Mikor megismerkedtünk, közölte, hogy imádta az előttem tanító tanárt, s mikor megtudta, hogy elmegy az iskolából, ő is távozni akart, de egy kicsit megnyugtatta, hogy én veszem át őket. Nem kérdezem, hogy most is így van-e.
Valamint közölte azt is rendíthetetlen bizonyossággal: „Magyartanár leszek”. Jesszusom, gondoltam, ennek fogalma sincs, mi vár itt a magyartanárokra a következő évtizedekben, amíg a kétharmad kitart. A NAT2020 és az új érettségi olyan csapdába csalta a őket, ahonnan nincs menekülés a szabadság irányába. Ha irodalmat akarsz tanítani élvezetesen, akkor félre kell tolnod a kötelező listát, de akkor nem készíted fel a diákot az érettségire – márpedig az kutyakötelességed. Catch 22.
De nagyon elszánt, miért is beszélném le? Csak annyit mondtam, amennyit nekem mondott annak idején az „átkosban” a magyartanárom: „Ha én kiejtek a számon egy nevet, te rohansz a könyvtárba, és mindent elolvasol, amit írt, azután azt, amit róla írtak.” Így tettem. Az egy más kor volt, a papírkönyvnek istenszaga volt, a tudásnak becsülete. A tanároknak csak 18 kötelező órája, és ha akarta, lehetett korszerűen, élvezetesen tanítani.
Még hozzátettem: „Azzal a kevéssel, amit az egyetemen tanulni fog, nem állhat ki a gyerekek elé, mert a diák kérdez, és istennek képzeli a tanárt, aki mindent olvasott.” A tanár is ember, de nem az a dolga.
Elsírja magát okkal-oktalanul. Az OKTV-je nem sikerült. Mondom, ne törődjön vele, ennek semmi köze az irodalomhoz, kreativitáshoz. Ehhez csak segg kell. Neki feneket mondtam. És hozzátettem, hogy nekem ne bőgjön, hanem menjen a könyvtárba olvasni.
De sír. Épp Arany-óra van. Most meg vajon mi baja? Mondom: „Ne sírjon, mert kizavarom.” Rám néz: „Miért ne sírhatnék Arany János szenvedésén?” Igaza van. Miért ne sírhatna? Én is alig tudtam felolvasni az Emlényeket bőgés nélkül. És még csak most jön Ady, József Attila, Radnóti. Érdemes megnézni, milyen verseket válogattak be a kötelező listába! Csak semmi politikum, csak semmi kétely, csupa közhely vers, egy-két jelentős, de azok is „veszélytelenek.”
Egye fene! Menjen magyartanárnak! Varázsoljon, ha tud!
Bőgőmasina! Sok sikert! Bízom benne, sikerülni fog, és jobban, mint nekem! Boldog Új Évet! 🙂
Szendrey Júlia Keszthelyen, az Újmajorban született. Katolikus vallás szerint keresztelték 1829. január 1-jén. Apja, Szendrey Ignác (Aszaló, Borsod vármegye, 1800. november 9. – Budapest, 1895. szeptember 26.) gazdatiszt volt, aki előbb a Festetics-birtokon, a Rácz-birtokon, utóbb a Károlyi családerdődi uradalmában szolgált. Édesanyja Gálovics Anna (?, 1805 körül – Mágocs, 1849. március 11.) volt. Szendrey Ignác 1828. február 18-án Nagykanizsán feleségül vette Gallovics Annát. Szendrey Júliának az apai nagyszülei Szendrey József és Mohácsy Mária voltak. Két testvére született: Szendrey Gyula (? – ?, 1850. március 1.) és Szendrey Mária (Szénás, 1838. október 23. – Pest, 1866. szeptember 10.). Utóbbi később Gyulai Pál költőhöz ment feleségül.
1838 és 1840 között Mezőberényben, a Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézet tanulója volt, 1840 és 1844 között Pesten, a Lejtei-féle nevelőintézetben folytatta tanulmányait, ahol a jobb módú magyar nemesi családok neveltették leánygyermekeiket. Ezután ismét a mezőberényi kastélyban működő leánynevelő intézet tanulója lett (az épület később Fehérváry Celestina otthonául szolgált, 1896-tól haláláig).
Az erdődi uradalmi felügyelő leányának már korán alkalma nyílt megismerkedni mindazokkal az úrias vágyakkal és hajlamokkal, melyek először rendszerint az ilyen leánynevelő-intézetekben támadnak. Amikor szüleihez Erdődre visszakerült, ábrándjait a vadregényes vidék is nagyban ápolta. Júlia már kora ifjúságában sejteni engedte, hogy egykor kivételes különc teremtés válik belőle. Szülei mindazzal elhalmozták, ami után egy ártatlan lélek vágyódhat. Már férjhez menetele előtt kitűnően zongorázott, beszélt idegen nyelveket, és jól táncolt, tehát minden tulajdonság megvolt benne, hogy társaságban szerepelhessen. Ő mégis kerülte az embereket, és legboldogabbnak akkor érezte magát, ha a zongorája mellé ülhetett, vagy a fák árnyékában Heinrich Heine verseit és George Sand regényeit olvashatta. Unalmasnak találta az uradalmi kört, a gazdaéletet pedig nyomorúságosnak vagy legalábbis nyárspolgáriasnak. Legmeghittebb barátnője Térei (Fleckl) Gábor uradalmi inspektor leánya, Mari volt, akivel kellemes órákat töltött.
