Költőként a népdal formakészletének egyike legfontosabb elterjesztőjeként, hazafias versek szerzőjeként ismert. Magas színvonalra fejlesztette a nemzeti eposz és a ballada műfajokat. Nyelvészként fő műve a hatkötetes mű, A magyar nyelv szótára (1862–1874, amelyet „a Czuczor–Fogarasi” néven emlegetnek, mert Czuczor halála után Fogarasi János fejezte be). Életében négy kötet jelent meg. Százhetvenezer szócikkével majd száz évig nem volt párja.
Czuczor Gergely sok verse népdallá vált. (Móser Zoltán művelődéstörténész kutatása alapján 84, háromszor annyi, mint ahány Petőfi Sándor-vers.)
Az 1848-as forradalomban való részvételéért, illetve a forradalomra felhívó Riadó című verséért két évet kellett várfogságban töltenie. Kolerajárvány áldozata lett, mint három és fél évtizeddel korábban Kazinczy Ferenc.
Pályája
Alacsony sorból emelkedett a 19. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjává. Apja Czuczor János, Károlyi József gróf jobbágya volt az Érsekújvárhoz közeli Andódon, igaz, a jobbágyok közt módos gazda. Anyja Szabó Anna volt. Gyermekkori élményei segítették, hogy a magyar népies költészet egyik előfutárává válhasson. A hazafias nevelés, amelyet kapott, a nemesi-nemzeti hősi epika úttörőjévé tette. „Sok népdalt és táncot ismert” – írta Czuczorról írt könyvében Móser.
A magyar mellett már fiatalon jól beszélt németül és szlovákul is (vegyes lakosságú területen született). Már kamaszkorában magyarul és latinul is verseket írt. Görögül is megtanult és később tanította is a nyelvet.
Első gyermekéveit Érsekújvárott töltötte, a középiskolát Nyitrán kezdte, Esztergomban folytatta, a negyedik osztályt Pozsonyban végezte.Apja katonának nevelte volna, ő azonban tanár akart lenni és ehhez a papi hivatáson keresztül nyílt számára út. 1817. október 25-én jelentkezett Pannonhalmán bencés szerzetesnek unokatestvérével, Jedlik Istvánnal (későbbi rendi nevén Ányossal) együtt. Miután kiállta az újoncévet, a rend győri főapátsági líceumában tanult bölcsészetet. A teológiát1820-tól már Pesten kezdte el végezni a központi papnevelőben. Harmadéves korában azonban, 1823 tavaszán Pannonhalmára hívták vissza, mert betegeskedett – itt fejezte be a tanulást.
1824. szeptember 26-án felszentelték és Győrött kezdett tanítani, előbb az alsó osztályokban, 1827–1828-ban a szónoklati osztályban. 1828-ban és 1829-ben a főapátsági líceumban a rendi növendékeket tanította magyar nyelvészetre és irodalomra. 1830-ban Komáromba helyezték át szónoklatot tanítani, 1832-ben a költészet tanára lett.
Augsburgi ütközet címen romantikus eposzt írt hexameterekben. (Elődei ebben a papköltő Pázmándi Horváth Endre, a Zirc emlékezete szerzője, illetve az erdélyi tanár, Aranyosrákosi Székely Sándor). Az eposz, amelynek inkább hexameterei voltak figyelemreméltóak, mint szerkesztése, kéziratos formában felkeltette az akkor már költőkirálynak tartott Kisfaludy Károly érdeklődését. Az eposz 1824-ben megjelent az Auróra folyóiratban és Czuczor ünnepelt költővé vált. Czuczort elődjének vallotta Vörösmarty Mihály, aki az eposz megjelenésekor már írta saját hasonló műfajú művét, a Zalán futását. (Czuczor pedig azon lelkendezett, mikor ez utóbbi mű megjelent, hogy valaki még jobbat írt nála. A két költő egymás barátja lett.) Az eposz sikere ellenére Czuczor gyorsan felismerte, hogy a műfaj ideje lejárt, hexameteres elbeszélő költeményeket azonban továbbra is írt. (Ezek közül leghíresebb a Botond.)
1831. március 17-én a frissen megalakult Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. 1835. szeptember 12-én segédjegyzővé és levéltárnokká választotta; főnöke engedelmével lakását október 19-én Pestre tette át és 1836. szeptember 10-én akadémiai rendes tag lett a nyelvtudományi osztályban. Ugyanazon év november 12-én a Kisfaludy Társaság is tagjává választotta. De alig foglalta el hivatalát az akadémiában, máris támadtak irigyei; ugyanis a Poetai munkáiban (1836) foglalt enyelgő költemények miatt ellenségei rágalmazták és azon dolgoztak, hogy őt Pestről eltávolítsák, minek folytán állásától megválni és Pestről távoznia kellett.
Az akadémia nyolcadik nagygyűlésén jegyzőkönyvileg fejezte ki távoztán sajnálkozását és a történeti osztály vidéki rendes tagjai közé sorozta; azonban Kölcsey Ferenc halálával a kilencedik nagygyűlés saját kérésére ismét visszahelyezte a nyelvtudományi osztályba. 1837 június végén visszament tehát Pannonhalmára, ahol mint alkönyvtárnok és a gyűjtemények másodőre működött. 1838 végén Kovács Tamás főapát kinevezte a győri királyi akadémiában a magyar nyelv és irodalom tanárává, azonban ezen állását is két hó múlva el kellett hagynia, mire visszavonult a szerzet növendékei közé, kiket hazai és hellén klasszika irodalomban és szónoklatban oktatta. Rimely Mihály főapátnak, kineveztetése után első lépése volt Czuczor számára kegyelmet eszközölni. A Magyar Tudományos Akadémia elhatározta egy nagy szótár kiadását és választása Czuczorra esett, aki 1845 májusban másodszor költözött Pestre.
A Riadó című verset 1848. december 21-én jelentette meg a Kossuth Hírlapja az ekkor már betegeskedő Czuczor sürgetésére, amikor az osztrák csapatok már közeledtek Pest-Buda felé. Külön röplapon is megjelent és Petőfi egyes verseihez hasonlóan a nép és a katonák közt terjesztett forradalmi indulóvá vált.
