A szlavóniai horvát származású osztrák-magyar diplomata, dr. Ödön Josef von Horváth és Maria Hermine Prehnal fiaként született, Fiume mellett. 1902-ben a család Belgrádba, majd 1908-ban Budapestre költözött, ahol általános iskolában, majd az Érseki Katolikus Gimnáziumban tanult. A gyermeket házitanító is oktatta a magyar nyelvre. 1913-ban követte apját Münchenbe, ekkor tanult meg németül is.
Darabjait a bécsi színház hagyományainak követőjeként írta. Radikális szociálkritikát gyakorolt, és főleg a nők mint áldozatok szerepe tartozott fő témái közé. Kései regényeiben (Jugend ohne Gott [1937] és Ein Kind unserer Zeit [1938]) a fasizmus témáját dolgozta fel.
Közeli barátságban állt Egon Friedell híres színész-történésszel, aki öngyilkossága előtt pár nappal levelében azt írta Horváthnak: „Bármikor kész vagyok távozni. Minden értelemben.”
Párizsban halt meg 1938-ban, a Champs-Élysées-n egy viharban rázuhanó faágtól szenvedett halálos balesetet. A párizsi Saint-Ouen temetőben temették el, majd 1988-ban, halálának 50. évfordulóján, hamvait Bécsbe vitték és a Heiligenstädter Friedhof temetőben helyezték el.
„Egyre nyilvánvalóbb, hogy új életre van szükség. Az emberek többségének mindennapi életét szabályozó kialakult erkölcsi normák többé nem bizonyulnak elégségesnek. Amit korábban az emberek igazságosnak tartottak, azt most kiáltó igazságtalanságnak érzik. A tegnapi erkölcsöt ma felháborító erkölcstelenségnek tartják. Az új eszmék és a régi tradíciók közötti konfliktus fellángol a társadalom minden osztályában, minden lehetséges környezetben, sőt még a családon belül is. A fiú küzd az apja ellen, s számára minden felháborító, amit az apa egész életében természetesnek tartott; a leány lázad az elvek ellen, amelyet anyja hosszú tapasztalatok alapján szűrt le. A népi lelkiismeret naponta háborodik föl a kiváltságosok és ráérősök köreiben naponta tenyésző botrányokon, a bűnökön, amelyeket az erősebbek törvénye nevében, vagy azért követnek el, hogy kiváltságaikat megőrizzék. Azok, akik az igazság győzelmét áhítozzák, akik az új eszméket a gyakorlatban szeretnék alkalmazni, kénytelenek hamarosan rádöbbenni, hogy nemeslelkű, emberbaráti és újjáteremtő eszméik egy ilyen felépítésű társadalomban nem valósíthatók meg. Felismerik, hogy szükség van egy forradalmi forgószélre, amely elsodorja mindezt a rothadást, leheletével felpezsdíti a renyhe szíveket és elhozza az emberiségnek az odaadás, az önmegtartóztatás és a hősiesség szellemét, ami nélkül a társadalom a lealacsonyodás és hitványság útján a teljes szétesés állapotába jut.” (Pjotr Kropotkin: A lázadás szelleme)
A cárizmus ellen lázadó radikális értelmiségiként hamar bebörtönözték, de sikerült nyugatra szöknie, s rövidesen az anarchista mozgalom vezetője lett. Kropotkin volt az anarchokommunizmus megalapítója. Nézetei szerint az államhatalom a kényszer és erőszak megtestesítője, pedig a kölcsönös segítségnyújtáson alapuló társulások nemcsak lehetségesek, de evolúciós szempontból magasabb rendűek is. Olyan decentralizált társadalom volt az eszmeképe, amelyben önálló kommunák egyesítik a városi civilizáció és tudományos alapú mezőgazdaság előnyeit.
A termelőeszközök közös tulajdonán nyugvó szolidáris közösségek híve volt, és nézeteit igyekezett az evolúció elméletével is tudományosan alátámasztani. Az általa ideálisnak tartott társadalom előképét a középkori városállamokban vélte felfedezni, amelyek hosszú időn át komoly önállóságra tudtak szert tenni. Az anarchista értelmiségiek feladata szerinte a forradalmi eszmék terjesztése a fennálló uralmi rend ellen, de nem gondolkodott önálló politikai szervezetben. Az 1917-es októberi orosz forradalom után visszatért Oroszországba, de csalódva a bolsevik rendszerben, visszavonult a politikától.
„De mit mondhatunk a kölcsönös segítségnyújtás evolúciójáról 91 évvel Kropotkin halála után? Visszatekintve tudjuk persze, hogy a kutató vétett hibákat. Tévedés volt Lamarck tanait bevonni elméletébe, ez azonban egy olyan melléfogás, amelyet a korban többen elkövettek, köztük maga Darwin is. Arra kérdésre viszont, hogy az állatok képesek-e empátiára, a mai napig nem tudjuk a választ. Valószínűsíthetően vannak olyan fajok, amelyek igen, de erről egyelőre nem lehet biztosat mondani. Kropotkin legnagyobb, máig ható jelentősége abban volt, hogy megkérdőjelezte a darwini evolúciós elméletben a versengésnek és a legerősebb túlélésének minden mást felülíró szerepét. Manapság, amikor évente több száz tanulmány jelenik meg a nem emberi fajok egyedei közti kooperációról, ezen munkák írói számára Kropotkin nem véletlenül számít a tudományterület prófétájának, aki fényévekkel előzte meg korát.”
