Vass Judit oldala Posts

november 28, 2024 / Évfordulók

Hatvani István (Rimaszombat, 1718. november 21. – Debrecen, 1786. november 16.) orvosdoktor, matematikus, bűvész, a debreceni Kollégium tanára. Ifjabb Hatvani István fordító, nagyváradi iskolaigazgató apja.

Hatvani 1738-ban került a Debreceni Református Kollégiumba. Tanulmányait Bázelben folytatta, ahol lelkésszé szentelték. 1748-ban Marburgban orvosi oklevelet szerzett, s ugyanott fizika- és kémiatanulmányokat is végzett. 1749-ben a leideni egyetemre hívták egyetemi tanárnak. Nem vállalta a katedrát, visszatért Debrecenbe. A mértan és bölcsészettan tanára lett. Ő TANÍTOTT ELŐSZÖR VEGYTANT, ÉS HOZATOTT A KOLLÉGIUMBA KÜLFÖLDRŐL FIZIKAI KÍSÉRLETI ESZKÖZÖKET. Szociális gondolkodású és Debrecenért is sokat dolgozó ember volt.

Működése Mária Terézia uralkodásának idejére esik, amikor a protestáns kollégiumoknak sok nehézséget kellett leküzdeniük. A bécsi kormányzat megtiltotta a diákok külföldi tanulmányait, megvonták az anyagi támogatást, sőt a városoknak is megtiltották azt, de még az ősi szokás szerinti adománygyűjtés is tilos lett. A Debreceni Kollégium a mostoha körülmények ellenére szívósan munkálkodott a tudomány érdekében. Több kiemelkedő professzora mellett is nagyon jelentős volt Hatvani István majd négy évtizedes tevékenysége, mellyel hozzájárult a filozófiai, matematikai, fizikai, kémiai, teológiai oktatás színvonalának emeléséhez és mint orvos is ismertté tette nevét.

A fizikát még a 18. században sem tanították Magyarországon önálló tudományként, csak mint a filozófia egy részét. Így tanított Hatvani is. 1757-ben kelt önéletleírásából tudható, hogy előadott filozófiatörténetet, kozmológiát, általános- és kísérleti fizikát, erkölcstant és teológiát. A kísérleti fizikán belül oktatott kémiát, növénytant, állattant, orvosi élettant, földrajzot, a teljes mechanikát és a csillagászat elemeit.

Fennmaradt nyomtatott művei között egy-egy kémiai, és filozófiai értekezés is található. Utóbbiban (címe magyar fordításban: „A szilárdabb filozófia alapelvei”) megtalálhatók, MAGYARORSZÁGON ELŐSZÖR, A VALÓSZÍNŰSÉGSZÁMÍTÁS ELEMEI. A sűrűn alkalmazott fizikai példák alapján pedig megállapítható, hogy ismerte az 1757-ben ismert legkorszerűbb fizikát.

Előadásairól a felhasznált tankönyvek és a fizika szertár kísérleti eszközeinek alapján szerezhetünk ismereteket. Oktatásának vezérfonalát Johann Heinrich Winkler (1703-1770) lipcsei professzor tankönyve képezte, de felhasználta Musschenbroek professzor tanításait is, akinek egyik könyvét még Leydenben megvette, ez ma is a Debreceni Nagykönyvtár féltve őrzött kincse.

A kollégium fizikaszertárának kísérleti eszközei is sokat elárulnak a tananyagról. Debrecenben már Hatvani előtt is vásároltak szemléltető eszközöket, de Ő VETT ELŐSZÖR ELEKTROTECHNIKAI ESZKÖZÖKET. 1748-ban Bécsben vásárolt egy dörzselektromos gépet, ún. „Electrica machinát”, Az 1776-ban Budán beszerzett eszközök: egy „laterna magica”, a vetítőgép őse, egy Franklin-tábla, és egy 1776-ból származó elektrofor. Az elektrofort Alessandro Volta olasz fizikus találta fel egy évvel korábban. Statikus elektromosság előállítására szolgál. Az első berendezés volt a világon, amellyel a villamos megosztás (influencia) gyakorlati alkalmazásával a dörzsgépeknél nagyobb mennyiségű villamos töltést lehetett előállítani.

Kísérletei legendás hírnevet szereztek neki. A bemutatott jelenségek az újdonság erejével hatottak, még a viszonylag tájékozott és felvilágosult közönség előtt is, hiszen korábban ilyeneket nem láthattak. Hatvani az elektrotechnika első döntő jelentőségű felfedezéseinek időszakában működött: Benjamin Franklin 1756-ban megalkotta a villámhárítót, ekkor kezdődtek Luigi Galvani híres békacomb-kísérletei, melyeket Volta felfedezései követtek. Joggal állítható: HATVANI ÁMULATBA EJTETTE HALLGATÓSÁGÁT, EGYÚTTAL A LEGFRISSEBB TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEKKEL ISMERTETTE MEG ŐKET.

Hatvani a kor egyik legfelkészültebb polihisztora volt, aki a tudományok különféle területein hallatta szavát.

Orvosi tevékenysége

Már pályájának kezdetén kezébe vette a kollégium egészségügyének irányítását. Elmondható, hogy AZ ELSŐ ISKOLAORVOS IS VOLT MAGYARORSZÁGON. Csakhamar mint kitűnő orvost ismerte és tisztelte őt nemcsak Debrecen, hanem a hazának és a távol földnek más vidéke is. Kitűnő nemesi családok, mágnások, főkatonatisztek vették igénybe az ő orvosi tanácsát és segélyét; egynémely rendkívül sikeres és meglepő gyógyítása mai napig él a nép ajkán. Mint orvos a debreceni gyógyszertárak főfelügyelője is volt, ezen hivatalát, szükség esetén, tudományos kísérletek tételére is felhasználta.

