Vass Judit oldala Posts

 Csingiz Torekulovics Ajtmatov (kirgizül: Чыңгыз Айтматов (Çıňğız Aytmatov), oroszul: Чингиз Торекулович Айтматов; Seker, Szovjetunió (ma Kirgizisztán), 1928. december 12. – Nürnberg, 2008. június 10.^[2]) kirgiz és orosz nyelven egyaránt alkotó kirgiz író. A kirgiz irodalom legjelentősebb alakja.

Kirgizisztánban, az üzbég határ melletti Talasz völgyben található apró faluban, Sekerben (kirgizül: Шекер) született. Nevét Dzsingisz kánról kapta. Kisgyermek korában családja nomád, vándorló életmódot folytatott, mint akkoriban a legtöbb kirgiz. Csak hat osztályt fejezett be az általános iskolából, majd 14 éves korában (a második világháború idején) a falusi tanács elnöke lett és az adók beszedésével is őt bízták meg.

Szülei állami alkalmazottak voltak Sekerben. 1937-ben édesapját, aki a Kirgiz Autonóm Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa prominens tagja volt, Moszkvában burzsoá nacionalizmussal vádolták meg és letartóztatták. Az elmondások szerint, Sztálin egyik tisztogató akciója keretében, a Frunze melletti Cson Tas-ban végezték ki 1938-ban, az egész kirgiz Központi Bizottsággal együtt.

Tanulmányai

1946-ban a frunzei Kirgiz Mezőgazdasági Intézet állattenyésztési szakán kezdte meg tanulmányait, amelyet a kazahsztáni Dzsambulban (ma Taraz) folytatott, ahol 1953-ban szerzett állatorvosi diplomát, és egy kísérleti farmon kezdett dolgozni.

Első publikációja 1952-ben jelent meg a Szovjet Kirgízia című folyóiratban, „A kirgiz nyelv terminológiája” címmel, amelyben anyanyelvének az orosz nyelvből átvett szavak eredményeként elért gazdagodását mérte fel. Első művét több novella követte, amelyek után felvételt nyert a moszkvai Gorkij Irodalmi Intézetbe, ahol 1958-ban szerzett diplomát.

Munkássága

Már tanulmányai folyamán is több kisebb-nagyobb művet publikált, elsősorban orosz, de kirgiz nyelven is. Az orosz olvasókat bámulatba ejtette, milyen szinten sajátította el nyelvüket a kirgiz állatorvos.

Ajtmatov számára a hírnevet a Dzsamila szerelme című kisregény hozta meg, amelyről Louis Aragon azt írta: „Ez a világ legszebb szerelmes története”. Műveinek visszatérő motívuma a türk népek élete, életmódja, és az a kérdés, hogy a modernizáció hogyan fosztja meg az embereket egyéniségüktől.

A hatvanas években már az egész Szovjetunióban felfigyeltek írásaira, az egyik legelismertebb kortárs szovjet íróvá és irodalmi figurává vált. Számos irodalmi intézmény, folyóirat kormányzó testületébe választották be. Ő volt a Kirgiz Filmművészek Szövetségének elnöke több mint húsz éven át. Egy időben a Pravda című napilap rendszeres írója volt, regényeket, kisregényeket írt, de drámákkal és műfordításokkal is foglalkozott.

Társadalmi tevékenysége

Szovjet időszak

Csingiz Ajtmatov a világ legismertebb kirgiz írója, műveit több mint száz nyelvre fordították le, 90 millió példányt adtak el belőlük és Európában mindenütt olvassák. Kirgizisztánban a Legfelső Tanács tagjává választották, így részt vett az SZKP utolsó négy kongresszusán, mint kirgiz küldött. Több szovjet kitüntetés birtokosa, köztük Lenin-renddel, Állami-díjjal tüntették ki (mindkettőt irodalmi munkásságáért kapta), és 50. születésnapjára megkapta a Szocialista Munka Hőse kitüntetést is.

Elévülhetetlen érdemeket szerzett a „Mozgalom a Demokráciáért” szervezet 1989-es újjáélesztésében.

Élete végén

A Kirgiz Köztársaság brüsszeli nagykövete volt, egyben képviselte országát az Európai Unió, a NATO, az UNESCO szervezetekben, valamint Hollandiában és Luxemburgban is. Fia, Aszkar Ajtmatov, kirgiz külügyminiszter volt. 2005-ben Pro Cultura Hungarica díjban részesült. 2006. április 20-án a XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként hazánkban tartózkodó írónak Sólyom László köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta. Egy nürnbergi klinikán halt meg 2008. június 10-én.

