Vass Judit oldala Posts

HEINE: VÉGRENDELET

Most, hogy közeleg a vég,

hagyakoznom illenék;

– mit is hagyjak keresztényül

ellenimnek örökrészül?

Erénydús üldözőimre

nyavalyáim, száz kórságom,

számtalan nyomorúságom

hagyom örökségbe rendre.

Mi fogóként tépte gyomrom,

kólikám rátok ragadjon,

rátok hólyag-baj s az álnok

porosz végbél-szaggatások.

A gerincem sorvadását

s görcseim rátok testálom,

rángásom és nyáladzásom –

a sok szép istenáldását.

Záradékul még csak egyet:

süllyessze el az Úristen,

gyorsan pusztítsa el innen

nyomát is emléketeknek!

Jékely Zoltán ford.

Christian Johann Heinrich Heine (eredeti nevén Harry Heine, Düsseldorf, 1797. december 13. – Párizs, 1856. február 17.) zsidó származású német romantikus költő, író, újságíró.

Egyszerre mondják a romantika utolsó költőjének és a romantikát meghaladó realista és modern költőnek. Műveiben a német köznyelv irodalmivá vált. Újságíróként, tudósítóként tárcáinak, utazási élményeinek eddig nem ismert irodalmi színt, elegáns légiességet adott, ezzel együtt pedig magának a német nyelvnek is. Kritikus, politikailag elkötelezett újságíróként, esszéistaként, szatirikusként, vitázóként egyaránt volt csodált és rettegett. Egyike a leggyakrabban fordított német nyelvű költőknek. Megítélése, s az életművéhez való viszony gyakran változott és változik a történelem folyamán, napjainkban is. A romantika jegyében született és általa modernné és egyedivé formált lírája és az egész Európa gondjait látó és elemző publicista és esszéista a nagy triász harmadik tagja, Johann Wolfgang von Goethe, Friedrich Schiller és Heinrich Heine a három klasszikus óriás a német nép irodalmában. (Wikipedia)

1831-ben elhagyta Németországot és Párizsban telepedett le, ahol szoros barátságot kötött az utópista szocialistákkal és Saint-Simon követőivel. 1835-ben hazájában megtiltották műveinek kiadását, ám ő a távolból is nyomon követte és kommentálta a német politikai élet eseményeit, élete végéig tudósított német és francia lapokat. Honvágy kínozta, amelyen iróniával igyekezett felülkerekedni, de 1843-44-ben titokban hazalátogatott beteg anyjához. Ennek emlékét őrzi Téli rege című poémája, amely fájdalmas emléke és egyben hazája politikai életének tárlata is. 1841-ben megnősült, de házassága alatt több romantikus kapcsolata is akadt, a legutolsó életének utolsó éveiben.

1845-től komoly gerincbántalmak tették elviselhetetlenné életét, valószínűleg multiplex szklerózisban vagy szifiliszben szenvedett. Utolsó nyolc évét félig vakon töltötte gyötrelmes „matracsírjában”. Még így is figyelemmel kísérte az európai eseményeket és felfigyelt a magyar szabadságharcra, sőt Petőfi költészetével is megismerkedett, 1849 októberében című verse méltó emléket állít a magyar forradalomnak.

Heine 1856. február 17-én halt meg Párizsban, a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra. Legismertebb költeményeit Schumann, Schubert, Mendelssohn, Brahms, Richard Strauss zenésítette meg. Verseinek egy része fordított utat járt be, s műköltészetből vált népdallá, mint például a Loreley, amely szerző nélkül, népdalként még a hitleri időkben is szerepelt a német tankönyvekben.

http://www.muvesz-vilag.hu/irodalom/visszatekinto/7057

„Az egykor Nógrád megyéhez, ma Szlovákiához tartozó Csaláron született. Középiskoláit Losoncon végezte, majd 1901-ben beiratkozott a királyi József Műegyetem gépészmérnöki szakára.

Már egyetemi évei alatt foglalkoztatta a repülés, főként annak műszaki kérdései. Blériot 1909-es budapesti bemutatója akkora hatással volt rá, hogy hamarosan saját repülőgép tervezésébe kezdett. Gépénél több, korát megelőző konstrukciós megoldást alkalmazott.

