetésforgót. Az állattenyésztésre különösen nagy súlyt helyeztek; különféle fajta szarvasmarhát, lovat, juhot, sertést, stb. tartottak. Ahol valami híres tenyésztés felmerült, Festetics György gróf abból feltétlenül szerzett állatokat. Még angorakecskét is tenyésztettek, amelyet Perzsiából hozattak.
Az 1848. tanévnek tekintettel a felmerült eseményekre, a szokottnál korábban kellett volna befejeződnie, s a vizsgálatok jun. 19-ére voltak kitűzve, az ifjúság azonban annak kijelentése mellett, hogy a szabadságharcban részt venni hazafiúi kötelességének tartja, ezt május 24-én az archon előtt tömegesen és ünnepélyesen kijelentette, mire a bizonyítványok a vizsgálatok eredménye nélkül kiszolgáltattatván, az ifjúság Keszthelyt elhagyta s a Georgikon ezzel megszűnt, a szabadságharc lezajlása után pedig annak újból való megnyitására kísérlet sem történt, 17 évvel később, teljesen megváltozott viszonyok között, nyomába lépett a keszthelyi magyar királyi gazdasági tanintézet.
1796-ban gróf Festetics György Csurgón felépítteti Somogy első gimnáziumát, amit 1948-ban államosítottak, majd 1992-ben a rendszerváltozás után az államtól a Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium visszakapta és 1993-ban Csurgó Város rendelkezésére bocsátotta, 50 évre. Ma ebben a nagy múltú, ódon épületben működik a Városi Múzeum. /Forrás: Csurgó Város honlapja/
1802-ben negyvenezer forint tőkét ajánlott fel, hogy annak kamatából három magyar nemes ifjú a bécsi mérnöki kar iskolájában a hadi tudományokat tanulhassa. 1809-ben a francia háborúkor száz, utóbb ötszáz huszárt állított ki saját költségén a hadsereghez; Zala vármegyénél pedig 100 000 forintot tett le a szegényebb nemesek hadba állására.
1817-től kezdve évenként a király neve napján nemzeti ünnepet rendezett, ahol a jelesebb magyar írókat emlékfa-ültetéssel és tiszteletdíjakkal örvendeztette meg. A hazai tudományos életnek is egyik fő pártolója és előmozdítója volt. A göttingai tudós társaságnak levelező tagja volt.
Festetics életének utolsó figyelemre méltó kezdeményezése. Asbóth János professzor útmutatásai alapján, Keszthelynek a magyar irodalmi élet találkozóhelyévé való szervezésének kísérlete volt. Bécs gyanakvásának elaltatására az uralkodó neve napjára időzített Helikon ünnepségeken a Georgikon hallgatói nyilvánosan adtak számot ismereteikről, a Keszthelyre ellátogató költők műveiket felolvasták, elméleti és esztétikai kérdésekről vitatkozhattak. Döntő volt hogy a nyelvújítási viták során keletkezett konfliktusokat feloldhatták, és az együttléthez Festetics, mint mecénás, formális hátteret biztosított. Kisfaludy Sándor, Pálóczi Horváth Ádám, Dukai Takács Judit, és Berzsenyi Dániel voltak a legnevesebb résztvevők.
1799–1801 között új épületszárnyat építtetett a kastélyhoz, itt található a Helikon Könyvtár, Magyarország legnagyobb és egyetlen épen maradt magánkönyvtára, több mint 90 ezer, főleg 18. és19. századi kötetével és eredeti berendezésével. Neoklasszicista stílusú bútorzata iparművészeti alkotás. A gyűjteményben található többek között 1808-ban készült földgömb és hársfából készült csillár.
Már csak azért se, mert ha van isten, és tényleg mindent lát, akkor azt is, hogy mire használod.
Ahogy Karinthy mondaná: „egészen kis csecsemő” voltam. Ez ugyan nem igaz, mert több, mint 4 és fél kilóval születtem, mondhatni az újszülöttek „kisebbségéhez” tartoztam. Igaz, sokra nem vittem, se tömegben, se pozícióban, és valahogy mindig kisebbségbe szorultam.
Szóval, úgy kezdtem, mint minden emberpalánta. Aztán jöttek a léniával, hogy szocialista embertípust vonalazzanak belőlem. Már majdnem sikerült a mérnöki terv, amikor, úgy 16 éves koromban rájöttem, hogy nem akarok embertípus lenni.
Nem lázadoztam, nem rugdostam a körém rajzolt vörös ötszöget, megtanultam benne úgy járni-kelni, mintha kétszer akkora volna, és táguló, mint a világegyetem. Azt hiszem, ez a gyakorlatozás sokban javította a szövegértésemet, aminek manapság sajnos sok hasznát veszem. Kihagytam volna –értelmesebb dolgokkal is el tudom tölteni az időmet.
Most itt vagyok 64 évesen, és már megint kiderült, hogy különleges anyagból lettem gyúrva, most éppen keresztény magyarból. Egyébként véletlenül abból, mert ebben a kultúrkörben nőttem fel, de erre nem vagyok büszke, mert nem tehetek róla. Magyarként csak azzal dicsekedhetem, hogy még soha nem hoztam szégyent erre a névre. Az álkeresztények zsibvására pedig elriaszt attól, hogy hitvalló legyek.
Itt, ebben a sokszínű kis országban gyúródhattam volna egészen másból is, mégis rendes ember lehetnék. Lehetnék például hívő kommunista, mint apám volt, de nem akartam. Becsületére legyen mondva, nem is erőltette. Mert mindenek ellenére először is ember vagyok, s az én szótáramban ez a humanistát jelenti. Utána családtag, aztán tanár, aztán barát, aztán munkatárs, aztán ismerős. Egyébként pedig „mint minden ember: fenség”.
Tőlem bárki lehet kommunista, keresztény, magyar, török, tatár, tót ─ ami tetszik. Engem úgyis csak az érdekel: rendes ember-e. Ez nálam elég jól körülhatárolható fogalom. Kapás embernek szoktam hívni. Az élet kapálás. Az egyik szomszéd be se köszön, a másik áthajol a kerítésen, és vicceket mesél, vagy a másik szomszédot szidja, a harmadik belép a kapun, vállán a kapával, hogy segítsen.