Czuczort a Riadó című vers miatt először 1849. január 18-án fogták el a Pestet elfoglaló osztrákok. Windischgrätz azt javasolta a haditörvényszéknek, hogy ítéljék halálra, de végül február 1-jén hat évi vasban letöltendő várfogságra ítélték. Ezt azonban Teleki József gróf akadémiai elnök közbenjárására Windischgrätz herceg február 14-én akként enyhítette, hogy rabsága helyéül a budai várat tűzte ki, ahol alkalom adatott neki szótári munkájában is tovább haladni. Budai fogsága május 21-ig tartott, midőn a magyar sereg a várat bevette és Czuczor is kiszabadult.
Hanyatlott egészsége ápolására a Balaton melletti tihanyi bencés apátságba vonult; miután pedig a császáriak Pestet újra elfoglalták, báró Kempen altábornagynál önként jelentkezett, aki őt a pesti szent Ferenciek zárdájában internálta. E magányból azonban 1850. február 15-én Haynau kiragadta, aki őt először az Újépületbe, március 8-án Budára, 28-án Bécsbe küldte, honnan április 10-én Kufstein várába vitték. Itt az emberséges Bedcsula várparancsnok rendelkezésére külön cellát kapott, és irodalmi tevékenységét is folytathatta. Fogsága első idejében a breviarium himnuszait fordította le, melyek elvesztek; itt fordította Schmid Kristóf bibliai történeteit és Cornelius TacitusGermaniáját is.
1851. május 22-én, a Magyar Tudományos Akadémia közbenjárására szabadult és ezután Pesten élt (a Múzeum körút 26. alatti házban), a szótáron dolgozva.Később a Nemzeti Színházban (melynek drámabírálója volt) és az Orczy-kert látogatásában kereste egyedüli szórakozását. Meghalt 1866. szeptember 9-én Pesten, kolerában. A Magyar Tudományos Akadémián 1868. március 21-én Toldy Ferenc tartotta fölötte az emlékbeszédet.
„Tervezői munkájában elsősorban a kalotaszegi népi architektúra, az erdélyi népművészet és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni…
1924-ben írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapító tagja volt az 1926-ban alakult helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikont 1931-től ő szerkesztette. …
Élete során több közéleti szerepet vállalt: 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított, 1921-ben (Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen) megjelentette a Kiáltó szó című röpiratát. Alapító tagja volt az Erdélyi Néppártnak (1921) és 1922-ben Vasárnap címmel képes politikai újságot indított és szerkesztett. A második világháború után, a demokratikus átalakulásban reménykedve, újra politikai szerepet vállalt és a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöki tisztségét töltötte be, majd 1946–1948 között nemzetgyűlési képviselő volt.”
2016-ban a Kodály-módszert az UNESCO a szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította….A Kodály-módszerben lényegi szerepet kap mind a zeneértés, mind az aktív zenélés fejlesztésében a zenei hallás nevelése által. A relatív hangsort hét hang alkotja, amelyeket a dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti szótagok neveznek meg, és kézjelek jelölnek. A hangok módosíthatók felfelé és lefelé, így lehet a fából fi, a szóból szi, a tiből tá. A felfelé módosítást i, a lefelé módosítást á jelöli…A Kodály-módszerhez felhasznált zenék a népdalokból és az igényes műzenéből vannak összeválogatva. (Choksy 1999:16) A népzene a korai zenei nevelés ideális eszköze egyszerű nyelvezete, rövid alakzatai és pentaton hangkészlete miatt. Az általános iskolában a barokk, a klasszicista és a romantika nagy zeneszerzőinek műveivel ismerkednek, a középiskolában a 20. század zenéjéből válogatnak… (amíg a zenetörténetet ki nem törlik nagyokosék a tananyagból, mint a művészettörténetet. Szégyen, barbárság!)
Doktori disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéről írta 1906-ban. Ugyanekkor ismerte meg Vikár Béla fonogramgyűjteményét, és ennek hatására döntötte el, hogy falura megy népdalokat gyűjteni. Kutatásai elején ismerkedett meg a hozzá hasonló utakon járó Bartók Bélával, ekkor vette kezdetét életre szóló barátságuk. 1906-ban Magyar népdalok címmel tíz-tíz népdalt adtak ki közösen, zongorakísérettel ellátva. Október 22-én mutatták be diplomamunkáját, a Nyári estét. Ezután fél éves bonni és párizsi tanulmányútra indult. Itt ismerkedett meg Claude Debussy zenéjével. 1907-től a Zeneakadémia zeneelmélet-, 1908-tól a zeneszerzés tanárává nevezték ki…
Vokális alkotásaiban mindenekelőtt a magyar dalkultúra megteremtésére törekedett. Nem véletlen, hogy egyik dalsorozatának a Megkésett melódiák címet adta. Kodály ugyanis a magyar klasszikus költők, Arany János, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint verseire írott műveivel próbálta pótolni azt a dalkultúrát, amely még a költők életében nem létezett. De a kortárs irodalom is felkeltette érdeklődését: Ady Endre verseit éppúgy megzenésítette, mint barátja, Balázs Béla vagy Móricz Zsigmond alkotásait. Mindezek mellett a dalainak köszönhetjük a nyelv hajlamaihoz alkalmazkodó prozódia megszületését is…
1919-ben, a Magyarországi Tanácsköztársaság idején a Zeneakadémia, új nevén a Zeneművészeti Főiskola aligazgatójává nevezték ki. Bartókkal és Dohnányival együtt a zenei direktórium tagja volt. 1920–1923 között nem írt új műveket. 1923-ban két hónap alatt készítette el a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára megrendelt Psalmus Hungaricust. Kodály pillanatok alatt Magyarország vezető zeneszerzőjévé vált….A nagy változást a Székelyfonó hozta, amelynek zenei anyaga már kizárólag népdalra épül. Későbbi kórusaiban Kodály újból a magyar költészethez fordult. A magyarság néprajza számára 1937-ben megírta A magyar népzene című népzene-történeti összefoglalását. Kodály arra is rávilágított, hogy zenetörténeti emlékek hiányában a magyar zenetörténeti kutatás legfontosabb segédtudománya a zenei néprajz, és ezzel Magyarországon is meghonosított egy új diszciplínát, az összehasonlító népzenetudományt…
A Kodály-írások új témája a zenei nevelés, amelyet ő „zenei belmissziónak” tekintett. Felszólalt a magyar karének ügyében (1937), és felvetette az óvodai zeneoktatás ötletét is (Zene az óvodában, 1941). E munkával párhuzamosan számos pedagógiai művet tett az iskolások asztalára: elsőként a kétszólamú éneklésbe bevezető Bicinia Hungarica (négy kötet, 1937–1942) látott napvilágot.