Ő alkalmazott először olyan kormányszerkezetet, amellyel a repülőgép valamennyi irányban irányítható volt. Nevéhez fűződik a rugózó futómű, valamint a kerekek közé szerelt biztonsági csúszótalp. Tervezett egy 30 LE-s motorral felszerelt hidroplánt, melyet a Dunán akart kipróbálni.

Magyarországon elsőként kezdett el foglalkozni a gázturbinákkal, amelynek a repülésben való alkalmazásához nagy reményeket fűzött. Jelentős tudományos és publikációs tevékenységet fejtett ki, ő volt a magyar repülési szakirodalom megalapítója.

1912. októberében „A nagy aeroplánok kérdése” című munkájában egy 34 személyes utasszállító repülőgép ötletét mutatta be. A tudományos tevékenysége és a repülőgép-építés mellett repült is, saját tervezésű gépeit többnyire ő vezette. Repülőgépeinek építését mérnöki számítások alapján végezte.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Zs%C3%A9lyi_Alad%C3%A1r

Idősebb Wesselényi Miklós (Zsibó, 1750. december 11. – Zsibó, 1809. október 25.) erdélyi magyar katona, politikus, főúr, a „zsibói bölény”.

Felvállalta a magyar erdélyi és magyarországi kultúrélet, valamint a kolozsvári és pesti színházalapítás ügyét, és e színházak felépítéséhez anyagilag is jelentősen hozzájárult. Színdarabokat írt és fordított is – hiszen angolul, olaszul, németül és románul közel anyanyelvi szinten beszélt. Petrőczy Kata Szidónia költőnő dédunokája.

Nyolcéves korában apja elhunyt. Tizenegy testvére közül csak öt lánytestvére érte meg a felnőttkort. Nevelője kezdetben Deáki Filep Pál, később pedig Cornides Dániel volt. Tizenkilenc éves korában a kolozsvári református kollégium padjaiból kilépve állt be katonának. Édesanyja halálakor, 25 éves korában már kapitány. Kolozsváron ismerkedett meg a székely kisnemesi származású Cserey Helénával, Cserey Farkas udvari kancellári tanácsos lányával. Az ismeretségből szerelem, abból pedig – 1777-ben – házasság lett. Eltérő felekezethez tartoztak, Wesselényi kálvinista volt, míg a Cserei család római katolikus. A házasságot az egyház beleegyezésével csak úgy köthették meg, ha vállalják, hogy születendő gyermekeiket katolikusnak keresztelik. Ám őket mégis reformátusnak keresztelték, ami a híresen pápista Cserei-ág haragját vonta maga után, ezért, és mert 1782-ben Heléna áttért református vallásra, 1783-ban hatheti vallásos oktatásra bevonult a szebeni orsolyita zárdába (cselédséget vihetett magával, férje meglátogathatta, kijárhatott ismerőseihez, és színházba is), illetve Mária Terézia azt a döntést hozza, hogy Wesselényinek kárpótlásul birtokán egy katolikus kápolnát kell építtetnie és ott köteles a katolikus szellemben, szüleiktől elszakítva nevelni fiait, Istvánt és Ferencet, akik azonban még ennek életbe lépése előtt, az uralkodói rendelet kiadásának hónapjában elhaláloztak.

Miklós szimpatizált a korabeli nemesi reform szabadságeszményeivel. Vitába került az erősen aulikus (a bécsi udvar konzervatív politikáját támogató személy – különösen főnemes – a reformkorban) természetű Haller János gróffal, a szomszédos csákigorbói kastély tulajdonosával. Kettejük vitája hamar szimbolikus hadviseléssé alakult, aminek egyik mozzanataként Wesselényi elfoglalta a kastélyt, a gróf embereit pedig elfogatta és saját zsibói várába vitette, majd rövid úton elengedte őket. Az erdélyi Királyi Tábla pénzbüntetésre ítélte, ám Haller és neje panaszára Wesselényi Miklóst 1785-ben letartóztatták, perbe fogták, elítélték és a kufsteini várbörtön császártornyába, pontosabban annak 5-ös számú cellájába zárták előbb két évre, majd ezt – itt is féktelen, de egyben nemzeti érzelmű természete miatt – bizonytalan időre változtatták. 1789. december 15-én szabadult. A gróffal kibékült, s mint a hadakozás és fogság előtt, újra barátok lettek.