A léniásoknak pedig azt üzenem: vegyetek egy sima füzetet, és azt vonalazgassátok szabad időtökben, kockásra, vonalasra, keresztesre ─ ami tetszik. Állítólag jó az idegeknek. Sormintának rajzoljatok bele sok kis Prokrüsztész-ágyat, de mondhatnék prokrüsztész-agyat is. Egészségetekre!
Minket pedig, akik a szabadságban hiszünk, hagyjatok végre békén.
1937-ben született Karcagon; családjával hétéves koráig élt a szülővárosában. Apja, Herskó Mózes Karcagon a zsidó iskola tanítója volt, de 1944-ben munkaszolgálatra vitték, majd szovjet fogságba esett; csak 1947 nyarán jutott haza.
A németek1944. március 19-ei magyarországi bevonulása után a családot először a helyi gettóba hurcolták, majd Szolnokra vitték. A szolnoki deportáltak nagy többségét Auschwitzba szállították, Ferenc azonban anyjával és testvérével véletlenül abba a „szállítmányba” került, amelyet máig ismeretlen okból Bécs környékére, Strasshof an der Nordbahnba vittek. A háború után visszakerültek Karcagra.
Miután apja hazajutott a fogságból, a család előbb Budapestre költözött, majd 1950-ben kivándoroltak Izraelbe. Legálisan tették ezt egy megállapodás értelmében, amely szerint 3000 zsidó kivándorlását engedélyezték. A családfő Izraelben is folytatta a tanítást, számtankönyveket is írt. Két fiát, Lászlót és Ferencet jó hírű iskolákban és egyetemeken taníttatta. Izraelben minden elemista Herskó Mózes elemista könyveiből tanulta a számtant. Ma is úgy emlegetik az oktatási módszerét, hogy „Herskó-módszer”. Megírta magyar nyelven és héberül a karcagi zsidó közösség történetét. Herskó Mózes 1999 decemberében, 94 éves korában hunyt el.
Nemzetközileg elismert vezető angol nyelvű szakfolyóiratokban adta közre tudományos közleményeit, már 2004-es Nobel-díjjal való kitüntetése előtt munkássága számos elismerésben részesült főleg izraeli (Wolf-díj, 2001) és amerikai (az Amerikai Tudományos Akadémia díja, 2003) tudományos körök részéről. A legutóbbi időkben tudós csoportjával kifejlesztett inzulinkapszuláitDél-Afrikában tesztelik.
Gyermekkorát Kolozsvárt töltötte, itt érettségizett a piarista gimnáziumban. Édesanyját korán elvesztette, tanár édesapja oltalma alatt nyolc testvérével együtt a klasszikus polgári eszmények, a humanizmus, liberalizmus és műveltségigény szellemében nevelkedett. 1903 és 1907 között a budapesti egyetemmagyar–latin–görög szakos hallgatója, az Eötvös József Collegium tagja. Nagyrabecsült tanára és mintaképe Riedl Frigyes, az ő szellemében írta pályadíjat nyert doktori disszertációját Toldy Ferencről (1907). Főgimnáziumi tanárként a polgári radikálisokhoz csatlakozott, az 1910-es években már Jászi Oszkár körébe tartozott. Ebben az időben készült el mintegy disszertációja folytatásaként A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta c. monográfiája, melyet feltételezhetően egyetemi magántanári vizsgadolgozatnak készített (mindmáig kiadatlan).
Pályafutásának első szakaszában (1909-14) a Nyugat munkatársa. Megismerkedett Adyval is, akinek párizsi tudósításait még kollégista korában érdeklődéssel olvasgatta és akinek eszméit, költészetét az iskolával is elfogadtatni próbálta. 1909 nyarán maga is eljutott Franciaországba. „A világháború előtti évtizedben szenvedélyünkké vált valósággal – írja később főművében –, hogy a francia irodalom és egyáltalán Franciaország kultuszában mindig újabb és újabb területeket fedezzünk fel.” Ezután többször is Párizsban és Franciaország különböző vidékein töltötte nyári szabadságát. Esszéin, egy-egy novellája könnyedségén is érezni a francia „esprit” hatását. Az I. világháború kitörése is egy franciaországi faluban érte, s így lett mint civil internált majdnem öt évig Noirmoutier, majd L’Île-d’Yeu foglya.
Hazatérése után ismét tanított Budapesten, irodalmi szerkesztője az Új Magyar Szemle és az Auróra c. folyóiratoknak. Amiért a tanácsköztársaság idején elfogadott egy siófoki üdültetést, fegyelmi eljárás indult ellene, „dorgálásban” részesült, s áthelyezték egy másik iskolába. A levert forradalmak után is kitartott a Nyugat köre mellett, ezekben az években (1920-23) többet közölt a humanizmus szellemét őrző folyóiratban, mint a háború előtt.
1923 tavaszán végképp hazatelepedett Kolozsvárra, s előbb az Ellenzék irodalmi mellékletének, 1929 szeptemberétől pedig az Erdélyi Helikonnak a szerkesztője. „Toborzó levelei”-vel a legjobb tollakat vonzotta maga köré, munkája nyomán emelkedett az erdélyi magyar irodalom színvonala. Szerkesztői gyakorlatában a Nyugat esztétikáját honosította meg, eszményei a liberalizmus, a „tiszta irodalom”, az „európai művészi színvonal” és az erdélyiség, de ugyanekkor a vallani és vállalni vita tanúsága szerint koncepciójába tartozott a kisebbségi író korszerű magatartásának követelése is a „históriai virágnyelv” helyett.
Tapintatával, igényességével kivívta az írók megbecsülését, ő azonban több annál a szeretetre méltó, hanyag eleganciájú világfinál, akit barátai „Dadi”-jukban láttak. „Az a fajta bohém volt ő – írja róla Gaál Gábor, aki szemben állott vele, de kölcsönösen nagyra becsülték egymást –, aki a mélyben tragikusan szaggatottnak és nyugtalanul kiábrándítónak érezte az életet.” Igazi arcát csak a halála évében, már súlyos betegen befejezett műve, a Fekete kolostor (Kolozsvár, 1931) villantja fel.
Kuncz ifjúkori tanulmánya, a Thököly a francia irodalomban (különnyomat egy 1913-14-es iskolai évkönyvből), valamint a Nyugat, Ellenzék, Erdélyi Helikon és Pásztortűz hasábjain megjelent kritikái és esszéi, melyeket Tanulmányok, kritikák címmel Pomogáts Béla gyűjtött kötetbe (1973), finom tollú, érzékeny esztétát mutatnak be, európai tájékozódásról, a polgári humanizmus legnemesebb eszményeinek, a népek közti megértés ügyének szolgálatáról tanúskodnak, de Kuncz nem tudott végleg a kritika mellett lehorgonyozni.