Csillagászati tevékenysége

Ezek mellett különös előszeretettel tanulmányozta a csillagászatot. Ő volt az, aki 1757-ben Debrecen városának földrajzi fekvését csillagászati szabályok szerint meghatározta; az 1769 augusztusában feltűnt üstökös pályafutását és az 1770. január 18-ai nagyszerű északi fényt a tudomány szempontjából szigorú szakértő figyelemmel kísérte, s észleleteinek eredményét a külföld legjelesebb tudományos folyóirataiban (Museum Helveticum sat.) közrebocsátotta; ez által és más több rendbeli tudományos érdemei által a tudós külföld figyelmét nem csekély mértékben magára, Debrecenre, s annak főiskolájára vonta, annyira, hogy ekkor ANGOL, FRANCIA, OLASZ, SVÁJCI, HOLLAND, NÉMET, SŐT SZENTPÉTERVÁRI TUDÓSOK IS ISMERTÉK HATVANI ÉS A DEBRECENI FŐISKOLA NEVÉT.

Lemondása

Ilyen történelmi előzmények után 1781-ben, a világiak túlnyomó befolyása következtében a debreceni főiskola számára oly tanrendszert adott ki a kerület, amelyről Hatvani úgy vélte, hogy az, többek között, az ő teljes és végső közmegalázását célozza. Ez végkép elkeserítette; néhány évig még folytatta ugyan hivatalát, 1786. február 11-én azonban arról lemondott, és a tanári lakból a maga házába költözött, ahol azon év november 16-án meghalt. Debrecenben a Péterfia úti temetőben temették el, de az utókor nem gondoskodott sírjáról, így ma nem ismerjük, csak véletlenül fennmaradt sírköve látható a Debreceni Nagykönyvtárban. Emléke, és hírneve, máig töretlen, nincs a 18. századi magyar természettudósok között senki, akiről olyan sokat írtak volna, mint a híres-nevezetes Hatvani István debreceni professzorról.

Legendája

Azon ördöngös mondáknak, amelyek Hatvani nevéhez kapcsolódnak és neki a „magyar Faust” nevet szerezték, valódi történeti alapjuk igen kevés lehet. Révész Imre állítása szerint az egész mondacsoportot a szellemdús és élces Kazinczy Sámuel hajdúkerületi főorvos költötte, debreceni diák korában; az sem lehetetlen, hogy a mondák legalább nagy részben a diáksereg örökifjú és tréfás kedélyéből, kifogyhatatlan leleményes fantáziájából veszik eredetüket. HATVANI UGYANIS NÁLUNK AZ ELSŐ VOLT, AKI A FIZIKÁT KÍSÉRLETEKKEL ADTA ELŐ; KITŰNŐ KÍSÉRLETEIVEL PEDIG ANNYIRA HATOTT A KÜLÖNBEN IS ELEVEN KÉPZELŐDÉSŰ, KEDÉLYES FIATALSÁGRA, HOGY EZEK KÉSZEK VOLTAK SZERETETT TANÁRUKAT, MINT MISZTIKUS ALAKOT AZ UTÓKOR ELŐTT IS EMLÉKEZETESSÉ TENNI. A TÖRTÉNETEK ANNYIRA NÉPSZERŰEK VOLTAK, HOGY NÉHÁNYUKAT JÓKAI MÓR IS ÚJRAÍRTA (A MAGYAR FAUST, 1871), DE UGYANEZZEL A CÍMMEL MIKSZÁTH KÁLMÁN IS ÍRT KARCOLATOT RÓLA. ARANY JÁNOS PEDIG BALLADÁS HANGÚ VERSET ÍRT HATVANI EGYIK LEGISMERTEBB MONDÁJÁBÓL.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hatvani_Istv%C3%A1n_(orvos)

november 28, 2024 / Évfordulók

Voltaire eredeti nevén François-Marie Arouet  (Párizs1694november 21. – Párizs, 1778május 30.) a francia felvilágosodás egyik legnagyobb alakja; íróköltő és filozófus. Éles eszéről, filozófiai témájú írásairól és a polgári szabadságjogok védelméről vált világszerte ismertté. A cenzúra megszegőinek szigorú büntetésével dacolva a társadalmi reformok nyílt támogatója volt Franciaországban. Szatirikus szerzőként műveiben gyakran kritizálta korának dogmatikus katolikus egyházát és más intézményeit, ezért többször meg is büntették.

Voltaire Párizsban született François-Marie Arouet néven. Apja François Arouet Châtelet jegyzője volt, középosztálybeli családból származott, Voltaire ennek ellenére később néha nemesi származásúnak írta le magát. Hétéves volt, amikor anyja, Marie-Marguerite Daumart meghalt. Tízévesen a jezsuiták párizsi kollégiumába került, és ott tanult egészen 1711-ig. Noha gúnyolta az ott kapott oktatást, tekintélyes tudását ez alapozta meg, és olthatatlan rajongása a színházművészet iránt is valószínűleg ekkor gyúlt lángra.

Érettségi után, 17 évesen hazatért, és úgy tervezte, hogy az írói pályát választja, apja azonban ellenezte ezt. Jogot tanult, és egy párizsi ügyvédi irodában dolgozott, de közben röpiratok írásába kezdett. Ennek folyományaként 1714-ben apja egy évre vidékre küldte, ahol továbbra is jogot kellett volna tanulnia, de ő inkább irodalmi szerzeményekkel és történelmi legendákkal kezdett foglalkozni.

Kezdeti sikerek

XIV. Lajos halála után visszatért Párizsba. Ismét bekerült a felső körökbe, majd ismerősei előtt bemutatta Oidipusz című első színdarabját. A maine-i főhercegnő kérésére a gyűlölt orléans-i régensről, II. Fülöpről írt egy szatírát, majd egy provokátor csábításának engedve beismerte tettét, ezért 1717május 16-án a Bastille-ba zárták. Itt újraírta az Oidipuszt, belefogott a Henriászba (Henriade), és eldöntötte, hogy megváltoztatja a nevét.

Tizenegy hónappal az után szabadult, hogy kiderült, hamisan vádolták. Az Oidipusz1718november 18-án bemutatták a „Comédie-Française”-ben: a nézők jól fogadták és a királyi udvarban is elismerést nyert. A darab, amelyet negyvenöt estén mutattak be, sikert és vagyont hozott Voltaire számára, amelynek segítségével sikeres pénzügyi spekulációk sorozatába fogott.

