Prágában nőtt fel, gyermekkora és fiatalkora nem volt különösebben boldog. Rilke édesanyja, Sophie („Phia”) Entz egy lány gyermeknek adott életet Rilke előtt, aki egyhetes korában meghalt. A gyászoló anya Rilke kiskorában úgy viselkedett, mintha vissza akarná hozni az elveszített lányát, aminek egyik formája volt, hogy Rilkét rendszeresen kislányruhába öltöztette.
Szülei a költészet és a művészet iránt fogékony Rilkét katonai akadémiára íratták be, ahova 1886 és 1891 között járt. A kadétiskola lelkileg és fizikailag egyaránt megviselte. Majd kereskedelmi akadémiára járt, de megszökött, végül magántanulóként tett érettségi vizsgát.
1895-től a prágai egyetemen művészettörténetet, irodalmat és filozófiát hallgatott. 1896-ban Münchenbe költözött és írói pályára lépett. Időközben megismerkedett Lou Andreas-Saloméval, aki megtanította oroszul, így az orosz klasszikusokat eredetiben olvashatta. Salomé volt az, aki Rainernek kezdte hívni inkább, s nem Renének.
Fiatal korában (1899-ben és 1900-ban többször ellátogatott) Oroszországba, ahol Tolsztojjal is találkozott. (A találkozás csalódás is volt. Tolsztoj fél órát várakoztatta, amíg átöltözött muzsiknak. VJ) Az 1900-as évek elején Párizsban telepedett le, ahol a szobrász Auguste Rodin titkára volt. 1901-ben feleségül vette Rodin egyik tanítványát és megbízást kapott egy Rodin-monográfia elkészítésére. 1919-ben Svájcban telepedett le, ahol barátai egy kastély tornyában biztosítottak számára lakóhelyet. Korai halálát fehérvérűség okozta.
Művei
Egyik legismertebb műve az Archaikus Apolló-torzó. A félelem, a kiszolgáltatottság foglalkoztatja Malte Laurids Brigge feljegyzései (1910) című regényében. Verseskötetei: Imádságos könyv (1905); Képek könyve (1906); Duinói elégiák (1923); Szonettek Orpheuszhoz (1923); magyarul még: Válogatott versek. Prózai írások (I-II., 1961).
Kosztolányi Dezső szerint: „Művészetének tetőfokát jelenti a „Stundenbuch” (Órák könyve), ez a különös imakönyv, melybe minden mondanivalóját összefogja. Minden addigi írása zarándokút, hogy ehhez a könyvhöz és az Istenhez érkezzen. A kétségek feloldása ez: egy kacagó és viharos szeptimen-akkord. Elfinomult érzés-élet működik itten, mely indításait arról a láthatatlan területről szedi, melyről tudjuk, hogy életünket épp oly mértékben befolyásolja, mint az öntudat fényében égő terület. Még modorossága is, melyet sok bírálója kifogásol, az önkívület lázát szolgálja.” (Idegen költők anthológiája II., 1937, Révai, Budapest, 180-181. old.)
– Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!
– Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Jean-Luc Godard (Párizs, 1930. december 3. –) francia-svájci filmrendező, a francia új hullám élő legendája. Első felesége Anna Karina, dán származású színésznő, második felesége Anne Wiazemsky, akit Robert BressonVétlen Balthazár című filmjéből ismert meg a rendező, jelenlegi, harmadik felesége (és alkotótársa) Anne-Marie Miéville. Godard életművét a három Anne korszakaira bonthatjuk, minden egyes szakaszban ezen nők határozták meg munkásságát, filmjeit.
Élete
Godard azon kevés filmrendező közé tartozik, akik képesek újra és újra megújulni. Nem csak a hatvanas évek nagy korszakának volt meghatározó alakja, de a mostanában készült filmjei is a filmművészet élvonalába tartoznak, nem csupán halovány utánérzései a régieknek. Godard késői filmjei legalább olyan izgalmasak, frissek és újszerűek, mint a hatvanas években rendezett munkái.
Filmrendezőktől a legritkább esetben fél valaki: Charles Chaplin neve is inkább hisztérikus dührohamot, mint félelmet váltott ki a Führerből. Az ellenkezőjére már inkább van példa, a filmtörténet másik legnagyobbja, Eizenstein például falfehéren várta a vetítő előtti folyosón a népek bölcs atyjának (Sztálin) lesújtó pillantását. Godard szerencsésebb korban él, mint nagy elődei, ő maga ezt a világért sem ismerné el, vagy ha titkon elismeri, valószínűleg iszonyú szerencsétlenségnek tartja. „Ki fél Godard-tól?” – kérdi a Nouvel Observateur cikkírója, s maga sem tud igazán felelni figyelemébresztő kérdésére. Talán azért nem, mert manapság azt sem lehet pontosan tudni, hogy kicsoda ez a Jean-Luc Godard…
Új hullám
Volt egyszer egy francia új hullám. Még az eredeti kifejezést: Nouvelle Vague, még ezt is tudta minden valamirevaló mozinéző úgy a hatvanas évek elején. Alain Resnais, François Truffaut, Claude Chabrol, Éric Rohmer, Jacques Rivette, Louis Malle, Jacques Demy, Agnès Varda, s főként persze Jean-Luc Godard, a legújítóbb, a legszokatlanabb, a legforradalmibb. Az elavult klisékkel dolgozó „papa mozijának”, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez „iskola”, még csak „nemzedék” sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét. Még Brazíliában, még Csehszlovákiában, s persze Magyarországon is hatottak: sokan utánozták őket, néhányan meg – más társadalmi környezetben – úgy tudtak nyomukba lépni, hogy jobb, mélyebb, zaklatóbb filmeket rendeztek náluk.
Godard művészete
Godard a filmnyelv egyik legfelszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat és hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe.
Ott volt a francia film rongycsomóvá gyűrött, limonádéval cukrozott alapközhelye: a párizsi utca meg a bisztró. Godard kamerája rögtön élővé varázsolta, rögtön friss titkokat, lappangó veszélyeket mutatott be. Nála másként mozgott a kamera, másként, más ritmusban álltak össze a „snittek”, mint előtte. Ma is tanítják jobb főiskolákon a Kifulladásig nagy találmányát, vagyis azt, hogy a rendező „belevágott” azonos, fix beállításba, s persze nem „ellensnittet”, szokványos és álmosító „vágóképet”… ellenkezőleg: ugyanaz a beállítás folytatódott, apró, ritmust adó, formateremtő zökkenéssel. Ott voltak az amerikai tucat detektívregények, melyekből Godard meg Truffaut az algériai háború gyötörte Franciaország hangulatát, a hatvanas évek elejének társadalmi igazságait, feltáratlan új összefüggéseit villantották fel, mint a Lőj a zongoristára! vagy a Bande à part(Külön banda). Ott voltak a megunt, közhelyes krimi- meg giccshistóriák, mint a sodródó és elhulló prostituált – ebből csinálta meg Godard az Éli az életét, az új hullámok – minden új hullám – egyik alapfilmjét. S ott volt Truffaut Négyszáz csapásának egykori csodagyereke, Jean-Pierre Léaud, aki épp egy Godard-filmben, a Hímnem-nőnemben adta a legtöbbet önmagából. (Még ennél is jelentősebb Jean-Pierre Léaud művészetéből a Magyarországon kevéssé ismert – és ritkán vetített – Jean Eustache film A mama és a kurva címmel, amely a legmeghatározóbb ’68-as életérzést kifejező monumentális alkotás.)
