Tamás Gáspár Miklós (TGM) (Kolozsvár, 1948. november 28. –) erdélyi magyar filozófus, politikus, közíró.
Apja Tamás Gáspár író, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, anyja a nagyváradi Krausz Erzsébet, műtősnő. Első felesége Fränkel Anna, akivel 1969-ben kötött házasságot, második felesége Nina Elston, akivel 1987-ben házasodtak össze.
Életpályája
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett filozófiai diplomát 1972-ben, itt Bretter György tanítványa volt.
1978-ig irodalmi folyóirat szerkesztője volt, majd Magyarországra települt. 1980-ig az ELTE Bölcsészkarán tanított a filozófiatörténeti tanszék tudományos munkatársaként, de „ellenzéki magatartása” miatt az állását elvesztette. 1981-ben kiutasították Romániából. Ezután az USA-ban a Yale Egyetemen volt vendégprofesszor, majd angol és francia egyetemeken tanított.
A Kádár-korszak demokratikus ellenzékének egyik legismertebb tagja. 1985-ben résztvevője az ellenzéki csoportok monori találkozójának.
A Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) jelöltjeként 1989-ben Budapest 14. választókerületében az ott visszahívott és lemondott képviselő, Várkonyi Péter helyén bejutott az egypárti parlamentbe. 1988-tól 1990-ig az SZDSZ ügyvivője, 1992–94 között a párt Országos Tanácsának elnöke volt. 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő. 2000-ben kilépett az SZDSZ-ből.
1989-től az ELTE Jogtudományi Kara filozófiai tanszékén docens, majd a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének főmunkatársa. 2007 óta a Közép-európai Egyetem (CEU) vendégprofesszora.
2002-től az ATTAC Magyarország alelnöke. 2008-ban a Szociális Charta egyik alapítója. 2009-ben a Zöld Baloldal Párt Európai Parlamenti (EP) képviselőjelöltje; ez év október 23-án Húszéves a Köztársaság Díjjal tüntették ki. 2010 májusától a párt megszűnéséig ellátta a Zöld Baloldal Párt elnöki posztját; ezt a tisztségét később ő maga pusztán szimbolikusnak nevezte.
TGM politikai-filozófiai munkássága markánsan elkülönülő korszakokra osztható. Fiatalkori művei a fenomenológia hatásáról árulkodnak. A 80-as évek második felében liberális, majd a rendszerváltáskor konzervatív–liberális nézeteket fejt ki. Híres cikke ebből az időszakból a Búcsú a baloldaltól. A patriotizmus szükségességét hangoztatta. A 90-es évek végére eltávolodik a nemzeti liberalizmustól, és a 2000-es években egyre inkább sajátlagos „marxizmus” kezdi jellemezni, ami a kapitalizmus és az akkori véleménye szerint államkapitalista keleti blokk kíméletlen baloldali kritikájában nyilvánul meg.
A Ceaușescu-rendszert 2007-ben fasisztoid szociálnacionalizmusnak tekintette. 2008 áprilisában a kommunista mentalitás eltörlésének a szükségességéről beszélt, és a Ceaușescu-rendszert kommunista társadalomnak tekintette, az előző véleményével ellentétben. Korábban a kommunista társadalmat a proletariátus legnagyobb vágyának tekintette.
Élesen elítéli a magyarországi jobboldali szervezeteket és rendezvényeit. A magyar radikális jobboldal létjogosultságát nem ismeri el, tagjait fasisztának, önmeghatározásukat álcázásnak tartja. Szerinte az országban egyre erősebben jelen van a rasszizmus, amely ellen gyakran szót emel.
Amikor Fodor Gábor, az SZDSZ 2008 júniusában megválasztott új elnöke vissza kívánta hívni a Szabad Demokraták alapító tagjait, köztük TGM-et is, ő úgy nyilatkozott, hogy nem tartja magát liberálisnak és nem ért egyet az SZDSZ politikájával.
Idézet egy 2016 őszén megjelent cikkéből: „Az én politikai paszkvillusaimban az a paradox, hogy én nem vagyok (én se vagyok…) a szabadelvű-alkotmányos jogállamnak a híve, legföljebb a kisebbik rossznak (bár védelemre talán érdemes kisebb rossznak) tekintem a sovén féldiktatúrával szemben. Hiszen semmilyen polgári rendszernek nem vagyok a híve már régen.”
2019-ben egyik provokatív publicisztikájában megállapította, hogy míg „a zsidók zöme valaha a tágan értelmezett baloldalon állt”, addig újabban „a zsidóság politikai jobbra terelése folyik Magyarországon”.
Sára Sándor (Tura, 1933. november 28. – Budapest, 2019. szeptember 22.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr, filmrendező, érdemes és kiváló művész. Sára Balázs operatőr, és Sára Júlia filmrendező édesapja.