A harmincas-negyvenes évek fordulóján Kodály terve: az általános iskolai énekoktatás színvonalának emelése, a kormányzat és a főváros részéről is támogatást kapott. 1938-ban harminckét vezető értelmiségi társaságban, a Pesti Napló hasábjain tiltakozott a zsidótörvények ellen…
A második világháborút követően Kodály meghatározó szerepet vállalt az ország szellemi újjáépítésében. Számos közéleti feladatot kapott: a Magyar Művészeti Tanács és Zeneművészek Szabad Szervezetének elnökévé választották, s kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatósági tanácsának elnökévé. Az 1945-ös választásokat követően az alakuló Nemzetgyűlés, mint kiemelkedő közéleti szereplőt kilenc másik személlyel együtt külön törvény alapján meghívta képviselőnek a parlamentbe, amit el is fogadott. 1946 és 1949 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztségét töltötte be, 1956-ban a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa elnökévé választották…
Kodály Zoltán zenei nevelési koncepciója ma a magyar zenei köznevelés alapját jelenti, jelentős szerepe van a szakoktatásban is. Ezek az alapelvek fokozatosan alakultak ki, fogalmazódtak meg és mentek át a gyakorlatba, azután, hogy a zeneszerző figyelme 1925 táján a zenepedagógia felé fordult.
Elgondolása szerint a jó zenész kellékei négy pontban foglalhatók össze: 1. kiművelt hallás, 2. kiművelt értelem, 3. kiművelt szív, 4. kiművelt kéz. Mind a négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban. Mihelyt egyik elmarad vagy előreszalad, baj van. … Az első két pontra a szolfézs és a vele kapcsolt, összefonódott összhangzattan és formatan tanít. Szükséges kiegészítés: mennél sokoldalúbb gyakorlati zenei tevékenység: kamarazene, karéneklés nélkül senkiből sem lesz jó zenész.”
Írásaira jellemző a feszes kompozíció és az ironikus látásmód.
Főszereplői intelligens, erkölcsileg erős hősnők, akik éles kontrasztban állnak környezetük balgaságával.
Élete
A Hampshire megyei Steventon falujában született 1775. december 16-án. Anyja Cassandra Leight (1739–1827) nemesi család sarja, apja George Austen (1731–1805) anglikán vikárius volt. Nyolcan voltak testvérek, ő volt a hetedik. Öt bátyja, egy öccse és egy nővére volt. Apja plébánosként elég tekintélyes fizetést kapott, de mivel nyolc gyermeket kellett felnevelnie, nem számítottak tehetős családnak.
Jane élénk és szeretetteljes családi háttere ösztönzően hatott az írásra, sőt kiterjedt rokoni és baráti kapcsolatai révén élményei jóval messzebbre jutottak a steventoni parókiánál. Ebből a világból merítette regényeinek helyszíneit, szereplőit és témáját.
1783-ban Jane és nővére, Cassandra rövid időre egyik nagybátyjuk testvéréhez, Mrs. Cawleyhoz költözött, hogy ott tanulhassanak. Mrs. Cawley Oxfordban élt, később pedig Southamptonba költözött. A testvérpárt egy járvány kitörése után hazahozták.
1785–86-ban Jane-t és Cassandrát a readingi Abbey kollégiumba íratták, amely minden bizonnyal hasonlított az Emmában szereplő Mrs. Goddard iskolájára. Jane-t túl fiatalnak tartották, hogy hasznát lássa az iskolának, de anyjuk szerint, „ha Cassandrának fejét vették volna, Jane is levágatta volna sajátját”.
1800 decemberében a hetvenhez közel járó apja hirtelen úgy döntött, hogy visszavonul Bathba, és a rákövetkező évben a család is odaköltözött. Bathban töltött éveik során minden nyáron elutaztak a tengerpartra, és egyik nyaralásuk alkalmával esett meg Jane legtitokzatosabb szerelmi kalandja. Erről csupán annyit lehet tudni, amennyit Jane Austen halála után Cassandra az unokahúgainak elmondott, és még azután sem írtak róla évekig. Míg a család a partvidéken időzött, Jane találkozott egy fiatalemberrel, aki, úgy tűnt, kellően beleszeretett. Cassandra később is elismerően beszélt róla, és úgy gondolta, Jane számára jó parti lehetett volna. Caroline szerint „elváltak, de Jane a lelkére kötötte, hogy keresse fel őket újból.” Ennek ellenére nem sokkal később az ifjú halálhíréről számoltak be.1805-ben, édesapjuk halála után Jane édesanyjával, nővérével, Frank bátyjával és annak feleségével Southamptonba költöztek, ahol 1809-ig éltek.
1809-től Chawtonban éltek, ahol Edward nevű bátyja egy kis házat bocsátott a család rendelkezésére. Edwardot az a szerencse érte, hogy egy jómódú nagybátyja adoptálta, így a George Austen halála után elszegényedett családot támogatni tudta.
Jane Austen sohasem ment férjhez, bár fiatalon eljegyezte magát Harris Bigg-Witherrel, de az eljegyzést később felbontották.
Jane Austen visszavonultan élt, mert súlyos betegségben szenvedett. Az orvosok előtt akkor még ismeretlen és gyógyíthatatlan Addison-kórban szenvedett, melynek következtében a teste elfeketedett. A betegség elhatalmasodása után már nem járt emberek közé, nővérével folytatott levelezéséből tudhatunk meg sokat az írónő életének ezen szakaszából.
1817-ben még Winchesterbe utazott a gyógyulás reményében, de betegsége olyan előrehaladott volt, hogy július 18-án meghalt. A winchesteri székesegyházban temették el, 24-én.
Bolyai János (Kolozsvár, 1802. december 15. – Marosvásárhely, 1860. január 27.) magyar matematikus és hadmérnök. Bolyai Farkas fia és egyben tanítványa. A magyar tudomány egyik legnagyobb alakja, az egyik leghíresebb magyar matematikus, a „geometria Kopernikusza”, „az erdélyi tudományosság legkiemelkedőbb képviselője”.
Valóságos csodagyerek volt, mégsem tanulhatott Göttingenben, helyette a bécsi katonai akadémiára került, és ott kitűnő eredménnyel hadmérnökként végzett. 1831-ben megjelent Appendix című művével megalkotta a nemeuklideszi geometriát, amely nélkülözhetetlen alapot jelentett a 20. század fizikai elméletei számára. Ő maga is szorgalmazta egy nemeuklideszi alapokra helyezett mechanika kidolgozását, azaz „majdnem egy évszázaddal Albert Einstein előtt megfogalmazta Einstein gravitációértelmezésének a célkitűzését”.