1846. szeptember 8-án találkozott először az akkor már ismert és elismert alkotónak számító Petőfi Sándorral, Nagykárolyban. A költő legfontosabb múzsája lett, hozzá írta többek között a Nem csoda, ha újra élek, később a Reszket a bokor, mert…, a Szeptember végén, a Minek nevezzelek? és az Itt van az ősz, itt van újra… című verseit. Ezt az ismeretséget apja nem nézte jó szemmel, hiszen számára az akkori alszolgabíró, Uray Endre megfelelőbb vő lett volna.
Hogy miért is egyezett bele Petőfivel kötendő házasságába? Ady Endre írása szerint:
„
De bizony én úgy érzem, hogy az öreg Szendrey okosan zordoskodott és komédiázott, már azért is, mert abban az időben a komédiázás volt az őszinteség divatos formája. Gondolta az öreg Ignác úr: ez a leány így is, úgy is bolondot fog csinálni, összekerült egy másik bolonddal, ez a legokosabb megoldás. Legyenek egymáséi, hozomány se kell, támogatás sem, lelkiismeretesség sem, az övék lesz, hála istennek, mindenért minden felelősség.
”
– Ady Endre: Petőfi nem alkuszik
1847. szeptember 8-án, egy évvel megismerkedésük után összeházasodtak Erdődön, a helyi evangélikus templomban. Az ifjú pár a szülőktől semmilyen támogatást, hozományt nem kapott, ennek ellenére meg tudták teremteni saját otthonukat. Petőfi tisztelte és becsülte George Sandot, a különc írónőt, aki Júliára is nagy hatással volt. A fiatalasszony egyike volt azon kevés nőknek, akik abban az időben szoknya helyett rendszeresen nadrágot viseltek és szivaroztak.
A pár mézesheteit Koltón, a Teleki-kastélyban töltötte el. Édesapja „később megbékélt Júlia lánya szókimondó, önérzetes első férjével is, mindenesetre családjáról gondoskodott életük végéig”, „anyagiak tekintetében nagyvonalúan segítette lányait”.
Szendrey Júlia 1848 márciusában lett állapotos. Március 15-én ő varrta és tűzte Petőfi Sándor mellére a később ismertté vált kokárda első példányát (ezt a párizsi trikolór mintájára készítette). Petőfi naplójában olvasható, hogy felesége ezen a napon piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának, miközben ő a Nemzeti dalt írta. Állapotossága miatt azonban később nehezen viselte az egyedüllétet. Zoltán fiuk december 15-én született meg.
Férjét 1849. július 20-ánTordán látta utoljára. Petőfi még két levelet írt nejének, azután halálhírét hozták.
Petőfiné ekkor kisfiával Kolozsvárra utazott. Azt hitte, hogy férje, aki Erdélyben tűnt el, ott is kerülhet elő leghamarabb. Hiába várt, hiába remélt. Atyja írta, hogy nyugalmas otthon, s ölelő karok várják. 1850 februárjában elhagyta Kolozsvárt, és Erdődre ment. Zoltán fiát otthagyta, s ő Pestre utazott egyedül. Ezt az utat megelőzően pár napot Székelyudvarhelyt is töltött, és meglátogatta azt a helyet, ahol a férje vélhetőleg elesett.
1850. április 24-én érkezett Pestre; először a Mátyás-szállóban vett ki lakást, majd Garayéknál húzódott meg, akik ekkor a barátok épületében laktak. Vigasztalódni azonban sehogyan sem tudott. Elhatározta, hogy Törökországba megy, ott keresi tovább a férjét; Haynau azonban visszautasította útlevélkérelmét. Lichtenstein Ferenc herceghez, Haynau bizalmas emberéhez fordult ekkor, aki vigasztalta, várakozásra intette, sőt lakásán meg is látogatta. Ez akkor a lapokban és az ismerősei körében is sok pletykára adott alkalmat. A valóság azonban az volt, hogy a herceg végül választás elé állította Júliát: vagy elmegy vele szeretőjeként Bécsbe, vagy elintézi, hogy kiutasítsák és meghurcolják.
1850. július 20-án végső kétségbeesésében Horvát Árpád történész, egyetemi tanárhoz írt levelet, akit legtöbbre becsült, s aki iránt bizalommal viseltetett, hogy látogassa meg. Amikor a férfi megjelent, egy csomagot akart neki átadni, hogy azt, ha két hét múlva se térne vissza Pestre, elégesse. Horvát Árpád a fiatal nőt igyekezett lebeszélni a szándékáról, de mivel ez nem sikerült, hajfürtöt kért tőle örök emlék gyanánt. „Azt nem teszem, mert ilyen emléket osztogatni sohasem volt szokásom. Hanem ha akarja, ez mind az öné lehet” – mondta Szendrey Júlia, s ekkor ujjaival rövidre vágott hajába markolt. Másnap, július 21-én titokban megesküdtek. Az eskető pap – gondolva a jövőben történő lehetséges nyomozásokra, kutatásokra – nem tüntette fel Szendrey Júlia első asszonynevét, hanem lánykori nevén lett bejegyezve. Ezt az eseményt a lapok elég későn és pár hideg szóban, illetve gúnnyal említették.
Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét, de ezt csak jóval később, 1888-ban adták ki. Júlia azonban – mint leveleiből kitűnik – először boldognak érezte magát új családi körében. Új házasságában négy gyermeke született: Attila, Árpád, Viola és Ilona. A Petőfivel kötött házasságából született Zoltánnal is törődött, bár a fiú eléggé megbízhatatlannak és bárminémű iskola elvégzésére alkalmatlannak bizonyult a magatartása miatt. A garabonciás fiú vándorszínésznek állt, verseket írt (ezeket aztán korai halála után Déri Gyula jelentette meg).
1856-ban MagyarországonHans Christian Andersen meséi először nyomtatásban Szendrey Júlia fordításában jelentek meg, olyan mesékkel, mint A császár új ruhája vagy a Rendíthetetlen ólomkatona. Ezekben a fordításokban bátran használta a korabeli magyar gyermekfolklór elemeit is.