1718. áprilisi szabadulása után már csak Arouet de Voltaire, vagy egyszerűen Voltaire néven ismerték. A név eredetéről viták keringenek, egyesek szerint egy gyerekkori becenév, a „le petit volontaire” (a kis akarnok) rövidítése. A legelfogadottabb elmélet szerint azonban a név egy anagramma, mégpedig az „Arouet le jeune”-ből származik, ami egyszerűbben írva „Arouet l.j.”, ahol az általános szabály szerint az ‘u’-t ‘v’, a ‘j’-t pedig ‘i’ váltja fel: Arovetli = Voltaire

Voltaire folytatta a színdarabok írását, 1720 februárjában befejezte az Artemire című félresikerült színdarabot, és Voltaire soha nem is jelentette meg egészben, noha később elővette, és néhány elemét némi sikerrel más munkájában is felhasználta. Szintén ebben az időszakban jelent meg a Marianne című tragédiája, és egy vígjátéka L’Indiscret címmel.

Menekülés Angliába

1725 végén Voltaire-t megsértette egy Chevalier de Rohan nevű fiatal nemes, akinek ő jól ismert éles nyelvével válaszolt. Válaszul Rohan néhány emberével megbotoztatta. Voltaire párbajra hívta, de Rohan családjának módjában állt máshogy megoldani a problémát: a párbaj reggelén Voltaire-t letartóztatták, és újra a Bastille-ba került. A bebörtönzés helyett azonban ezúttal a száműzetést választotta, így Angliába ment. Az összetűzés kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne, és attól a naptól kezdve a bírósági reform hű elkötelezettjévé vált.

Angliában találkozott kortársaival: Jonathan Swifttel és Alexander Pope-pal. Lenyűgözte John Locke filozófiája és Isaac Newton fizikája. Tanulmányozta az angol alkotmányos monarchiát, a vallási türelmet és a szólásszabadságot, amely vívmányokat a társadalmi és politikai változások szükséges előfeltételének tartott. Angliát a fejletlen Franciaország számára hasznos modellként ismerte meg.

Visszatérése Párizsba

Voltaire három év száműzetés után, 1729-ben visszatért Franciaországba, és folytatta irodalmi pályafutását. Ekkor jelentette meg a francia hőseposzt, a vallásháborúknak véget vető IV. Henrik cselekedeteit megéneklő Henriászt, a Brutus című színdarabot és két tragédiát Zaire és Eriphile címmel. 1731-ben készült történelmi munkája, a XII. Károly története, melyben elítéli a háborút.

1733-ban jelenteti meg Filozófiai levelek című művét, amelyben vallási és politikai szabadságért kiált. Ezt hazájában úgy értelmezték, mint a francia politikai rendszer kritikáját, és támadást az egyház ellen. A könyvet elítélték, példányait lefoglalták és elégették, a szerző ellen pedig végzést hoztak, és nyomozni kezdtek utána. Voltaire azonban ekkor már biztonságban volt, a független Lotaringia hercegségben tartózkodott, Émilie du Châtelet márkiné társaságában. Intim viszony formálódott közöttük, és Voltaire a Franciaország és Lotaringia határán fekvő Cirey várába költözött.

Cirey

Cirey biztonságos és kényelmes menedéket nyújtott számára az irodalmi foglalatosság összes lehetőségével. Első irodalmi munkái, amelyek itt születtek, a Discours en vers sur l’Homme, Aizire színjátéka és a L’Enfant prodigue volt (1736).

Noha nem volt rá engedélye, hogy visszatérjen Párizsba, ez 1735 márciusától többször is megtörtént. 1736-tól levelezésbe fogott a porosz trónörökössel, a majdani II. Frigyessel, akinek megbízásából később Berlinbe is ellátogatott. Le Mondain című verse miatt azonban ekkor ismét bajba került, és egy rövid időre Brüsszelbe utazott. Három hónapot töltött az országban, majd 1737 márciusában visszatért Cirey-be, és fizikai kísérletekkel, valamint a környék fő iparának számító vasérckutatással elfoglalva magát, folytatta az írást. Ekkor készült a Newton filozófiájának alapelemei, amit Madame du Châtelet-vel közösen írt (1738).

1739-től éveken át Cirey, Párizs és Brüsszel között ingázott, ahol Du Châtelet számára jogi ügyeket intézett. 1740 szeptemberében személyesen is találkozott az akkor már porosz király Nagy Frigyessel, három hónappal később hosszabb látogatást is tett nála. 1741-ben készült el két színdarabja, a Mérope és a Mahomet, amelyeket Párizsban több hónapos késéssel, 1742 augusztusában és 1743-ban mutattak be, utóbbit sikere ellenére később be is tiltották.

Ez alatt az idő alatt készült az Tanulmány az erkölcsökről és a XIV. Lajos százada című történelmi munkái nagy része. Egykori iskolatársának, D’Argenson grófnak is köszönhetően ekkor ismét rengeteg munkája akadt a királyi udvar számára. Richelieu herceg és Madame de Pompadour is kegyeibe fogadta, aminek eredményeképpen udvari történésszé és kamarássá nevezték ki, ezáltal bizalmas társadalmi és gazdasági feladatokat látott el (1745). Ugyanebben az évben elkészült a Fontenoy csatát dicsőítő éneke, kitüntetést kapott XIV. Benedek pápától. Sikerei odáig vezettek, hogy 1746 tavaszán ő lett az első író Franciaországban, akit a Francia Akadémia tagjává választottak.

Udvari sikereinek láttán ellenfelei értelemszerűen haragra gerjedtek, valódi barátai nem lettek, és a kamarai tagság sem nyújtott kézzelfogható előnyöket. Nem is tartott sokáig, főleg, mert a rang és a kiváltságok megtartása mellett egy komoly összegért el lehetett adni. 1747-ben és 1748-ban még a király közelében tartózkodott, és megírta a La Prude című vígjátékot, valamint a Tragedie de Rome sauvée című tragédiát. 1749-ben váratlanul, szülés közben meghalt szerelme, Emilie du Châtelet.