A komplex számok, a számelmélet, illetve az algebrai egyenletek témakörében folytatott kutatásai kéziratban maradtak ugyan, és csak jóval később kezdődött meg feldolgozásuk, azonban mai szemmel nézve is igen figyelemre méltóak. Szintén elismerést érdemelhet zeneelméleti és filozófiai munkássága, továbbá hadmérnökként többek közt részt vett a temesvári erőd korszerűsítésének tervezési munkálataiban is.
„
A magyar nép géniusza a tudomány területén legmagasabb fokon Bolyai Jánosban öltött testet. (Szentágothai János)
”
Családi háttere és életútja
Apai nagyszülei, Bolyai Gáspár és pávai Vajna Krisztina révén magyar-székely, anyai nagyszülei, árkosi Benkő József és Bachmann Júlia által magyar-szász származású. Kolozsváron született, ahol szülőháza ma is látható, pár lépésre a város főterétől. Szülei Bolyai Farkas matematikus és író, illetve Benkő Zsuzsanna első gyermekeként született, egyetlen húga kisgyermek korában meghalt. Már gyermekkorában jelét adta nem mindennapi képességeinek. Hétévesen németül és hegedülni kezdett tanulni. Eleinte apja, majd a marosvásárhelyi kollégium felső osztályos diákjai tanították. 1814-ben, azaz tizenkét évesen íratták be a kollégiumba, ahol rögtön a negyedik osztályba került, és 1817-ben évfolyamelsőként tette le a záróvizsgát.
Bolyai Farkasnak az volt az elképzelése, hogy fiát a göttingeni egyetemre küldi, ahol ő maga is tanult, és ehhez barátja, az akkor már világhírű Gauss segítségét kérte. Mivel Gauss a levélre nem válaszolt, Bolyai János 1818-ban a bécsihadmérnöki akadémiára felvételizett. Taníttatásának költségeit báró Kemény Miklós vállalta, utóbb báró Kendeffy Ádám is hozzájárult. A választott intézményt illetően elég hamar csalódnia kellett: matematikát csak az első két évben tanultak, és számtalan olyan kötelezettségnek kellett eleget tennie, amelyek untatták.
Ebben az időben kezdte el a párhuzamosok tanulmányozását; a matematika mellett a másik kedves időtöltése a zene volt. Az akadémiát 1822 szeptemberében kiváló eredménnyel fejezte be, ezt követően mérnökkari tisztjelöltként még egy évig a katonai építészmérnökök szaktantárgyait tanulta. 1823-ban alhadnagyi rendfokozatban a temesvári erődítési igazgatóságra küldték, ahonnan matematikai felfedezéseivel kapcsolatban azt írta édesapjának, hogy: „Semmiből egy ujj más világot teremtettem.” 1826 áprilisától pedig az aradi erődítési igazgatóságon dolgozott, ahol 1827-ben főhadnaggyá léptették elő.
1827 végén–1828 elején betegségét követően Marosvásárhelyre utazott lábadozni, de 1828 második felében is sokat szenvedett a maláriától. 1828-ban Nagyváradon, 1829-ben Szegeden végzett katonai felméréseket. 1831 májusától Lembergben, a galíciai főhadparancsnokság lembergi kerületi műszaki és erődítési igazgatóság mérnöktisztjeként szolgált másodosztályú kapitányi rendfokozatban, majd 1832-ben Olmützbe helyezték. Útban szolgálati helye felé balesetet szenvedett, amelynek következtében több mint egy hónapig agyrázkódással ápolták.
1833-ban betegsége miatt nyugdíjazását kérte, amit a „kilátással a későbbi visszahelyezésre” megjegyzéssel kapott meg. Ekkor visszatért Marosvásárhelyre, ahol özvegy édesapjával lakott, közös háztartásban. 1834-ben kiköltözött a család domáldi birtokára, ahol gazdálkodással foglalkozott, emellett újból nekilátott a matematikai kutatásoknak. Gazdasszonya a kurtanemesi családból származó kibédi Orbán Rozália volt, akitől négy gyermeke született. 1845-ben Bolyai Farkas másnak adta bérbe a családi birtokot, mivel úgy találta, hogy fia elhanyagolja a gazdaságot, így 1846 elején János visszaköltözött Marosvásárhelyre. Ezzel a lépéssel anyagilag elég rossz helyzetbe került, mivel a nyugdíja alacsony volt.
1848-ban a magyar hadügyminisztérium felhívást tett közzé a szolgálaton kívüli és nyugalomba helyezett katonatisztek számára, hogy lépjenek be a honvédségbe; az erdélyi közvélemény is azt várta Bolyaitól, hogy katonai feladatot vállaljon. Bolyai, noha azonosult a forradalom törekvéseivel, betegsége miatt nem vállalta a hadi szolgálatot.
1849 májusában házasságot kötött élettársával, Orbán Rozáliával; ezt előzőleg a katonatisztek számára előírt kaució hiánya miatt nem tudta megtenni. Júniusban levelet írt Kossuth Lajosnak, amelyben felajánlotta szolgálatait a kormánynak, amelytől azt várta, hogy az ország jóléte érdekében megvalósítja az ő elképzeléseit; a beadvány további sorsa nem ismert, elképzelhető, hogy Bolyai végül is nem küldte el.
1852-ben elvált feleségétől és egy bérelt szobába költözött. 1860 januárjában tüdőgyulladást és agyhártyagyulladást kapott, de azt megelőzően is hosszasan betegeskedett. 1860. január 27-én halt meg. Két nap múlva a katonai egyenruhájában, de jeltelen sírba temették el. A marosvásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe ezt írták: „Bolyai János, nyugalm. Ingenieur Kapitány – meghalt agy- és tüdőgyulladásban. – Híres, nagy elméjű matematikus volt, az elsők között is első. Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el.”
1820 és 1823 között dolgozta ki és írta meg korszakalkotó felfedezését: a nemeuklideszi geometriát, amelyet abszolút, illetve hiperbolikus geometriának neveztek neves kortársai. Ő maga így fogalmazta meg felfedezését, melyet apjának írt egy levelében: „semmiből egy új, más világot teremtettem” (1823). 1826-ban katonai parancsnokának, Johann Wolter von Eckwehr századosnak átadott egy német nyelvű kéziratot, amely nemeuklideszi geometriai vizsgálatainak összefoglalását tartalmazta, azonban ennek a kéziratnak nyoma veszett. Tudományos felfedezése végül 1832-ben Appendix címen apja Tentamenje első kötetének függelékeként jelent meg, melyet francia és német nyelvre fordítottak le.