Dokumentumfilmekkel kezdte pályáját, majd a hatvanas és a hetvenes években egyéni látásmódjával hozzájárult a magyar filmművészet nemzetközi elismertetéséhez. Leggyakrabban Kósa Ferenccel és Szabó Istvánnal dolgozott együtt. Képein az emberi arc és a magyar táj árulkodó módon vall arról, hogy mi történik az emberben és az emberrel a történelmi kataklizmák során.
Apja aljegyző volt Turán, majd jegyző lett a közeli Ikladon, ahova 1941-ben az egész család követte. Másodikos elemista korától Aszódra járt iskolába, de a gimnáziumot már a jászberényi nagyszülőknél lakva fejezte be, mert apját pozíciója miatt internálták a második világháború végén. Csak három év múlva került vissza Aszódra, majd Berettyóújfaluban tanult, végül Budapesten érettségizett 1952-ben.
A budapesti Vörösmarty Gimnáziumban osztálytársával, Bácskai Lauró Istvánnal határozták el, hogy míg Bácskai rendező, addig Sára operatőr lesz. Könyveken keresztül ismerkedett a szakmával és fényképezni kezdett, valamint egyszer három napra csatlakozott Turán Szőts Istvánhoz, aki különböző szokásokat örökített meg a turai néphagyományból.
A Filmművészeti Főiskola évei alatt rengeteg fényképet készített az elesett, utcán tengődő emberekről. 1956-ban a főiskolán tagja lett a forradalmi bizottságnak és így a felkelés leverése után pályakezdőként azonnal a pálya szélére került. (Apját ekkor internálták harmadszor.) Diplomamunkája a Gaál István által rendezett Pályamunkások című etűd volt.
Pályája
Amikor a hatvanas években enyhülni kezdett a belpolitikai helyzet, Huszárik Zoltánnal csatlakoztak a Balázs Béla Stúdió fiatal alkotókból verbuválódott csapatához. Operatőrként dokumentarista jellegű rövidfilmeket kezdett forgatni. Majd első meghatározó rendezése is elkészült, a 17 perces Cigányok 1962-ben. Filmjeiben korának érzékeny pontjaival foglalkozott: például a tanyasi életről szóló Vízkereszt, majd az ingázókkal kapcsolatos Oda-vissza. A sok kényes téma miatt általában egy-két évvel később jelenthettek meg filmjei, de rövidfilmjeinek nemzetközi sikere felhívta rá a figyelmet Magyarországon is.
Legtöbbször Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Nincs idő, Hószakadás) és Szabó István (Apa, Tűzoltó u. 25., Budapesti mesék) mellett dolgozott, de részt vett többek között Gaál István, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Ranódy László és Rózsa János jelentősebb rendezéseiben is. Első nagyjátékfilmjét 1968-ban rendezte meg Feldobott kő címmel. A Csoóri Sándorral közösen írt – önéletrajzi motívumokban is bővelkedő – film főhőse egy fiatalember, akinek eszmélkedése a magyarországi sztálinizmus legkomorabb időszakára esik. A játékfilmes bemutatkozást később olyan munkák követik, mint a Holnap lesz fácán, a Nyolcvan huszár, a Tüske a köröm alatt, a Könyörtelen idők, a Vigyázók, legutóbb pedig A vád.
A rendszerváltás közeledtével visszatért a dokumentumfilmhez. A televízió megbízásából elkészíti a 2. magyar hadsereg tragédiáját felidéző 25 részes Krónika című dokumentumfilmet, illetve ennek moziverzióját, mely Pergőtűz néven jelent meg. A sorozatot csak a szovjet csapatok kivonulása után hagyják levetíteni. 1984–1985 között Bábolna múltjáról és jelenéről forgat nagyívű szociográfiát, amiért a XVIII. Magyar Játékfilmszemlén elnyeri a Társadalmi zsűri fődíját. Majd figyelme azokra a kollektív történelmi fájdalmakra irányul, amelyekről évtizedeken keresztül tilos volt nyilvánosan beszélni. A bukovinai székelyek közelmúltbeli hányattatásait tárja fel a Sír az út előttem című többrészes filmeposz, míg a Csonka Bereg, a Te még élsz?, a Lefegyverzett ellenséges erők és a Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilmjei a háború következtében idegen fogságba került, elhurcolt és meggyötört emberek sorsával figyelmeztetnek múltunk keserves üzenetére.
1993 tavaszán Csoóri Sándor felkérte az akkor induló Duna Televízió vezetésére. Végül Lugossy Lászlóval és Hanák Gáborral hármasban alakítgatták az új intézmény szervezetét, műsorszerkezetét. Hét éven át volt a televízió elnöke.