Madame du Châtelet halála fordulópontot jelentett Voltaire életében. Nyugtalanná vált, nem érezte magát biztonságban, és amíg tovább írta a szatírákat (mint például a Zadig), azon gondolkodott, hogy menekülése után tizenöt évvel ismét letelepedik Párizsban.

Nagy Frigyes udvarában

Voltaire 1751-ben elfogadta II. Frigyes porosz király meghívását, és Berlinbe költözött. A király eleinte úgy viselkedett vele, mint vendéggel. Marasztalta, húszezer frankot adott neki egy évre, valamint további négyezret az unokahúgának, Madame Jenisnek, amennyiben odaköltözik és vezeti a háztartást a nagybátyjának. Voltaire ragaszkodott saját királya beleegyezéséhez, amit késedelem nélkül megkapott, de a franciák hazaárulóként tekintettek rá, és nem tartott sokáig, hogy keserűen megbánja hűtlenségét, noha poroszországi tartózkodása majdnem három évig tartott. Elképzelhetetlen volt, hogy Voltaire és Frigyes sokáig együtt maradjon. Voltaire nem volt elég szerény és alázatos, mint Frigyes többi kiemelkedő költője, nem volt elég illedelmes úriember ahhoz, hogy méltósággal és megfontoltan üljön a helyén, ellenben folyamatosan féltékeny volt olyan neves kortársaira, mint Pierre Louis Moreau de Maupertuis, valamint a fiatalabbakra és tapasztalatlanabbakra is, mint Baculard D’Arnaud. Nyugtalan volt és bohém, de ezalatt sikerült befejeznie a XIV. Lajos századát, és kidolgoznia a Filozófiai ábécé alapjait.

A Maupertuis ellen készült, az Histoire du docteur Akakia et du natif de Saint-Malo című gúnyirat megjelenése körül támadt botrány miatt Voltaire-t előbb Frankfurtban őrizetbe vették, ahonnan   Potsdamba menekült, majd Lipcsében tartózkodott egy ideig. Innen egy hónap múlva Gotha városába utazott, és május végén egy rövid időre visszatért Frankfurtba. Mivel porosz területen nem maradhatott, Franciaországba pedig nem térhetett vissza, tovább kellett menekülnie, és életének újabb szakasza kezdődött.

Száműzetésben

Frankfurtból előbb MainzbaMannheimbeStrasbourgba, majd Colmarba vitte útja. Ott azonban nem volt biztonságban, különösen miután 1754 januárjában egy korábban írt műve, a Tanulmány az erkölcsökről kalózkiadása megjelent. Annak reménye pedig, hogy Franciaországban letelepedésre kapjon engedélyt, végképp szertefoszlott. Szülőhazájából való kirekesztése ugyanakkor főként metaforikus volt, mivel ez valójában csak Párizsból és környékéről való kizárását jelentette. A nyáron Plombières-be utazott, majd a tél kezdetén Lyonba tett látogatást, végül december közepén Genfbe érkezett.

Nem tervezte, hogy a városban marad, de vásárolt egy házat a kapukon kívül, amely pont négy közigazgatási terület határán volt: Genf, Vaud kantonSzárd Királyság és Franciaország, míg más kantonok is viszonylag közel voltak. Házakat vásárolt ezeken a területeken is, hogy mindig legyen hova menekülnie a hirtelen viharok elől. Genfi házát a látogatók számára mindig nyitva tartotta, a közelben nyomdák is voltak, ezenkívül létrehozott egy magánszínházat, ahol mindig hódolhatott legnagyobb szenvedélyének: saját maga rendezhetett és játszhatott. Genfi tartózkodásával visszatért a levelezéshez (eleinte igen barátságos modorban) többek között Jean-Jacques Rousseau-val. 1755-ben Párizsban sikerrel mutatták be A kínai árva című darabját, a közismert La Pucelle szintén ebben az évben jelent meg. A mindenkit megdöbbentő lisszaboni földrengés okán elérkezettnek látta az időt a gondviselésben való hit kigúnyolására, ami előbb egy költeményben (1756), majd később fő művében, a Candide-ban is megjelent (1759).

Munkája vegyes fogadtatásra talált. Genfben törvény volt érvényben, amely alapján mindenféle színházi tevékenységet betiltottak. Már amikor magánelőadásokat tartott, Voltaire megszegte ezt a törvényt, de ezen túlmenően rendes színházat is szeretett volna építeni, ha Genfben nem is, de legalább Lausanne-ban. 1755 júliusában végül egy udvarias határozat született, amelyben felhívták figyelmét, hogy tartózkodjon darabjainak házi előadásától. Voltaire csalódott volt, de sosem volt az az ember, aki kudarcait csendben, válasz nélkül eltűrte volna. Megtorlásul felbujtotta Jean le Rond d’Alembert-t, hogy a készülő Encyclopédie-ban a „Genf” szócikk többek között a tilalomra való utalást is tartalmazza. Ennek nyomán született Lettre à D’Alembert sur les spectacles című ismert írása. Voltaire olyan helyet keresett, ahol vegyíthette Franciaország társadalmi szabadságát Genf politikai szabadságával, és végül megtalálta.

Ferney

1758 végén talált rá Ferney-re, a Genftől négy mérföldre található birtokra, amelynek egy része akkoriban Franciaországban, egy része Svájcban, egy része pedig Németországban terült el, így bármelyik hatóság zaklatta, átsétálhatott birtoka másik országhoz tartozó részébe. Ferney-ben vidéki úriember vált belőle, modern módon gazdálkodott, úgy ismerték Európában, mint „a ferney-i földesúr”. Ünnepségeket, színielőadásokat rendezett, főúri módon fogadta az ide sereglő arisztokraták, uralkodók, írók, művészek, filozófusok és más hírességek hódolatát. Irodalmi tevékenysége burjánzott, legtöbb idejét munkájának és szerteágazó levelezésének szentelte, aminek során újraéledt kapcsolata Frigyessel is.