Godard hatalmas vitafórumot teremtett, minden filmjében vitatkoztak, és minden filmje után vitatkozni lehetett volna.
68/69 után Godard eltűnt. Majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Visszavonult a filmgyártástól. „Tanulják meg új nevemet – rikoltotta, amikor előbukkant –, a nevem Godard-Gorin!” Gorin – ez a név egy valóban létező személyt jelölt, egy marxista–leninista-maoista fiatalembert, akivel, s csoportjával, közösen Godard évekig gyártotta a főleg csak maoista klubokban játszott 16 milliméteres politikai rövidfilmjeit. Ebben a korszakában (amely tulajdonképpen egészen 1979-ig, a Mentse, aki tudja (az életét) című „új” mozifilmjének a bemutatójáig tartott) alakította ki az új stílus-eszköztárát, amely azóta is teljesen egyedülálló. Ennek lényegi koncepciója, hogy a korábbi filmformanyelvét teljesen lecsupaszította. Ezért mondják ezekre a filmjeire, hogy „primitív”-ek. Ebből épített egy teljesen új filmesszé-formanyelvet. Mik ezek a filmek? … Filmesszék. Önreflexiók. Filmköltemények. … Egyetlen igazi követője sincsen. Teljesen egyedül áll a világ filmművészetének színpadán (talán csak Agnès Varda kísérletezik – közérthetőbben (?) – valami hasonlóval…
Godard hitt abban, amit csinál: Palesztinában burnuszos (vagy harisnyaálarcos) harcosok között tűnt fel, nevét Maóra esküvő balos lapok írták hátsó oldalukra, nevét törölték a producerek. Godard ekkor épp ezt akarta. Nyilatkozott, beszélt mindenről: politikai harcról, kizsákmányolásról, Brechtről, sztálinizmusról.
Késői Godard
Amikor, a „Gorin-Godard korszaka” végén, mégiscsak bemutatták a párizsi mozik egy filmjét, a korabeli néző nemcsak a film kudarcának lehetett tanúi, hanem a rendező hívei kétségbeesett reakcióinak is. A Kettes számban maga Godard beszélt körülbelül félórát érdekesen, de összefüggéstelenül, aztán szereplői folytatták – a legtöbbjük munkanélkülit játszott, sok üres szóval.
Mindez talán bizonyítja, hogy milyen nehéz megközelíteni Jean-Luc Godard 1968 után készített alkotásait.
Jean-Luc Godard utolsó korszakában (1979 után) készült filmjeire általánosan jellemző, hogy olyan dolgokat próbál meg filmre vinni, amik filmre vihetetlenek. Ezen korszakában keletkezett művei mind esszéfilmek, de már nem a korai korszakában megalapozott (Éli az életét – tizenkét képben) esszéfilm formanyelvének általa kialakított szabályai szerint, hanem a Gorin-Godard korszak végére kikísérletezett új formanyelven. (E formanyelv különlegessége és egyediségei miatt nem csak a hazai, de a külföldi filmesztéták is tanácstalanul állnak e művek elemzésével, értelmezésével szemben.) Nehezen értelmezhető, külön utakon járó elsősorban önéletrajzi filmeket készít, amelyekben elmondja véleményét a filmről, a filmkészítésről (Passiójáték), a világításról (a Passiójáték c. filmjében például a természetes fény filmkészítés során való alkalmazásának lehetőségeit vizsgálja), a filmzenéről (Vigyázat jobbról! – egy mennyei hely a földön), vagyis az életéről, vagy a moziról. Készít egy különös-trilógiát is: „megtestesülés” (Üdvözlégy, Mária!), „feltámadás” (egyfajta különleges nosztalgiafilm) (Új hullám) és „reinkarnáció” (újjászületés) (Jaj, nekem!) bűvköréről. Az 1970-es évek közepétől már alkalmazott videotechnikát sem hagyja el, majd mindegyik filmjéhez készít egy vagy több, rövidebb vagy hosszabb videoesszét. (Ilyenek például a Mentse, aki tudja (az életét) c. film forgatókönyve, A Passiójáték c. film forgatókönyve, Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! c. film kapcsán, Levél Jane-nek (ez a Minden rendben c. film főszereplőjéhez Jane Fonda-hoz „szóló” videoesszé) stb. Ennek a korszaknak avatott kutatója és szakértője Pethő Ágnes (ld. a Múzsa tükre – az intermedialitás és önreflexió poétikája a filmen című kötetét) és Nánay Bence (ld. a Metropolis Godard-különszámát).
Legutóbb a Cannes-i filmfesztiválon mutatták be új filmjét, a Film/Szocializmust. Nem ment oda személyesen, azért, mert véleménye szerint a fesztiválnak a filmekről és nem a rendezőkről kell szólnia. Megkérdezték tőle, hogy tényleg nullának tartja-e Truffaut filmjeit? Azt válaszolta: „Nem tartom nullának. Nem rosszabbak, mint más filmek. Nem rosszabbak, mint például Claude Chabrol filmjei. De nem azok a filmek, amikről álmodtunk.” (És ebben az utolsó mondatban benne van az egész francia új hullám summázata.)
Jozef Teodor Konrad Nalecz Korzeniowski az orosz uralom alatt álló lengyel Berdyczówban született, 1857. december 3-án. Apja a 27 éves Apollo Korzeniowski, anyja a 26 esztendős Ewelina Bobrowska volt. 1862-ben apját Vologdába száműzték, amiért tagja volt a titkos Lengyel Nemzeti Tanácsnak. Családja is vele tartott. Édesanyja egészsége megromlott a száműzetés nehézségei között, 1865. április 6-án meghalt. Ezt követően Conradot nagybátyjához, Tadeusz Bobrowskihoz küldték Kijevbe. Apja 1868-ban térhetett vissza Lembergbe, Conrad itt járt iskolába. Egy évvel később átköltöztek Krakkóba. Conrad a Szent Anna Gimnázium tanulója lett. Apja halála (1869. május 23.) után a következő években Pulman, a helyi egyetem tanulója felügyelte Conrad tanulmányait. 1872-ben nem sikerült megkapnia az osztrák állampolgárságot. Ekkor említette nagybátyjának először, hogy tengerészeti pályára állna. Egy évvel később Pulmannal Németországban, Svájcban és Olaszországban nyaralt, ekkor pillantotta meg először a tengert Velencében.
Tengerészkarrierje
1874. október 14-én, 16 évesen elhagyta Krakkót, és Marseille-be utazott. A francia tengerészet szolgálatába lépett, és a következő két évben a Mont Blanc nevű hajón teljesített szolgálatot Marseille, Martinique és Le Havre között, majd két éven át (1876–1877) a St-Antoine fedélzetén szolgált a nyugat-indiai szigetvilág területén.
Húszévesen részesedést vásárolt a Tremolino nevű egyárbócos hajóból, amelyen Marseille-ből Spanyolországba csempésztek fegyvereket az ottani felkelőknek. 1878-ban egy szerelmi ügy miatt párbajt vívott az amerikai J. M. K. Blunttal, amely során súlyos mellkasi sérülést szenvedett, de mivel a golyó nem ért létfontosságú szervet, ezért hamarosan felépült. (Egyes források szerint azonban nem párbaj, hanem öngyilkossági kísérlet történt.) Konstantinápolyba utazott egy angol gőzös, a Mavis fedélzetén. Június 18-án lépett először angol földre Lowestoftnál.