Filmjeit több mint félszáz országban vetítették, s számos hazai és nemzetközi fesztiválon tüntették ki díjakkal.
Moór Mariannával kötött házasságából született Balázs nevű fia követte őt a pályán. Második feleségét, Szegedi Erikát a Szindbád forgatásán ismerte meg.
2019. szeptember 22-én hunyt el. 2019. október 13-án a budapesti Szent István-bazilikában katolikus szertartás keretében búcsúztatták, majd családja körében helyezték végső nyugalomra szülővárosában, Turán.
„a Bécsi és a Berlini Egyetemen filozófiát, germanisztikát és romanisztikát tanult; 1904-ben „Hippolyte Taine filozófiájá”-ról írt disszertációjával bölcsészdoktori fokozatot szerzett.
Egyetemi évei alatt először verseket írt, 1901-ben jelent meg Ezüstös húrok című kötete, amelynek költeményein elsősorban a francia szimbolizmus hatása érződött. Élénk műfordítói tevékenységet is folytatott, sorra jelentek meg fordításai Émile Verhaeren, Charles Baudelaire, Paul Verlaine, Romain Rolland, stb. műveiből. 1904-ben látott napvilágot első novelláskötete Erika Ewald szerelme címmel.
Zweig nagypolgári életet élt, egyetemi évei után sokat utazott, bejárta Európát, eljutott Amerikába, Indiába, Észak-Afrikába. Útjai során szoros barátságba került írókkal, művészekkel, akikkel éveken keresztül komoly levelezést folytatott, így például a nagy belga költővel, Émile Verhaerennel és a nagy francia békeharcos-humanista íróval, Romain Rollanddal, akinek életéről Zweig 1921-ben könyvet jelentetett meg.
Az első világháború kitörésekor önként jelentkezett katonának, de alkalmatlansága miatt elutasították, és a honvédelmi minisztérium archívumába helyezték, ahol Rilkével dolgozott együtt. A háború szörnyűségei és a francia békeharcos Romain Rolland hatására egyre inkább háborúellenes lett. Zürichbe – a semleges Svájcba – költözött, ahol a Neue Freie Presse tudósítójaként dolgozott, és cikkeket jelentetett meg az 1854-ben alapított német nyelvű magyar újságban, a Pester Lloydban. A Zürichben szerveződött értelmiségi csoport tagjaként a háború befejezéséért és igazságos békéért szállt síkra. Az 1917-ben írt Jeremiás című háborúellenes drámája hűen tükrözi ekkori emberi-politikai állásfoglalását.
1919-ben a háború után visszatért Ausztriába, és Salzburgban telepedett le. 1920-ban feleségül vette Friderike von Winternitzt. Háza értelmiségiek találkozóhelye lett. Vehemensen fellépett a nacionalizmus és a revansizmus ellen és egy szellemileg egységes Európa eszméjéért harcolt. Ekkor kezdte írni esszéit, s így jöttek létre tanulmánykötetei A világ építőmesterei címmel: a Honoré de Balzacról, Charles Dickensről és Dosztojevszkijről szóló Három mester, a Küzdelem a démonnal címmel Hölderlint, Kleistet és Nietzschét értelmező esszék, végül a Casanova, Stendhal és Tolsztoj műveinek szentelt, Saját életének három költője címen összefoglalt tanulmányok.
A húszas években írta meg legjobb novelláit. Az Ámok című elbeszélésben a konvencionális előítéletek kényszere alatt önkívületig fokozódó szerelmi szenvedélyt ábrázolja, az 1927-es Érzések zűrzavara pedig a Halál Velencében problematikáját fogalmazza meg empatikusan és megrázóan. 1927-ben jelent meg a Csillagórák című történelmi tanulmánykötete, amelyben az európai történelem 12 sorsdöntő pillanatáról rajzolt lenyűgöző képet. A húszas évek végén kezdte írni történelmi személyekről szóló regényes életrajzait, amelyek a két világháború között igen közkedveltek voltak. 1929-ben Fouché életéről, 1932-ben Marie Antoinette-ről, 1935-ben pedig Stuart Máriáról jelent meg könyve.
1928-ban Zweiget meghívták a Szovjetunióba, a Lev Tolsztoj születése századik évfordulójára rendezett ünnepségekre. E látogatása indította el műveinek orosz nyelvű kiadását, amelyhez Gorkij írt előszót.