A szakirodalom Bolyai–Lobacsevszkij-féle geometriának nevezi a párhuzamossági axióma tagadásán alapuló geometriákat. Az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij ugyanis Bolyaitól függetlenül jutott ugyanerre a felfedezésre. A róluk sokáig folytatott elsőbbségi vita azonban nemcsak ezért nem dönthető el, hanem mert Bolyai a hiperbolikus geometriánál általánosabb abszolút geometriai vizsgálatokat is folytatott, míg Lobacsevszkij – némileg előbb ugyan, mint Bolyai – pusztán hiperbolikus geometriával foglalkozott.
Míg Lobacsevszkij a párhuzamossági axióma tagadásán alapuló geometriai rendszert épített fel, Bolyai olyan tételeket keresett, amelyek az axióma igaz vagy hamis voltától függetlenül bizonyíthatóak. Ilyen például a gömbi trigonometria is. Ehhez újraértelmezte a párhuzamosságot, majd bemutatta a hiperbolikus sík különféle nevezetes alakzatait. A két geometriát együtt tárgyalta, és párhuzamot vont a gömbi geometriával is. Az 1860-as és 1870-es években Arthur Cayley és Felix Klein kimutatta az alapvető összefüggéseket az euklideszi, a nemeuklideszi és a projektív geometria között, megadva ezzel Bolyai és Lobacsevszkij elméletének a teljes elismerést.
1831-ben Bolyai Farkas fia kérésére elküldte Gaussnak az Appendixben leírt nagy felfedezést, de a levél – talán a kolerajárvány miatt – elkallódott, így csak a következő, 1832-es levél jutott el a címzetthez. Gauss nagyon szűkszavú volt a dicsérettel. Ami a legfájóbb volt, azt közölte a levelében, hogy ha megdicsérné Bolyait, akkor önmagát dicsérné, mivel ő is erre a felismerésre jutott, de nem volt bátorsága azt papírra vetni. Gaussban valóban felmerült a nemeuklideszi geometria gondolata, ezt a hagyatékában talált iratok, illetve levelei bizonyítják, azonban külön megkérte a címzetteket, hogy elgondolásait tartsák titokban.
Korának matematikai színvonalához képest hiányos képzettséggel bírt; sok eredménye mások munkáinak újra-felfedezése. Emellett a tudományos segédeszközei is hiányosak voltak. Nem jutottak el hozzá korának matematikai folyóiratai; egyes érdekesebb eredményekről apjától, vagy az első magyar nyelvű közkönyvtárból, a marosvásárhelyi Tékából értesült. Emellett mindkét Bolyai gyűjtötte a matematikai könyveket, és az évtizedek alatt gazdag és jelentős könyvtárat gyűjtöttek össze. Mindezzel János nem volt megelégedve; szerette volna tovább képezni magát.
Bolyai János 1850-ben elkezdte egy axiómákra alapozott geometriai rendszer kidolgozását, de a Raumlehre (Tértan) című német nyelvű kézirat befejezetlen maradt. Ebben Bolyai a fél évszázaddal később megszülető topológia alapjait rakta le. Továbbá foglalkozott az egyszerű mértani alakzatokkal, a ponttal, egyenessel, az abszolút síkkal, szerkesztésekkel, szögekkel és sokszögekkel. A műhöz készült jegyzetek más kérdésekkel is foglalkoznak.
A komplex számokról írott műve, a Responsio (1837) a lipcsei Jablonowszky Társaság pályázatára készült, amelyre (a szintén pályázó) Bolyai Farkas hívta fel figyelmét, aki pályázatában a Tentamenben írottakat ismételte meg. A pályázat a képzetes mennyiségek szerkesztéséről szólt, de János inkább az értelmezésükkel, geometriai szerepükkel és más hasonló mély problémával foglalkozott. Az általa elegy nyi vagy elegyes szám névvel illetett komplex számokat, a kortárs Hamiltonhoz hasonlóan rendezett valós számpárként fogta fel; a komplex számok mértani alkalmazását illetően visszautalt az Appendixben kifejtett geometriájára, amelyet a bírálók nem ismertek. Nem értették a jelöléseket sem. Az elmélet szokatlansága és a pályázat vázlatos kidolgozása miatt a bírálók nem értékelték a művet érdemének megfelelően. Bolyait lesújtotta ugyan a sikertelenség, és visszakérte a dolgozatot, ennek ellenére tovább foglalkozott a komplex számokkal. Az volt a célja, hogy a számelmélet egyes fogalmait és tételeit a komplex számokra is kiterjessze, foglalkozott többek között a komplex számok kongruenciájával is.
Számelméleti kutatásainak legfontosabb eredménye, hogy a kis Fermat-tétel bizonyításával próbálkozva, rátalált az első álprímszámra (341); ez volt a példa, amely a tétel fordítottjának hamisságát igazolta. További ellenpéldákat keresve, megalkotta azt a módszert, amelyet ma Jeans tétele néven ismernek. Új bizonyítást keresett Fermat karácsonyi tételére, és hármat is talált, mindegyik egyszerűbb volt, mint Euleré. Számelméleti jegyzetei főként idősebb korában, az 1850-es években készültek.
Noha Bolyai elsősorban a geometria terén kifejtett munkássága miatt híres, sokat foglalkozott az algebrai egyenletek elméletével is. Már fiatal katonatisztként írt leveleiben a harmadfokú egyenletek megoldásának módszereiről. A négynél magasabb fokú egyenletek megoldásán évekig dolgozott, mivel a tudományos élettől távol, vidéki elszigeteltségében Abel és Galois munkái nem jutottak tudomására. Két töredékes kéziratában ő is arra az eredményre jutott, hogy a négynél magasabb fokú általános algebrai egyenleteknek nincs megoldóképlete. A megoldás lehetetlenségére két bizonyítást is talált.
Életében csak az Appendix jelent meg nyomtatásban, bár a többi művét is kiadásra szánta. Ehhez azonban szépen le akart mindent tisztázni. A szép, helyes és pontos megfogalmazás igénye miatt még tudományos eredményeit is csak nagy sokára tudta a nyilvánosság elé tárni. Tervezte, hogy cikkeket küld a Journal der Mathematik und Physik és az Archiv der Mathematik und Physik lapokba, de ebben halála megakadályozta.