Legfontosabb regénye:

Az évszázadnál hosszabb ez a nap

„Az 1981-ben megjelent regény a világhírű kirgiz író életművének kiemelkedő alkotása: a hagyományőrző realizmus és a sci-fi magával ragadó hibridje.

A Szári-Özeket kettészelő vasútvonal egyik isten háta mögötti kitérőállomásán élő Förgeteges Edigej váratlanul idős barátja, Kazangap haláláról értesül. Az ő feladata, gondolja, hogy megfelelően, az ősi hagyományok szerint temessék el, s egy kis csapat élén elindul Ana-Bejit, az ősi temető felé, hogy ott hantolják el Kazangap földi maradványait. S míg tevéje, Förgeteges Karanar hátán a temető felé tart, fölidézi emlékeit, egy hosszú élet küszködéseit és örömeit.

Egyszer csak útjukat drótkerítés keresztezi (a területet a rakétakilövő állomások védelmében zárták le), s hiába könyörögnek az őröknek, Edigej az ősi temető helyett a kerítés tövében kénytelen eltemetni barátját. S itt kapcsolódik egymással a regény két párhuzamos története. A kérés megtagadásának oka ugyanis az, hogy éppen akkor hajtják végre a regénybeli „Abroncs” műveletet, melynek során támadó fegyverekkel felszerelt objektumokat lőnek fel a világűrbe — így próbálják elszigetelni a Földet az idegen naprendszerek civilizációitól.

A földinél összehasonlíthatatlanul – s így érthetetlenül – fejlettebb ez a civilizáció: lakói szabályozni tudják az éghajlatot, s nem ismerik az államot, a fegyvereket és a háborút. Ám a nagyhatalmak úgy döntöttek: mindenképpen meg kell akadályozni a földi űrhajósok visszatérését s egyúttal a távoli bolygó lakóinak közeledését is.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Csingiz_Ajtmatov

Gustave Flaubert (Rouen, 1821. december 12. – Croisset – ma Canteleu része, 1880. május 8.) francia író, a lélektani regény egyik legnagyobb mestere.

Apja, Achille Cléophas Flaubert előbb Guillaume Dupuytren asszisztense, később harminc éven keresztül a roueni kórház igazgató-főorvosa volt. Achille Flaubert és Anne Justine Caroline Fleuriot házasságából három gyermek született: két fiú és egy leány, aki huszonegy éves korában halt meg. Az idősebbik fiú az orvosi pályára lépett, s előbb asszisztense, majd utódja lett apjának.

A kisebbik fiú, Gustave 1821. december 12-én született. Apja kívánságára Párizsban jogot hallgatott, de a bölcselet és az irodalom jobban érdekelte és többet foglalkoztatta, mint a jogtudomány. Főképpen az irodalom vonzotta, azonban harmincéves koráig egy sort se írt. Párizsban ismerkedett meg Victor Hugóval is. Tanulmányait neurózisa, enyhe epileptikus jellegű betegsége miatt félbeszakította.

Egyetemi tanulmányainak befejezése után nem sokkal meghalt az édesapja. Az örökölt vagyon biztosította megélhetését és függetlenségét. Eleinte Victor Hugo és Byron modorában költészettel foglalkozott. Később a romantikus irányt elhagyva, egészen a realizmus felé hajlott.

Az irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához látott, előbb útra kelt.

Bejárta Itáliát, Egyiptomot és Kis-Ázsiát. Négy évig volt úton; azután hazatért, s visszavonult birtokára, a Rouen közelében lévő Croisset-ba. Itt valóságos remeteségben élt, s majdnem öt évig dolgozott, éjjel-nappal, első regényén, a Bovarynén. Ez a regény 1856. október elsejétől december tizenötödikéig a Revue de Paris című folyóiratban jelent meg.