1933 márciusában került a mozikba megfilmesített novellája az Égő titok (Brennendes Geheimnis). A mű címe tekintettel a Reichstag-tűzre alkalmat adott a gúnyolódásra, ezért Joseph Goebbels megtiltotta a film vetítését és megparancsolta Zweig összes könyvének eltávolítását a könyvesboltokból. 1936-ban Németországban betiltották a könyveit. Miután 1934-ben a nemzetiszocialisták hatalomra kerültek Németországban (1933), a már Ausztriát is erősen fenyegető politikai változások miatt Londonba emigrált. Könyvei ettől kezdve nem jelenhettek meg az Insel-Kiadónál. 1933-ban librettót irt Richard StraussDie schweigsame Frau című operájához. Ugyanebben az évben Dél-Amerikába utazott. 1938-ban elvált első feleségétől és 1939-ben házasságot kötött Charlotte Altmannal.
A második világháború kitörése után Zweig felvette az angol állampolgárságot. Elhagyta Londont, majd New Yorkon, Argentínán és Paraguayon keresztül eljutott Brazíliába. Itt született 1941-ben Zweig utolsó, s talán legismertebb elbeszélése, az antifasiszta tárgyú Sakknovella. Ez a kis remekmű megrázó tiltakozás a hitlerizmus embertelensége ellen. Brazíliában kezdte írni önéletrajzi visszaemlékezéseit, amelyek a személyes vonatkozásokat meghaladóan a korabeli osztrák társadalmi és kulturális élet sokoldalú rajzát adják. E munkája Búcsú a tegnaptól (Die Welt von Gestern) címmel csak halála után, 1945-ben jelent meg. (1981-ben Tandori Dezső fordításában újra kiadták A tegnap világa címen.)
Halála
1942. február 22-én a hatvanéves író második feleségével, Charlotte Altmann-nal együtt a brazíliai Petrópolisban búcsút mondott az életnek és öngyilkosságot követett el. Minden elismerés, tisztelet ellenére, amelyet Brazíliában kapott, nem tudta feledni hazáját, ahol időközben a nácik sárba tiporták a nevét, írásait betiltották, és könyveit máglyákon égették el. Elhatározása, hogy öngyilkos lesz, akkor vált véglegessé, amikor a rádiók és a lapok világszerte a náci csapatok diadalmas előrenyomulásáról adtak hírt. Gondosan készült az önkéntes halálra, a végzetes nap előtt már jó ideje mindig magával hordta a mérget tartalmazó üvegcsét. Megható sorokban elbúcsúzott mindazoktól, akik közel álltak hozzá.
Petrópolisban, Zweig utolsó lakhelyén múzeumot hoztak létre Casa Stefan Zweig néven, amely a neve alapján az író személyiségével és munkásságával kapcsolatos információk gyűjteménye, ugyanakkor minden olyan művészre, tudósra és értelmiségire emlékezik, akik a második világháború idején emigrációba kényszerültek.
Makedón családból származott. Dédapja Moscopolis városból (ma Voskopoje, Dél-Albánia) a 18. század elején vándorolt Lengyelországba, majd ennek fia Magyarországra, és Miskolcon telepedett le, ahol a család csakhamar elmagyarosodott. Gozsdu Elek iskoláit a negyedik gimnáziumi osztályig a délvidéki Temesvárott végezte, ezt követően pedig Pesten tanult, a református főiskolán. Később a budapesti egyetemen jogi doktorátust szerzett.
Ügyvédként kezdett el dolgozni, de ez az életpálya nem felelt meg hajlamainak. Így hát 1880-tól hírlapíróként a Függetlenség című ellenzéki lapnál dolgozott, majd a Magyar Újság című Tisza Kálmán-ellenes lap alapításában és szerkesztésében vett részt. Az éjszakai munkát nem tudta megszokni, ezért visszatért eredeti szakterületére, és 1883-tól a hivatalnoki és bírói pályára lépett. 1885-ben mint királyi alügyész szolgált a bánáti Fehértemplomban, majd 1887-től hasonló minőségben Budapesten.
1889-ben királyi ügyész lett a bánáti Karánsebesen. 1892-ben hasonló minőségben Temesvárra helyezték át. 1897–1905 között Zombor városában volt ügyész, majd ismét visszakerült Temesvárra.
Hivatalos elfoglaltságai mellett továbbra is írogatott, de 1910 után visszavonult az irodalomtól. 1919-ben hunyt el, 69 éves korában.
Főműve a Tantalus (1886), kilenc elbeszélésből álló egységes ciklus. Darabjait a címadó mítoszhoz való kimondott vagy burkolt kapcsolat fűzi össze, főként az eljátszott vagy elveszített jobb életlehetőségek utáni sóvárgás motívuma. Az író kortárs hívei és későbbi újrafelfedezői a szemléleti és szerkezeti bonyolultságban, a lélektani és lélekkórtani megfigyelés pontosságában, az artisztikus, olykor zenei jellegű stílusban keresik máig érzékelhető utóhatásának titkát.