Novellái és első regénye, az 1929-től az Erdélyi Helikon lapjain folytatódó, majd holta után önálló kötetben is megjelent Felleg a város felett (Kolozsvár, 1931) – ez utóbbi a vidéki kisváros realista rajzának indult, de romantikus szerelmi históriába torkollik – inkább figyelemre méltó kísérletek, mint kiérlelt alkotások, és semmiképpen sem állíthatók fogságának regénye mellé. Ilyenformán Kuncz valójában egykönyvű író, a Fekete kolostor írója. Ez a mű „maradandóan tükrözteti a kort, mely létrehozta, s híven, biztosan őrzi annak a nevét, aki írta” (Kosztolányi Dezső).
A FEKETE KOLOSTOR
A fogságélményeit megörökítő remekmű szinte tudományos tárgyilagossággal jegyzi fel az eseményeket, ugyanakkor – s talán éppen ezért – vádirat az erőszak, a zsarnokság ellen. Tiltakozás a humánum nevében az embernyomorító háború ellen. Külső formáját tekintve emlékirat, az internáltak ötévi életének, táborváltásainak dokumentumértékű képe, rögzítése. Valójában – amint erre elsőként Babits Mihály rámutatott – a Fekete kolostor nem egyszerű memoár: napló-érték, de regény-érték is egyben. Nemcsak a tábor eseményeinek krónikája, hanem egy lélek belső fejlődésének drámai története: regénye.
Tanúi vagyunk annak, hogy az individualista, a tömegektől idegenkedő tanárember tudatában milyen változások mennek végbe, hogyan ismeri fel egyszerű fogolytársaiban az igazi emberit, sőt hogyan jut el a közösségélményig. Mindezt nem önelemző vallomásokban mondja el, hanem epikusan, fogolytársai életének, a hétköznapi eseményeknek mind behatóbb megfigyelése, mind elmélyültebb ábrázolása útján. Remek portrék egész sora, önálló novelláknak is beillő mozzanatok szerves egységbe olvadnak az esszészerű okfejtésekkel és lírai reflexiókkal.
A regénystruktúra kialakításának számos eszközével él az író. Így mindenekelőtt azzal, hogy bár a fiktív menekülési kísérlet kivételével minden mozzanatában a valóságban megtörtént eseményeket elevenít és valóban létezett figurákat mozgat, eltér a memoártól azzal, hogy belső törvényszerűség szerint csoportosítja az eseményeket. A különböző motívumok (bezártság, kinti séták, őrültség, a nemi élet torzulásai, halál) ki- és beiktatásával, komor és derűsebb színek váltakozásával egyfajta ritmust kölcsönöz a műnek és fokozatosságot érvényesít: minden a gyújtópont, az összetartást és a rabság feletti győzelmet kifejező „fekete barát” szimbólum felé mutat. Ennek létrejöttét a jelképek egész sora előzi meg; figyelemre méltó a mű szimbolikája, különösen a fehér és fekete szín hangsúlyos kezelése: így a fehér szín a béke és a szabadság megidézője, a fekete pedig előbb a háborúval fonódik össze, később azonban a jónak, az összetartásnak kifejezője lesz, mint éppen a „fekete kolostor” és a „fekete barát”.
Kitűnő a környezetrajz, az egész mű atmoszférája. Stílusa eszköznélküliségében is rendkívül meggyőző, így a Kosztolányi és Bóka László által is kiemelt périgueux-i vacsora leírásában. Ez az elemi erejű stílus, amely mindvégig egységes és soha egy pillanatra sem zökkenti ki az olvasót a könyv hangulatából, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Kuncz át tudja hidalni az én-regényt a kollektív-regénytől elválasztó szakadékot, s hogy ily módon a Fekete kolostor töretlen egész, a legegységesebb, legzártabb háborús mű a két világháború közti irodalmunkban.
A szerző halálán volt már, amikor műve fogadtatásának első visszhangjai eljutottak hozzá. A regény nagy sikeréről íróbarátai, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Gaál Gábor, Emil Isac, Áprily Lajos és mások számoltak be, meghozva a betegágyban fekvő írónak a megnyugvást, hogy feladatát, melyre egy egész életen át készült, sikerrel oldotta meg.
A Fekete kolostor négy magyar kiadáson kívül több idegen nyelvű kiadást is megért. Így 1934-ben angol, 1937-ben francia, 1949-ben olasz és török nyelven adták ki. Új romániai kiadása 1965-ben jelent meg Jancsó Elemér átfogó bevezető tanulmányával. Az 1970-es évekbenromán nyelvre is lefordították. A könyv gazdag utóéletéhez tartozik Lőrinczi László lenyűgöző irodalomtörténeti riportja, az Utazás a Fekete kolostorhoz (1975). A kötet írója kétszer is leutazott Párizsból Noirmoutier-en-l’Île-be s onnan L’Île-d’Yeu-be, megtekintette az internálás helyéül szolgált öreg kastélyt, adatokat gyűjtött a regény szereplőiről, széles körű levelezést folytatott, felfedezte a szemtanúkat, s számos forrás-értékű adattal bővítette a Kuncz-filológiát.
Nagyszabású síremlékét a Kerepesi temetőbenZádory Oszkár, fogolytársa és kedves barátja készítette. Latin felirata: Pro gladio vinculum obtinuit (Kard helyett bilincset kapott).
Talán az volt a baj, hogy az irodalmat a bölcsészkaron okították.
Már az sem tett jót neki, hogy az első szemináriumom ószláv nyelvészet volt. Az órarendben még nagyon izgin hangzott, hát még a jegyzet! Ószláv Biblia glagolita ábécében! „Prozenbon” egyenlő „felcsipegették” (a madarak), ha jól és elég nazálisan emlékszem. Szóval, jött, leült, ásított és szólt: „Nyissák ki…ásít… Olvassa…” És voltak még holt poláb pillanatok, melyek az ógörög szógyökig eredtek vissza, és ugyanezen okból nem tudok finnül se. Csak annyit, hogy „persze”, de ezt is csak apámtól, mert a finn küldöttség szék alá röhögte magát a magyar köszöntő alatt, állítólag valami csúnyát jelent. Talán p…csa, de már nincs apám, hogy emlékezzen.