1867-ben megfogamzódott benne az az akkoriban különösnek tűnő elhatározás, hogy elköltözik a férjétől. Ismerősei hiába figyelmeztették a külvilág ítéletére és egyre súlyosbodó betegségére – méhrákot diagnosztizáltak nála –, nem voltak képesek őt lebeszélni szándékáról. Csakugyan elköltözött a Zerge (ma Horánszky) utcai külön lakásba, ahol 1868. szeptember 6-án hosszú szenvedés után meghalt. Még nem töltötte be a 40. életévét sem.
Különköltözését a közvélemény valóban nem nézte jó szemmel, de a titokról csak az utókor szerezhetett tudomást, hogy miért történt. Júlia előkerült naplójából, feljegyzéseiből kiderült, hogy férjével megromlott a házasságuk, amely amúgy is nélkülözte a szerelmet, és csak barátságon alapult. A végső lökést az adta Szendreynek, amikor kiderült, hogy férje egyéb viszonyai mellett pornóújságokkal töltötte idejének nagy részét. Férje egyébként nem volt mellette sem betegségében, sem halálos ágyánál, így értékes iratait is Tóth Józsefre bízta Júlia, aki ekkor már teljesen elutasította férjét annak viselkedése, megváltozott magatartása miatt, és válni akart.
Temetéséről atyja, a 68 éves Szendrey Ignác gondoskodott, eredeti sírján leánykori neve szerepelt. Jelenleg közös koporsóban nyugszik Zoltán fiával a Kerepesi úti temetőben, egy sírban nyugszik első férje szüleivel és Petőfi Istvánnal, Sándor öccsével. A Kerepesi temetőben sírjára – annak ellenére, hogy Horvát Árpád feleségeként halt meg – ez áll felvésve: Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet. Júlia édesapja 95 évesen hunyt el.
Az utókor is vegyesen ítélte meg Petőfihez fűződő kapcsolatát és második házasságát.
Szendrey Júlia érzéseiről így vallott halálos ágyán atyjának írt levelében:
„Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”
Mikes Lajos és Dernői Kocsis László feldolgozták Szendrey Júlia előkerült naplóját, leveleit és halálos ágyán tett vallomását, Bethlen Margit grófnő pedig előszót írt hozzá. A személyével kapcsolatos negatív megítélés megváltozását tették ezzel lehetővé, amely sok esetben megbízhatatlan tanúvallomások elterjedése, hitelesnek nem mondható színdarabok előadása, illetve rosszindulatú pletykák nyomán született.
Gyermekei
Első férjétől, Petőfi Sándor költőtől (Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza körül, 1849. július 31.) egy fia született (házasság: 1847. szeptember 8.):
Petőfi Zoltán (Debrecen, 1848. december 15. – Pest, Józsefváros, 1870. november 5.) – fiatalon hunyt el tüdőbajban.
Második férjétől, Horvát Árpád történésztől (Pest, 1820. február 23. – Budapest, 1894. október 26.) négy gyermeke született (házasság: 1850. július 20.):
Horvát Attila (?, 1851. – Pest, 1873. május 6.) – fiatalon hunyt el féltestvéréhez hasonlóan tüdőbajban;
ifj. Horvát Árpád (Pest, 1855. július 18. – Budapest, 1887. február 3.) – kábítószer-függősége miatt fiatalon öngyilkos lett.
Horvát Viola (?, 1857. július 2. – ?, 1857 folyamán) – csecsemőként hunyt el.
Horvát Ilona, később Hamvas Károlyné, majd Machek Gusztávné (?, 1859. július 26. – Budapest, 1944 novembere, vagy Salzburg, 1945.).
Tanári pályám egyik legtehetségesebb diákja volt. Minden érdekelte, de leginkább minden is.
Már 16 éves korában írásai jelentek meg vezető magyar lapokban, irodalmi-zenei-színházi kritikái. 18 éves volt, amikor TV-interjú készült vele, mint a legfiatalabb kritikussal. A sors vezető publicistának szánta. Egzyénisége, stílusa volt, mellesleg kiváló novellákat is írt.
Három évet húzott le a legrangosabb magyar egyetem magyar-történelem szakán, közben rendszeres publicistája volt az egyik legszínvonalasbb társadalompolitikai lapnak. Hétvégenként fapados repülőkkel járta a világot, „kiugrott” Londonba, New Yorkba, szóval világjáró lett.
Aztán belefáradt a magyar Ugarba, szűk lett az ég, a horizont. „Nyomják fullba a kretént” – idézte egyik, közoktatásunkról szóló írásában.
Beadta pályázatát sok külföldi egyetemre. Mindenhova felvették, Angliába is. Ki is utazott, de ekkor jött a Brexit, és gyorsan visszamenekült a kontinensre, mert az Amszterdami Egyetemre is felvették szociológiára. Egy év sem telt el, de már angol nyelvű tanulmányai jelentek meg szaklapokban, és már tanársegédként kereste a kenyerét, miután kezdetben recepciós volt egy hotelben.
Világjáró tanítványom a nagyvilágot fogja gazdagítani, a magyar Ugar megint megfojtott, visszahúzott egy virágot. Lehajlok a szent humuszig: ki lesz a következő?
Isten veled, Világjáró! Ha errefelé jársz, ugorj be, hozz egy kis oxigént!
Boldog Új Évet, M!