Miután ezáltal viszonylag biztonságos helyzetbe került, ismét több időt szentelt a közügyeknek és kevesebbet a tagadás bonyolult trükkjeinek. Az Encyclopédie elleni támadások, amelynek maga is tekintélyes szerkesztője volt, és amelynek szerzői személyes barátai voltak, a l’infâme-re irányuló gúnyiratok zuhatagát váltották ki belőle. Ezek egy része Pompignan márkira és Palissotra, másik része Élie Catherine Fréronra irányult, aki veszélyes író és kiváló kritikus volt, ilyen minőségében rengetegszer kikezdte Voltaire-t a konzervatív oldalról.

Az egyházat továbbra is támadta, a vallásban az erkölcstelenséget és a butítás eszközét látta. Küzdött az igazságtalanság ellen, erre az időre esik harca az igazságtalanul elítélt Calas (1762), Sirven (1764) és La Barre lovag (1766) rehabilitálásáért. A felvilágosult államra irányuló vágyára példát is mutatott saját gazdaságában: könnyített jobbágyai sorsán, taníttatta őket, védte az érdekeiket.

83 évesen hősként ünnepelve tért vissza Párizsba, hogy megnézze utolsó színdarabja, az Irene bemutatását. Az utazás, az ünnepségek és a fogadások okozta izgalmak azonban túlzottan megterhelték szervezetét, ágyba fektették és még aznap, 1778május 30-án meghalt. Az egyházat ért kritikái miatt nem temethették egyházi földbe, ezért titokban egy kolostorban temették el, Champagne-ban. Csontjait 1791-ben ünnepségek keretében szállították át végső nyughelyére, a párizsi Panthéonba.

Örökség

 

Voltaire a francia burzsoáziát kicsinek és erőtlennek, az arisztokráciát élősködőnek és korruptnak, a közembereket érdektelennek és babonásnak, az egyházat a tized bevezetése óta a királysággal szemben csak egyensúlyozásra képes merev erőnek látta.

Bizalmatlan volt a demokráciával szemben, az szerinte csak a tömegek tudatlanságát terjeszti, s csak a filozófusok által szorgalmazott felvilágosult monarchia hozhatja el a változásokat, amelyek a király észszerű hatalmának fejlődését és Franciaország gazdagságát biztosíthatják a világban. Voltaire a változások kulcselemeként is alapvetően hitt a királyság intézményében.

Napjainkban legismertebb műve a Candide vagy az optimizmus című regénye (1759), amely Leibniz filozófiáját gúnyolja. A Candide cenzúra tárgya lett, ezért Voltaire nem hirdette nyíltan, hogy ez az ő műve.

Ugyancsak közismert híres aforizmáiról, mint például „Si Dieu n’existait pas, il faudrait l’inventer” („Ha Isten nem létezne, ki kellene találni”), ami egy 1768-as episztolában található, a sokat vitatott A három csaló című, ismeretlen szerzőként készített munkájában.

Voltaire-t ma Franciaországban úgy tisztelik és úgy emlékeznek rá, mint bátor gondolkodóra, aki egész életében fáradhatatlanul harcolt a polgári szabadságjogokért, a tisztességes eljárás jogáért és a vallásszabadságért, és aki leleplezte az ancien régime igazságtalanságait.

Portréja szerepelt az 1964 és 1973 között kibocsátott francia tízfrankos bankjegyen.

Ferney városát, ahol élete utolsó 20 évét töltötte, ma Ferney-Voltaire-nek hívják, egykori kastélyában múzeum működik. Könyvtára épen és sértetlenül megtekinthető az Orosz Nemzeti Könyvtárban, Szentpéterváron.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Voltaire

november 28, 2024 / Évfordulók

Selma Ottilia Lovisa Lagerlöf (Svédország, Mårbacka, 1858. november 20., – Mårbacka, 1940. március 16.) svéd írónő.

Nemzetközi sikert a Nils Holgersson csodálatos utazása Svédországon át című gyermekkönyvével ért el. Az első nő, aki irodalmi Nobel-díjban részesült. Az újromantika és az impresszionizmus képviselője.

Selma Lagerlöf 1858. november 20-án született a värmlandi Mårbackában (ejtsd: mórbakka), Nyugat-Svédországban. Édesapja, Erik Gustaf Lagerlöf nyugalmazott hadnagy és földbirtokos volt, édesanyja Louise Elisabeth Wallroth vagyonos filipstadi kereskedőcsaládból származott. Szülei mély evangélikus vallásossága Selma egész életére és író munkásságára is kihatott.

Apai nagyszülei, Daniel Lagerlöf katonai írnok és uradalmi intéző, és felesége Lisa Maja Wennerwik, szintén lelkészcsaládból származtak. A nagymama előtt Mårbackát három generáción át a család női tagjai örökölték, és mindegyikük lelkészhez ment feleségül. Apai nagyszüleinek történetét Selma Lagerlöf a Liljecronas Heimat című regényében örökítette meg.

A kis Selmát otthon tanították, így a többi gyerektől elszigetelten nőtt fel a családi birtokon. Nagyanyjától hallotta azokat a meséket és legendákat, amelyek később műveiben felbukkannak.

1885-től 1895-ig egy lányiskolában tanított. Ekkor fogott bele első regényébe, a Gösta Berling történetei (1891) című terjedelmes munkába (eredeti címe Gösta Berlings saga). A könyv először nem aratott nagy sikert, csak a dán fordítás 1893-as megjelenése után, Georg Brandes pozitív kritikájának hatására vált a svéd romantikus megújulás részévé.

1894-ben ismerkedett meg Sophie Elkan írónővel, akiben barátra és társra lelt. A fennmaradt levelezésük alapján kapcsolatuk szerelmi jellegű volt.

Miután 1895-ben felhagyott a tanítással, a Svéd Akadémia pénzügyi támogatása mellett minden idejét az írásnak szentelte. Sophie Elkannal közös szicíliai utazásai ihletésére született az Antikrisztus csodái (1897) című regénye.

1906-1907-ben megjelent a legnagyobb nemzetközi népszerűségnek örvendő ifjúsági könyve, a Nils Holgersson csodálatos utazása, melyben egy parányira összement kisfiú utazza be Svédországot vadludak hátán. A meseregény az író eredeti szándéka szerint – földrajz-tankönyv. Ebből a művéből később népszerű rajzfilmsorozat készült, melyet Magyarországon is vetítettek.