1878-tól matrózként dolgozott először Anglia keleti partjai mentén, majd London és Ausztrália között, végül a Földközi-tenger térségében. Két évvel később kereskedelmi hajókon teljesített tisztként szolgálatot (1880: harmadtiszti, 1883: első tiszti, 1886: kapitányi képesítés megszerzése). Bejárta az egész Földet, útjai során járt többek között Madrasban, Bombayben , Szingapúrban, Jáva és Borneó szigetén, valamint Bangkokban. Kapitányként először 1888–89-ben dolgozott az Otago fedélzetén, a Bangkok–Sydney–Mauritius–Port Adelaide útvonalon. 1886. augusztus 19-én megkapta a brit állampolgárságot.
1890-ben belga szolgálatba állt, és a Roi des Belges fedélzetén hajózott a Kongó folyón Belga Kongó területén. (Ez az út adta a vázát A sötétség mélyén című kisregényének.) Köszvény, láz és vérhas gyötörte az út során. 1891-ben a Barr, Moering és Társa cég raktárépületeit kezelte a Temze partján, majd három éven át első tiszt volt a Torrens-en, a Plymouth–Adelaide–Fokváros–Szent Ilona–London útvonalon. 1893–1894-ben másodtiszt az Adowa fedélzetén, London és Rouen között. 1894. január 14-én, harminchat évesen befejezte tengerész karrierjét, és Angliában telepedett le.
Írói karrierje
1895-ben megjelent az Almayer légvára (Almayer’s Folly) Londonban, mely 1889 és 1895 között a tengeren és a kikötőkben íródott. Ekkor Londonban élt. 1896. március 24-én feleségül vette Jessie George-ot. Bretagne-ba utaztak nászútra. Ebben az évben megjelent A szigetek száműzöttje (An Outcast of the Islands), a következő évben a Narcissus négere (The Nigger of the ‘Narcissus’), majd 1898-ban első elbeszéléskötete Tales of Unrest címmel. 1898-ban, negyvenéves korában megszületett első fia, Borys. Családjával Kentbe költözött. 1899-ben Maurice Hewlett-tel és Sydney Lee-vel megosztva kapta a London Academy 150 guineás díját a Tales of Unrest cimu elbeszélés-kötetért. Sorra jelentek meg művei: 1899: A sötétség mélyén (Heart of Darkness), 1900: Lord Jim, 1902: Tájfun (Typhoon), Ifjúság (Youth), Minden kötél szakad… (The End of the Tether). 1903: „Amy Foster”, „Falk”, „Holnap” (Tomorrow), 1904: Nostromo, 1906: The Mirror of the Sea, 1907: A titkosügynök (The Secret Agent), 1908: A Set of Six. Közben 1905-től rendszeres nyugdíjat kapott William Rothenstein és Edmund Gosse közbenjárásának köszönhetően. Négy hónapig a kontinensen utazgatott. A következő évben két hónapot Franciaországban töltött Montpellierben és megszületett kisebbik fia, John Alexander. 1907-ben Luton mellé költözött, Bedfordshire-be. 1909-ben visszaköltözött Kentbe. 1911-től újabb művei jelentek meg: Nyugati szemmel (Under Western Eyes), 1912: Emlékképek (Some Reminiscences: A Personal Record). Twixt Land and Sea, 1914: Véletlen (Chance). 1915: Within the Tides, Győzelem (Victory).
1914-ben Lengyelországba utazott családjával, és az első világháború kitörése miatt csak Frederic Courtland Penfield, az ausztriai amerikai nagykövet segítségével jutottak vissza Angliába az év novemberében. 1916-ban tengerészeti támaszpontokat látogatott meg az Északi-tengeren a minisztérium meghívására. 1917-ben készült el Az árnyéksáv (The Shadow-Line). A következő években (1917—1920) előszavakat írt összegyűjtött műveihez. Közben elkészült több új műve, 1919: The Arrow of Gold, 1920: The Rescue. Megírta A titkosügynök dramatizált változatát, melyet 1922 novemberében Londonban mutattak be. 1921: Notes on Life and Letters, 1923: The Rover.
1919-ben egy Oswalds nevű házba költözött Bishopsbourne-ben, közel Canterburyhez. 1921-ben Korzikára utazott feleségével. Hatvanhat évesen, 1923. áprilisától júniusig az Egyesült Államokban tett látogatást. Ekkor utazott a tengeren utoljára. Május 10-én felolvasást tartott a Győzelemből New Yorkban, Mrs. Arthur Curtiss James házában. 1924-ben visszautasította a lovagi címet. Augusztus 3-án váratlanul életét vesztette szívinfarktus következtében Bishopsbourne-ben. Canterburyben helyezték végső nyugalomba.
A zeneszerzőGoldmark Károly dédunokaöccse volt. Maga is vonzódott a zenéhez, késői éveiben szívesen muzsikált a szomszédjában lakó Benny Goodmannel. Szülei Goldmark Sándor (1877–1965) kereskedő és Steiner Emma voltak.]
Pesti középiskolás korában azonban fizikai ismereteivel és készségével lepte meg tanárát. Nem csoda hát, hogy amikor családjával 1920-ban Bécsbe emigrált, a műszaki egyetemre jelentkezett. Ezután Berlinben folytatta tanulmányait, a charlottenburgi műszaki főiskolán tanult és dolgozott Gábor Dénes mellett, aki felismerte a fiatal kutató tehetségét, és további kutatásokra ösztönözte. Goldmark visszatért tehát Bécsbe, s itt Ernst Mach professzor irányításával megírta Egy új eljárás ionok sebességének meghatározására című értekezését, amelyet a bécsi tudományos akadémiának nyújtott be.
Már ekkor intenzíven érdeklődött a még gyermekcipőben járó televíziózás iránt. A BBC-ben megindult kísérletek nyomán egy olyan berendezést állított össze, amelynek 2,5×3,8 cm-es képernyőjén sikerült képet kapnia. Ez 1926-ban, éppen 20. születésnapján történt.
Sikerei nyomán az angol Pye társaság alkalmazta őt, majd újabb rövid bécsi tartózkodás után 1933-ban New Yorkba hajózott. Ott 1936-ban a CBS hírközlési társaság munkatársa – később kutatási laboratóriumának vezetője, majd a társaság igazgatója, utóbb alelnöke – lett. Csakhamar felhagyott a mechanikus televíziós berendezések kísérleteivel, és új útra tért: az elektronikus – képcsöves – televíziós készülékekkel kezdett foglalkozni. 1940. szeptember 4-én mutatta be találmányát: a gyakorlatban használható színes televíziót. Ez egy gyorsan forgó tárcsát tartalmazott, amelyen a három színszűrő (RGB) váltotta egymást az emberi szemmel nem látható sebességgel (Field Sequantial Color; pozícióban sorrendi színátvitel).
A második világháború alatt (1939–1945) haditechnikai kérdésekkel foglalkozva megoldotta a németradarkészülékek zavarásának kérdését. A háború után tökéletesítette színes TV eljárását, amelyet már az űrkutatás során is alkalmaztak: ennek révén láthatták szerte a világon a Holdon tett első emberi séta számos mozzanatát. Ő dolgozta ki a televízió orvosi alkalmazásának elméletét és gyakorlatát, és nevéhez fűződik a „hosszan játszó” (LP), népszerű nevén mikrobarázdás hanglemez kifejlesztése.