Két drámája (A félisten, 1908; A karrier, 1911) közül az előbbi Giotto szerelmének felidézésével híven tükrözi a letűnt kultúrákba menekülés szecessziós magatartását. 1906–1915 között leveleket írt Weisz Annának, egy gazdag temesvári kereskedő fiatal, művelt feleségének, amelyekre a nő ritkán és röviden válaszolt.
Olyan művekről ismert, mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió, vagy rövid epigrammáiról, mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon. Életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a koncentrációs táborok univerzumát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmet és rémületet.
Költészetén megfigyelhető az 1940-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, melyek ellenére nem tartozik a hagyományos értelemben vett, szakrális témájú úgynevezett papi írók katolikus irodalmába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus.”).
A líra mellett az epika és a dráma műfajában is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg, 1977-ben adták ki a „Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése). Drámái az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, köztük egyfelvonásosak („Urbi et orbi” – a testi szenvedésről, Élőképek) és hosszabb színművek is fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.
Családja
Pilinszky családfájában két ág a meghatározó. Édesanyja, Baitz Veronika ágáról Észak-Lotaringiából származó katolikusfrancia család, amely keletre haladva végül Bánátbanelnémetesedett; míg édesapja ágán a család legkorábbra visszavezethető őse egy Baján működő, szintén római katolikus, lengyel hentesember, Pilinszky János.
Az első világháborúban anyja, Baitz Veronika önkéntes ápolónőként dolgozott, ekkor ismerkedett meg idősebb Pilinszky Jánossal. Édesapja családját a névadó lengyel dédapáig, Pilinszky Jánosig lehet visszavezetni, aki Baján dolgozott mint hentes. Guzmics Évával köttetett házasságából négy fiúgyermek maradt meg: József, Ferenc, Gusztáv s a katonatiszti főiskolát végzett Zsigmond. Utóbbi a régi magyar nemesi származású Thury család Ilona nevű leányát vette el, s az esküvőt követően költözött föl a család Budapestre. 1883. május 5-én született meg legidősebb fiuk, a költő nagybátyja, Pilinszky Zsigmond. Szakmai pályáját kezdetben harangöntőként kezdte (édesanyja családja, a szlovák származású Pozdechek haranggyárosok voltak), mígnem 1908-ban színpadi pályára lépett. Kezdetben a miskolci társulatnál játszott, majd egy évvel az első világégés kirobbanása előtt a budapestiMagyar Állami Operaház szerződtette mint Wagner-énekest. Ezt a vonalat meglovagolva indult el a nemzetközi pályája, a húszas évektől kezdve énekelt a tengerentúlon, a harmincas évekre már a világ legnagyobb Wagner-tenoristájaként tartották számon. Vele készült a világ első Wagner-operafelvétele, a Columbia Hanglemeztársaság gondozásában, a Tannhäuser.
Pilinszky kiváltképp kedvelte éneklését, lemezeit gyakorta hallgatta. Edvi Illés Erzsébettel kötött házassága rövidnek bizonyult, a folyton változó munkahelyei miatt a férj állandó háztartást nem tudott fönntartani. Pilinszky másik nagybátyja, Géza szintén a zene világában tevékenykedett, a Zeneakadémia elvégzését követően az Operaházban hegedült, ahol bátyja, Zsigmond tenorista volt. Hangszeres képesítése mellett énekes és zeneszerző is volt, pár zenekari mű is fűződik a nevéhez. A húszas évek számára is meghozták a külföldi karrier lehetőségét, Németország több városában énekelt, majd brácsaművészként helyezkedett el, 1937-től a berlini Metropol Theater foglalkoztatta. A második világháborút követő 50-es években végül ének- és zenepedagógusként dolgozott.
Testvére János, a költő édesapja velük ellentétben mérnöknek tanult, mégis később jogot hallgatott, amiből doktorátust is szerzett. Apja hivatásos tiszti elveinek megfelelően harcolt az I. világháborúban, ami alatt sebesüléseiből gyógyulva ismerkedett meg a háború alatt önkéntes ápolónőként dolgozó Baitz Veronikával. A háború után a postaszolgálatnál talált állást, ahol is a postafőfelügyelőség munkatársa lett, feleségével a belvárosban találtak otthonra, a Gróf Károlyi (ma Ferenczy István) utca 5. szám alatti bérházban. Ide született 1919-ben a költő nővére. Veronika, s két évvel később, 1921. november 25-én a költő, Pilinszky János.
Idősebb Pilinszky János katonagyereke volt, akit ő szigorú, kemény elvek mentén nevelt. Gyakran kapott verést, olykor nővére helyett is állta a pofonokat, mivel apja eszményei közé nem fért a nők bántalmazása. Mindezek következtében apja iránt félelemmel vegyes tisztelettel emlékezett vissza. Nővére, Veronika (a családban Erikának nevezték) csak akkor volt hajlandó a szerény és visszahúzódó Pilinszkyvel játszani, ha megígérte, hogy az adott játékokban hagyja nyerni.