Selma Lagerlöf Nils Holgersson ifjúsági könyve legalább akkora siker volt a művelt világban, mint Rudyard Kipling 1894-ben írt A dzsungel könyve című regénye. Több mint negyven nyelvre lefordították Lagerlöf művét, Magyarországon is húsznál több kiadást ért meg.

1909-ben kapta a Nobel-díjat „magasrendű idealizmusa, élénk képzelete és szellemi érzékenysége elismeréséül”. A díjjal a Svéd Akadémia elismerte a Nils Holgersson meseregényben kifejezett mélyen morális gondolatot is: „inkább maradjak örökké törpe, mint hogy eláruljam a barátomat”. A Nobel-díjjal járó jutalomból visszavásárolta a családi birtokot, a szeretett Mårbackát, ahol született, s amely alkoholista apja adósságai miatt úszott el annak halála után.

Lagerlöf műveire jellemző a misztikum keveredése a valósággal, a meseszerű elemek megjelenése a realista környezetben. Lagerlöf világa a démonok és tündérek lakta Svédország.

A második világháború közeledtével Lagerlöf segített német értelmiségieket kimenekíteni Németországból a náci rémuralom elől. Amikor a Szovjetunió 1939-ben megtámadta Finnországot, Selma Lagerlöf a Nobel-díjjal járó aranyérmét elküldte a finn kormánynak azzal a szándékkal, hogy segítse őket a Szovjetunió elleni harcban. Bár a finn kormányt a gesztus mélyen meghatotta, az érmet visszaküldte az írónőnek.

Per Olov Enquist Képcsinálók című drámájában azt dolgozta fel, miképp hatott Lagerlöf életére és munkájára apja alkoholizmusa. A dráma színpadi- (1998) és tévéfilmváltozatát (2000) is Ingmar Bergman rendezte.

Élete utolsó évtizedeiben megírta dokumentumértékű három vaskos könyvet kitevő memoár köteteit. 81 évesen, otthonában érte a halál.

*

https://hu.wikipedia.org/wiki/Selma_Lagerl%C3%B6f

november 28, 2024 / Évfordulók

ÁBRÁNYI EMIL

KÓBOR LANTOS AZ UDVARONC
ELŐTT.

– 1879. –

„Jer udvarunkba!… Fényes ünnepélyen
Szabunk dalodnak árt.
Hogy illik az, hogy nyomorogva éljen
Ily édes szavu bárd?”
– „”Míg él a földön egy boldog szegény,
Ki ért kacajhoz, csókhoz
S remélni tud: nem vágyom addig én
Boldogtalan nagyokhoz…! -„” „Nyarunk haldoklik. Nézz csak szét!… A pástot
Hervasztja már az ősz.
Ruhád mily vékony!… Kapsz meleg palástot
Ha udvarunkba jősz.” –
– „”Míg egy szarvas lesz, mely vígan szökel
Magányos rengetegben
S búgó szelek sirámin szunnyad el:
Hogy tudtok hívni engem? -„” „Arany serleg vár! Rózsaágy! Tiéd a
Legízesebb falat!…
Dús hercegeknek, mint kegyelt poéta
Dalolsz ebéd alatt!…”
– „”Míg zöld fűben találhatok nyugalmat,
Patak, forrás üdít,
Míg lesz egy koldus, ki dalomra hallgat,
Ó kérlek, hagyj meg itt!…”” „Édenbe jutsz! – Fejed mámorba szédűl,
Annyi jutalmat kapsz ott!
Hóarcu hölgyek hófehér kezétűl
Nyersz kincset, rózsát, tapsot!…”
– „”Míg lesz egy árva, aki rejtve sír
Magányos bánatában,
Kinek dalom fájó sebére: ír,
E port tapodja lábam!…”” „De nincsen semmid! Foltos a ruhád!
Bolyongsz, mint egy kisértet!
Éhezve sorvadsz! – Őrült!… Jössz-e hát?
Hirnévre, rangra, – érted?!”
– „”Míg lesz kék mennybolt, messze láthatár,
Hűs erdők, vad hegyek…
Míg lesz a földön egy szabad madár -:
Szolgának nem megyek!…””

Ábrányi Emil (Szentgyörgyábrány, 1820. november 20. – Buda, 1850. április 7.) földbirtokos, politikus (miniszteri titkár és kormánybiztos); író-szerkesztő (szépíró, közíró, lapszerkesztő (Jövő c. lap), kritikus); Ábrányi Kornél zeneszerző bátyja, ifjabb Ábrányi Emil költő, újságíró nagybátyja, Ábrányi Lajos festőművész édesapja.

Apja lászló- és mikefalvi Eördögh Alajos, aki nevét 1843-ban Ábrányira változtatta, Gondos neveltetésben részesült apja, Ábrányi Alajos házánál, rendkívül gazdag és szellemileg inspiráló környezetben. Alapvető iskoláit Nagyváradon fejezte be.

Az Abrányi-dynastia, mint minden jóravaló dynastia, politikai szempontból tekintve, három részre oszlik. Ifj. Kornél konsevativ, Emil szélsőbaloldali a harmadik szükségszerűen a kettő között foglal helyet s a kormánypártot vallja kebléhez nőttnek.

” ( Kákay Aranyos: Még újabb fény és árnyékképek, 1878.)

Írói hajlamai korán kibontakoztak, már 19 éves korában költeményeket, regényeket, drámákat és esztétikai értekezéseket írt. 1840-ben meghalt a keresztapja, Pálffy József, a debreceni kerületi ítélőtábla elnöke, akitől nagy vagyont örökölt.

Ezután Ábrányi Pestre költözött, ahol jogi tanulmányokat folytatott, de mindeközben szépirodalommal is foglalkozott. 1848-ig felváltva hol Szentgyörgyábrányban, hol Nagyváradon és Pesten tartózkodott. Mint az ellenzéki Szabadelvű Párt híve, részt vett a megyei élet küzdelmeiben.