Ahogy az utolsó közlemény is elhagyta a sajtót, az ügyészség a Revue de Paris szerkesztőjét, nyomdászát és Flaubert-t perbe fogta, azon a címen, hogy regényük sérti az erkölcsiséget és a vallásos érzést. Időközben Lamartine is elolvasta a regényt, s írt az ismeretlen szerzőnek, hogy nagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert meglátogatta az agg költőt, s mikor az elmondta, hogy nagyon hosszú idő óta semmit se olvasott, ami oly mélyen meghatotta volna, mint a Bovaryné című regény, Flaubert megemlítette, hogy perbe fogták. Lamartine azt felelte neki: „Mindenesetre csodálatos, hogy ez megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincs francia bíró, aki önt elítélje, mert ez szégyene volna hazánknak és szégyene korunknak.” 

Lamartine jóslata beteljesedett: a tárgyalást 1857. január 31-én és február 7-én tartották meg; és Jules Senard, a volt belügyminiszter védőbeszéde után a három vádlottat fölmentették. Franciaország megmenekült attól a szégyentől, hogy bírái megbélyegezzék azt a könyvet, mely százada irodalmának egyik dicsőségévé vált, és tényleg első úttörője volt a Goncourt- és Zola-féle naturalista iskolának.

Flaubert ezután Tuniszba utazott, ahol Salammbô c. regényéhez (1862) gyűjtött anyagot, melyet a közönség lanyhán fogadott ugyan, de a kritika annál jobban méltatott. Ezután jelentek meg tőle: L’Éducation sentimentale. Histoire d’un jeune homme (1869); La Tentation de saint Antoine (1874); Trois contes (1877), Le Candidat című politikai színművét 1874-ben minden siker nélkül adták elő a Vandeville-színházban. E miatt, meg a politikai állapotok miatt elkeseredve visszavonult croisset-i birtokára, ahol megírta Bouvard et Pécuchet című embergyűlölő, szatirikus regényét (1880).

Flaubert minden különcködése mellett nagy tehetségű és előkelő írói természet volt, sok eredetiséggel, nemes jellemmel. Stílusa klasszikus és mesteri. Összes művei 1885-ben jelentek meg 8 kötetben.

Magánélete

Szerelmi kapcsolatba lépett Louise Colet költőnővel, Pradier, a szobrász, Musset és más hírességek szeretőjével, de sosem nősült meg. Közeli barátai voltak Théophile Gautier, George Sand, később Guy de Maupassant, majd a Goncourt fivérek.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gustave_Flaubert

„Pattantyús-Ábrahám Gézáról, a Műegyetem legendás professzoráról számos anekdota kering:

Az utcán posztoló rendőr arra lesz figyelmes, hogy késő este, zárás után a Műegyetem kerítésén sorra másznak át hallgatóforma fiatalemberek. A rendőr kérdésére mindegyik így védekezik:

– A Patyi bácsinál vizsgáztam.

Amikor úgy éjfél felé egy idős úr is igyekszik kifelé a kerítésen át, a rendőr dühösen rászól:

– Remélem, nem azt akarja mondani, hogy maga is a Patyi bácsinál vizsgázott.

– Nem kérem, én vagyok a Patyi bácsi.” (Wikipedia)

Pattantyús-Ábrahám Géza (Selmecbánya, 1885. december 11. – Budapest, 1956. szeptember 29.) Kossuth-díjas magyar gépészmérnök, akadémikus professzor, nemzetközileg elismert tudós és a gépészet egyik kiemelkedő személyisége. A gépek szinte áttekinthetetlen sokaságának rendszerezője, a magyar gépészeti szakirodalom gazdagítója, sokoldalúan képzett, művelt közéleti személyiség.

Az erdélyi örmény Ábrahám (korábban Tákeszián) család leszármazottja. 1885. december 11-én született Selmecbányán. Illaván járt elemi iskolába. Budapesten érettségizett Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumban (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium) 1903-ban, majd 1907-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett a Királyi József Műegyetemen. Ezután Zipernowsky Károly professzor mellé került tanársegédnek az elektrotechnikai tanszékre. 1910-ben tanulmányutat tett Németországba, Angliába, Belgiumba és az Egyesült Államokba. Hazatérése után folyamatosan oktatott a József Műegyetemen. 1912-től a II. Gépszerkezettani Tanszék adjunktusaként tevékenykedett, majd 1930-ban kinevezték műegyetemi nyilvános rendes tanárnak a III. Gépszerkezettani Tanszékre. A tanszéket később Vízgépek Tanszékének nevezték el.