Zseniális módon oldotta meg a televíziós kép „konzerválását” is: eljárása, az EVR (electro video recording) a videómagnetofon elterjedéséig maradt elismert és közkedvelt módszer.
„Kégl Sándor katolikus földesúri család sarjaként 1862. dec.1-én született4 a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozó, a mai Kiskunlacháza és Bugyi közt fekvő Szúnyog (Szunyogh) pusztán. Öt gyermek közül másodikként látta meg a napvilágot.
Iskolái
Gimnáziumi tanulmányait kevés kivétellel magántanulóként végezte, nagyhírű budapesti gimnáziumokban. Az érettségi vizsgát a Markó utcai Áll. Főgimnáziumban tette le 1881-ben.
A könyvek gyűjtése iránti hajlama már a gimnázium alsóbb osztályaiban megmutatkozott, s az érettségi alatt már a nevesebb német, angol, francia és olasz írók munkái megvoltak saját könyvtárában. Nem véletlen, hogy érettségijekor a gimnázium irodalomtanára megállapította, hogy az ő működése alatt hasonló készültségű tanuló irodalomból nem felelt, hiszen ő már akkor kellő precizitással eredetiből fordította a német, francia, angol és olasz híres írók munkáit.
Az érettségi vizsga letétele után négy éven keresztül idegen nyelvek tanulásával foglalkozott. Ez idő alatt tanult meg orosz, holland, dán, svéd, spanyol és portugál nyelveken. Majd érdeklődése a keleti nyelvek felé fordult, Rückert műfordításainak és Vámbéry műveinek hatására arab, perzsa és török nyelvek tanulásához fogott. Keleti nyelvismereteinek tökéletesítése céljából 1884-ben illetve más források szerint 1885-ben a budapesti egyetemre iratkozott be, ahol szellemi irányítói Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác és Hatala Péter voltak.
1889. május 20-án tett bölcsészdoktori szigorlatot summa cum laude eredménnyel. Értekezése egy 14. századi egyiptomi szerző, Damírí leghíresebb művének (Az állatok élete) tartalmi elemzése. Vizsgájának főtárgya a sémi nyelvek voltak, amelyekből Hatala Péter kérdezte, melléktárgyai a török-tatár nyelv és a perzsa nyelv és irodalom voltak, s ezekből Vámbéry Ármin vizsgáztatta.
Az 1893-1894-es tanévben magántanár lett perzsa nyelv és irodalomból a Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetemen. E törekvésében Vámbéry Ármin támogatta.
Az 1907-1908-as tanévben címzetes nyilvános, rendkívüli tanárrá nevezték ki. Kégl egyetemi pályafutásának alakulásában valószínűleg nagy szerepet játszott az a tény, hogy a történelmi események (világháború, proletárdiktatúra) hátrányosan érintették az egyetemi oktatást is. Mindezek ellenére az orientalisztika helyzetének javítására irányuló próbálkozások ezekben az években is folytatódtak, s az ekkor készült iratokban Kégl Sándort mindig a magyar iranisztika egyetlen igazi képviselőjeként találjuk megemlítve. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ebben az időszakban – mint ahogy azt Goldziher Ignác előterjesztésében olvashatjuk – összesen hét tudós rendelkezett orientalisztikában habilitációval, vagyis Kégl a Repiczky Jánost, valamint a rövid ideig tanító Dallos Gyulát követő első nagy generáció tagja volt.
Kégl Sándor nevével az egyetem tanrendjeiben 1896-tól kezdve egészen haláláig, 1920-ig találkozunk. Ahogy testvére fogalmaz, mindvégig titulo sine vitulo oktatott, azaz fáradozásáért honoráriumot nem kapott, de „kötelességét mindig lelkiismeretesen teljesítette, … tanítványai szerették, ragaszkodtak hozzá.” Ez a jó kapcsolat világlik ki abból a néhány fennmaradt levélből, amelyek egykori tanítványai tollából származnak, és ez a szeretetteljes légkör árad abból az egyetlen fennmaradt fényképből, amely őt tanítványai körében ábrázolja.
A mindvégig oktatott perzsa nyelvtanon kívül rendszeresen tartott szövegolvasásokat a perzsa irodalom legjelentősebb alkotásaiból, mint pl. Háfiz és Omar Hajjám költeményei, Szádi Busztánja, Firdauszi Sáhnáméja stb. 1900-1906 között indológiai órákat is tartott, illetve egy összehasonlító kurzust a perzsa és szanszkrit eposzi költészetről.
Kégl Sándort az Akadémia 1906. évi Nagygyűlésén választották meg az I. Osztály levelező tagjává az A alosztályban, ahova az alapvetően filológiai stúdiumnak tartott orientalisztika tartozott. Ezt az eseményt régóta várták tudós barátai, akik 1899-től évente ajánlották az Akadémia tagjai közé való választását. Első és legkitartóbb támogatója egykori mestere Vámbéry Ármin, az Akadémia tiszteleti tagja volt, aki öt egymást követő évben terjesztette fel, a következő indoklással, amelyet mindig kiegészített Kégl jelentősebb publikációinak felsorolásával: „Alulírt dr. Kégl Sándor urat, ki évek óta a perzsa nyelvet és irodalmat sajátos tanulmányai tárgyává tette, s ki e téren előnyösen működik, levelező tagnak ajánlom”. Vámbéry jelölései azonban ezekben az években nem vezettek eredményre. Mindezen előzmények után Vámbéry Ármin és Kúnos Ignác közösen megfogalmazott, teljes irodalmi munkásságát felsorakoztató 1906. január 20-án kelt ajánlása hozza meg számára az akadémiai tagságot. A két tudós kiemelte, hogy „Kégl mind képességénél, mind kitartó és lankadatlan szorgalmánál fogva, mindenképpen rászolgált arra, hogy Akadémiánk őt végre is tagjai közé sorozza. A perzsa nyelvnek és irodalomnak a mi tudományos életünkben ő úgyszólván az egyedüli művelője és dolgozatai… tudományos értékűek. …Kégl Sándor a perzsán kívül szanszkrit és hindu nyelvi és irodalmi tanulmányokkal is foglalkozik és csak további lelkes ösztönzőül fog neki szolgálni, ha Akadémiánk tagjai közé fogja őt fogadni.”
Kégl Sándor 1906. december 3-án olvasta fel Dselâl ed-Dîn Rûmî négysoros versei c. székfoglaló értekezését, s ezzel egy időben elrendelték tagsági oklevelének kiadását.
Akadémiai tevékenység
Jóllehet akadémiai tagságát több éves hiábavaló próbálkozás előzte meg, ez azonban nem jelenti azt, hogy már jóval megválasztása előtt ne tartott volna felolvasásokat az I. Osztály ülésein, mint vendég. Első akadémiai szereplése Vámbéry Ármin közbenjárására valósult meg, aki feltehetőleg az I. Osztály akkori elnökének, vagy titkárának Hunfalvy Pálnak, illetve Gyulai Pálnak 1890. december 2-án kelt levelében ajánlja figyelmébe egykori tanítványának új forrásokon alapuló dolgozatát. Ezek a tanulmányai természetesen meg is jelentek az akadémiai Értekezések köteteiben. Első engedélyét 1891-ben kapta. A szokásoknak megfelelően a dolgozatot bírálatra adták Goldziher Ignácnak. Ez sajnos nem maradt fenn, de Goldziher megjegyzéseit Kégl örömmel használta fel a végleges változatban. Ezt más előadások is követték, 1902. március 20-án például, egy meleg hangú levélben arról értesíti őt Heinrich Gusztáv (az I. Osztály elnöke 1901-1905), hogy „az összes ülés engedelméből” ő olvashatja fel értekezését április 7-én.