Sok írása jelent meg a Honderű és az Életképek című folyóiratokban. Megpróbálkozott drámák írásával is, de ezekből csak egy, az Omode Pál és családja címmel került színre, 1846-ban a Nemzeti Színházban. Az irodalmi életben ezzel a művével tűnt ki először. Elbeszéléseit sűrűn közölték a korabeli folyóiratok.

A sajtó felszabadulásának hírére rögtön feltűnést keltő nyílt levelet írt Jókai Mórhoz. Szemere Bertalan belügyminiszter hamarosan kinevezte őt titkárává, ezen minőségében az új országgyűlés házszabályait, működési tervezetét nagy részben ő dolgozta ki. A szabadságharc idején nemcsak Szemere titkára, hanem két ízben kormánybiztos is volt.

Kossuth Lajos Pesti Hírlapjának is munkatársa volt; 1848. december 1-jén megalapította, illetve szerkesztette a Jövő című radikális napilapot, melynek szerkesztője volt, s melyben a legszélsőbb baloldal híveinek kívánt szócsöve lenni. E lap azonban, melyből december 28-áig 32 szám jelent meg, Windischgrätznek Pestre történt bevonulása előtt megszűnt. A magyar kormány ugyanis Debrecenbe akarta áttenni székhelyét, s Ábrányit küldték előre, mint teljhatalmú biztost, hogy intézkedjék az országgyűlés és hivatalok elhelyezése felől. Debrecenből újra Pestre küldték őt Irányival, mint kormánybiztost. Itt tartózkodott az egész ostrom alatt.

Később visszatért Debrecenbe, de már ekkor a sok nyugtalanság, munka, gond folytonos ingerültség, roppant erőfeszítés megrongálta egészségét. Követni akarta ugyan a kormányt Szegedre is, de súlyosan megbetegedett, s emiatt kénytelen volt Nagyváradon maradni; itt feküdt betegen, míg a magyar kormány Aradra vonult.

A világosi fegyverletétel után édesapjához menekült, kinek közbenjárására, betegsége miatt menlevélhez jutott és így büntetlenséget kapott.

A forradalom után visszavonultan élt Ábrányban, míg feleségének – ki ez idő alatt egyetlen leányukkal Pesten tartózkodott – váratlan halála ki nem mozdította csendes elvonultságából. E gyászhír mélyen hatott lelkére, s a fővárosba sietett Kornél fivéréhez. Nem sokkal élte túl nejét, három havi betegeskedés után meghalt. Életének utolsó hónapjait tüdőbaja miatt teljes visszavonultságban töltötte.

Hegedüs Géza szerint olyan költő és újságíró volt, aki „a legforradalmibb szellemek közé tartozott”, rövid életművében egyesítette Victor Hugo színes romantikáját Petőfi népiességével, a forradalom idején fontos politikai és publicisztikai szerepe volt, s a bukás után csak azért mellőzték elfogatását, mert tüdőbajban haldoklott, s nemsokára meg is halt.

https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81br%C3%A1nyi_Emil_(politikus)

november 28, 2024 / Évfordulók

Lator László (TiszasásvárCsehszlovákia1927november 19. – Ispánk2023július 17.a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéista, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Édesapja a műszaki egyetemen végzett, az első világháború kitörésekor már csak a zárószigorlata hiányzott. Beregszászi gimnazistaként leventeként hadifogságba került, a breszt-litovszki hadifogolytáborból szabadulva 1945 karácsonyán talált családjára Makón. Érettségijét már ott szerezte. 1947–1951 között magyar–német szakon végez a Pázmány Péter Tudományegyetemen Budapesten, egy ideig Eötvös-kollégistaként, ahonnét 21 évesen Pándi Pál és Falus Róbert miatt kirúgták. 1950–1955 között a körmendi Kölcsey Gimnázium tanára. 1955-től az Európa Kiadó lektora, később főszerkesztője.

Versekkel a Magyarok és a Válasz című folyóiratokban jelentkezik először. A Kárpátaljai Kör elnöke, 1992-től alapító tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. Szerkesztőként vagy szereplőként rendszeresen megjelenik a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban1991-ben Mészöly DezsővelGyurkovics Tiborral és Lukácsy Sándorral elindították a Lyukasóra című műsort, amelyben szellemes játék segítségével ismertették meg a magyar irodalom elfeledett kincseit a közönséggel. Hosszú időn át szerkeszti az Unikornis Kiadó sorozatát, A magyar költészet kincsestárát. A Holmi 1989-es alapításától fogva a folyóirat szerkesztőbizottságának tagja.

Bár már az 1940-es évek második felében elkészül és megjelenésre vár egy kötete, első verseskönyve, a Sárangyal csak 1969-ben jelenik meg. Addig főleg műfordítóként van jelen a magyar irodalmi életben. Köteteket fordít Alekszandr BlokLermontovPaul Celan verseiből, válogatott műfordításait Kalandok, szenvedélyek címen adják ki. Számos antológiát szerkeszt, köztük a Gyönyörök sötét kútjait a világ- és a magyar irodalom erotikus verseiből. Összes versei 1997-ben jelennek meg.

Lator költészetét első pillantásra megkülönbözteti a kortárs magyar lírában szűkszavúsága és a kötött formákhoz való ragaszkodása. Domokos Mátyás azt írja erről a lírai hajlamról és törekvésről: „a Létezés egyetlen ősképletét akarja fölírni a halál fekete táblájára”. Ma már méltán elismert költő, de az 1960-as évek végén még fölfedezésszerűen hangoznak a pályatárs Fodor András szavai: „a feleslegéből alkotó művész vállalt puritanizmusáról, szikár biztonságáról”, hangzás és jelentés, ritmus és dikció, kép és gondolat tökéletes egybeolvadásáról, és arról, hogy verseiben a kifejezés „szinte szeizmográf-érzékenységgel követi a mondandó impulzusát”.