Az európai zászlókék háttéren tizenkét ötágúaranysárga színű[2] csillag alkotta körből áll. A zászló hossza a magasságának másfélszerese. A csillagok az európai népek közötti egység, szolidaritás és harmónia eszményét jelképezik. Az Európai Unió hivatalos kiadványában nem szabványokra, hanem kereskedelmi meghatározásra (Pantone) épülő módon azonosítja az embléma két színét, a kék a Reflex Blue, a sárga: a Process Yellow. Az emblémát bármely természetes vagy jogi személy használhatja meghatározott felhasználási feltételek mellett.
A kezdetektől fogva arra volt szánva a zászló, hogy az európai integrációra törekvő helyi szervezetek is használják majd. 1986. május 26-án az Európai Gazdasági Közösség is elfogadta a zászlót. Első alkalommal az Európai Közösség brüsszeli székháza előtt, 1986. május 29-én vonták fel az árbócra. Később az 1990-es években a maastrichti szerződéssel megalakuló Európai Unió is elfogadta a szimbólumot. Ettől kezdve a zászló használatát az Európa Tanács és az Európai Unió közösen szabályozza. A szimbólum megjelenik az euróbankjegyek grafikáin is, a csillagok külön az érméken is szerepelnek. Habár a zászlót leginkább az Európai Unióval hozzák összefüggésbe eredetileg a létrehozója, az Európa Tanács használta. Napjainkban már Európa jelképének tartják. A zászlón szereplő 12 csillag száma változatlan, mivel ez a szám a tökéletesség és az egység szimbóluma (tizenkét apostol, Jákob 12 fia, Hercules 12 feladata, 12 hónap).
1953-ban az Európa Tanácsnak 15 tagja volt, ekkor felmerült, hogy a zászlót megváltoztatják, és minden tagot egy-egy csillag képvisel, a jövőben pedig nem változtatnak ezen. Ezt az NSZK ellenezte, mivel az egyik tag a vitatott jogállású Saar-vidék volt, és ha külön csillagot kap, az azt sugallta volna, hogy független állam. Franciaország ugyanerre az alapra helyezte ellenvetését a tizennégy csillagos zászló ellen, ami azt jelentette volna, hogy a Saar-vidék az akkori Nyugat-Németország része. A tizenhármat hagyományosan szerencsétlen számnak tekintették, ezenkívül az Egyesült Államok legkorábbi zászlóján is tizenhárom csillag volt.
A zászló elfogadásának 20. jubileuma alkalmából bélyegen is megjelent a szimbólum. 2015-ben a 30 éves Európai Uniót jelképező lobogó grafikájával díszített emlékérmet bocsátottak ki, az érmén 12 csillag látható, amelyek emberi alakokká változva jelképezik Európa újjászületését.
2017-ben az európai zászló eltávolítását követelte Jean-Luc Mélenchon francia baloldali politikus a francia nemzetgyűlésből, ellentmondást látva abban, hogy ha francia nemzetgyűlés nemzeti, akkor miért van egy nemzetek feletti zászló az üléstermében. 2019-ben Emmanuel Macron kormánya jóváhagyta azt az oktatási reformcsomagot, amely azt tartalmazta, hogy az Európai Unió zászlaját is ki kell tenni a francia lobogó mellé az iskolákban.
A 12 csillag szimbólum
1950. május 9-én Robert Schuman bejelentette egy „európai szövetség” létrehozásának tervét, amely megváltoztatta Európát és az egész világot. Az Európa Tanács 1950. augusztus 18-án először vitatta meg a már megépített Európa szimbólumának létrehozását. Strasbourgban szenvedélyes viták zajlottak, hogy létrehozzanak egy olyan szimbólumot, amely transznacionális, meghaladja a saját korát, és amelyben minden európai ember felismerheti magát. A tervezőknek kerülni kellett bármely nemzeti zászlóval, különösen a csillagokkal és csíkokkal való hasonlóságot. A zászló-vita öt évig tartott, mert 101 különböző minta volt, majd sok-sok vita után a tizenkét csillag szimbólumot fogadták el, mint minden politikai jelentéstől független számot. A zászló európai uniós jelképpé emelkedett.
1955. október 25-én az Európa Tanács a 88. ajánlás alapján úgy határozott, hogy jelképeként egy azúrkék emblémát fogad el.
Heraldikai leírás:
Azúrkék embléma, amelyen egy tizenkét elemből álló körben ötágú aranycsillagok vannak, amelyek pontjai nem érintkeznek.
Szimbolikus leírás:
A nyugati ég kék hátterén a csillagok körben ábrázolják Európa népeit, az egység szimbólumát. A tizenkét csillag változatlan száma, a tökéletesség és teljesség jelképe.
1985. június 28-29-én hagyta jóvá az Európa Tanács, az európai népek közötti ideális egység szimbólumaként az európai zászlót. Minden, eurózóna tagállam 2012. júniustól kezdve évente két emlékérmét verethet. Törvényes fizetőeszközként csak 2 eurós (€2) érmék használhatók és a kibocsátható érme darabszáma is korlátozott. Az érmén kötelező feltüntetnie körben az európai zászló motívumát, a tizenkét csillagot, a kibocsátás évét és az ország nevét.
A zászló használata Magyarországon
Az EU zászlajának használatáról az EU-csatlakozási törvény[51] 139. §-a rendelkezik. Eszerint minden középületre ki kell tűzni az EU-zászlót is, amelyen a magyar zászló lobog, kivéve a magyar parlamentet és a magyar állam vagy helyi önkormányzat által alapított közintézményeket, bár ez utóbbiakra az alapító előírhatja a zászló használatának kötelezettségét.