És jött a Spenót/1 apróbetűs része (nem volt mese, magyartanárom azzal engedett utamra, hogy az ember becsületből a régi magyart is elolvassa), szóval nem tudtok megfogni a Cziráki-eposzból. VKS profnak, Isten nyugosztalja, sikerült, de aztán Musilra terelte a vizsga fonalát, s kinyílt, mint Ómagyar, mikor megpillantja Kárpát szent bérceit, és mindent megbocsát.
És jött az első vizsgaidőszak, na meg AZ ELSŐ, IGAZI SZILVESZTERI BULIM. Böhöm nagy lakás, benne már hodály van, az évfolyam színe-virága, bús bölcsész barna félhomályban, kezében bor, Marx-Engels-Nietzsche, itt-ott egy-egy Fichte (az meg ki, na mindegy), fáj bele a világba, mind a négy égtáj meg hajnal felé, amit már nem bírtam kivárni. Most sok lájkot veszítek, tudom. De ez van: két világban élek, és egyik sem honom.
Talán az volt a baj, hogy anyám állandóan Thomas Mann-t olvasott két Dosztojevszkij közt, ronggyá a Régimódit. Vagy inkább az, hogy egyszer csak, két matek példa közt belenéztem, mi a fenét eszik rajta. És ott ragadtam.
Vagy tán az volt a bökkenő, hogy kezdett piszkosul nem érdekelni, hol találkozik az A-ból induló teherautó a B-ből kipufogó Trabanttal. Bolyai szent lelke áldjon meg benneteket, hát valahol… a nem ismert tartományban…A matektól tehát így búcsúztam: A és B között a legrövidebb út: annak tagadása. De ez már bölcsész axióma volt, apám nem is értékelte, sértődötten vette tudomásul elfajzásom a szülői álmoktól, aztán szépen „leverte” öcsémen.
De azért leérettségiztem matekból is, habár-mamár csak titkai vannak, valamint a kémiának. Mert a vegytiszta valóság ez: a kémiatanár tanít, a többi csak szublimál (Freud szerint). Ám hagyjuk a jó öreg lelkészt, bár akad igazsága, egyik tesztjén például kiderült, hogy „táblázatkészítő” típus vagyok. Értsd: korlátolt.
Hát így lettem irodalomtanár. Nem is jó mű az, amelyik nem értelmezhető a mengyelejevben. (Mengyelejev egyébként bőröndöket készített szabadidejében. Mikor megkérdezték tőle, miért, állítólag azt válaszolta: „Egy értelmes embernek kell, hogy legyen rendes szakmája is.”)
De hol itt a kocsonya? Látod, Nyájas Olvasó, ezért rossz a magyarok PISA-tesztje! Olvastad a címet, tán nyálad is csordult, de bizony, nem érted…
Boldogat Barátom, Boldog Új Évet!
Béke Velünk, meg egy kis kocsonya (én ugyan utálom)…J
GróflosonciBánffy Miklós, teljes nevén: Bánffy Miklós Pál Domokos (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.) magyar polihisztor; író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus, külügyminiszter. Íróként a Kisbán Miklós álnevet is használta. Az egyik legnagyobb erdélyi földbirtokkal rendelkezett család tagja. Vele férfiágon kihalt a losonci Bánffy család grófi ága.
1891-ben érettségizett a Budapest VII. kerület, Klauzál u. 10. sz. alatt nem sokkal azelőtt alapított Magyar Királyi Állami Gimnáziumban. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte. A Ráday Levéltárban őrzött egyetemi indexe szerint 1891-ben iratkozott be a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi szakára. Ilyen beírások olvashatók az 1891–93-as évekből: „Szorgalmasan látogatta az előadásokat” (Szádeczky Kardos Lajos), „Jó előmenetelű” (dr. Óváry Kelemen). 1892-ben a Magyar Diákszövetség Kolozsvári Osztályának elnöke lett. 1893-tól a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait. Miután ledoktorált, bekapcsolódott az erdélyi szövetkezeti mozgalomba, és az Erdélyi Gazdasági Egylet gyűlésein is felszólalt.
Váradi Aranka színésznő második férje volt, akivel 1939. január 25-én Budapesten, a Józsefvárosban kötött házasságot.
1946-ban leánya Bánffy Katalin férjhez ment Ted Jelenhez, az amerikai hadsereg diplomáciai szolgálatában álló hadnagyához, akivel annak afrikai állomáshelyére, előbb Casablancába, majd Tangerbe került. Apa és leánya többé soha nem találkoztak.
A második világháború után Romániában ellehetetlenítették kulturális tevékenységét, ezért a megélhetését nem tudta biztosítani. 1949 augusztusában levélben folyamodott Petru Groza miniszterelnökhöz, kérve az útlevél kiadását. Rámutatott, hogy megélhetés híján csak az éhenhalás vagy az öngyilkosság között választhat. 1949. szeptember 30-án kapta meg útlevelét. Október 15-én betegen érkezett Budapestre, felesége ápolta, de tíz nap után be kellett fektetni Haynal Imre professzor klinikájára.
1950. június 6-án halt meg a kórházban. Június 10-én temették Ravasz László püspök Jeremiás 9,23–24. verseire alapuló beszédével a Farkasréti temetőben. 1976 őszén exhumálták, elhamvasztották, és Kolozsvárra szállították, hogy kívánságának megfelelően a Házsongárdi temetőben, a családi kriptában helyezzék örök nyugalomra.
A kolozsvári temetésre október 29-én került sor. Alig néhány ember állt a kripta bejáratánál, de közöttük ott volt a kortárs és barát Kós Károly és a már nagybeteg munkatárs Mikó Imre. Mindketten egy éven belül távoztak az élők közül. A bonchidaiak nevében Bálint József református lelkész mondott szép beszédet, s hozott egy kis hazai földet, dércsípte lombot az atyai ház közeléből. Az egyházi szertartást Csutak Csaba kolozsvári esperes végezte.
Politikai tevékenysége
60 000 holdas birtokával az ország egyik legnagyobb földesurának számított, s így kötelességének érezte, hogy a közért is tegyen. 1899-ben tiszteletbeli fogalmazó a fiumei tengeri hatóságnál. 1900-tól Berlinben a külföldi szaktudósítói hálózatnál segédtudósító volt. 1901-től szabadelvű programmal, majd 1910-től pártonkívüli programmal országgyűlési képviselő lett, később a Nemzeti Munkapárthoz csatlakozott. 1906-tól 1909-ig Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja volt.