PS: A képen csak a válladat hagytam meg a személyiségi jogok mián. 😊
1903. december 28-án született Neumann Miksa (1867–1929) és Kann Margit (1881–1956) első gyermekeként, zsidó családba Budapesten, az V. kerületBáthory utca 26. számú házban. Jánosnak később két öccse is született: Mihály (1907) és Miklós (1911). Az édesapja Pécsről származott, és Budapesten ügyvédként dolgozott, aztán a Magyar Jelzálog- és Hitelbankhoz került először fő jogtanácsosi pozícióba, majd pedig a bank igazgatói székébe. János édesanyja, Margit a háztartást vezette és fiai nevelésével foglalatoskodott.
Neumann Miksa, 1913. február 20-án magyar nemességet kapott a „margittai” nemesi előnévvelI. Ferenc József magyar királytól. Ilyen módon leszármazottjai jogosulttá váltak ennek a nemesi előnévnek a használatára. Fia, Neumann János így lett hivatalosan margittai Neumann János, aki későbbi külföldi tartózkodása idején használta először a Johann von Neumann, majd később a John von Neumann nevet, a világ nagyobbik részén ma is így ismerik.
A Neumann család ingergazdag szellemi légkört teremtett gyermekei számára. A gyakori beszélgetések nem kizárólag tudományról zajlottak, nem volt ritka a zenei, színházi vagy irodalmi téma sem. A gyerekek már fiatalon németül és franciául is tanultak nevelőnőiktől. Ugyancsak mindennapos volt a vendégség a háznál, jöttek külföldiek és magyarok egyaránt. A hazai szellemi elit prominens képviselői is tiszteletüket tették Neumannéknál, például Ortvay Rudolf, a budapesti tudományegyetem elméleti fizikai intézetének igazgatója és Fejér Lipótmatematikaprofesszor.
Neumann János már korán kortársait jóval meghaladó képességekről tett tanúbizonyságot. Magyar anyanyelve, a francia és a német nyelvek mellett tanulta a latint és az ógörögöt; emlékezőtehetsége szinte fotografikus volt, és fejszámolásban is rendkívüli eredményeket mutatott fel. Ez utóbbi képessége felnőttkorában szinte védjegyévé vált. Legenda járt arról, hogy a korai elektronikus számológépek számításait ő maga ellenőrizte fejben a gépekével azonos sebességgel. …
1913-ban szülei beíratták a híres fasori evangélikus főgimnáziumba (Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnázium). Ebbe az iskolába járt a Nobel-díjas Wigner Jenő (1963, fizikai) és Harsányi János (1994, közgazdasági) is, ahol mindhárman Rátz László tanár úrtól tanulták a matematikát.
1921-ben Neumann beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem matematika szakára. Egyetemi évei alatt sokat tartózkodott Berlinben, ahol Fritz Habernél kémiát, Albert Einsteinnél statisztikus mechanikát és Erhardt Schmidtnél matematikát hallgatott. Berlinben szorosra fűzte kapcsolatát Wignerrel, Szilárd Leóval és Gábor Dénessel…
1930-ban meghívták vendégprofesszornak az Egyesült Államokba, Princetonba. Hamarosan az ottani egyetem professzora lett (1930-1931), majd az újonnan megnyílt princetoni Institute for Advanced Studies professzora (1933–1955) – John von Neumann néven, ahol a világ legkiválóbb tudósai gyűltek össze.
A második világháború idején addigi tevékenysége mellett – számos más természettudóshoz hasonlóan – ő is bekapcsolódott a haditechnikai kutatásokba. Rendszeresen járt Los Alamosba, ahol részt vett az első atombomba megépítésével kapcsolatos titkos programban, az előállítással kapcsolatos elméleti munkában.
Az 1930-as évek végétől érdeklődése egyre jobban az alkalmazott matematikai problémák felé fordult. 1951-től 1954-ig az Amerikai társaság elnöke volt. Megkapta az Egyesült Államok Érdemérmét (1954), amiért útjára indította a 20. század második felének informatikai forradalmát. …
Foglalkozott játékelmélettel (A játékelmélet a matematika egyik, interdiszciplináris jellegű, tudományágak közé egyértelműen nehezen besorolható ága, mely azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi a racionális (észszerű) viselkedés olyan helyzetekben, ahol minden résztvevő döntéseinek eredményét befolyásolja a többiek lehetséges választása, vagyis a játékelmélet a stratégiai problémák elmélete.) Az elméletet az USA nemzeti kártyajátéka, a póker elsajátítása, a játék általános elmélete alapján fogalmazták meg. A koreai háború idején például ennek az elméletnek a kiértékelése volt az oka, hogy az USA nem támadta meg Kínát.
Az elektronikus számítógépek logikai tervezésében kiemelkedő érdemeket szerzett. Ennek alapvető gondolatait – a kettes számrendszer alkalmazása, memória, programtárolás, utasítás rendszer – Neumann-elvekként emlegetjük. Tanácsadóként szerepelt az EDVAC – az első olyan számítógép, amely a memóriában tárolja a programot is – tervezésénél 1944-től, amelyet 1952-ben helyeztek üzembe. Ennek a számítógépnek a tervezése során fejlesztette ki az elektronikus számítógépek belső szervezésének elméletét (Neumann-elv), amelynek alapján készülnek a mai számítógépek is.”
Szegény zsidó családba született, apja Német Márk, anyja Grünfeld Aranka volt. Miután Szombathelyre költöztek, a premontreieknél végezte el a gimnázium első hat osztályát. Az utolsó két osztályt Kolozsvárt végezte, ahol az önképzőkörben már látható volt költői tehetsége. Az érettségi után 1909-ben a Kolozsvári Újság fizetés nélküli újságírója volt, itt ismerkedett meg Osvát Ernővel és Adyval is. 1910 nyarán néhány óra leforgása alatt megírta Veronika tükre című egyfelvonásos misztériumjátékát. Ezután rövid ideig Szolnokon tanárkodott. A Veronika tükrét 1913-ban a Galilei Kör mutatta be, melynek alelnöke volt.