A Cukor utcai elemi iskolában (1927–1931) kezdte tanulmányait, ahol kitűnő tanulói magatartást tanúsított, majd a budapesti Piarista Gimnázium (1931–1939) B osztályában folytatta, ahol már főként csak a magyar óra érdekelte, s itt is kezdett el, 1935-től, tizennégy évesen verset írni. A piaristáknál töltött évei alatt öt osztályfőnöke is volt osztályuknak: Nagy Vince, Ferenczy Zoltán, Konszky Márton, Bátori József valamint Szita Imre személyében. Gimnáziumi évei alatt szerzett, későbbi életszemléletére is ható, hittani ismereteit Schütz Antal piarista szerzetes középiskolai tankönyvcsaládjából szerezte; az említett többkötetes könyv 1937-ben még megérte második kiadását, majd a fordulat éve után kiépült rendszer következtében egészen 1977-ig nem született hasonló volumenű magyar nyelvű könyv. Első osztályban rendre közepes tanuló volt, nem akart tanulni, pedig már ekkor jóval több ismerettel rendelkezett, mint társai, ezentúl már az Élet című folyóirat publikált költője volt. Második évében ismerkedett meg Dosztojevszkijjel az 1861-ben megjelent Megalázottak és megszomorítottak című regényét olvasván, amikor is először fordult figyelme az emberi szenvedés felé.
Tanulmányi eredménye sokáig akadályozta, hogy az osztály egészével kapcsolatot alakíthasson ki, mivel ott és akkor a jó tanuló kizárólag a hasonló eredményű jó tanulóval barátkozott, valamint nem is vett részt sem a cserkészetben (paramilitáris jellegűnek tartotta), sem a rendezvényeken.
Később mégis kialakult az a szoros, öttagú baráti társaság, amely sokáig kísérte a költőt; ennek tagjai rajta kívül, Honffy Tivadar, Rékey Tibor, Takáts Vilmos s Rényi Oszkár voltak. Pilinszky ötödik-hatodik osztályos korukban, miután a német Thomas Mann személyében közös témára találtak, egyszerűen megszólította a nála jobb tanulmányi eredményű Rékeyt – akivel a későbbi csoportból Rényi már első gimnazista koruk óta jóban volt –, hogy lesznek-e barátok. Ehhez a hármashoz társult később Honffy (Foxi) és Takáts. Velük együtt járta a kocsmákat, vagy hajnali órákig filozofáltak egymás lakásán. Egyszer Rékey és Takáts elvitték a solymári barlangba, ahol – még Rényi számára is ismeretlenül – eltévedtek, minthogy a főbejárat helyett hátulról közelítették meg. Pilinszky ekkor felszólította az irodalomban szintén jártas osztálytársait, hogy szavaljanak verseket a nagy sötétben. Ott szembesült először azzal, hogy azok a szerzők, akiket korábban nagyra tartott, érvénytelennek hatnak az ilyen jellegű pillanatokban; később, katonaévei alatt élt át egy hasonló szűrőerejű hatást, amikor is csupán a Bibliát tartotta meg magánál, minden más haszontalannak bizonyult könyvét hátrahagyta. Osztályfőnökei közül Bátori József állt hozzájuk a legközelebb, aki azonban 1945 után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol rendtársaival megalapította az első piarista rendházat a New York állambéli Derbyben, s Gerencséri Istvánnal létrehozta a Magyar Piarista Diákszövetséget. Iskolatársai visszaemlékezéseiben a fiatal Pilinszkynek ekkor, József Attila, Ady, Verlaine és Baudelaire szavalása mellett, HoméroszIliasza volt a kedvenc alkotása, valamint Arany Jánost is nagyra becsülte. Pilinszky és barátai a nyarakat a balatonkenesei Fürdő utca 2. szám alatti nyaralóban töltötték, amelyet egészen a háború végéig megőrzött a Pilinszky család. Mivel akkoriban főként ügyvédek, tanárok, köztisztviselők és mérnökök rendelkeztek nyaralóval a környéken, Pilinszky köre hamar kibővült hasonló hátterű fiatalokkal. A gondtalan fürdés, teniszezés, beszélgetések valamint az esték, amely ekkor Pilinszky saját verseit szavalta a gyerekcsapatnak, alkotta kenesei élmények olyan korai verseire hatottak, mint az Éjféli fürdés, a Kikötőben vagy a Te győzz le! címűek.
Első versei 1938–39-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia nevű lapokban. 1941–44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 novemberében behívták katonának. 1945 februárjában került a németországiHarbach faluba, ahol – itt és más lágerekben betegeskedve – megláthatta a koncentrációs táborok szörnyű világát, ami meghatározta egész életét és a költészetét. 1945 őszén térhetett vissza szülővárosába.