1791-től 1809-ig állandó tagja volt az erdélyi diétának (rendi országgyűlésnek) az ellenzék (az alkotmánypártiak) padsoraiban (az udvarhűekkel szemben). Ennek ellenére 1804-ben Közép-Szolnok vármegye főispáni helytartójává lett (melynek 1794-től követe volt, de az ispánságig nem vihette). A rendi országgyűléseken a nemzeti ügyek, a nemzeti kultúra és mindenek előtt a magyar színjátszás lelkes és nagy-formátumú szónoka volt. 1797-től haláláig igazgatta az erdélyi magyar színtársulatot, melynek turnékat szervezett, sőt, drámákat írt és fordított. 1809. május 10-én még Wesselényi elnökletével tartott gyűlést az országgyűlés színházi bizottsága, s beszédét mondott a színészet ügyében, de a figyelem középpontjában ekkor már az inszurrekció, a nemesi felkelés állt. Júliusban megbetegedett – ekkor harci feladatait a még csupán 13 éves fia vette át – és otthonában októberben elhunyt.

Wesselényi Miklós híres vadászatokat és lakomákat, tartott. Szertelen, arisztokratikus életének köszönhette becenevét is. A zsibói kastélyához kapcsolódó ménese Erdély- és Magyarország-szerte híres volt. Művelt volt: Horatiust, Montesquieut, Voltaire-t olvasott. Kedvenc olvasmányai közt volt a Biblia. Bőkezű, különc és szeszélyes főúr volt. Szerencsétlenség kísérte gyermekeivel, tizenegy gyermeke közül csak egy (a tizedik) érte meg a felnőttkort.

„Mind az a mit én a Nemzeti Játzó Szinünk felállítására, s annak fenn-tarthatására tselekedtem, Hazánkhoz, s Nemzetemhez tartozó kötelességem, nemzeti Nyelvünk pallérozására törekedő Hazafiúi buzgóságom következése, a mely a több Nagy Érdemű Hazánk fiainak ditséretes munkáinál valamint hogy nagyobb tekintetbe nem jöhet, ugy háládatosságot sem érdemel (…) Tegye is a Magyarok Istene minden a mi Hazánk boldogítására, Nemzeti Nyelvünk pallérozására czélozó buzgó igyekezetünköt előmenetelessé, gerjeszsze fel több Hazánk fiaiban is az igaz Hazafiúi tüzet, hogy az, mind azt a mivel Hazánknak, s Nemzetünknek tartozunk, velünk édjütt munkálkodhassa..”. Wesselényi Miklós (Zsibó, 1807. március 25.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Wessel%C3%A9nyi_Mikl%C3%B3s_(politikus,_1750%E2%80%931809)

KORÁNYI FRIGYES

 „a márciusi ifjak egyike, belgyógyász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a magyarországi orvostudomány egyik korai meghatározó alakja, ifj. báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter (1919–1920, 1924, 1931–1932) és Korányi Sándor orvosprofesszor apja.

Korányi (Kornfeld) Sebald nagykállói gyakorló orvos, és Nyíri (Kandel) Anna első gyermekeként, 1828. december 10-én született Nagykállóban tehetős izraelita orvoscsaládba, később még nyolc testvére született. A középiskolát a szatmárnémeti piaristáknál végezte, a pesti egyetem orvosi karán 1844-ben kezdett tanulni.

1848. március 15-én reggel éppen Sauer Ignác belgyógyászati előadását hallgatta, lelkesen ő is csatlakozott az egyetemistákhoz és végigjárta a forradalom helyszíneit. Orvostanhallgatóként rész vett az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, előbb mint nemzetőr, majd a Szabolcs vármegyei önkéntes zászlóaljgyógyszertár parancsnoka, aztán a nyíregyházi katonakórház főhadnagya, a szabadságharc végén pedig mint a 104. honvédzászlóalj főorvosa.