A budapesti egyetem bölcsészkarára járt. Nyugatos irányvonalú költőként indult; szimbolista, stilizált-szecessziós kísérletek után az avantgárd felé fordult, Kassák lapjaiban jelentek meg versei. 1914-ben Párizsban akarta folytatni tanulmányait. Az új francia költők társaságát kereste, Apollinaire-t is megismerte. Az I. világháború kitörésekor kémgyanús egyénként internálták, mintegy öt évet töltött különböző táborokban (történetét rabtársa, Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényében dolgozta fel). Az élmény megakasztotta írói pályáját, évekig alig írt valamit. A Magyarországi Tanácsköztársaság ideje alatt a bécsi magyar követség sajtóattaséja volt.
A rendszer bukása után nem térhetett haza, 1919-től 1926-ig egy berlini kiküldetést kivéve bécsi emigrációban élt. Kritikusi pályája itt kezdődött meg a Diogenesbe és más bécsi emigráns lapokba (Bécsi Magyar Újság, Vasárnap) írt filozófiai felkészültségű bírálataival. Kassákkal együtt szerkesztették a 2 X 2-t. Verseket és novellákat is közreadott, német nyelvű újságokba, de csehszlovákiai és erdélyi magyar folyóiratokba is írt.
Barátságot kötött Déry Tiborral és József Attilával. 1926-ban tért haza, a Dokumentumba, A Tollba írt, Az Ujság, majd a Szép Szó állandó munkatársa lett. … A második világháborút Franciaországban vészelte át, … A magyarországi szociáldemokraták 1947-ben hazahívták, az egyre inkább kommunista Csillag folyóirat főszerkesztője lett. A Csillagban folytatásokban jelent meg egyik legértékesebb műve, a Franciaországban írt József Attila-könyv (1944) kibővített változata, a József Attila és kora (1948), a József Attiláról szóló irodalom egyik alapműve.
A Rákosi-korszakban nem volt helye, a laptól 1950 augusztusában kirúgták (nyugdíjazták), bár kritikái a Forumban és a Csillagban még megjelenhettek. Ebben az időszakban írta meg Misztótfalusi Kis Miklósról szóló A betű mestere c. regényét és részleteiben máig publikálatlan önéletrajzát. 1953-ban, súlyos betegen, rokkantsági segélyből társbérletben élve, elfeledetten halt meg.
Németh Andor ellentmondásos alkatú író volt, számtalan irányban tájékozódott, sokféle műfajt kipróbált, számos irodalmi áramlattal és mozgalommal tartott kapcsolatot, de kevés igazán nagy művet alkotott. Már fiatalon megismerte Adyt, Karinthyt, Osvátot. Fontos alakja volt a két világháború közti irodalmi életnek is, olvasta-terjesztette a világirodalmi és filozófiai újdonságokat, kávéházi vitákat folytatott Kafkáról, Proustról, Thomas Mannról, Blochról, Heideggerről, személyes hatásával inspirálta és befolyásolta Kosztolányit, Karinthyt, Déryt, és főként barátját, József Attilát.
Kortársai nem annyira íróként, mint tüneményesen éles eszű, gyakran léha emberként emlékeztek meg róla. Bár három nyelvből fordított (angol, francia, német), útikönyveket és ponyvaregényeket gyártott, az osztrák és francia történelemből regényes életrajzokat írt, életművének legértékesebb darabjait mélyenszántó, filozofikus kritikusi és esszéírói munkássága adja. Számos műve máig kiadatlan, kéziratos hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.
Műfordítóként a világirodalom számos művét ültette át magyarra (Balzac, Dumas, Hauptmann, Hemingway, Hugo, Malraux, Maurois, Maugham, Sinclair Lewis, Tolsztoj, Zola, Zweig).
„Minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik.” – mondta Pascal, amíg ki nem vették a nevéből az s-et és maradt a pacal.
Kezdetben volt a filozófia, és a szellem szabadsága lebegett a vizek, akarom mondani a gimnazisták lelke felett. Juli kolléganőm filozófiai teaházába péntek délutánonként sereglett a diákság beszélgetni, vitatkozni az élet nagy dolgairól. De ekkor jöttek a gondolat rendőrei, és kivették a filozófiát a tantárgyak közül. Minek méltóság, gondolkodás? „Majd mi megmondjuk a tutit az élet nagy dolgairól.” Mondják is folyamatosan, gigaplakátokon. Spinóza pedig elvonult lencsét csiszolni.
És akkor jöttek Pacalék, és törölték a média tantárgyat, de ekkor már akkora volt a fölhördülés, a méltóság maradéka, hogy végül meghagytak heti egy órát. Hamarosan azt is elveszik. Nehogy már a diák kiigazodjon a médiában, ne adj isten, gondolat és méltóságébresztő filmeket lásson.
És akkor jöttek Tahóék, és törölték a művészettörténet tantárgyat. Menjen az a magyar utazó ithhon vagy külföldön McDonald’s-ba zabálni, vagy ha pénze van rá, több emeletes jachtján ringatózni az Adrián, és messze kerülje el a múzeumokat, képtárakat. És van képük a megmaradt rajzórát vizuális kultúrának nevezni!
Tahók országa leszünk, hacsak a megszállott tanárok nem lopják vissza a gondolkodás és művészet méltóságát az iskolába.
Nehéz lesz. A jelenlegi kötelező tanári óraszám mellett alig marad energia szakkörre, tehetséggondozásra. Persze, nem is ez a céljuk. Tuggyukmi.