Feljegyzéseit még ma is kutatják. Jegyzetei, levelei tele vannak kívülállók által nehezen érthető szavakkal és jelölésekkel; ez különösen a képletek megértését nehezíti meg. Saját írásmódot dolgozott ki, és ezzel jegyzetelt három nyelven: magyarul, latinul és németül. Apjához írott leveleiben a matematika keveredik a többi, sokszor köznapi témával. Halála után a kéziratokat a hadsereg lefoglalta, és csak később került a Magyar Tudományos Akadémia birtokába. Nagy részük elveszett; volt, amit Bolyai Gergely égetett el.
Az Akadémia nem talált kiadásra általuk méltónak ítélt anyagot, és 25 év után visszaadta az örökösöknek. Paul Stäckel is megvizsgálta a jegyzeteket, és kimutatta, hogy igenis lenne mit kiadni belőle. Körülnézett Marosvásárhelyen is adatgyűjtés céljából. Sokat tett Bolyai János munkásságának megismertetéséért, de másokat lebeszélt a jegyzetek tanulmányozásáról, mivel nagyon nehéz megfejteni őket.
Filozófia
Együtt tárgyalta az általa felfedezett hiperbolikus geometriát az euklideszi geometriával, hogy ezzel bemutassa az ellentétek természetes egységét. Elgondolkodott azon, hogy ha többféle geometria lehetséges, akkor vajon melyik írja le jobban a fizikai teret. Erre a kérdésre a fizika módszerei, a kísérletezés, megfigyelés és elméleti modellek adhatnak választ. A tudománynak a valóság megismerésére kell törekednie, és meg kell találnia a középutat a folytonos kétkedés és az idealizmus között. Fontosnak tartotta a népnevelést is, és megemlékezett az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseiről.
Az anyagnak alakja van, és érzékelni és gondolkodni is képes. Csak az anyag tud mozogni; ami nem anyag, az mozdulatlan. Ismereteinket főként érzékelés útján szerezzük. Az anyagot a mozgással együtt nem teremtették, hanem öröktől fogva van. A világ él; minden pont változik, a változás mozgás; ami nem anyagból van, az változatlan és örök. Isten azonos a világegyetem harmóniájával, és mint ilyen, tökéletes. Azonban nem személytelen, hanem például akarata is van.
Az Üdvtan egy boldogabb társadalomról szóló elképzeléseit tartalmazza. Azon alapul, hogy az egyén csak boldog társadalomban lehet boldog. Ha ezt csak ésszel belátjuk, akkor a műben részletezett átalakításokhoz már nem is kell több ösztönzés. Ebben a rendszerben az iskolai képzés része lenne az euklideszi geometria mellett a hiperbolikus geometria is, és nem létezhetne szerelem. Az embereket név helyett számokkal neveznék meg, amelyek változhatnak is. A gyerekeket az öregek nevelnék. A fegyvereket elvennék a katonáktól, és vadászatra használnák. A pénzgazdálkodást megszüntetnék, újra bevezetnék a cserekereskedelmet. Szigorúan büntetnék a bűncselekményeket. Minden egészséges ember köteles lenne napi két órában földet művelni. Amíg a tan el nem terjed, addig minden mesternek tizenkét tanítványt kell beavatnia, akik a beavatás után tovább terjesztik a tant. Az uralkodókat mielőbb be kell vonni, hiszen nekik van hatalmuk arra, hogy bevezessék a műben részletezett rendszert.
A mű írása közben adódott nyelvi nehézségeit a magyar nyelv logikai nyelvvé alakításával akarta megoldani. A nehézségeken matematikai szigorral igyekezett úrrá lenni. Rendszerében a logikai nyelvvé alakított, pontos kifejezőerővel bíró magyar nyelv lenne a világnyelv, ami legyen szigorúan logikus, félreérthetetlen, áttekinthető, könnyen tanulható és matematikailag pontos. Mindezeket a követelményeket képletekbe foglalta. A nyelvhez készített betűtárat, gyökszótárat, és egyszerűsítő módszereket dolgozott ki.
Zene
Bolyai Farkas az 1830-astól az 1850-es évekig zenetanítással is foglalkozott. Második felesége, Nagy Terézia játszott hárfán és szépen énekelt; ez a házasság létrejöttét is segíthette. A Bolyaiak idején felpezsdült a társadalmi és a művészeti élet. János zenei ismereteit mindkét szülője támogatta.
János hétéves korától tanult hegedülni. Saját bevallása szerint azonban nem kapott rendszeres képzést, és sokkal többet tanult önképzéssel, mint a tanáraitól. 12 évesen egy marosvásárhelyi előadáson helyettesítette az első hegedűst. Gyakorlásra kevés ideje jutott, így inkább tehetségének tulajdonította, hogy zenészként is megállta a helyét. Marosvásárhelyen kamarazenélt, néha szórakoztató zenét is megszólaltatott. Nyugalmazása után többet foglalkozott elméleti kérdésekkel, mint a zenéléssel, ezért ekkor is ritkán vette elő a hegedűt. Tízévesen már kisebb műveket, adagiókat és allegrókat komponált. Nagy művészetkedvelő volt mind Marosvásárhelyen, mind Bécsben.
János a zeneelméletét Üdvtanába illesztette bele, ahol a tudományokat és a művészeteket a tizenkettes számrendszer szerint sorolta be. A zene ezt a számrendszert támogatja, mivel 12 félhang (kis szekund) van egy oktávon belül. A művészetek között a zenét tette első helyre, mint olyan művészetet, amivel még a képzetlenek is megszólíthatók. A zene hatását kutatva sorra megvizsgálta a legfőbb hangszereket: a klarinétot, a hegedűt, a brácsát, a fuvolát és a zongorát. Minden hangszerrel szemben azonban az emberi énekhangot tartotta a legtermészetesebbnek.
A Pécsi Tudományegyetem gyakornoka, majd tanársegéde volt 1978–1982 között. 1982–1993 között a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének szociológusa volt. 1990–1994 között a Hiány szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztője volt 1990-től megszűnéséig, 2014-ig. 2009-től a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
2017. június 8-án Závada mondta a 88. ünnepi könyvhét és 16. gyermekkönyvnapok megnyitóbeszédét.
Az 1980-as években kezdtek felfigyelni rá. Első, feltűnést keltő munkája 1986-ban a Kulákprés című szociográfia volt. Első ismertté vált regénye 1996-ban a Mielőtt elsötétül.