1848-ban apja kezdeményezésére ő is (teljes családjával együtt) áttért a katolikus vallásra, és felvette a Korányi nevet. 1849 őszén folytatta tanulmányait Pesten, 1852-ben szerzett diplomát. A szabadságharcban való részvételéért még ebben az évben száműzték Bécsből (ahová mint műtőnövendék, két évre készült) felségsértés címén (egy magánlevélben tett egy megjegyzést Ferenc Józsefre – „a császár jóképű gyerek” – amit – szándékosan vagy véletlenül – „jól táplált gyereknek” fordított félre a rendőrségi cenzúra, így az gúnyosnak hatott) illetve Pestről is, Nagykállóba.

1852-ben kezdte meg praxisát szülővárosában, 1859-ben egyik alapítója volt a helyi kórháznak. 1857–58-ban több tanulmányutat tett a kor legnevesebb orvosi intézményeibe illetve egyetemeire Markusovszky Lajossal, Hirschler Ignáccal és Török József debreceni gyógyszerésszel. Tapasztalatait tanulmányokban adta közre az akkoriban alapított Orvosi Hetilapban, a hazai orvosképzés reformjának szükségességét hangoztatva, illetve – az elsők között – a gyermekhalandóság okait vizsgálta.

1861. január 30-án Szabolcs vármegye főorvosává nevezték ki. A magyar alkotmány felfüggesztése (provizórium) elleni tiltakozásul 1861. november 4-én a teljes megyei tiszti karral együtt lemondott (a provizórium egészen a kiegyezésig tartott). 1864-ben amnesztiát kapott és visszatérhetett Pestre, ahol előbb a tífusz-fiókkórház, majd 1865-ben a pesti Szent Rókus Kórház idegosztályának vezetője lett. 1864-ben a pesti egyetemen magántanári képesítést szerzett idegkórtanból. 1866-ban kinevezték a pesti egyetemen a belgyógyászat tanárává.

1878-ban kezdődött meg az I. belklinika (ma Országos Korányi Pulmonológiai Intézet, rövidebb nevén „Korányi Kórház”) építése saját tervei alapján, melynek átadása (1880) után egészen haláláig igazgatója lett és maradt. „Klinikáján” – Magyarországon elsőként, de a korban sem túl elterjedt módon – bevezette a laboratóriumi kutatást, a vegyi-, bakteriológiai- és röntgenvizsgálatokat. Előadásaiban, szakirodalmi tevékenységében a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette.

Részt vett az 1870-es évek egészségügyi reformjainak előkészítésében és kidolgozásában (1874. évi egyetemi orvosképzési reform, 1876. évi közegészségügyi törvény), ennek révén számos korábbi, még tanulmányútjai során megfogalmazódott reformelképzelését keresztül tudta vinni. Munkássága elismeréseként 1884-ben „tolcsvai” előnévvel (Adolf nevű öccsével együtt) nemesi, majd (egymaga) 1908-ban bárói rangot kapott, 1891-ben a főrendiház örökös tagja lett. Szintén 1884-ben az MTA levelező tagjának választotta.

Főleg a mellkasi betegségekkel foglalkozott, az elsők között vizsgálta a relatív szívbillentyű zavarokat, munkáiban, előadásaiban gyakran vizsgálta illetve mutatott rá az adott betegséggel összefüggésbe hozható társadalmi hátterekre.

Kezdeményezésére indult meg az aktív megelőző és gyógyító küzdelem a tuberkulózis (tbc) ellen, melynek keretében aktívan részt vett a tüdővizsgálói rendelőhálózat (ma: tüdőszűrő állomások) kiépítésében, elterjesztésében. Teljes egészében neki köszönhető az Erzsébet királyné Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, amely a saját tervei alapján, az általa gyűjtött adományokból épült fel.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kor%C3%A1nyi_Frigyes_(orvos)