2013. február 15-ig a parlamenten is lobogott az EU-zászló, bár jogszabály ezt nem tette kötelezővé. Ezen a napon azonban Kövér László ☹ házelnök úgy rendelkezett, hogy az EU-zászló helyére a nemzeti szolidaritás jeleként a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának plenáris ülése alkalmából a székelység egyik szimbóluma a székely zászló kerüljön. A képviselői irodaház homlokzatán az EU-zászló korábbi helyére jelenleg a magyar zászló van kitűzve, amely a magyar államot szimbolizálja.
Tandori Dezső (Budapest, 1938. december 8. – Budapest, 2019. február 13.)
A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. 1998-tól haláláig a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
*
1938. december 8-án született Budapesten, tisztviselőcsaládban. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, 1957-ben érettségizett, a budapesti bölcsészkaron szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet. Rövid ideig nevelőtanárként dolgozott, 1971-től szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként működött.
Gyermekkorától ugyanabban a házban élt Budán, a Lánchíd közelében. Ifjúkorától fogva élt együtt feleségével, Tandori Ágnessel (ki maga is író s műfordító); néhány prózakötetet társszerzőként együttesen is írtak vagy adtak közre. Nagyon fiatalon bekerült gimnáziumi tanárának, Nemes Nagy Ágnesnek írói-baráti körébe (Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával, Mándy Ivánnal s másokkal volt szoros kapcsolatban), s e körnek irodalmi–művészeti–filozófiai tájékozódása, ízlése s erkölcsi tartása igen nagy hatással volt írói pályakezdésére s választásaira.
Versei a hatvanas évek közepétől fogva jelennek meg rendszeresen, első kötete 1968-ban jelent meg Töredék Hamletnek címmel. E kötet azonnal magára vonta az irodalmi közvélemény kitüntetett figyelmét, s általa (továbbá következő kötete, az 1973-ban megjelent Egy talált tárgy megtisztítása által) Tandori a korszak költészeti megújulásának központi szereplőjévé vált; költészetének mind metafizikai mélysége, mind filozofikus játékossága újszerűen és felszabadítóan hatott. A hetvenes évektől kezdődően Tandori folyamatosan és igen sokféle műfajban publikált: jelentős érdeklődést és visszhangot váltott ki mind állandóan, kötetenként megújuló, folyamatosan új poétikákat kipróbáló költészete, mind széles körű, filozofikus esszéírása (mellyel a magyar és világirodalom és képzőművészet igen sok kiemelkedő alakját és művét is érintette), mind sokoldalúan újító prózaírása (akár önéletrajzi jellegű esszéisztikus fikcióiban, akár a műfaj határait sokfelé nyitogató, saját nevének anagrammájából készített álnéven – Nat Roid – publikált krimisorozatában), mind pedig a minimal art vagy a concept art felé tájékozódó képzőművészeti, grafikai tevékenysége.
1978-ban megkapta a József Attila-díjat. A hetvenes évek vége felé visszavonult az irodalmi élet nyilvánossága elől, s több mint tíz évig csak alkotásaival jelent meg a közönség előtt: életében ettől kezdve nagy szerepet töltöttek be madarai, verebei, kikkel együtt élt, kiknek ápolását és gondozását egyik legfontosabb feladatának tekintette, s kik ez időben keletkezett műveiben is rendkívül intenzív ihletőerővel hatottak.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától kezdve ismét kilépett, személyében is, a nyilvánosság elé: sokat utazott (műveinek kiinduló témái közt ekkortájt jelennek meg a külföldi utazások, s az utazások céljaként a lóversenyek is), s gyakran fellépett irodalmi (nemegyszer performance-okra emlékeztető) rendezvényeken is, melyeken saját műveinek meglepő és izgalmas interpretátoraként is bemutatkozott. Az első kötete óta eltelt négy évtized alatt rendkívül sokat és sokfélét publikált: önálló köteteinek száma eléri a nyolcvanat, műfordításainak mennyisége oly hatalmas, hogy szinte beláthatatlan.
1994-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé választotta. Hatvanadik születésnapján, 1998 decemberében, majd 2008-ban és 2013-ban, a hetvenedik és hetvenötödik születésnapon (távollétében) az irodalmi élet igen sok jeles képviselője köszöntötte benne a magyar irodalom megújulásának egyik legeredetibb és legnagyobb hatású képviselőjét.
Családja második gyermekeként született. Apja – a pesti Újépület építésvezetője – környezetében kapta első gyermekkori benyomásait, az itteni viszonyok közt forrt össze az építészet helyi realitásaival, igényeivel és küzdelmeivel. A piaristák pesti gimnáziuma eminens tanulója volt 1799 és 1804 között. A Bécsi Művészeti Akadémia elvégzése után az Esterházyak udvari építésze, a kismartoni kastély átépíttetője, Charles Moreau (1758–1840) mellett dolgozott Kismartonban és Bécsben.