Az első világháború kitörésekor az erdélyi hadtestnél szolgált, majd a német Süd-Armee Commandóhoz vezényelték. Politikai felfogása Tisza Istvánéhoz hasonló volt, s a háború alatt, a kormány megbízásából több alkalommal járt Konstantinápolyban és Szófiában. Frontszolgálatáról igen keveset lehet tudni.
1916-ban IV. Károly koronázási ünnepségének kormánybiztosa volt, ám békepárti polihisztorként a díszes felvonulás végére a sorba beállította a háborúban megrokkant obsitos katonákat is. Ez sokakban visszatetszést keltett; ünneprontónak tartották.
Emlékeim című írásában olvashatjuk élményeit az összeomlás, az őszirózsás forradalom utáni időkről, s ad remek portrét Károlyi Mihályról: „Ember voltában, úgy hiszem, jobban ismertem, mint bárki. Közeli rokonom, és (…) legtávolabbi gyerekkorunk óta – én hétéves voltam és ő hat, midőn tehát először találkoztunk – úgyszólván testvéri barátság fűzött hozzá, mely utóbb az ifjúság viharos éveit is betöltötte. Fönnmaradt továbbra az is, bár az élet lassanként más-más utakra vitt – más-más utakra vitt a természetünk is –, míg végül fölfogásban és világnézetben egymástól teljesen elszakadtunk. Mégis fönnállott közöttünk a gyermekkorból eredő intim viszonyunk. Tegyük hozzá, Károlyi Mihály és leánytestvére első unokatestvérek gyermeke. Talán ez volt az oka, hogy nyúlszájjal és farkastorokkal jött a világra (…). Születésekor az anyja már tüdőbajos volt, és alig három év múlva meghalt. A hátrahagyott két árvát nagyanyjuk, a nagynéném veszi magához.”
1918 legutolsó napján Bánffyt a Székely Nemzeti Tanács, egészen pontosan annak tényleges vezére, Bethlen István megbízta, utazzék nyugatra. A cél: fölvilágosítani egy semleges küldött által a győztes hatalmakat, mi az igazi helyzet Magyarországon, és milyen teljes belső összeomlás lesz, ha győz az előretörő bolsevizmus. Sorra járta Bécset, Berlint, Hágát, majd elérte Bethlen sürgönye Bécsből: „Gyere azonnal” – ami egyben Budapesten a szovjeturalom végnapjait is jelentette, a pénznek végén járó Bánffy számára pedig (aki az utóbbi időben már portréfestésből tartotta fenn magát), nagy megkönnyebbülést.
1921. április 14. és 1922. december 19. között a Bethlen-kormányban külügyminiszteri tisztséget töltött be.
„
„A Magyar Királyság kormánya hibázott, amikor olyan hiú reményekkel áltatta magát, hogy a békeszerződés országgyűlési jóváhagyásával megszűnik a gyűlölködés Közép-Európában, a rend, a nyugalom, az igazság lesz úrrá a térségben, és a győzők kényének kiszolgáltatott, üldözött magyar kisebbségek ezentúl elviselhető körülmények között, anyagi, társadalmi és vallási téren akadálytalanul fejlődve élhetnek. Ám ebben a magyar királyi kormány alaposan tévedett. Pedig a legnagyobb hálával eltelve vette tudomásul a nagyköveti konferencia határozatát, amely szerint a Nemzetek Szövetségének továbbítják a magyar nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban megfogalmazott panaszait. Ugyancsak hálával értesült arról, hogy a Nemzetek Szövetsége úgy döntött: védőszárnyai alá veszi a nemzeti kisebbségeket. A Nemzetek Szövetségének Tanácsa 1920. november 29-i ülésén jelesül úgy határozott, hogy a Jugo-Szláviában és Cseh-Szlovákiában élő kisebbségeket helyezi védelem alá. Ugyanakkor a Tanács úgy vélekedett, nem szükséges a védelmet a romániai magyar kisebbségekre kiterjeszteni, arra hivatkozva, hogy a Románia és a szövetséges főhatalmak között megkötött kisebbségvédelmi szerződés csak akkor lép életbe, ha a trianoni szerződést három nagyhatalom ratifikálja.”
”
– 1921. április 19. Bánffy Miklós külügyminiszter a Nagykövetek tanácsának, tankonyvtar.hu
Külügyminisztersége bő másfél esztendejéről, amely az ország 20. századi történetének igen feszült időszaka volt (ekkor került sor Magyarországnak a Népszövetségbe való felvételére, s többek között erre az időre esett a trianoni békeszerződés döntését megkérdőjelező sikeres soproni népszavazás, a IV. Károly visszahozását megkísérlő „királypuccs”, mindkettő rendkívüli nemzetközi bonyodalmakkal), Bánffy Miklós részletesen írt 1946-ban megkezdett, de befejezetlenül maradt, s Huszonöt év címmel 1993-ban megjelent visszaemlékezéseiben.
A külügyminiszterségről való lemondása után Bánffy Miklós Klebelsberg Kuno felkérésére elvállalta a Képzőművészeti Tanács elnöki tisztét. Ekkor került sor erdélyi hazalátogatására, amely vízválasztó lett az életében: rájött arra, hogy mit is jelent számára Erdély, Bonchida, és ekkor merült fel benne a hazatérés gondolata.
1926-ban visszatért a Románia részévé vált Erdélybe. A román király kezéből személyesen kapott román állampolgárságot azzal a feltétellel, hogy tíz évig nem fog politizálni. Felismerte, hogy az akkori romániai politikai viszonyok között a legfontosabb feladat a megmaradáshoz elengedhetetlen kulturális intézmények megtartása, a kisebbségi helyzet szorításában működésük biztosítása.
Mikó ImreBánffy Miklós emberközelben című visszaemlékezésében a következőket írta: „Bukarestben (Bánffynak) első dolga az volt, hogy beiratkozzék a Jockey-klubba és társadalmi kapcsolatot teremtsen azokkal, akik akkor számítottak. Elragadtatással beszélt egy öreg Hurmuzachiról, akivel – úgy látszik – legjobban megértették egymást. Lehet, hogy meg is írta a Megszámláltattál … valamelyik figurájában, hiszen az arisztokráciának közös vonásai voltak, akár román volt, akár magyar. Imponált neki Armand Calinescu esze és erélye, Grigore Gafencu sima modora, Argetoianu cinizmusa”. Erkölcsi és anyagi támogatását érezhette az elnyomott magyarság anyagi talpra állása és megmaradása szempontjából kivételes jelentőségű Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), a magyar tudományosság erdélyi fellegvára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a magyar közművelődés szervezete, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) is. Az Erdélyi református egyházkerület főgondnokává választották, amelyben Makkai Sándor, majd Vásárhelyi János püspök oldalán szerepe volt a magyar felekezeti iskolák megvédésében, megtartásában és gyarapításában is.