Az első nagy sikere a Jadviga párnája című regény, melyet 1997-ben adott ki a Magvető Kiadó (naplóformában írott regény, lebilincselő lélekrajzokkal, élő szereplőkkel, nagy nyelvi erővel és drámai fordulatokkal, a békési emberek eleven világával). 1999-ben több díjjal kitüntetett film készült belőle.
2002-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg Milota című családregénye, mely két – helyenként összefonódó, máskor évszázadokra elváló – történeti szálban vonultat fel emberi sorsokat.
Harmadik regényének fő témája ismét a hűség, a Fényképész utókora a Jadviga párnájával és a Milotával együtt alkot regénytrilógiát. „Závada elbűvölő és szövevényes nagyregényének minden oldala csupa titok, meglepetés, rácsodálkozás.” (Magvető Kiadó)
Az Idegen testünk című regény (2008) hősei sorsán keresztül keresi a XX. század nagy traumáinak kihatását különböző emberi szintekre. Felveti a kérdést, hogy miért és miképp születnek újjá a történelemben szégyenletes gondolatmenetből kicsírázó eseményének, illetve „hogyan válnak idegenné és leszakítandóvá az olyan nemzet-testrészek és ország-darabok, mint maga a magyar zsidóság vagy az alig-visszacsatolt területek?” (Magvető Kiadó)” (Wikipedia)
„A kalandokat kereső, nyughatatlan fiatalember édesapja munkáját folytatva lépett a közélet színterére. A kor azonban nem kedvezett a „legnagyobb magyar” fiának, mivel rebellisként tartották számon, minden megmozdulását, utazását titkos rendőrök figyelték, s igyekeztek személyét befeketíteni.
Kortársai közül sokan nem értették meg, nem méltányolták törekvését…Külföldi tanulmányútjáról hazatérve szomorúan állapította meg, hogy „városaink, így Pest és Buda is, a külföldi nagyobb városok tűzoltói felkészültsége mögött nagyon elmaradnak”. Ennek a napilapokban megjelentetett A tűzoltóintézetek hasznosságáról című felvilágosító cikkével hangot is adott.
„A művelt országokban jól szervezett tűzoltó intézetek várják a garázda lángokat […] itt Pesten – a fővárosban – dacára a tűzoltó műszerek szép számának, oly hiányok vannak a készültségre és kezelésre nézve, hogy egy okszerű beosztott és szervezett tűzoltóegyletnek létesítése a főszükséghez tartozik”…
Londoni tapasztalatait felhasználva kezdett hozzá a fővárosi tűzoltóság megszervezéséhez. Az általa kidolgozott tervezet megvitatására 1862. december 16-ára meghívta mindazokat, akikről feltételezte, hogy támogatni fogják. Ezt követően egy 12 tagú szervező bizottságot alakított, majd 1863-ban személyesen kereste fel a tehetősebb embereket, kérve anyagi támogatásukat. Pénzgyűjtő körútján az akkor Pest-Budán tartózkodó világhírű írót, Alexandre Dumas-t (1802-1870) is felkereste, aki 110 frankot adományozott a nemes cél érdekében, amit a gróf gavallérosan egy díszkard ajándékozásával viszonzott…
1870 júniusában Széchenyi éppen Konstantinápolyban járt turistaként, ahová egy pusztító tűzvész után érkezett. Akkoriban Isztambulban a fából épített házak között nagyon gyakoriak voltak a tűzesetek. A város tűztornya is többször leégett…
Akkoriban Széchenyi ismert volt egész Európában, hiszen a magyar önkéntes tűzoltóság megszervezésének híre mindenhová eljutott. Mivel Széchenyi éppen akkor ott tartózkodott, felajánlotta segítségét, hogy magyar mintára felállítja a hivatásos és önkéntes tűzoltóságot…1878-ban Abdul Hamid szultán török császári ezredessé, 1880-ban pasává nevezte ki. Ez volt az első eset, amikor keresztény ember az iszlám vallásra való áttérés nélkül kapta meg ezt a rangot.” (Kocsis Piroska, Archívum, Nemzeti Levéltár)
Madarász Viktor (Csetnek, 1830. december 14. – Budapest, 1917. január 10.) a legnagyobb magyar történeti festők egyike és a hazai romantika egyik legjelentősebb alkotója.
Madarász minden bizonnyal legerősebb, legönállóbb tehetsége volt a fejlődésnek indult magyar művészetnek. A történeti felfogás erejét tekintve, vele festőink közül egy sem mérkőzhetett; ami pedig technikáját és koloritjának gazdagságát illeti: méltó versenytársa csakis később, Munkácsy Mihályban támadt.
Első felesége a francia Adeline Grosjean (†1883), második Ziska Jolán volt, akivel 1889. február 7-én kötött házasságot Budapesten
A Gömör vármegyei vashámortulajdonos Madarász családnak régi, a Rákóczi-szabadságharcig visszanyúló forradalmi hagyományai voltak. Amikor 1848-ban kitört a szabadságharc, az iglói, pécsi, majd pozsonyi jogi tanulmányokat folytató Viktor és fivére, András is továbbvitte a családi hagyományt. Részt vett a szabadságharcban, és előbb a 41., később a 131. honvédzászlóaljnál szolgált a világosi fegyverletételig, amikorra már hadnagyi rangban szolgált. A szabadságharc meghatározó élménye maradt élete végéig, ám részvételéről keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy kardját és mentéjét megőrizte, még sírjába is maga mellé rakatta őket. A fegyverletételkor Eszékről gyalogszerrel tért haza, majd rövid rejtőzködés után Pécsett csatlakozott szüleihez. Kívánságuknak megfelelően folytatta jogi tanulmányait, de egyúttal egy Pósa Gábor nevű arcképfestőhöz is eljárt tanulni. Már korán kialakult realista stílusa, és szorgalma és tehetsége révén gyorsan elsajátította a festészeti fogásokat.
1853-ban a bécsi akadémia előkészítő évfolyamán, majd 1855-ig a történeti-festészeti szakosztályon volt hallgató, és Ferdinand Waldmüller magániskolájában is tanult. Ekkoriban készültek első történelmi tablói, amelyeket 1855-től láthatott a nagyközönség. A Kuruc és labanc című festmény hatalmas sikert aratott.