Marad a pacal és az évenkénti kolbásztöltő verseny. Pacalország – mondaná „kortárs” költőnk, Ady Endre. „Zsír-szívű rém” – tenné hozzá Karinthy Frigyes – szintén libsi. Ki velük a tananyagból!
Meglehetősen alacsony ember (150 cm) és nagy humorista volt.
Budapesten, a VII. kerületben született zsidó családban Királyhegyi Jenő (1873–1956) és Királyhegyi Jenőné Himmler (más írásváltozatban Himler) Berta (1871–1943) gyermekeként. Öccse dr. Királyhegyi Róbert (1909–1992), orvos. Anyai nagybátyja Himler Márton.
Fiatalkora
Budapesten a Horánszky utcai reáliskolába járt, ahol osztálytársával, Kálnay Ferenccel szerkesztette a Diákhumor című hetilapot, amelyet a tanári kar a tanárokat ért kritikák miatt hamarosan betiltott. A rajztanárral való nézeteltérése miatt végül átkerült a Belvárosi Reálba, ahol 1918-ban érettségizett.
A Magyarországi Tanácsköztársaság idején a honvédelem érdekében beállt a Vörös Hadseregbe, a 28-as rohamszázadba került, a Tanácsköztársaság bukása miatt azonban harcolni már nem volt lehetősége.
Felnőttként
Horthy Budapestre való bevonulása után nem kívánt Magyarországon maradni, így elhatározta, hogy az Amerikai Egyesült Államokba emigrál. Egy ismerősével együtt Bécsbe ment, majd Triesztbe utaztak tovább. „Trieszt: gyönyörű. Triesztszag, csigaszag, halszag, tengerszag. Mindenféle jó szagok voltak, csak nem volt egy vasunk sem, és ezért hol éheztünk, hol koplaltunk, felváltva.” Mivel a kikötővárosban ekkoriban több tízezer munkanélküli volt, Királyhegyiék nemigen találhattak munkát. Barátja végül hazament, Királyhegyi azonban kitartott elképzelése mellett, mivel Amerikában élt rokona, nagybátyja, Himler Márton. Egy helyi kocsmában megismerkedett Vidor Károly színésszel, akivel egy ideig együtt lakott, és dolgozott, előbb megismerkedési helyükön, majd a tengerparton hordárként. Megismerkedtek egy magyar tiszttel, aki egy Amerikába tartó hajó fenekén elrejtette őket. A közel egy hónapos út után megérkeztek New Yorkba.
Az Amerikai Egyesült Államokban volt pincér, liftesfiú, nyúlbőrgyári munkás, banki alkalmazott, és magyar nyelvű újságokba írta cikkeit. Alkalmi munkákból élt. Statisztált Hollywoodban, majd forgatókönyveket írt.
„JOOSZIF VISSZARIONOVICS SZTAALIN STOP MOSZKVA STOP A RENDSZER MEGBUKOTT STOP KEZDJEEK ELOELROEL STOP KIRAALYHEGYI”
1945-ben térhetett haza. 1946-tól a budapesti kabaréknak írt jeleneteket. Humoreszkjei a Ludas Matyiban és a Képes Figyelőben jelentek meg. 1951-ben kitelepítették Adácsra. 1952-től a pesti kabaré újra játszotta jeleneteit. 1956-ban Amerikába ment, később visszatért hazájába, és 1981-ben Budapesten halt meg.
A Kass (akkori nevén Kasch) család 1850-ben Szegedre települt, idősebb Kass János 1897-ben a Stefánián telket vásárolt, és megépíttette Steinhardt Antal tervei alapján a Kass-szállodát kávéházzal és étteremmel. A vigadó bohémasztalánál a kor számos érdekes egyénisége megfordult: Dezsőffy László, Back Bernát, Reök Iván, Pálfy Antal, Korom Mihály, Koós Elemér. A nagyapa 1928-ban meghalt. A legifjabb Kass János akkor még csak fél éves volt. A vállalkozást a nagy gazdasági világválság alatt, 1927-től ifj. Kass János vezette 1933-ig. (1934. május 12-étől Hungária néven.) Az üzlet kezdett romlani, ráfizetéssel dolgozott, az adósság meghaladta a 200 ezer magyar pengőt, mire a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár zárgondnokság alá vette a szállodát. Száz alkalmazott került az utcára. Anyja családja három bérházat adott el Kőbányán, hogy a jelzálogkölcsönt visszafizessék. Ahogy beérkezett a pénz a bankhoz – amely meg akarta szerezni a szállodát – azonnal csődöt jelentett. A Kass család Budapestre költözött. A legifjabb Kass ekkor öt éves volt.
Ifjúkora
A család a világgazdasági depresszió után teljesen szétesett. A második világháború a családot az egész polgári középosztállyal együtt tönkretette. 1941-től, tizennégy éves korától kerámiagyárban gipszet öntött, keramikusként dolgozott. 1944-ben szoros kapcsolatba került az Eötvös Kollégiummal. Klaniczay Tiboron – a későbbi kiváló irodalom történészen – keresztül felkérték, hogy grafikusként és több nyomdával való kapcsolatai révén készítsen különböző papírokat, pecséteket, menekülők számára.
Életpályája
1946-ban kapott keramikus mesterlevelet, majd a Magyar Iparművészeti Főiskolán tanult 1946 és 1949 között. A Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként 1949-től 1951-ig Hincz Gyula, Konecsni György és Kádár György volt a mestere. 1960–61-ben a lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán a könyvművészeti tanszék aspiránsa volt. 1967-től az Iparművészeti Főiskola tipografikai tanszékén volt tanár. Az Új Írás folyóirat művészeti szerkesztője volt 1965–1973 között. Megszámlálhatatlan könyv illusztrációját készítette el, a mai középkorúak az általa illusztrált gyermek- és ifjúsági könyveken nőttek fel. 1973 óta postabélyegeket is tervezett.