A gyakorlati ismereteket apja, Hild János építkezésein sajátította el, akinek 1809-ben már hivatalosan is szerepelt vállalkozásaiban. Apja 1811-ben bekövetkezett halálakor félbeszakította tanulmányait, és építőmesteri engedélyért folyamodott a Helytartótanácshoz, de az építőipari gyakorlata elmélyítéséhez kötötte az engedély kiadását. Hild ezért Itáliába utazott, s kiegészítő tanulmányokat végzett Nápolyban, Rómában, Firenzében és Milánóban. Itt ismerkedett meg a reneszánsz építészet szerkezeti megoldásaival, az ókeresztény oszlopos-gerendás templomok egyszerűségével. Nem véletlen, hogy legjelentősebb, legismertebb alkotásai templomok, azonban az általa tervezett legtöbb épület világi célokat szolgált.
Hazatérését követően, az 1820-as években lendült fel építészi tevékenysége, s bár már ekkor elismertséget szerzett magának, legjelentősebb művei az 1838-as pesti árvíz pusztításait követően épültek fel. 1844-ben megkapta az építőmesteri címet. A kor legtermékenyebb hazai mestere volt, egyedül Pesten megközelítően 900 tervre kapott engedélyt, és ezeknek tekintélyes része meg is valósult.
1836-ban a bécsi Képzőművészeti Akadémia Pollack Mihállyal együtt felvette rendes tagjainak sorába. Pest – bár legszebb városrészének arculatát az ő tevékenysége határozta meg – csak hat évvel később, 1842-ben ismerte el érdemeit azzal, hogy díszpolgárrá választotta. Újabb tizenkét év telt el, míg 1854-ben kinevezték „Pest város architektor-építészévé”.
Hild klasszicista stílusban fogant építőtevékenysége nagymértékben hozzájárult a 19. század első felének magyarországi, s főként pest-budai arculatának kialakításához. Élete utolsó évtizedében a romantikushistorizmus felé fordult ugyan, de életművének meghatározó darabjai a klasszicista stílusban felépült egyházi épületek: az esztergomi bazilika, az egri főszékesegyház, a ceglédi és a kunhegyesi református templom („az Alföld katedrálisa”). Az ő elképzelései szerint kezdték el építeni a budapesti Szent István-bazilikát is, a terveket utóbb azonban Ybl Miklós átrajzolta. Ő tervezte 1856-ban a Deák téri evangélikus templom főhomlokzatát.
Az általa alkotott jelentős középületek közé tartozott az időközben lebontott, Széchenyi tériLloyd-palota, de Budapesten lépten-nyomon találkozhatunk a magánmegbízásokból felépült Hild-bérházakkal. Ilyenek a Belvárosban a Gross- (József nádor tér 1.), a Károlyi–Trattner- (Petőfi Sándor utca 3.), a Derra- és a Marczibányi-ház (mindkettő a mai Október 6. utcában), illetve hűvösvölgyi villái (Csendilla, Hild-villa). A Kálvin téri református templom oszlopos timpanonnal zárt előcsarnokát az 1838-as pesti árvíz helyreállítását követően, az oldalkarzatokat pedig 1854–55-ben, Hild tervei alapján építették fel, az angol születésű Zichy Emmanuelné Strachan Sarolta grófnő adományából.
1861-ben 1000 forintos éves fizetését – amelyet 1854 óta mint Pest város építésze kapott – megvonták. A hetvenen felüli Hild, aki sohasem kereste a megbízásokat, már csak elvétve kapott olyan munkát, amely megélhetéséhez nyugodt anyagi alapot biztosított volna.
„Hild József, aki soha, még amikor az ország legfoglalkoztatottabb építésze volt, sem vitt ún. nagy házat, életének ez utolsó szakaszában, különösen pedig özvegységének hét évében igénytelen szerénységben élt lipótvárosi, Fő (ma Arany János) utca 14. sz. bérlakásában, és ritkán mutatkozott tisztelői körében, a Blumenstöckl-vendéglő Hild József-asztaltársaságának összejövetelein. Hírét, tekintélyét nem gyümölcsöztette, mint ahogy sokan tették, akik érdemekben meg sem közelítették őt, s így a szétfoszló érdeklődésű közvélemény mind kevésbé tartotta számon.”
„Szinte észrevétlenül távozott abból a városból, amelynek annyi száz épülete fogamzott meg az ő képzeletében. Meghalt 1867. március 6-án tüdőgyulladásban, a mai Arany János utca 14. sz. házban lévő lakásán. 1867. március 8-án parentálja el a Fővárosi Lapok mindössze ennyivel: »Hild József, ismeretes pesti építész tegnapelőtt, 79(sic!) éves korában meghalt«.”
1867. március 8-án a Kerepesi temető XXV. parcellájában, a 7. sor 10. számú sírjába a legnagyobb egyszerűséggel helyezték „örök” nyugalomra földi maradványait.
Egy dél-itáliai kisvárosban, Venusiában született, apja felszabadított rabszolga. Felszabadítása után apja Rómába költözött, ahol ingatlanközvetítőként tevékenykedett. Az így keresett pénzéből fiát a legjobb tanítókhoz küldte.
Kr. e. 45 körül Horatius filozófia tanulmányokat folytat Athénban. Caesar meggyilkolásakor csatlakozik Brutus és társai közé. Részt vett Kr. e. 42-ben a philippi ütközetben, ahonnan elmenekült. A csata után visszatért Rómába, ahol időközben elkobozták házukat és birtokaikat. A szegénység hatására verseket írt (Episztolák 2. 50-52). Később írnokként dolgozott az államkincstárnál.
Először görögül kezdett verselni (Szatírák 1, 10, 31-35), később latinul folytatta. Vergilius támogatásával a híres művészetpártoló, Maecenas, barátjává fogadta Horatiust, és támogatta. Ideje nagy részét Sabinumban, majd később tiburi házában töltötte. Két hónappal támogatója, Maecenas halála után halt meg Rómában. Testét Maecenas mellé temették.