1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője volt, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz csoportosulásaihoz. Az utóbbi és a Magyarok közölte verseit. Első verseskötetét a Szent István Társulat adta ki 1946-ban, mellyel a következő évben Baumgarten-díjat kapott. 1947–48-ban római ösztöndíjjal több hónapot Olaszországban töltött. 1949-től nem publikálhatott. Ez idő alatt verses meséket írt, és egy ilyen típusú könyvvel (Aranymadár) térhetett vissza az irodalmi életbe.
1955. október 12-én feleségül vette Márkus Anna festőművészt, de néhány hónap múlva el is váltak. (Anna az 56-os forradalom után Párizsba emigrált, ahol újból férjhez ment, de Pilinszkyvel mindvégig jó barátságban maradtak.) 1956-ban rövid ideig a Magvető Könyvkiadó lektora. 1957-től az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.
A hetvenes évek végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett utolsó költői korszaka. 1971-ben József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. 1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux gitárművésszel, akivel 1980. június 22-én házasságot kötött. Második szívinfarktusának következtében hunyt el 59 és fél éves korában. A halál váratlanul érte, tele volt tervekkel. Június 4-én hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben. Élete utolsó félévében Székesfehérvárott, a Kígyó utca 4. szám alatti házban élt, melynek falán 1990-ben domborművet avattak emlékére.
„Az Alice Csodaországban (Alice’s Adventures in Wonderland) című könyv, Lewis Carroll nonszensz meseregénye 1865. november 26-án jelent meg először. A könyvben különös, nem valóságos szereplők bukkannak fel egymás után, Carroll pedig az angol szokások és hírességek kifigurázására épít. A szereplők mulatságosan lehetetlen ötleteikkel szürreális keretet adnak a történetnek…
Angolra visszafordított
Lénard Sándor (1910-1972), a Brazíliába szakadt magyar író, (német) költő, orvos és klasszika-filológus (a Micimackó latinra fordítója) beszámol egy levelezés útján szerveződő sajátos társaságról, melynek életre hívója Warren Weaver angol matematikus. A közösség létrejöttének apropója az Alice Csodaországban, s így
„ő keresett fel levelével, mint azt, aki egy gyerekkönyvet fordított latinra, vagyis mint tréfához értő férfiút. (…) Egy fél százada játszik egy gyerekkönyvvel, Lewis Carroll „Alice Csodaországban” című művével, amelynek – és egyúttal szerzőjének – legkitűnőbb ismerője. (…)
Alice-t negyven nyelvre fordították, kínaitól izlandiig, hébertől latinig, indiai tájszólásokra, szuahélire és walesire, talán azért is, mert ezeket a népeket érdekelte, mi tetszik az angoloknak. A kisleányok gyenge matematikusa mestere volt a halandzsának, a mellébeszélésnek, a paródiának, rozmárja és ácsa káposztáról és királyokról elmélkednek a balladák ritmusában… Weaver arra volt kíváncsi, hogy hat mindez dánról, thailandiról s az egyéb nyelvekről visszafordítva angolra. E célból, mint Eberle a latinistákból, egy jeles társaságot állított össze. A gittegylet célja: Alice-t visszafordítani angolra. Játékszabály: fordítás közben tilos az eredetibe nézni.
Sznob vagyok, szeretek híres és magas rangú kortársak társaságában pompázni. Büszke és hálás vagyok, hogy kiváló barátom besorozott tizennegyediknek: a magyar fordítás visszafordítására. (A japánt egy külön tudós társaság fordította.) Van a visszafordítók közt Nobel-díjas természettudós, miniszterelnök-helyettes és antropológus… rangomat talán annak köszönhetem, hogy Weaver, mint matematikus, tudta, hogy a tizenhárom peches szám. Törhettem a fejem, hogy fordítsam vissza azt, hogy: „A testvérek a szirup kútjában voltak. – De ettől biztosan megbetegedtek! – Persze! Ezért mondtam: kutyábban voltak!”
A sok nyelv csodaországában csak azt sajnálom, hogy nyelvtudásom olyan csekély. Ha legalább az orosz Alice-t olvashatnám! Ide is, oda is Nabokov fordított, a „Lolita” szerzője, aki valahogy lelki rokona lehet Lewis Carrollnak, vagy legalábbis elveinek, már ami a kislányokra vonatkozik: lelkes társa!”