Magyarországon kívül számos önálló kiállítása volt: Londonban és Anglia több más városában, Zágrábban, Torinóban, Zürichben, Sidney-ben, Párizsban, továbbá Hollandiában, Belgiumban és az Amerikai Egyesült Államokban. 1985-től a szegedi Kass János Galéria állandó kiállításán láthatóak jelentősebb művei.
Jelentősek könyvillusztrációi és bélyegtervei.
A Magyarországon bemutatásra nem engedélyezett Fejek sorozatából A VILÁG ELSŐ SZÁMÍTÓGÉPES ANIMÁCIÓS FILMJÉT készítette el Dilemma címen Halász Jánossal, a John Halas néven akkor már világhírű rendezővel Londonban (Dilemma, 1981).
1865-ben született Roth Zsigmond és Duller Mária gyermekeként zsidó eredetű családban. Születési utóneve csupán Miksa volt, a József nevet házasságkötését megelőző megkeresztelkedésekor kapta, keresztapja későbbi apósa, Walla József volt. Apja és nagyapja is üvegesként dolgozott. Apja műhelyében, majd külföldi tanulmányutakon sajátította el az üvegfestés mesterségét. Önálló „üvegfestészeti műintézet”-ét 1885-ben alapította. Első műterme a VII. ker. Dohány utca 10.-ben volt, azután a VIII. kerület Német utca 3.-ban, majd az ugyancsak VIII. kerületi Kender (ma Auróra) utca két, egymás melletti házában (11. és 13.) dolgozott.
Miksa felesége Walla Jozefa volt, Walla József törökbálinti cementárugyáros lánya. Három gyermekük született: Amália, Erzsébet és József – akiknek ma már nem él leszármazottjuk. Üvegfestőként dolgozott Miksa öccse, Manó is, ő készítette többek között a szegedi Új Zsinagóga üvegablakait (amelyeket gyakran tévedésből Miksa műveiként tartanak számon) vagy pl. a Gellért gyógyfürdőmásodik világháborúban elpusztult, de korabeli fényképek alapján rekonstruált, Buda halála című üvegfestményét. Másik öccse Pesti Kálmán néven színészként dolgozott. Nővérük gyermeke volt Elek Artúr, aki a Nyugat című folyóirat szerkesztőjeként dolgozott 1944-ben bekövetkezett öngyilkosságáig.
1911-től a VII. kerület Nefelejcs utca 26.-ban működött a „Róth Miksa Császári és Királyi Udvari Üvegfestő és Mozaik Művész Műintézete”, 1939-ig. 1897-től üvegmozaik készítésével is foglalkozott. Munkáját művészi szintre emelte, stílusát kezdetben a historizmus, majd a szecesszió és az art déco illetve ezek ötvözete jellemezte. Számos hazai és külföldi elismerésben részesült: 1898-ban elsőként neki ítélték az Iparművészeti Állami Aranyérmet, az 1900-as párizsi világkiállításon ezüst, az 1902-es torinói és az 1904-ben St. Louisi (USA) világkiállításon pedig aranyéremmel tüntették ki….
Munkái díszítik többek között az Országház, a Gresham-palota (ma szálloda), a volt Osztrák-Magyar Bank, ma Magyar Nemzeti Bank, a Zeneakadémia épületét, a szegedi Fogadalmi Templom több ablakát, a lipótmezei elmegyógyintézet, egykor Országos Tébolyda (bezárásáig Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) kápolnáját (ennek valamint a falakról eltávolított freskóknak a tervét a gödöllői művésztelep művésze, Nagy Sándor készítette), a marosvásárhelyi kultúrpalota és városháza, a szabadkai Városháza épületét, a Kálvin téri református templomot, a budapesti Rózsák terén álló Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplomot, a Pannonhalmi Bencés Főapátság Szent István-kápolnáját és a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermét, illetve a Fasori evangélikus templomot….
Számos alkotása található külföldön. Így például a hágai királynői palotában, Oslóban a Fageborg templomban, Mexikóvárosban a Teatro Nacionalban. A nyolc múzsát ábrázoló, szecessziós stílusú, kb. 180 négyzetméteres üvegkupola és a színpadnyílás körüli mozaikok tervét Maróti Géza készítette…”
Born Ignác (németül Ignaz Edler von Born; Gyulafehérvár, 1742. december 26. – Bécs, 1791. július 24.) erdélyi szász geológus, felvilágosult tudós, udvari tanácsos,
A VILÁG ELSŐ NEMZETKÖZI TUDOMÁNYOS TÁRSASÁGÁNAK AZ ALAPÍTÓJA. Feltehetőleg ő volt Mozart Sarastrójának mintaképe a Varázsfuvolában.
KARDOS ISTVÁN
Aki Sarastro modellje volt
Born Ignác (1742-1791)
A 18. és 19. század magyar tudósainak van egy közös sorsmotívumuk. Sokuknak máig vitatják nemzeti hovatartozását, és gyakran nem is alaptalanul. Így vallja például egyaránt magáénak Bél Mátyást vagy Kempelen Farkast a magyar, az osztrák és szlovák tudománytörténet, és ez a sorsa magyar-osztrák-cseh relációban Born Ignácnak is. Személyükben mintha csak igazolódna Erasmus feltevése a tudomány – már évszázadokkal ezelõtt megvalósult – nemzetköziségérõl, a latin nyelvtudományban általánossá válásáról, az életpálya során a szülõföldtõl való eltávolodásról, amit a megismerés elfojthatatlan vágya és göröngyös útja, az eszmék, tapasztalatok és az ismeretek személyes érintkezésben megvalósult cseréje elkerülhetetlenné tett.