Hazatérésével a legnagyobb riadalmat az Országos Magyar Párton belül okozta, de Bánffy valóban a háttérben maradt. Az OMP reformistái álltak közel hozzá, így Kós, Spectator, s csupán a nagy múltú Ellenzék című napilapon keresztül – melynek főrészvényese volt – szólt bele az erdélyi politika eseményeibe.
1939-ben vezetésével létrejött a Romániai Magyar Népközösség, a magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására. A szervezet egészen a második bécsi döntésig az egyetlen romániai magyar érdekvédelmi és tömegszervezet volt. Ekkor indultak tárgyalások egy új kisebbségi statútumról is, amely különösen az oktatásban, a kulturális intézmények és az egyházak működésében ígért javulást. A tartós nemzeti elnyomás és az eluralkodó belpolitikai káosz hatására azonban az erdélyi magyarság többsége ekkor már szkeptikusan tekintett az ilyen egyezkedési kísérletekre.
Miután Észak-Erdélyt Magyarországhoz visszacsatolták, 1940-ben a magyar országgyűlés behívott erdélyi felsőházi tagja lett. 1943-ban Bethlen István titkos megbízatásával Bukarestben tárgyalt a Hitler-ellenes erőkkel (Iuliu Maniuval), ez azonban a németek tudomására jutott, és 1944 őszén német csapatok felgyújtották és kifosztották bonchidai kastélyát. 1944 nyarán-őszén többször tárgyalt Horthyval, akit megpróbált rávenni a háborúból való kilépésre, de csak annyit ért el, hogy megvédte Kolozsvárt a fronttá válásától, az elpusztítástól. 1944. október 17-én a Szálasi-puccsot követően rövid levélben lemondott felsőházi tagságáról, indoklása szerint „Tekintettel arra, hogy magyar törvényhozásról többé nem lehet szó …”. Bánffy Miklós és családja Budapesten érte meg a front átvonulását, 1945 tavaszán tértek vissza Kolozsvárra. A háború után otthon sem fogadták úgy, ahogy megérdemelte volna, sőt vagyonából a helybéliek teljesen kiforgatták, birtokát elvették.
Kulturális tevékenysége
Kolozsváron, első egyetemi éveiben Gegenbauernél zenélt, írt is pár zenedarabot, amit azonban jóformán csak Zichy János akkori kultuszminiszter felesége, Zichy Margit ismert, aki maga is nagy zenekedvelő és nagyszerű zongorajátékos volt, ő ajánlotta férjének Bánffy Miklós kinevezését a budapesti Operaház és a Nemzeti Színházintendánsává, 1912-ben.
A kulisszák világa sem volt ismeretlen Bánffy Miklós számára: diákkorában szinte minden este színházban volt, 18 éves korában már írt egy színdarabot, amit műkedvelők mutattak be, és néha délutáni előadásokon – amelyeket nem látogattak ismerősei – statisztált is a színházban.
Bánffy Miklós Kisbán Miklós néven drámaíróként vált ismertté, a Naplegenda című drámájának 1906-os bemutatója hírt s nevet szerzett neki, Ady Endre figyelmét is felkeltette. A Nagyúr című, 1912-ben bemutatott színpadi művét Kós Károly méltatta elragadtatással: „Katona József óta a legmonumentálisabb és legtökéletesebb históriai magyar drámá”-nak nevezte. A harmincas években a Martinovics című drámájával keltett viharos/vitatott visszhangot. Utolsó bemutatott darabja, Az ostoba Li, Kolozsváron került színpadra, 1946-ban.
Első novelláit, elbeszéléseit 1914-ben A haldokló oroszlán címen adta ki. A novella, elbeszélés, a kisregény a későbbiekben is kedvelt műfaja maradt, végig kísérte pályáján. Kötettel ugyan ritkán jelentkezett – Reggeltől estig (kisregény, 1927), Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (elbeszélések, 1931), Farkasok (elbeszélések, 1942), Bűvös éjszaka (kisregény, 1946) –, de azok mindenkor kedvező kritikai visszhangra találnak.
1912 és 1918 között a magyarországi állami színházak, beleértve a budapesti Operaház intendánsa volt. Díszlet- és jelmeztervei mellett a modern darabok előadását is támogatta. „Operaházi intendáns korában derült ki az is – írta később Kós Károly –, hogy nemcsak díszlet- és kosztümtervező, hanem világviszonylatban is elsőrangú és modern díszlet- és kosztümtervező.” Neki köszönhető, hogy a világ operaházaiban sikeres operák bekerültek a budapesti Operaház repertoárjába, sőt neki köszönhető az is, hogy Bartók Béla korábban elutasított műveit, A kékszakállú herceg várát és A fából faragott királyfit is bemutatta végül az operaház 1918-ban. Az ő díszleteivel és jelmezeivel felújított operát 2013-ban a Kolozsvári Opera is bemutatta. 1916-tól a Kisfaludy Társaság tagja volt. Bécsi tartózkodása alatt portréfestéssel egészítette ki tiszteletdíját. 1923 és 1927 között a Képzőművészeti Tanács elnöke volt.
Miután 1926-ban visszaköltözött Erdélybe, az Erdélyi Helikon szerkesztője lett, és jelentős szerepet játszott az erdélyi irodalmi életben. Néhány műve németül, olaszul és franciául is megjelent. Nemcsak íróként, hanem grafikusként is maradandót alkotott. Az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott több könyvet illusztrált, például Tamási Áron műveit. Vagyonával ott állt a legjelentősebb magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék és a legnagyobb kisebbségi magyar nyomdavállalat, a Minerva Rt. mögött.