Széleskörű keleti nyelvtudása szinte predesztinálta arra, hogy taggá választása után jelentős szerepet vállaljon az Akadémia könyvtárának gyűjteményébe tartozó keleti kéziratok katalogizálásában. Az Akadémiai Értesítő 1907-1909-es köteteiben e jelentős tevékenységéről megjelent hírek mellett fennmaradt néhány levél is, amelyek azt bizonyítják, hogy szakértelmére égető szüksége volt az Akadémia könyvtárának.
Szakmai kapcsolatai, levelezése
Nemcsak az Akadémia által felállított bizottságok fogadták őt szívesen tagjaik sorába, hanem más szakmai testületek is, mint pl. a Török Társaság, vagy a Magyar Keleti Kulturközpont.
Jóllehet a magyar tudományos fórumokon előadóként is folyamatosan jelen volt, a nemzetközi tudományos életben már nem vett részt, ahogy idegen nyelven is csak néhány publikációja jelent meg, s azok is elsősorban az 1890-es években. Ugyanakkor 1902-ben saját költségén részt vett a Hamburgban rendezett 13. nemzetközi orientalista kongresszuson, ahol többek között megismerkedett Paul Horn (1863-1908) német iranistával, akivel annak haláláig rendszeresen levelezett. Erre vonatkozó információval csak öccse visszaemlékezése szolgál, mivel Kégl Sándor levelezése csak töredékes formában maradt fenn.
A polihisztor
Kégl Sándor nemcsak az egyetemen, az Akadémián, illetve a keletkutatók körében örvendett ismertségnek és elismertségnek. A különféle keleti kultúrákban és nyelvekben való jártassága és véleményének megbízhatósága sokakat indított arra, hogy akár hivatalosan, akár magánemberként hozzá forduljanak szaktanácsért.
Ezek közé tartozott például Hampel József, a Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Kassai Vidor, a Népszínház egykori híres művésze, és sokan mások, akik egy-egy etimológiai kérdés megoldását várták tőle.
Publikációinak jelentős része nem keleti témájú volt. Ezeken belül kiemelkednek angol irodalommal foglalkozó írásai, amelyeket a korabeli és a mai tudomány is számon tart.
Irodalmi működésének jelentős területét képezik azok a recenziók, amelyek kezdetben (1891-1893 között) a Budapesti Szemle, majd 1895-1911 között az Egyetemes Philológiai Közlöny hasábjain jelentek meg. Ezekben elsősorban az érdeklődési körébe tartozó frissen megjelent, többnyire általa azonnal beszerzett, keleti irodalommal, nyelvtudománnyal foglalkozó műveket ismertette. Tekintettel arra, hogy e tudós szinte az összes európai nyelven könnyedén olvasott, áttekintéssel rendelkezett a korabeli orientalisztikáról, bármely országban, bármely nyelven művelték is azt.
Öccsének, Jánosnak visszaemlékezése szerint „hivatalos kötelességeit a legnagyobb pontossággal teljesítette, s hogy eme kötelességeit tanári állásának megfelelően töltse be, az önképzésre nagy gondot fordított.”
Kégl Sándort 1920. december 28-áról 29-ére virradóra súlyosan beteg öccse ágya mellett virrasztva lelte a halál. Távozása nagy űrt hagyott maga után. Az egyetemen végképp összeomlottak azok a próbálkozások, amelyek egy önálló iranisztikai tanszék megvalósítására irányultak. Önálló szakként, iranisztikai tanulmányok csak sokkal később, 1958-ban indultak az ELTE Bölcsészettudományi Karán újjáalakult Általános Nyelvészeti Tanszék keretein belül.
Hirtelen halála miatt tudományos értekezést a csuvas, illetve mordvin nyelvről és folklórról sem írhatott, mint ahogy nagyon sok téma befejezetlen maradt az életműben.
Temetésére december 31-én került sor a peregi temetőben. Az Akadémia, mivel későn kapott értesítést, csak táviratilag tudta kifejezni részvétét. Az I. Osztály Goldziher Ignácot kérte fel az emlékbeszéd megtartására, de erre az ő 1921-ben bekövetkezett halála miatt nem került sor.
A szakmát ért veszteséget meleg hangú nekrológjában foglalja össze Nagy Gyula, aki így ír: „Kégl egy született perzsa szeretetével szerette s egy született perzsa ismereteivel művelte a perzsa irodalmat”.
Szegény kisnemesi családba született egy Velencei-tó környéki faluban, Pusztanyéken (ma Kápolnásnyék része). Édesapja idősebb Vörösmarty Mihály , aki 1797-ben szegődött gróf Nádasdy Ferenc nyéki birtokára gazdatisztként, édesanyja Csáthy Anna, mindketten római katolikus vallású nemesi családok leszármazottjai.
Tanulmányai
1807-től 1811-ig Pusztanyéken, 1811–16 között a székesfehérváriCiszterci Szent István Gimnáziumban, majd annak VI. osztályától a pesti Piarista Gimnáziumban 1816–17-ben tanult. Apjának keveset kellett költenie rá, mert csakhamar alkalmazták két fiú mellett: élelmezését, szállását tanítással kereste meg. Pesten több könyvhöz is hozzájutott, az újabb magyar költők művei, főként klasszikusok műfordítása: Baróti Aeneise, Rájnis Eklogái, Virág Benedek ódái és horatiusi levelei. Mindezek hatással voltak rá, s kevesebbet tanult ugyan, de annál többet verselt.
1817 nyarán, a pesti egyetemre kerültekor meghalt az apja, aki az utóbbi években állásától megválva, önállóan gazdálkodott, s a rossz évek miatt jövedelmének jó részét elvesztette. Halála az egész család hanyatlását vonta maga után; az özvegy édesanya ugyan tovább gazdálkodott, de évről évre szegényebb lett, s a gyermekeknek korán meg kellett küzdeniük az élettel. Alig öt év alatt mindenüket el kellett adniuk, és így az özvegy nem neveltethette tovább gyermekeit, sőt maga is a nyomorral küzdött.
Vörösmarty mint egyetemista, 1817 novemberében a Perczel családhoz került nevelőnek; Perczel Sándor három fia, Sándor, Mór és Miklós voltak a növendékei. Nyolc évig volt nevelő; 1820-tól a Bonyhád melletti Börzsönypusztán, majd 1823 őszétől újra Pesten lakott tanítványaival, s mindemellett 1820-ban elvégezte a bölcsészkart. Reménytelenül beleszeretett Perczel Adélba (Etelkába). Később Perczelnek börzsönyi birtokára ment és ott készült a jogra, melyből félévenként vizsgát tett, kitűnő osztályzattal.