Az erdélyi Gyulafehérváron (ma: Alba Iulia) 1742. december 26-án született Born Ignác életútja már egészen fiatalon így alakult. Elemi iskoláit ugyan még Nagyszebenben végezte, de rögtön azután a bécsi jezsuiták gimnáziumába került. Magába a rendbe is belépett, de a Jézus Társaság szellemisége igencsak riaszthatta, kedvét szeghette, mert még be sem töltötte tizennyolcadik életévét, amikor elhagyta õket.
Prágába ment, az akkori Európa egyik tudományos központjába, és ott, tanulmányai folyamán, egyre inkább a bányászat és a kohászat felé fordult az érdeklõdése. Az 1760-as évek második felében beutazta Nyugat-Európát, tanulmányútja során fõleg természettudományos és mûszaki kérdésekkel foglalkozott. 1770-ben visszatért Prágába, ahol a prágai pénzverõ és bányászati hivatal ülnökévé nevezték ki. Pozíciója lehetõvé tette számára, hogy meglátogassa és tanulmányozza a Monarchia legjelentõsebb bányavidékeit, mindenekelõtt a felvidéki, a bánsági és az erdélyi körzeteket. Tapasztalatait huszonhárom nagy lélegzetû útilevélben összegezte, amelyet 1774-ben tett közzé. (Briefe über mineralogische Gegenstände, Frank-furt-Leipzig.) A kötet tudományos értékét mi sem jellemzi jobban, mint hogy még abban az évtizedben angol, francia és olasz nyelven is megjelent, s hogy a magyarországi bányászat és ásványtan tankönyvévé nyilvánították.
1772-ben, felsõbányai kutatásai közben, súlyos gázmérgezést szenvedett. Felépülése után, Mária Terézia – aki kezdettõl fogva nagyra értékelte Born szaktudását és tudományos eredményeit – Bécsbe hivatta, s megbízta a császári természetrajzi gyûjtemény rendezésével és leírásával. Munkája végeztével lovaggá ütötte és udvari tanácsossá nevezte ki.
Born, a fáradhatatlan kutató és újító, nem sokkal ezután bejelentett egy olyan találmányt, amely egycsapásra világhírnevet biztosított számára. A nemesfémek kinyerésének módszerét tökéletesítette. Merõben új és igen gazdaságos eljárásával az arany és az ezüst érceinek higannyal történõ kivonását dolgozta ki, az ún. amalgamálás mûveletét. Kísérleteit – melyet egy kis bécsi laboratóriumában kezdett el – a Selmecbánya melletti Szklenón, egy e célra épített kohóban fejezte be, immár nagyüzemivé fejlesztve találmányát.
Szklenó (a mai Sklené) nemcsak emiatt tudománytörténeti nevezetesség. E helységhez fûzõdik a világ elsõ mûszaki tudományos kongresszusa, amelyet a bányászat és a geológia témakörében Born hívott össze 1786 szeptemberében, s amelyen a kor huszonhét nagyhírû tudósa vett részt. Ugyancsak Born kezdeményezésére alakult meg az elsõ európai bányászati társaság, amelyhez amerikai szakemberek is csatlakoztak.
Általában Born Ignác tudományszervezõ tevékenysége páratlan volt a maga korában. 1774-ben tudóstársaságot hozott létre Prágában, szabadkõmûves páholyt alapított Bécsben – „Zur Wahrheit” (az Igazsághoz) néven-, amelynek neves tudósok, mûszaki szakemberek, másfelõl írók, mûvészek (Mozart), macenások lettek a tagjai. Folyóiratot indított és szerkesztett a természettudományos ismeretek terjesztésére, s követelte e tudományok alaposabb és kiterjedtebb iskolai oktatását. A lap hasábjain élesen szembefordult az alkímiával, mint áltudománnyal, s írásaival, mondhatni, a végsõ kegyelemdöfést adta meg ennek a századokon át viruló szédelgésnek. És nem lett volna a felvilágosodás korának gyermeke, ha nem foglalkozik társadalmi kérdésekkel is. 1783-ban kiadott latin nyelvû könyvében (Joannis Phisiophili Specimen Monachologiae) megsemmisítõen kemény bírálatban részesítette a szerzetesrendeket.
Munkásságát egyöntetüleg és széles körben ismerte el a tudományos világ. A bányászati, kohászati és vegytani tudományokban egyaránt jelentõset alkotott. A legrangosabb tudományos akadémiák (a londoni, a szentpétervári, a göttingeni, a stockholmi, az uppsalai, a padovai, a sienai stb.) választották rendes tagjukká, és jószerével lehetetlen felsorolni annak a több tucat más tudományos testületnek a nevét, amely meghívta tagjai sorába. Különösen megtiszteltetés volt számára, hogy egy akkortájt fölfedezett, fontos ásványt – bornit – róla neveztek el. Az erdélyi országgyûlés, majd nyomában a pozsonyi magyar országgyûlés nemesi címet adományozott neki. Ezzel kapcsolatosan Kazinczy Ferenc megemlékezik róla önéletírásában (Pályám emlékezete), és elmondja, hogy bécsi találkozásuk alkalmával, 1788-ban, Born Ignác magyarnak vallotta magát.
Bécsben halt meg, 1791. július 24-én. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, és egész Európa tudományos világa õszintén, mélyen meggyászolta. S hogy munkássága, humanizmusa, lefegyverzõen szeretetre méltó személye milyen maradandó hatást tett kortársaira, arra egy zseniális zenemû halhatatlan alakja mindmáig a koronatanú.
Wolfgang Amadeus Mozart róla mintázta Varázsfuvolájának fõhõsét, a nemes és bölcs Sarastrót.