Magyarországon a Szegedi Szabadtéri Játékokon megrendezte Az ember tragédiáját. Egy, az 1934. évi bemutatót megelőző írásában az Erdélyi Helikon 1934. februári számában maga számolt be több évtizedet átfogó Tragédia-élményéről, amelynek gyökerei a serdülő korában látott előadásokig vezethetők vissza. Bánffy 1934. július 15-én kezdte meg a tényleges rendezői munkát az 500 fős, főleg ínségmunkásokból és egyetemi hallgatókból verbuvált statisztériával. A főszereplők az általa tervezett új jelmezeket kapták. A bemutató előadásra augusztus 4-én került sor, zsúfolt nézőtér előtt. Augusztus 9-én Kurt Schuschnigg osztrák kancellár feleségével és kíséretével megtekintette a Tragédiát, s valamelyik előadáson ott volt – Bánffy meghivására – Octavian Goga is, Madách művének román fordítója.
A II. világháború utáni Kolozsváron Bánffy Miklós először próbál bekapcsolódni a színházi és irodalmi életbe. Bemutatták Az ostoba Li című darabját, egy kisregénye, a Bűvös éjszaka is megjelent, tagjává fogadta az újonnan alakult Romániai Magyar Írók Szövetsége, munkatársa lett az induló Utunknak, az egyetlen magyar irodalmi lapnak, amely abban az időben megjelent. De ezek a lehetőségek hamar bezárultak előtte: a berendezkedő kommunista hatalom mint „osztályellenséget” kezdte kezelni. Már nem közölték írásait, megélhetését nem tudta biztosítani, Király utcai házának egyetlen lakrészéből is ki akarták tenni, viszont útlevelet számtalan kísérlet után is csak 1949 legvégén kapott.
Az „Erdélyi történet”, a trilógia
Mindmáig leghíresebb műve, ami több kiadásban megjelent a háború után is, sőt napjainkban is, az Erdélyi történet címen ismert trilógia. Írói kibontakozását tetőzte be ez a háromrészes regény, ami eredetileg öt kötetben, közel ezerhétszáz lapon jelent meg, és akkoriban az erdélyi magyar irodalom első korszakának legnagyobb szabású elbeszélő vállalkozásának számított. Elkészülése, megjelenése maga is közel egy évtizedet fogott át: az első kötet, a Megszámláltattál… 1934-ben, az És híjával találtattál 1937-ben, végül a Darabokra szaggattatol 1940-ben hagyta el Kolozsvárott az Erdélyi Szépmíves Céh nyomdáját. Hatalmas vállalkozás, nemcsak kivételes terjedelme, hanem epikai anyagának sokrétűsége, a lapjain életre kelő írói szándék következtében is, irodalomtörténeti helyét Nemeskürty IstvánBabitsHalálfiai és KassákEgy ember élete című nagyregényei mellett jelölte ki.
A trilógia mintegy tíz évet ölel fel a 20. század elejének történelméből, konkrétan az 1904-es évtől az első világháború kirobbanásáig. Illés Endre a Megszámláltattál... c. első kötet első magyarországi újra kiadásában Berzsenyit idézve fenefátumot ostromló merészségnek nevezi a regényt, íróját pedig olyan embernek tartja, aki gyönyörködik a világban, aki élvezi az életet, akit szórakoztat a világ változatossága, és aki kedvét leli mindenben, ami művészet és erőfeszítés. Ennek a színes és gazdag világnak a leírása már önmagában is értékké tenné ezt a kalandos, de ugyanakkor történetileg hiteles nagyregényt, ha el is tekintenénk említett irodalmi értékeitől. Pomogáts Béla így fogalmaz: „… történelmi értelemben mindenképpen válságos évtizedet, amely során olyan, a regényben is megörökített események jelezték a hanyatlás menetét, mint a kiegyezés óta folyamatosan kormányzó Szabadelvű Párt széthullása, az ellenzéki koalíció választási sikere, majd kormányzati csődje, az 1908-as annexiós válság, a balkáni háborúk, majd a baljós korszak zárójeleneteként a szarajevói merénylet és a kirobbanó első világháború.”
Szülei id. báró hadadi Wesselényi Miklós (1750–1809) közép-szolnoki főispán és nagyajtai Cserey Heléna (1754–1830) voltak. Apai nagyszülei báró hadadi Wesselényi István (1708–1757) és báró vargyasi Daniel Polixénia (1720–1775) voltak. Örökölte édesapja erős testalkatát, amelyet rendszeres lovaglással, sportolással tovább erősített. Tanulmányait otthon végezte, házitanítói Tőkés János és ifjabb Pataki Mózes voltak. Közpályáját 1818-ban kezdte a vármegyegyűléseken.
Az 1825-ben hosszú szünet után ismét összehívott országgyűlésen – nem lévén magyarországi birtoka – csak „hallgató” lehetett. Annál tevékenyebb volt azonban más téren: részt vett a Kaszinó megalapításában, javaslatot tett magyar színház felállítására, és létrehozta az első vívókört (Kolozsvári Viadal Iskola, 1824). 1831-ben az Akadémia tiszteleti taggá választotta. Miután Szatmárban birtokhoz jutott, az 1830-as pozsonyi diétán már a felsőtábla tagjaként, a reformmozgalom elismert vezetőjeként tündökölt.
Előtérbe kerülését Széchenyi is pártolta, mert úgy vélte: a „hatalmas, méltóságos, királyi tekintetű magyar” alkalmasabb nála erre a szerepre. Wesselényit felszólalásai, 1831-ben írott, de csak két évvel később, külföldön megjelent Balítéletekről című műve az udvar, a jottányi változtatást sem engedő Metternich kancellár célpontjává tették.
1835 elején előbb az erdélyi, majd a magyarországi királyi tábla is perbe fogta – előbbi az 1835–36-os erdélyi országgyűlés üléseiről készített naplónak a cenzúrát megkerülő terjesztése miatt, utóbbi az 1834. decemberi nagykárolyi megyegyűlésen elmondott beszéde miatt, melyben igen élesen bírálta a kormányzatot az úrbéri reformok elbuktatásáért (jóllehet felségsértőnek tekintett kifejezés tényleges elhangzását sohasem sikerült bizonyítani). A perben Kölcsey Ferenc volt a védője. 1838-ban a pesti árvízben életeket mentett, ezért az „árvízi hajós” nevet kapta. A perben három év börtönre ítélték, a büntetését a budai várban kezdte tölteni. Két hónap után engedélyezték, hogy – rendőri felügyelet alatt – súlyosbodó szembaja gyógykezelésére az ismert morvaországi gyógyhelyre, Gräfenbergbe utazzék. Innen 1843-ban tért haza és 1848-ig Zsibón élt mint Kolozs vármegye alispánja.