Schwarz Dávid (Keszthely, 1850. december 7. – Bécs, 1897. január 13.) technikus, a merev szerkezetű, KÖNNYŰFÉMBŐL KÉSZÜLT, KORMÁNYOZHATÓ LÉGHAJÓ FELTALÁLÓJA. Találmányát halála után az özvegyétől vásárolta meg Zeppelin gróf, aki ezen léghajók révén vált világszerte ismertté, míg Schwarz neve lényegében feledésbe merült.
Schwarz Keszthelyen született, azonban élete nagy részét Zágrábban töltötte, ahol fakereskedelemmel foglalkozott. Technika iránti vonzalma szakmájában is megmutatkozott: gépeket szerkesztett fakitermeléshez.
Az 1880-as években kezdett el foglalkozni a kormányozható léghajó építésének gondolatával. Léghajóját a gumival impregnált ballonszövetnél ellenállóbb anyagból, egészen vékony alumíniumlemezből akarta felépíteni. Terveit Bécsben bemutatta az Osztrák–Magyar Monarchia hadügyminiszterének, ott azonban nem kapott támogatást. Ezután két évig Szentpéterváron dolgozott léghajóján, de amikor a felszállásra kitűzött határidő eredmény nélkül lejárt, a kincstár beszüntette a támogatását.
Oroszországból Berlinbe ment, itt ismerkedett meg Carl Berggel, egy alumíniumfeldolgozó üzem tulajdonosával, akit sikerült meggyőznie tervei kivitelezhetőségéről, és aki a későbbiekben egyrészt anyagilag, másrészt műszakilag támogatta a léghajó megvalósítását. Az alumínium ugyanis akkoriban még új anyag volt, viszont Carl Berg rendelkezett már tapasztalatokkal ezen új anyag feldolgozását illetően. 1895-től a Berlin melletti Tempelhofer Felden együtt dolgoztak az alumíniumból készült, rácsszerkezetű léghajó megvalósításán.
1896 nyarára a léghajó készen állt a próbarepülésre. Szeptember 29-ére tűzték ki a nyilvános próbarepülés dátumát, melyre a német uralkodót is meghívták, aki azonban nem tudott eljönni. A repülést október 9-ére halasztották, ez azonban már a nyilvánosság kizárásával történt. A próbarepülés felemás eredményt hozott, mivel a léghajó megtöltéséhez a Vereinigte Chemische Fabriken csak gyenge minőségű gázt tudott szállítani, s a rossz minőségű hidrogénnek nem volt kellő felhajtóereje. A tesztek azonban bebizonyították, hogy a hajó működőképes és irányítható. A következő felszállást 1897 januárjára tervezték, azonban a feltaláló ezt már nem érte meg: 1897. január 13-án Bécsben szívelégtelenség következtében meghalt.
Schwarz halála után özvegye, Melanie vitte tovább Schwarz munkáját, annak érdekében, hogy egy valódi próbarepülés bebizonyítsa a léghajó használhatóságát. 1897. november 3-án történt meg az első tényleges felszállás, melynek szemtanúja volt Ferdinand von Zeppelin gróf is. Habár a repülés során 460 méteres magasságban az egyik propeller leállt, és a léghajó a földet érésnél emiatt komolyan megsérült, Schwarz léghajójáról a szakértők megállapították, „elgondolása bizonyítja, hogy megtalálták a fémből készült léghajó készítésének és kormányzásának módját”.
Schwarz-féle léghajó
A léghajó 38 méter hosszú és 12 méter átmérőjű, egyik végén kúpos, hengeres test volt, melynek rácsszerkezetű vázát 0,2 mm vastag alumíniumlapok borították. (Ez volt a világon az első héjszerkezetű légi jármű.) A 12 rekeszre osztott test térfogata 3605 m³ volt, a legnagyobb az addig építettek közül. A 4 darab 2 méter átmérőjű légcsavart az 505 kg tömegű, négyhengeres, 16 lóerős Daimler-motor hajtotta. A hajó tömege 3560 kg volt, maximális sebessége 25 km/óra lehetett, a próbarepülésen 460 méteres magasságba is tudott emelkedni. Képes volt egy embert és körülbelül 130 kg hasznos terhet szállítani.
A találmány sorsa
Alumíniumváz alkalmazásával és a légcsavaroknak a léghajó testén való elhelyezésével új irányt adott a léghajózásnak.
Ferdinand von Zeppelin gróf Schwarz halála után egy évvel megvásárolta a feltaláló özvegyétől a találmányt, és Carl Berggel együttműködve megépítette az első „Zeppelin” léghajót, mely 1900 júliusában a Boden-tó partjáról felszállt. 25 év múlva Hugo Eckener kapitány egy Zeppelin-rendszerű léghajón 80 óra alatt Európából Amerikába repült.
Mechwart András, a magyar ipartörténet egyik legkiemelkedőbb képviselője, 1834. december 6-án született a bajorországi Schweinfurtban. Szülei szűkös anyagi helyzete miatt csak elemi iskolában tanulhatott, majd inasnak állt a helybeli lakatoshoz. Munkaszeretetével, alkotóképességével már ekkor kitűnt. Lakatosvizsgájakor a „legényremek”-ként készített Chubb-zárja olyan jól sikerült, hogy arra a város elöljárósága is felfigyelt, és ösztöndíjjal az augsburgi politechnikumba küldte tanulni, ahol 1855-ben mérnöki oklevelet szerzett.