A tanszéket Bánki Donát alapította 1899-ben, a tanszék neve Hidraulikai és Hidrogépek Tanszék volt. Első professzora Bánki Donát volt, akinek nevét határturbinájának elméleti kidolgozása tette ismertté. A kiváló konstruktőr feltaláló (porlasztó, motorok) Bánki 1922-ben hunyt el, és csak 1930-ban került professzori rangú oktató a Tanszék élére Pattantyús-Ábrahám Géza személyében, aki a műszaki felsőoktatásnak Magyarországon egyik legnevesebb mérnökpedagógusa.

Munkássága iránti tiszteletből róla nevezték el a Pattantyús gépész- és villamosmérnökök kézikönyve sorozatot, melynek szerkesztőbizottságát haláláig ő vezette.

Számos könyvvel gazdagította a magyar műszaki irodalmat, azonkívül kiterjesztette a tanszék tudományos kutatási profilját a pneumatikus anyagszállítás és a kétfázisú áramlások irányába. Pattantyús-Ábrahám Géza mérnökgenerációk nevelője, a „Pattantyús-iskola” megteremtője. Számos tankönyvet is írt, ezek közül kiemelkedik a Gépek üzemtana, ami tizennégy kiadást ért meg.

Tudományos munkáját a gyakorlattal való szoros kapcsolat jellemezte. A dugattyús szivattyúk légüstjének méretezésére kidolgozott eljárását az egész világon Pattantyús-módszerként ismerik. 1952-ben Kossuth-díjat kapott. Nagyon szerette a humort, ő volt az egyik fővédnöke az 1939-es Vicinális Dugóhúzó című vidám egyetemi kötetnek.

https://hu.wikipedia.org/…/Pattanty%C3%BAs-%C3%81brah…

1841. december 10. A liberális ellenzékből megalakul a Nemzeti Kör: „egyesült, hogy egyesítsen”.

„A jobbágyság mellett az értelmiség volt az, amely legjobban szenvedett attól, hogy a nemesi Magyarország zsírjába fullad és nem tud haladni. Néhány tízezer ember csak ez az értelmiségi réteg — ügyvédek és jurátusok, nemesi házitanítók, diákok, gazdatisztek, az alsó papság, a megyei bürokrácia alsó rétege — de ez a réteg volt a feudális Magyarország szellemileg legmozgékonyabb, politikailag legaktívabb rétege.

 A szegény nemesség fiai és a jobbágysorból, polgársorból származók keveredtek össze ebben az értelmiségben, amely már nem a megyék nemesi gyűlésein, nem is csak a rendi országgyűlések végnélküli szónoklataiból tanulja a politikát, hanem a főváros kávéházaiban tartott társas összejöveteleken, félig titkos klubokban, egyletekben…

A Kör legnépszerűbb tagja Vörösmarty Mihály volt, ő volt ennek alapítója, elnevezője, ő ügyeinek jelenleg is legbuzgóbb vezetője, elannyira, hogy a mondottakon kívül már csak igen kedves, mulattató, soha senkit nem sértő, mindent magához vonzó, példás társalgása által is valódi centruma, központja lett a Körnek. Elnökké azonban az 1841 október 10-i közgyűlés nem őt, hanem Fáy Andrást, alelnökké Császár Ferencet választotta meg.

Vörösmarty a választmányi tagok sorában szerepel Bajza József, Csanády Ferenc, Egressy Gábor, Eötvös József, Erdélyi János, Fogarassy János, Garay János, Henszhnan Imre, Lukács Móric, Nagy József, Simon Fiorent, Stuller Ferenc, Tóth Lőrinc, Trefort Ágoston és Zofcsák József társaságában…

Hírlapok és könyvek olvasása és megvitatása, irodalmi közvélemény kialakítása szorosan összefüggött a Kör politikai törekvéseivel. Az „irodalom és művészet barátainak egyesülete” azonban kellett, hogy még egy lépéssel tovább menjen, és valóban — amint szervezete és főleg anyagi körülményei megengedték — áttért az aktív irodalompártolásra is. Mindjárt legelső cselekedete ezen a téren megmutatta, hogy irodalompolitikai szerepét jól fogta fel ─ Petőfi verseit adta ki.”

(Dezsényi Béla: A Nemzeti Kör a negyvenes évek irodalmi és hírlapi mozgalmaiban )

http://epa.oszk.hu/…/0…/pdf/ITK_00190_1953_01-04_163-204.pdf