1848-ban vakon s betegen jelentős része volt abban, hogy a kolozsvári országgyűlés is kimondta Erdély unióját Magyarországgal. Ezzel a magyar országgyűlésnek is tagja lett, de már 1848 szeptemberében családjával Gräfenbergbe menekült, mert a forradalom nehézségeinek felismerése után elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Döntését testi rokkantsága is indokolta.
A Magyar Tudományos Akadémia 1830. november 17-én az igazgatótanács tagjává és 1831. február 15-én vidéki tiszteleti taggá választotta; a zilahi gimnázium főgondviselője és több vármegye táblabírája volt. Érdemei vannak a kisdedóvás elterjesztése, a selyemhernyó-tenyésztés meghonosítása és a földművelés, állattenyésztés körül.
Zsibóról hazatérőben tüdőgyulladást kapott és 1850. április 21-én Pesten meghalt. Holttestét koporsóba tették és amíg a hazaszállítását meg tudták szervezni, rövid időre a Kálvin téri református templom kriptájában helyezték el.
Házassága és gyermekei
Felesége, Lux Anna (*Freiwaldau, 1827–†Zsibó, 1865. június 19.), akivel 1845. november 20-án Zsibón kötött házasságot, élete végéig ápolta. Házasságukból született:
Wesselényi magas, nagyerejű férfi volt, hatalmas mellkassal, erős, izmos combokkal és karokkal. A kor emberétől eltérő módon kiválóan úszott, átúszta a Balatont, máskor „úri barátainak tréfájára úszás közben meg is borotválkozott a Balatonon”. Bár rendszeresen mozgott, lovagolt, sportolt, végzett fizikai munkát – olykor beállt béresei mellé kaszálni –, mégis már húszas éveiben hízásnak indult. 1822-ben Széchenyivel közös angliai útjuk során 96 kg-ot nyomott. Évek múlva, politikai eltávolodásuk után Széchenyi volt, hogy naplójában csak „a Kövér”-ként említi.
Wesselényi korának egyik legnagyobb nőfalója volt, hatalmas szexuális étvággyal és teljesítőképességgel. Kolozsváron található eredeti naplója szerint volt, hogy több mint 10 lánnyal tartott egyidejűleg kapcsolatot, és gyakran egy nap többükkel is hált. Kapcsolatai között – a kor patriarchális viszonyai közt elfogadott módon – uradalmi jobbágylányok, asszonyok voltak elsősorban, akiket jobbágyaihoz hasonlóan sok mindenben segített is. Pesten és Pozsonyban bordélyokba járt, illetve alkalmi kalandjai közt „az egyszerű boltoslánytól a grófnéig” számtalan hölgy megtalálható volt. Tartott a nemi betegségektől, gyakorta szenvedett is a kankótól (gonorrhoea), és a szifiliszt is megkapta. (Valószínűleg ez volt az oka megvakulásának is.) Különböző jobbágylányoktól számos – egyik barátja szerint 13 – törvénytelen gyermeke volt, közülük többen fiatalon meghaltak, végrendeletében négy gyermekére hagyott nagyobb összeget. Két, Pesten élő lányát rendszeresen látogatta, anyagilag támogatta, barátai előtt vállalta őket. Wesselényi 49 évesen, már nagybetegen feleségül vette az ápolónőként és szobalányként nála dolgozó Lux Annát, aki az esküvő idején nyolchónapos terhes volt. A házasságkötésre feltehetően a születendő gyermek törvényesítése végett került sor. Két gyermekük született.
Mikor megismerkedtünk, közölte, hogy imádta az előttem tanító tanárt, s mikor megtudta, hogy elmegy az iskolából, ő is távozni akart, de egy kicsit megnyugtatta, hogy én veszem át őket. Nem kérdezem, hogy most is így van-e.
Valamint közölte azt is rendíthetetlen bizonyossággal: „Magyartanár leszek”. Jesszusom, gondoltam, ennek fogalma sincs, mi vár itt a magyartanárokra a következő évtizedekben, amíg a kétharmad kitart. A NAT2020 és az új érettségi olyan csapdába csalta a őket, ahonnan nincs menekülés a szabadság irányába. Ha irodalmat akarsz tanítani élvezetesen, akkor félre kell tolnod a kötelező listát, de akkor nem készíted fel a diákot az érettségire – márpedig az kutyakötelességed. Catch 22.
De nagyon elszánt, miért is beszélném le? Csak annyit mondtam, amennyit nekem mondott annak idején az „átkosban” a magyartanárom: „Ha én kiejtek a számon egy nevet, te rohansz a könyvtárba, és mindent elolvasol, amit írt, azután azt, amit róla írtak.” Így tettem. Az egy más kor volt, a papírkönyvnek istenszaga volt, a tudásnak becsülete. A tanároknak csak 18 kötelező órája, és ha akarta, lehetett korszerűen, élvezetesen tanítani.
Még hozzátettem: „Azzal a kevéssel, amit az egyetemen tanulni fog, nem állhat ki a gyerekek elé, mert a diák kérdez, és istennek képzeli a tanárt, aki mindent olvasott.” A tanár is ember, de nem az a dolga.
Elsírja magát okkal-oktalanul. Az OKTV-je nem sikerült. Mondom, ne törődjön vele, ennek semmi köze az irodalomhoz, kreativitáshoz. Ehhez csak segg kell. Neki feneket mondtam. És hozzátettem, hogy nekem ne bőgjön, hanem menjen a könyvtárba olvasni.
De sír. Épp Arany-óra van. Most meg vajon mi baja? Mondom: „Ne sírjon, mert kizavarom.” Rám néz: „Miért ne sírhatnék Arany János szenvedésén?” Igaza van. Miért ne sírhatna? Én is alig tudtam felolvasni az Emlényeket bőgés nélkül. És még csak most jön Ady, József Attila, Radnóti. Érdemes megnézni, milyen verseket válogattak be a kötelező listába! Csak semmi politikum, csak semmi kétely, csupa közhely vers, egy-két jelentős, de azok is „veszélytelenek.”
Egye fene! Menjen magyartanárnak! Varázsoljon, ha tud!
Bőgőmasina! Sok sikert! Bízom benne, sikerülni fog, és jobban, mint nekem! Boldog Új Évet! 🙂