A fiatal mérnök Nürnbergben, egy gépgyárban kapott állást, az itt eltöltött négy év alatt hidak, vasúti kocsik és malomipari gépek gyártásával ismerkedhetett meg.
1859-ben állást változtatott, új országba indult, és a véletlen hozta úgy, hogy Magyarországon telepedett le. Útban új munkahelye felé ugyanis Budán meglátogatta augsburgi származású barátját, Eichleiter Antalt, aki ekkor már Ganz Ábrahám üzemében dolgozott. Eichleiter bemutatta barátját Ganznak, aki megörült a jó mérnöknek, és kérte, mondjon le galíciai útjáról, vállalja el nála a felügyelői állást.
Mechwart András gyorsan döntött; éppen 25. születésnapján kezdte meg hazánkban tevékenységét Ganz budai öntödéjében, és a következő 40 évben a gyár mérnöke, üzem- és üzletvezetője, majd vezérigazgatója lett. Sorsa eggyé forrt a Ganz-gyár munkájával.
A gyár-alapítója, Ganz Ábrahám Svájcból érkezett hazánkba az 1840-es évek elején. Kezdetben a Pesti Hengermalom Rt. öntőmestere lett. Jó hírét azzal alapozta meg, hogy a közönséges szürkeöntvény helyett kéregöntésű vasútkerekeket gyártott, amelyek kitűnő, kopásálló alkatrésznek bizonyultak, és a kereslet ugrásszerűen megnőtt irántuk. Ganz ezért 1845-ben Budán önálló öntödét nyitott. Az ezt követő tíz év fellendülést hozott, és ez a szakterületek szétválasztását is megkövetelte.
Amikor Mechwart a kis gyárba belépett, ő már az öntödétől különvált gépműhelyben kezdhette a munkát. Az öntödében ekkor 140 ember dolgozott. A vasúti kerekek mellett kéregöntésű malomhengereket és különféle géprészeket gyártottak. A megmunkálógépek között megtalálhatók voltak az esztergapadok, fúró-, gyalu- és horonyvágógépek, a kerékfelsajtoló, továbbá a szalagfűrész is. A szerszámgépeket egy 15 lóerős gőzgép hajtotta. Mechwart hamarosan több javítást, műszaki ésszerűsítést hajtott végre az üzem berendezésein.
A hazai vasútépítkezések megkezdésével a gyár is erőteljes fejlődésnek indult. Ganz új telkeket vásárolt, új öntödét építettek, és nagy kazánházat létesítettek. 1865-ben Ganz még az üzletvezetés egy részét is Mechwartra bízta. A gyár 1867-ben már öt részre tagozódott: öntödére, gépműhelyre, lakatos-, kovács-, valamint mintaasztalos-műhelyre, és 371 munkásnak adott kenyeret. Az elért eredményeket tükrözik a kiállítási sikerek is, mint pl. az 1862. évi londoni és az 1867. évi párizsi világkiállításon a Ganz-gyárnak adományozott ezüstérmek.
Mechwart 1866-ban feleségül vette barátja, Eichleiter Antal húgát. (Három gyermeke született: Ernő fia földbirtokos, Hugó gépészmérnök lett, Emma lánya pedig egy budapesti ügyvédhez ment feleségül). A magyar nyelvet nehezen sajátította el. Kedvelte az irodalmat, maga is írt verseket. Nagy zenebarát volt, örömét lelte a vidámságban, mulatozásban.
Ganz Ábrahám 1867 decemberében bekövetkezett halála után az örökösök Eichleitert, Kellert és Mechwartot bízták meg az üzem- és üzletvezetéssel. A gyár ekkor a „Ganz és Társa” nevet vette fel. Két évvel később azonban a Svájcban élő örökösök eladták a gyárat, és az átszervezés után a „Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt.”-nél Mechwart műszaki igazgató lett.
Az átszervezés nem zavarta meg a gyár rendes munkamenetét. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az 1870-72-es években, a válság ellenére 6-8 % jutalékot fizettek, és ekkor bővült a gyár a ratibori üzemrésszel. A jó munka elismeréseként a Ganz-gyár 1872-ben Moszkvában aranyérmet, 1873-ban a bécsi világkiállításon pedig díszoklevelet és a „haladás érmét” nyerte el.
Az 1873-ban kezdődő válság azonban megrázta a gyárat is, Eichleiter és Keller kiléptek a gyárból. 1874-től Mechwart vezérigazgató lett, egyedül végezte az igen szerteágazó szervezői, irányítói, vezetői és piackutatói munkát. Mindaz, amit a magyar gépipar Mechwartnak köszönhet, lényegében ettől az időszaktól számítható.
A gyár vezetőjeként tevékenységét áthatotta az a törekvés, hogy munkalehetőséget teremtsen, új és egyre korszerűbb termékeket vezessen be, és a termelt áruknak piacot szerezzen. E célok megvalósításával a gyár is szüntelenül bővült, s a századfordulóra öt telephelyes nagyvállalattá nőtte ki magát: – 1869-ben Ratiborban (Porosz-Szilézia) alapítottak fiókgyárat (a cél az volt, hogy a német gyárakkal minél sikeresebben vehessék fel a versenyt); – 1878-ban a vízivárosi Kacsa utcában (a Monarchiában elsőként) villamos részleget létesítettek; – 1880-ban megvásárolták az Első Magyar Vasúti Kocsigyár Rt. vagongyártó telephelyét; – 1887-ben megvették, majd jelentősen fejlesztették az ausztriai leobersdorfi gépgyárat; – 1880-as évek végén pedig bérbe vették a petrovagorai (Topuskó, Horvátország) nagyolvasztót.