Felnőttkora
A Börzsönyben töltött két év alatt Perczel Sándor gazdag könyvtárát bújta. Megismerkedett Egyed Antal és Teslér László írókkal. 1823-ban hozzáfogott a Zalán futása megírásához, mialatt 1822–23-ban joggyakornok volt Csehfalvi Ferenc Tolna vármegyei alispán mellett, Görbőn. 1823 őszén Pestre ment; ott ismét a Perczel fiúk nevelését vette át, s egyúttal felesküdött királyi táblajegyzőnek.
1824. december 20-án letette az ügyvédi vizsgát, de nem ügyvédkedett. Ezidőtájt ismerkedett meg Zádor (Stettner) Györggyel, aki aztán meghitt barátja lett; ő ismertette össze Fáy Andrással, s elvitte hozzá a Vadász Kürtbe, ahol lakott Deák Ferenc. 1825-ben már országos híre volt, és bár szűkös körülmények közt élt, 1826 augusztusában, befejezvén tanítványainak nevelését, elhatározta, hogy az írói pályán marad.
Költői hírnevét a Zalán futása című, 1825-ben megjelent honfoglalási eposza alapozta meg. A nemzet ébresztője nevet kapta érte.
1827-ben Zádorral kirándulást tett dunántúli megyékben. 1827 márciusától 1831 végéig szerkesztette a legjelentékenyebb tudományos folyóiratot, a Tudományos Gyűjteményt (és 1828 márciusától ennek szépirodalmi havi mellékletét, a Koszorút 800 váltóforint tiszteletdíjért). A Magyar Tudományos Akadémia1830. november 17-én alakuló gyűlésén második fokozatú rendes taggá és néhány nappal utóbb az elhunyt Kisfaludy Károly helyébe első fokozatúvá tette, 500 pengőforint fizetéssel. Előkelő szerepe volt az intézmény korai munkásságában, s leginkább az ő fellépésének volt eredménye, hogy az akadémia mindjárt kezdetben a Révai-féle nyelvtani rendszert fogadta el.
1832-ben munkái első gyűjteményét eladta Károlyinak 1100 forintért; 1834-ben a Marczibányi Intézettől átvette a 400 forintnyi pályadíjat, amelyet a Zalán futásáért 1828-ban odaítéltek neki. Ezzel segíthetett magán és szűkölködő anyján is. Addig a Mázsa utcában, egy kis szobában húzta meg magát, amit még fűteni sem tudott, úgyhogy Zádor György barátjánál kötött ki. Voltak olyan napjai is, hogy jurátusi díszruháját zálogba kellett adnia, mert büszkébb volt annál, hogysem panaszkodjék. 1828-tól 1830-ig a Lipót utcában a Turóczy-féle ház egyik szűk szobájában lakott; onnan a Kalap utcába költözködött, Fáy András mellé, aki gyakran meghívta vacsorára, ahol egész akadémiai klub alakult. Nőkkel Bártfay estélyein találkozott, ahol ő, Bajza és Kisfaludy jobb műveiket felolvasták a társaságnak; itt ismerkedett meg báró Wesselényi Miklóssal. 1834. szeptember 15-én meghalt az édesanyja, s ő nem is búcsúzhatott el tőle, mert Ferenczy szobrásszal éppen az Alföldön utazgatott. Szép epigrammában siratta meg. Kilenc társával megalapította a Kisfaludy Társaságot, amelynek 1837. február 6-án volt az alakuló gyűlése.
Színikritikusként 1837-ben lépett a közönség elé. Kritikái közelebb hozták a színészekhez és drámaírókhoz, akik játék után örömest siettek a „Csigába”, ahol az írók vacsorázni szoktak. A „Csiga” vendégei később annyira megszaporodtak, hogy az első emeletet kellett kibérelniük, s ebből keletkezett később a Nemzeti Kör, majd az Ellenzéki Kör. Vörösmarty volt a központi alakja, egyszersmind első elnöke. Nőtlen volt, itt töltötte esténként üres óráit. Megjelent néha Széchenyi István és Batthyány Kázmér estélyein is.
1842-től a Nemzeti Kör elnöke, 1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke volt.
1842-ben, saját költségén adta ki Újabb munkáit, de nem kelt el belőle 20 példány; ezt is szegény tanulók vették meg, s így a nyomdának tartozott a nyomtatási költséggel; az lefoglaltatta bútorait; és amikor már az árverés is ki volt tűzve, szomorúan ballagva az utcán, találkozott Kossuth Lajossal, akinek elmondta a baját. „No, várj, segítünk a bajon!” mondá, és írt egy vezércikket: „Szégyen, gyalázat…” kezdettel, felhívta ez ügyre a közönség figyelmét, és másnap az összes példány elkelt.
1843-ban Deák Ferenccel meglátogatta Wesselényit Erdélyben. Politikával nem foglalkozott, de Széchenyi reformmozgalma lelkesedéssel töltötte el, és lírája hol előhírnöke, hol kísérője lett a nemzeti küzdelemnek. Gyermekei szaporodásával megélhetése nehezülvén, aggodalmak szállották meg, mert csak akadémiai fizetése és a költeményeiért kapott pár száz forint képezte jövedelmét. Ezután már nagyobb munkát, a Czillei és Hunyadiak című drámáján kívül nem is írt. Kilián könyvárus 2600 forintért vette meg összes műveit; ez segített rajta, de pár év alatt az is elfogyott.
Batthyány Kázmér gróf Mány tagosításakor két maradványtelket ajándékozott neki, amelyeket később tőle egész haláláig fizetendő 500 forintért visszaváltott. 1845. július 14-énZala vármegye táblabírájának választotta. Az 1848. évi változást nagy lelkesedéssel fogadta. Örömnapjait azonban családi csapás zavarta meg: legkisebb fia áprilisban meghalt. Politikai cikkeket írt; szót emelt a zsidók mellett. Azonban a nagy politikai mozgalom aggodalomba ejtette, amit Deák hallgatagsága még növelt. 1848-ban Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter felajánlotta neki a pesti egyetem irodalmi tanszékét, de ő nem fogadta el.
A világosi fegyverletétel után hosszabb ideig bujdosnia kellett. Közben egyik lánya meghalt, egészségi állapota megromlott. A hányódás és a reménytelen élet beteggé tette; ekkor (1850) Pestre ment, és föladta magát a katonai törvényszéken; kikérdezték, és elítéltetéséig szabadlábon hagyták. Májusban házat és földet vásárolt a Fejér vármegyeiBaracskán. 1850 nyarán Haynautól kegyelmet kapott, és családjával Csépre, neje szülőhelyére költözött; de ott nem tudott megszokni.
Boross Mihály Baracskán idősebb Pázmándy Dénessel jó viszonyban volt. Kieszközölte, hogy a főúr a Baracskával határos szentiványi pusztáján a csinos tiszti lakot kétholdnyi kerttel Vörösmarty élete tartamára 1 forint bérért átadja. Baracskán köztiszteletnek örvendett, és családja legkisebb nélkülözést sem szenvedett, mert a baracskai urak elhalmozták jótéteményeikkel. Kertészettel foglalkozott. 1853 tavaszán szülőföldjére, Kápolnásnyékre költözött. Mind a két helyen jól érezte magát, csak a Bach-kormány rendszabályai nehezültek kedélyére. Vértolulások törtek rá, szívbetegsége tüneteként gyakran nehézlégzésben szenvedett.