A Viszockij-féle orosz változat
A könyv orosz dramatizált adaptációja egy zenés gyermekdarab (afféle rádiószínház keretében, „gyiszkoszpektakl”, zenés mese), Nyina Gyemurova fordítása nyomán. A produkció zenéjét és dalszövegeit Vlagyimir Viszockij színész-énekes-költő szerezte 1972-73-ban, aki maga is közreműködött az előadásban. A 4 lemezoldalon 39 számban mesélik el a történetet: prózai és verses, zenés, ill. átvezető részek vegyesen, melyek közt 23 dal hallható. A munkálatok 4 éven át tartottak, színházban nem játszották, a darab rendezője Oleg Geraszimov. A stúdiófelvételt 1976-ban a szovjet Melogyija zeneműkiadó cég jelentette meg dupla LP-n. A lemez hatalmas sikert aratott, milliószámra fogyott a Szovjetunióban.
Magyar fordítások, átdolgozások
A művet először az 1921-ben adták ki magyarul Juhász Andor fordításában, majd Évike Tündérországban címmel Kosztolányi Dezső fordította magyar nyelvre, 1936-ban. Eme fordítás némely részletét utóbb Szobotka Tibor az eredeti angol szöveghez hűbben igazította, így Alice csodaországban címmel jelent meg 1958-ban. Ez a fordítás aztán még tízszer került kiadásra. Újabb fordításban 2009-ben jelent meg Varró Dániel és Varró Zsuzsa fordításában, Alíz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán címmel.” (Wikipedia)
„Stein Aurél, angolos névformában Sir Marc Aurel Stein, teljes nevén: Stein Márk Aurél (Pest, 1862. november 26. – Kabul, 1943. október 28.) magyar származású Kelet-kutató, az MTA tiszteletbeli (1895) tagja, aki brit alattvalóként lett világhírű.
Pest-Budán született zsidó családban, iskoláit Budapesten és Németország különböző egyetemein végezte. 21 évesen bölcsészdoktor lett és Angliában folytatta tanulmányait, Londonban, Oxfordban és Cambridge-ben. 1886-ban utazott először Indiába, ahol a brit adminisztrációban dolgozott, illetve később több indiai egyetemen tanított.
1900 és 1931 között négy nagy jelentőségű expedíciót vezetett Belső-Ázsiába. Az általa gyűjtött kéziratok és régészeti tárgyak jelentős része a British Museumba került.
Első expedícióján, 1900-1901-ben térképészeti (háromszögelési) munka mellett a Takla-Makán sivatag déli peremén elhelyezkedő romvárosokat tárta fel. Erre a neves svéd kutató, Sven Hedin inspirálta. Második expedíciója, 1906-1908-ban már a Góbi sivatagba vezetett, illetve a Takla-Makán északi térségébe. Ekkor talált a dunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomokban hatalmas kéziratgyűjteményt. Harmadik útja, 1913-1916-ban a korábbi célpontok mellett Kelet-Iránba vezetett. Negyedik útja 1930-ban már nem volt igazán sikeres, mert a megváltozott politikai helyzetben már nem kutathatott, illetve utazgathatott kínai területeken.
1943-ban Afganisztánban, Kabulban halt meg, ahol a keresztény temetőben van a sírja.” (Wikipedia)
Költészetére az avantgárd törekvések a jellemzőek, megpróbált új utakat keresni a magyar költészetben. A második világháború alatt írt verseiben a fasiszta barbárság ellen tiltakozott.
Megrendelésre 3 db nagy méretű olajfestményt is készített: A barátkozások országútján, a volt Hotel Duna Intercontinentalban (ma Hotel Marriott) volt kiállítva (a privatizálás óta magántulajdonban van); a Buda Penta Hotelben található nagyobb festménye; Kölnben is festett nagyméretű festményt (magántulajdonban van).
Az 1950-es évek végétől számos egyéni és csoportos kiállítása volt Budapesten és vidéken, 1962-től külföldön is.
2015. január 22-én hunyt el Budapesten.
Művészete
Részletgazdag rézkarcaival vált népszerűvé. Jellegzetes színezési technikájának köszönhetően minden egyes nyomata különbözik a többitől. Képeit jellemzi a csodálatos, gyermeki mesevilág, ahol mindig süt a nap, virágüzletekkel és játékokkal teli. Az ember része a természetnek műalkotásaiban. Képeivel szépet, örömet nyújt, egy mesevilágot, amiben nincs semmi hátborzongató vagy borús.
Ars poeticája
„Annyi baj, gond, bánat és szörnyűség vesz körül minket a világban, hogy azt nem szabad még a művészetbe is beengedni.”
Gross Arnold: Arnold könyve 2008.
2014.09.25-én alakította ki családja az „Arnold” kávézó – galériát Újbudán, a Gárdonyi szobortól a Móricz Zs. körtér felé. A megnyitón még ott volt. Albuma képjegyzéke 109 művet ad. Arnold könyve – 13 képecske. – Megformálja annak szépségét, „ami szóra sem érdemes”. „Jó világ volt Tordán, én legalábbis jól éreztem magamat.”