A századfordulón a Ganz Rt. volt az egyetlen magyar nagyvállalat, amelynek külföldön is voltak telephelyei. Hozzá kell azonban tenni, hogy a gyár 1869-ben kezdődött nagyütemű fejlődése nem volt zavar- és válságmentes. Például az 1874-76-os válság a gyár létét fenyegette. Az ilyen időszakokban mutatkozott meg Mechwart zsenialitása: ki tudta választani a legmegfelelőbb gyártmányokat. Az említett időszakban a gyár például vasútikocsi-kerekeket, sínkereszteket, tüzérségi lövedékeket stb. gyártott.
Mechwart ebben az időben kezdte el a hengerszék továbbfejlesztését. A gyár 1874-ben megvásárolta Wegmann Friedrich „Hengerszék”-szabadalmát, amit a feltaláló hosszú ideig nem tudott értékesíteni. Ez a hengerszék sérülékeny porcelán hengerkerekekkel működő, egyszerű szerkezetű gabonaőrlő mechanizmus volt. A fejlesztések során Mechwart a porcelánhengerek helyett kopásálló, kéregöntésű, ferdén rovátkolt őrlőhengereket épített be, bevezette a hengerpárok rugós összeszorítását, valamint burkolattal látta el a hengerszékeket.
A szabadalmaztatott konstrukciót rövidesen az egész világ megismerte. A Ganz-gyár a századfordulóig a Mechwart-féle hengerszék mintegy hatvanféle változatát gyártotta. A korszerű magyar gőzerős nagymalmokhoz Haggenmacher-féle síkszitát és meghajtó erőgépeket is gyártott a cég, de igazán a hengerszék volt az, amivel hozzájárult a magyar malomipar világhírűvé válásához. A Ganz-gyár fejlődése is összefügg a hengerszék-gyártással, minthogy ez többször átsegítette a gyárat a gazdasági válságok hullámvölgyein.
Mechwart már az 1878-as világkiállítás előtt felismerte a villamosság jelentőségét. 1878-ban hozta létre a Kacsa utcában azt a kis villamossági műhelyt, amelynek tevékenysége kezdetben ráfizetéses volt. Az ő hívására lépett be a gyárba Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó, akik tudásukkal, munkaszeretetükkel Európa első villamossági gyárának kifejlesztéséhez segítették hozzá a Ganz-gyárat. A fejlődést jól jellemzi a Nemzeti Színház villamos világításának megtervezése és elkészítése (ez volt Európában a második villamos világítású színház). Az 1884-es bécsi elektrotechnikai kiállításon a Ganz-gyár dinamókat mutatott be, közöttük azt a gépet is, amelyen Mechwart és Zipernowsky a gőzgép és a dinamó tengelyét összekapcsolták.
Déri és Zipernowsky öngerjesztésű váltakozó áramú dinamóját 1884-ben, hatalmas érdeklődés mellett kezdték el gyártani. Ezzel a géppel állandó áramerősséget biztosítva ívlámpákat és – kompenzátorral állandó feszültséget tartva – izzólámpákat is lehetett üzemeltetni. Még ebben az évben szabadalmazatta Déri, Bláthy és Zipernowsky a transzformátort, amelynek alkalmazását 1885-ben Budapesten, Londonban és Antwerpenben is bemutatták, nagyszámú kül- és belföldi megrendelést szerezve ezzel a gyárnak.
Az 1890-es évek elején kezdtek foglalkozni a gyárban villamos vontatással. Mechwart idején a pozsonyi és a Budapest-Újpest-Rákospalota villamos vasút volt a legjelentősebb. Ezek tervezési és építési munkáját Kandó Kálmán irányította, aki 1895-től az elektromos osztály vezetője volt.
Mechwart és a Ganz-gyár Csonka Jánossal is kapcsolatba került. A leobersdorfi gépgyár megvételével a gyár egy sor elkészült, de működésképtelen motorhoz jutott. Mechwart a motorok javítását Bánki Donátra és a Budapesti Műegyetem Tanműhelyének vezetőjére, a motorkészítésben már hírnevet szerzett Csonka Jánosra bízta. Az együttműködés során a használhatatlan motorok rendbehozatalán túl gáz- és petróleummotorok sorát fejlesztették ki 1889 és 1896 között. Közös fejlesztőmunkájuk eredményeként született 1893-ban a karburátor.
Mechwart András 1874-től a Ganz-gyár vezérigazgatója, megbecsült vezetője volt. A kemény, következetes munka híve volt, nem szerette a képmutatást, hazugságot. A munkások problémáit megértő, családias légkör kialakítására törekvő, a szorgalmas munkást megbecsülő vezetőként dolgozott. Nagyfokú tisztánlátás, jó ítélőképesség és emberismeret, igen fejlett gyakorlati érzék és vasakarat jellemezte. Nagyszerű szakembergárdát, feltalálókat alkalmazott, és személyesen is segítette munkájukat. Gyáraiban a szociális létesítmények (nyugdíjalap, segélyalap, munkásotthonok, étkezőhelyiségek, fürdők, orvosi szobák, „inasok” oktatására létesített saját iskola) szokatlanok és mintaszerűek voltak.