Halála
Szívelégtelensége1853 őszén komolyabbra fordult, és hullámzó állapotú tüdővizenyő fejlődött ki nála. 1854-ben valóságos szenvedés volt élete, 1855-ben a balatoni fürdőzést használta, de sikertelenül. Ekkor közölte a Pesti Napló (1855. II. 6. sz.) A vén cigány című utolsó költeményét. November 17-én a költő egész családjával Pestre költözött, a Váci utcai Kappel-házba, hogy állandó orvosi felügyelet alatt lehessen. Azon az emeleten vett ki lakást, amelyen azelőtt 25 évvel barátja, Kisfaludy Károly lakott és meghalt. A lépcsőn fölmenet összerogyott; lefektették, de nem kelt fel többé; utoljára november 19-én délután egy órakor Deák Ferenc és Kemény Zsigmond látogatták meg, s alighogy távoztak, Vörösmarty délután negyed kettőkor, életének 55., házasságának 13. évében meghalt. A halál okaként Gyulai Pál agyszélhűdést (apoplexia serosa cerebri nevez meg, míg Eötvös Károly azt írja „Utolsó napjaiban Kovács József, a későbbi híres egyetemi tanár és sebész volt körülötte, s tőle hallottam, hogy szívbajának legalább egy év előtt már erősen kifejlődöttnek kellett lenni. Meg volt támadva tüdeje is, s halálát közvetlenül tüdővizenyő nevű betegség idézte elő.”
Temetése valódi nemzeti gyászünnep volt: november 21-én ment végbe, éppen Kisfaludy Károly halála napján és óráján, délután kettőkor. Pest emberemlékezet óta nem látott oly népes temetést. A költőkirály ott nyugszik a Kerepesi úti temetőben, neje állíttatott neki síremléket; Fejér vármegye és Székesfehérvár városa díszes szoborral tette emlékét maradandóvá. Vörösmartynak özvegye és három gyermeke Béla, Ilonka és Erzsébet maradt, akikre nem hagyott egyebet költői dicsőségénél; de a nemzet megmutatta, hogy nagyjait meg tudja becsülni: Deák Ferenc felhívására néhány hónap alatt 103 000 forint gyűlt össze. A Magyar Tudományos Akadémia1858. december 20-i közülésén báró Eötvös József tartott róla emlékbeszédet; a Kisfaludy Társaságban pedig 1864. február 6-án báró Kemény Zsigmond.
Sírját, sok más sírral együtt, a Rákosi-korszakban fel akarták számolni, ám ez nem valósult meg.
1902-ben Győrben született, Kovács Zoltán főreáliskolai tanár (1871. június 13. – Győr, 1912. augusztus 14.) és Heller Ilona gyermekeként. Édesapja a győri Állami Révai Főreáliskola fizikatanára volt, aki fiatalon, 41 éves korában elhunyt.
Kovács Margit keramikusi tevékenységére hazai és külföldi iskolákban folytatott tanulmányok során készült fel. Jaschik Álmos magániskolájában grafikát, az Iparművészeti Iskolában porcelánfestést tanult 1924–26-ig. 1926–28 között Kende Judittal együtt Bécsben sajátította el a keramikusi mesterség alapjait, Hertha Bucher kerámiaműhelyében. Münchenben a Staatsschule für Angewandte Kunst intézményében képezte tovább magát keramikusként s ugyanitt szobrászhallgatóként plasztikai formálást is tanult.
1932-ben Koppenhágában tett tanulmányútja során funkcionális használati tárgyak készítésével ismerkedett. 1933-ban a Sevres-i Porcelángyárban a samottos figura és a porcelán zsánerfigurák mintázási technikáját sajátította el. A korongozás technikáját és az érzékeny plasztikai formálást egyesítve tanulmányai után Kovács Margit olyan alkotások sorát kezdte létrehozni, melyek szerencsésen oldották fel a képző- és iparművészeti tradicionális műfajhatárokat.
Művészi pályakép
A 30-as évek elején mintázott terrakotta kisplasztikák, reliefek és korongolt dísztárgyak alkotásával indult művészi pályája. A 30-as évek második felében stilizáltabb falképeket és folklorisztikus hatásokat asszimiláló, egyéni hangú dísztárgyakat kezdett alkotni.
A geometrizáló tendencia egyre jobban kezdett érvényesülni figuráinál a korongolt forgásformák alkalmazásával. Kúpformákra egyszerűsítette a kisméretű figurákat, a nagyobb méretű alakokat pedig oszlopszerűen kezdte megformálni. A korongolt formákat dekoratív ornamentális díszítményekkel gazdagította s a fényes fedőmázak mellett megkezdte a matt mázakkal való kísérletezés színes falképek mellett realisztikus hangvételű kisplasztikákat és bravúrosan korongozott nagyméretű figurákat kezdett készíteni. Kedvelt terrakotta anyagát a hatvanas és hetvenes években samottra váltotta át és expresszívebb mintázással, vagy tömbösebb formázással egyre több új témát is feldolgozott mitológiákból, mesékből s mondákból is merítve. Kovács Margit rendkívül gazdag életműve, bensőséges emberközpontúságot sugárzó művészete egyedülálló hangot képvisel kortárs kerámiaművészetünkben.
Elismerések, megrendelések
1928-ban önálló kiállítása nyílt meg egy budapesti galériában. Ettől kezdve érett és befutott művészként tartják számon. Számos megrendelést kapott köz- és magánépületek díszítésére, kerámia faliképek, domborművek készítésére. Pályája 1945 után is töretlen maradt. Elismert és foglalkoztatott művész, 1948-ban az elsők között Kossuth-díjjal tüntették ki. Számos állami megbízást kapott. Sikeres kiállítások és elismerő díjak sora bizonyítja hazai és külföldi népszerűségét.
„Heim Pál Professzor nem csupán az akkori idők Csoda-Pál-ja volt, üzenete máig elkísér mindannyiunkat: szolgáld nemes szívvel az embereket, add tudásod legjavát önzetlenül mindenkinek, és tegyél meg mindent azokért, akik nálad is elesettebbek. Számomra Heim Pál nem csupán A dédnagyapa, hanem az Ember, akinek az emléke fényt mutat akkor is, amikor úgy érzem, hogy a hatalom és a vagyonszerzés logikája nem ismeri a kenyérre, szerény hajlékra, jó szóra, és őszinte szavakra áhítozó milliók óhaját.”
”
– Heim Pál, a dédunoka
„Nagyszülei egyszerű emberek, apai nagyapja, Heim Henrik (1807–1891) ruhafestőmester volt, apai nagyanyja Knorr Katalin a zsombolyai árvaházból származott.
Édesapja, dr. Heim Péter (1834–1904) a hazai postahálózat megszervezésében Baross Gábor közvetlen munkatársa volt.
Orvosi tanulmányait Lausanne-ban kezdte, de a klinikai tárgyakat hallgatni már hazajött és a Budapesti Tudományegyetemen szerzett orvosi oklevelet, 1897-ben.
Rezidensként ifj. Bókay János professzor (1858–1937) gyermekgyógyászati klinikájára került. Ösztöndíjasként másfél évig Breslauban (ma: Wrocław), Adalbert Czerny (1863–1941) gyermekklinikáján a csecsemő kórélettanának sajátosságait tanulmányozta. Újabb lausanne-i, illetve a párizsiPasteur Intézetben tett rövid tanulmányút végeztével visszatért Budapestre, és 1901-ben a budai Irgalmasrendi Kórház gyermekosztályának főorvosává nevezték ki.[1] Ezekben az években németül publikált tanulmányaiban korát megelőzve mondta ki, hogy a hasmenéses, sorvadt csecsemő anyagcseréjének összeomlásában az egyik döntő mozzanata a víz és a konyhasó arányának felborulása.