1856-tól kezdve Léon Cogniet párizsi műtermében és az École des beaux arts-ban tanulta ki az akadémikus-romantikus stílust. Leginkább Paul Delaroche történelmi festészete hatott rá. Párizsban, 1859 folyamán születtek meg legnagyobb művei: (Hunyadi László siratása, Zách Felicián és Zrínyi Ilona Munkács várában). 1864-ben készült el a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, 1868-ban a Dobozi és hitvese és a Dózsa népe címet viselő kompozíció. Ez volt művészetének csúcsidőszaka, a Hunyadi László siratása képéért az 1861-es párizsi Szalonon aranyéremmel jutalmazták.
1870-ben tért vissza Magyarországra, ám a korabeli hazai kritika ellenségesen viszonyult franciás stílusához. Bethlen Gábor tudósai körében című pályamunkáját is visszadobták. 1873-ban visszavonult, az apjától örökölt üzletet vezette tovább. A közöny annyira elkedvetlenítette, hogy miután később Izabella királynő című nagyszabású történeti képe a nyakán maradt, végképp búcsút vett a művészettől, és olcsón túladott vázlatain.
Az ebben az időben készült Petőfi halála már a hanyatlást vetítette előre. A helyzetet súlyosbította, hogy üzlete tönkrement, és 1902-ben elárverezték. Az idős Madarász 1903-ban ismét megpróbálkozott a festéssel, de arcképei és történelmi munkái nem ütötték meg a korábbi színvonalat. Szinte elfeledetten hunyt el 1917-ben.
Apja, Pólya Jakab (1844–1897) közgazdász volt, aki 1882-ben változtatta meg a család nevét Pollákról Pólyára, és 1886-ban feleségével, Deutsch Annával római katolikus hitre tért át. Hat gyermekük született: Jenő, Ilona, Flóra, Anna, László és György.
Pólya György 1887. december 13-án született Budapesten és itt végezte az elemi iskola osztályait is. Tanulmányait 1897 és 1905 között a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban folytatta, ahol a biológia és az irodalom voltak kedvenc tantárgyai, ám matematikában ekkor még nem jeleskedett. Egyetemi tanulmányait 1905-ben kezdte meg. Előbb a Budapesti Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára járt, majd átiratkozott az irodalmi és filozófiai szakra. Kedvenc professzora, Alexander Bernát hatására a filozófia iránt kötelezte el magát. Mestere, Alexander Bernát ezt nem ellenezte, de azt ajánlotta, hogy későbbi sikeres alkotótevékenysége érdekében még tanuljon matematikát és fizikát. Ő megfogadta tanácsát, ezért a budapesti egyetemen továbbtanult, a fizikában Eötvös Loránd, a matematikában Fejér Lipót előadásait hallgatta. Elmondása szerint matematikussá válásában a legnagyobb szerepet a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok, és Fejér játszotta. Az egyetemen találkozott Szegő Gáborral, kivel később számos közös tanulmánya volt.
1910/11-ben a Bécsi Egyetemre járt, miközben egy előkelő család gyermekének korrepetálásából tartotta el magát. Visszatérve Budapestre a geometriai valószínűség-elmélet témakörben megvédte matematikai doktorátusát Fejér Lipót vezetése mellett. 1912-ben és 1913-ban a matematika akkori „fővárosában”, Göttingenben dolgozott, olyan nagyságok közelében, mint Hilbert, Weyl vagy Landau. Az egyetemről viszont eltanácsolták, mivel ZürichbőlFrankfurtba utazva a vonaton összeszólalkozott egy fiatalemberrel, amiből azután verekedés lett, és ebből Pólya György került ki győztesen. Később kiderült, hogy a megvert fiú apja Göttingen egyik hatalmassága volt.
Ezután Pólya rövid párizsi tanulmányútra ment. Ott postázták neki az általa leginkább csodált matematikus, Adolf Hurwitz, a Zürichi Műszaki Egyetem matematikai tanszék igazgatójának a levelét, amiben meghívta az intézetbe. Ezt Pólya elfogadta, és 1914-től egészen 1919-ig ott dolgozott. A világháború kitörésekor a katonaköteles Pólyát is hazarendelték. A mélyen pacifista érzelmű matematikus megtagadta jelentkezését a vizsgálaton, s e tettével hosszú időre lehetetlenné tette hazatérését, hiszen ha hazajön, bebörtönözik. Így felvette a svájci állampolgárságot, és csak 1967-ben, 54 évvel utolsó, 1913. évi itthonléte után látogatott el Magyarországra.
Állását 1920-ban már címzetes egyetemi tanárként hosszabbították meg a zürichi műszaki egyetemen. 1923-ban kezdte meg az együttműködését Szegő Gáborral, aminek köszönhetően 1925-ben megjelent közös könyvük (Feladatok és tételek az analízis köréből), mely mindkettőjük nemzetközi reputációját magasra emelte. 1924-ben Rockefeller-ösztöndíjjal Angliába mehetett, ahol G. H. Hardyval dolgozhatott együtt, melynek eredményeképpen közös könyvük jelent meg. 1933-ban újabb Rockefeller-ösztöndíjjal a mind nagyobb tekintélyt szerző Princetoni Egyetemre mehetett.
1940-ben – svájci állampolgárként is – úgy érezte, hogy Európában zsidó származása miatt helyzete kritikussá válhat, ezért az USA-ba emigrált. Végül Stanfordban kötött ki, amelynek világhírű egyetemén1953-ig, nyugdíjba vonulásáig professzorként dolgozott. Amerikába érkezése után fejezte be A gondolkodás iskolája című könyvét, amely 1945-ben jelent meg. 1951-ben megint Szegő Gáborral publikált könyv formájában a matematikai-fizikában elért eredményeiket, amiből legtöbbet a kibernetika hasznosított.
Pólya György volt a matematikaoktatás megreformálásának egyik ösztönzője és a heurisztika kidolgozója. 1945-ben írt művét, a Gondolkodás iskoláját (eredeti címe: How to Solve It) 16 nyelvre fordították le. Ebben egy matematikai probléma megoldásának következő négy lépését részletezi:
1. Értsd meg a problémát
2. Készíts tervet a probléma megoldására
3. Hajtsd végre a tervedet
4. Ellenőrizd az eredményt, és gondold át, hogyan lehetne javítani rajta
A könyv egy nagyon hasznos szótárszerű stratégiagyűjteményt is tartalmaz, melyben többek között a mesterséges intelligenciában használatos ún. „backward chaining strategy” módszert is leírja, amit cél-hajtott stratégiának is hívnak. Lényege az, hogy a probléma megoldását egy céllistával kezdjük, és egy gondolati láncon visszafelé haladva megvizsgáljuk, hogy a rendelkezésünkre álló adatok igazolják-e e lista bármelyik célját.”