Mechwart 1899. december 6-án, 65. születésnapján, a gyárban eltöltött 40. év után nyugdíjba vonult, és 1907. június 14-én bekövetkezett haláláig mint szakértő dolgozott a cégnél.
A magyar anyanyelvű folyóiratok kiadása volt az a terület, ahol anyanyelvi kultúránkban nagy előrehaladást hozott Trattner János Tamás. Ezen folyóiratok pl. a Tudományos Gyűjtemény, az Erdélyi Múzeum, a Hazai és Külföldi Tudósítások, az Aurora, az Élet és Literatúra. Trattner János Tamás háza jeles magyar írók és tudósok találkozó helye volt, barátja volt többek közt Kazinczy Ferenc, Kis János, Horváth István, Kölcsey Ferenc, Vitkovits Mihály, Kultsár István. Szinte nem volt a 19. század első évtizedeiben olyan jeles magyar író, akitől ne jelentett volna meg valamit, író barátain kivül pl. Batsányi János, Berzsenyi Dániel, Fáy András, Katona József, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály írásaiból is adott közre. Külön újdonság a magyar folyóirat-kiadás terén, hogy Trattner János Tamástól a szerkesztők rendszeresen kaptak honoráriumot, de gyakran a szerzők is.
Trattner János fiaként látta meg a napvilágot. Születésekor keresztapjától, a Bécsben tevékenykedő Trattner János Tamás nyomdásztól ajándékképpen megkapta annak 1783-ban alapított pesti nyomdáját. Nagykorúságáig atyja működtette a nyomdát, 1813-tól Trattner János Tamás vezette atyjával együtt.
Kezük alatt a nyomda a legnagyobb magyar kiadóvállalattá fejlődött. 1817-1825 között 418 kötet jött ki a nyomdából, ebből 259 latin, 127 német, 11 szlovák , 6 görög, 5 szerb és horvát, 1 francia nyelvű. Kétségtelenül megmutatkozik, hogy a 19. század elején még mindig a latin nyelv dominált, közvetlenül utána a német nyelv. Hazai tudósaink latin és német nyelven írtak többnyire, lásd pl. Tessedik Sámuel gazdasági és pedagógiai írásait, mindet német nyelven adta közre, holott mind szlovákul, mind magyar nyelven is kitűnően tudott. Mindezzel együtt számos magyar nyelvű kötetet is kinyomtattak a Trattner-Károlyi Tamás Nyomdában, szépirodalmi, tudományos és ismeretterjesztő műveket.
Trattner János Tamás korán meghalt, a nyomdát atyja vette vissza, majd tőle veje, Károlyi István örökölte és Trattner-Károlyi néven működtette tovább.
Herrich Károly (Makó, 1818. december 4. – Budapest, 1888. november 21.) vízépítő mérnök, miniszteri tanácsos, a Tisza-szabályozás felügyelője.
1841-ben szerzett mérnöki oklevelet a pesti egyetemen. Fontos szerepet vállalt a Tisza szabályozásában. Közel 30 évig dolgozott azért, hogy a megfelelő hajóút és az árvízvédelmi töltések megépülhessenek. A hatalmas munka az Alföld valamennyi vármegyéjét érintette, az átvágásokon és töltésépítéseken tízezrek dolgoztak egyszerre. Az 1879-es szegedi nagy árvíz idején mégis sok kritika érte. Az 1870-es években a Duna, a Körös-Berettyó és a Temesköz árvízvédelmével is foglalkozott.
Sokat tett a magyar mérnökök szakmai rangjáért és elismeréséért. Jelentős magánvagyona volt, Pesten több bérházat birtokolt. Szent Lőrinc pusztán az 1860-as években vásárolt nagyobb területet.
Egykori nyaralója, ahol sok időt töltött családjával, ma a Bókay-kert főépülete. A lőrinci birtok egy részén házhely eladásba kezdett (parcellázás), a Pest felé eső oldalon. Itt alakult meg a mai Kispest, Budapest 19. kerülete. Halála után, az 1800-as évek végén három lánya örökölte a megmaradt lőrinci birtokot.
A Tisza szabályozója…
a Tisza szabályozása 1846 áprilisában indult meg, Vásárhelyi Pál tervei alapján. Herrich Károlynak köszönhető, hogy végig megmaradtak Vásárhelyi tervei mellett. Az igazi országépítő feladat méretét a mai autópálya építésekkel lehetne csak párhuzamba hozni. 1867-ig, a kiegyezésig Herrich Károly irányításával teljesen kiépült a Tisza teljes folyószabályozási és ármentesítési rendszere.
A vasút ellenzője…
Miközben Európa legsűrűbb vasúti hálózata épült meg Magyarországon, Herrich még harcolt a vasút ellen, a hajóutak mellett. A magyarországi „közgazdasági nyomorúságok” fő forrásának a vasutak rendszertelen elszaporodását, azok meggondolatlan építését és a vízi utak teljes elhanyagolását tekintette.
Birtokán, a későbbi Pestszentlőrincen éppen egy helyi érdekű vasútvonal megépítése (ma az 50-es villamos vonala) vezetett a település fejlődéséhez, a parcellázás megindulásához, komoly hasznot hajtva a Herrich-családnak.
A Magyar Mérnök és Építész Egyletet…
Herrich Károly Reitter Ferenccel és Ybl Miklóssal együtt szervezte meg a Magyar Mérnök és Építész Egyletet 1867-ben. Ez az egyesület volt a mérnöki szakma legbefolyásosabb szervezete az 1940-es évek végéig.