1907-ben a budapesti egyetem orvosi karán A gyermekkori betegségek szemiotikája című tárgykör magántanára lett, majd Preisich Kornéllal közösen megírták Az általános haematológia című könyvüket, amely hazai viszonylatban úttörő műnek számított. Részt vett az első világháborúban, ahol a katonai járványkórház parancsnoka, majd 1916-tól a székesfővárosi csecsemőkórház főorvosa, 1918-ban az anya- és csecsemővédelem országos biztosa lett.
1918-ban nyilvános rendes tanárrá nevezték ki a pozsonyi egyetem gyermekgyógyászati tanszékére, de a megszálló csehszlovák hadsereg elől menekülniük kellett. Az egyetemet átmenetileg a magyar fővárosba helyezték át, ahol az 1921/22-es tanévben ő lett a rektor. Létrehívója az Erzsébet Tudományegyetem Baráti Egyesületének, valamint az Egyetemi Tudományos Szövetség Orvosi Szakosztálynak, amely pályadíjjal jutalmazta a legjobb dolgozatokat. A gyermekklinika átmenetileg a Fehér Kereszt Gyermekkórházban működött.
Kiemelkedő szerepet játszott az anyák és csecsemők védelmére létrehozott Országos Stefánia Szövetségben, s e szervezet orvosi bizottságának elnöke volt. Pécsen töltött évei alatt megalapította annak helyi fiókját. Fontosnak tartotta a megelőző-, felvilágosító- és nevelőmunkát. Kezdeményezésére 1916-ban a Stefánia Szövetség elindította a gondozóképzést a Központi Védőnőképző Iskolában; életre hívva a gyermekápolónői iskolát („Heim-nővérek”). 1921-től a nagy megbecsülést élvező „Heim nővérek” kétéves továbbképzést követően záróvizsgához kötött gondozónői oklevelet kaptak és viselhették az erről tanúskodó jelvényt.
Az 1923-24-es tanévben Pécsre költözött, az ott töltött évek klinikusi, kutatói és oktatói munkásságának legtermékenyebb szakasza volt.
Érdeklődésének előterében olyan kérdések álltak, mint
Szakmai cikkei mellett szívesen írt az Orvosi faluzás Baranya megyében és hasonló népszerűsítő munkákat. Nem ismert „rangon aluli” témát, a gyermeknevelés és az egészségügyi személyzet milyenségének kérdései mindig foglalkoztatták. Ez a sokoldalúsága is magyarázza páratlan népszerűségét.
1929 őszén egykori mestere, Bókay János nyugalomba vonulásával meghívták a pesti Gyermekklinika élére. A meghívást elfogadta, bár Pécset otthagyni sajnálta. Székfoglalóját A gyermekorvostan jelentősége és tanítása címmel tartotta. Néhány hónappal kinevezése után, tragikus hirtelenséggel, 54 évesen tüdőgyulladásban elhunyt. Az egyik legnagyobb magyar gyermekgyógyász a Kerepesi temetőben nyugszik.
Báró németkeresztúri Dóczy Lajos, születési és 1872-ig használt nevén Dux Lajos (Sopron, 1845. november 29. – Budapest, 1919. augusztus 27.) zsidó származású magyar közéleti személyiség, a Külügyminisztérium osztályfőnöke, udvari és miniszteri tanácsos, magyar újságíró, költő.
Atyja Dux Mór bőrkereskedő volt, aki a szabadságharc alatt tönkrement. Édesanyja Rosenberg Róza. Atyja, miután a szabadságharc alatt szerencsétlen vállalatok vagyonát teljesen tönkretették, családjával Németkeresztúrra költözött és sógorának, Rosenberg Mórnak üzletébe lépett, mint üzletvezető.
Fia, Lajos onnét Nagykanizsára ment Lövingernéhez, anyja nővéréhez, akinek elemi zsidó iskolájában elvégezte a hat elemi osztályt; azután Keresztúron a talmudikus tudományokba avatta be a község tanítója. 1856-ban a soproni gimnáziumba adták szülei, s itt Rákosi Jenővel együtt az ifjúság vezetője lett.
Bevégezvén középiskolai tanulmányait, a bécsi egyetemen jogot hallgatott és a Presse szerkesztőségének is tagja lett. Ó tudósította a koronázásról a Presse-t, és cikkei nagy feltűnést keltettek. Mint tudósító annak az irodalmi társaságnak központjába került, amelynek Ágai Adolf, Asbóth Lajos, Hevesi László, Kaas Ivor, Kónyi Manó, Lőw Tóbiás és Rákosi Jenő voltak éltetői.
Ő is állandóan írogatott az akkor magas nívójú Borsszem Jankó című politikai élclapba, egyúttal hírlapi cikkekben lelkes védője volt Deák Ferenc politikájának. Horvát Boldizsár 1868-ban a miniszterelnökségre rendelte őt be fogalmazónak, de már 1872-ben Andrássy Gyula gróf külügyminiszter magával vitte Bécsbe, s Dóczi rövid időn belül magyar udvari tanácsos és miniszteri osztálytanácsos, ugyanakkor a Kisfaludy- és a Petőfi Társaság tagja lett.
Publicisztikai tevékenységét sohasem szüneteltette. Munkatársa volt a Presse-nek, a Pesti Napló-nak, Hírmondó-nak, a Reformnak, a Fremdenblatt-nak.
Munkássága
Színdarabjai egymás után kerültek színre: Az utolsó próféta (Jeruzsálem pusztulását tárgyalja, Budán mutatták be 1869-ben); Csók (Teleky-díjat nyert vígjáték, Nemzeti Színház, 1874; Burgtheater 1877); Utolsó szerelem (vígjáték, Nemzeti Színház 1884; Burgtheater 1885); Széchy Mária (történelmi dráma, Nemzeti Színház 1886); Vegyes párok (vígjáték, Nemzeti Színház, 1889); Vera grófnő (tragédia).
Híressé azonban Faust-fordításával (1872) tette magát 1887-ben, amikor a Nemzeti Színház az ő fordításában először adta azt elő magyarul. Németre viszont hetedikként ő fordította le Madách ImreAz ember tragédiája című munkáját (1892, Hamburgban mutatták be).
Ellinor királyleány című vígjátéka (1896) megnyerte a Teleki-pályadíjat. Munkatársa volt az akkori valamennyi számottevő magyar nyelvű szépirodalmi és napilapnak. Különösen a Neues Pester Journalban Onkel Tóbiás álnéven megjelent írásai voltak népszerűek.
Egyéb művei: Névtelen levelek Tisza Kálmánhoz (1872); Költemények (1890); Beszélyek és vázlatok (1890.); Carmela Spadaro (novella, 1890); Friedrich Schiller összes költeményei (1902); Wallenstein-trilógia (a Nemzeti Színház számára, 1904); Goethe költeményei (1906).
Arany János és Vörösmarty Mihály számos költeményét fordította le németre, több operaszöveget magyarra fordított és Johann Strauss számára ő írta a Pázmány lovag szövegét.