A hetvenes évektől a kilencvenes évekig hétfő esténként népszerű és nagy hatású műfordítási szemináriumot (valójában költői mesterkurzust) vezetett az ELTE bölcsészkarán. Tanítványai közé tartozott többek közt N. Kiss ZsuzsaFerencz GyőzőImre FlóraSzabó T. AnnaTóth KrisztinaBódis KrisztaImreh AndrásVörös IstvánLackfi JánosKemény IstvánKun ÁrpádKőrizs ImrePapp Gábor ZsigmondPayer Imre, Szabó Szilárd, Vadász Géza, Bartis AttilaBabarczy EszterSzlukovényi KatalinZsávolya Zoltán és Kappanyos András.

1955–1995 között Pór Judit műfordító házastársa, egy fiuk született. Élettársa Kárpáti Éva festőművész. Feleségével együtt szabadideje jelentős részét Ispánkon töltötte, ahol telket és házat vettek. Autodidakta gombászként szenvedélyesen érdeklődött a gombák iránt.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Lator_L%C3%A1szl%C3%B3

november 28, 2024 / Évfordulók

Schulek Frigyes (Pest1841november 19. – Balatonlelle1919szeptember 5.) építész, műegyetemi tanár, az MTA tagja. Schulek Vilmos szemészorvos bátyja, Schulek János építész apja, Reuss Endre mérnök nagyapja.

Schulek Frigyes felvidéki, szepességi családból származott. Édesanyja Zsigmondy Auguszta, édesapja Schulek Ágoston kereskedő, akkori értelemben véve közgazdász, Kossuth Lajos pénzügyminisztersége idején a minisztérium osztálytitkára. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Schulek Ágoston a kormánnyal együtt Debrecenbe tette át hivatali székhelyét, majd visszatért Pestre. Érintettsége okán a szabadságharc bukását követően nemkívánatos személlyé nyilvánították, és családjával együtt újból Debrecenbe költözött.

Életpályája

A gyermek Schulek Frigyes Orsován az újgörög iskolába járt, ahol elemi tanulmányait román, görög és francia nyelven kezdte. 1851-ben és 1852-ben Lőcsén tanult német nyelven. Apja a kereskedelmi kamara titkáraként Debrecenbe került, így a gimnázium öt osztályát itt végezte el. Itt szerette meg a reál tantárgyakat. Szenvedélyesen vonzódott a rajzművészethez. 1857-től a pesti főreáliskolában fejezte be tanulmányait.

Fiatal korától fogva tudatosan készült az építészeti pályára. Az iskolai szünidőkben kőműves-segédként helyezkedett el, hogy kitanulja mesterségének kézi művességét. Kőművesgyakorlati felkészültségéről bizonyítványt is kapott 1861-ben, a budai Polytechnikumban. Akadémiai tanulmányait Bécsben Eduard van der Nüllnél, majd Friedrich von Schmidtnek, a bécsi neogótikus városháza építőjének mesteriskolájában végezte, egyebek közt barátjával Steindl Imrével, az Országház későbbi tervezőjével egyetemben. Schmidt professzor ültette el benne a középkori építőművészet ismeretét, és szeretetét. 

1866-ban tanulmányútra indult. Párizsban, majd Itália-szerte, később ismét Bécsben tanulmányozta az építőművészet remekeit. Része volt a híres Wiener Bauhütte megalapításában, amely az akkori Bécs építészeti életének egyik központja lett, és amelynek a középkori műemlékeket ismertető és felvételeit tartalmazó kiadványaik nagy hírre tettek szert Európa szerte.

Közben a festészetben és rajzolásban is fejlesztette képességeit a bécsi Szépművészeti Akadémián, miközben művészettörténeti előadásokat hallgatott a bécsi Tudományegyetemen. 1867-ben a párizsi kiállításon nagy sikerrel szerepelt a regensburgi székesegyház felméréseiről készített rajzaival.

Bécsből, barátja Steindl Imre hívására érkezett Pestre, aki az akkori Lipót utcai új városháza tervezési munkáihoz vette maga mellé Schuleket. Még nem volt harmincéves sem, amikor végleg letelepedett Pesten, 1870-ben. Az ulmi székesegyház restaurációs munkáira szóló felkérést már visszautasította, mert tudását a hazai műemlékek megőrzésére kívánta fordítani.

1871-ben a Mintarajziskola tanára, majd a későbbi Képzőművészeti Főiskola, ún. Ékítményes és Építészeti tanszék rajztanára lett. Ott ahol Kelety GusztávSzékely Bertalan, és Lotz Károly festőművészek, valamint Izsó Miklós szobrászművész tanártársaként oktathatta a művésznövendékeket. 

1872-ben Henszlmann Imrének, a magyar művészettörténet nagy úttörőjének vezetése alatt létrejött Műemlékek Országos Bizottságának alapító tagja, építésze lett. E minőségében vált ő az ország első restaurátorává. Az ő tervei nyomán állították helyre egyebek mellett a visegrádi Salamon-tornyot, amelynek tervrajzait Bécsben is kiállították, és a nemzetközi zsűri művészeti érmével tüntettek ki. Számos vidéki templom helyreállítási terveit, vizsgálatát készítette el. Restauráló tevékenységének egyik legkimagaslóbb alkotása, az 1893-ban befejeződő, budavári Mátyás-templom helyreállítási munkálatai voltak.

1895-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd 1917-ben rendes tagjává választották. Steindl Imre halála után nevezték ki a Műegyetem professzorának. 1903 és 1911 között a középkori építészet tanára volt a budapesti Műegyetemen. 1913-ban nyugdíjazták, de kinevezett utód híján továbbra is tanított a Műegyetemen. Stílusa a historizmus volt, bizonyos eklektikus elemekkel. Testi – szellemi frissességét élete végéig megőrizte. Az utolsó éveinek javát Balatonlellén töltötte. Itt halt meg és temették el 1919. szeptember 5-én. Schulek Frigyes hamvait 1959-ben a visegrádi temetőbe helyezte át a család.

Házastársa Riecke Johanna (1850–1944) volt, akivel 1872. április 2-án Stuttgartban kelt egybe. Tíz gyermekük született, de közülük csak öten élték meg a felnőttkort; egy fiú és négy lány. Felesége 25 évvel élte túl, 1944. március 25-én hunyt el Budapesten, 94 éves korában.

Önálló munkái

 

A magas kort megért művész életútjához képest is feltűnő, hogy lehetőségeihez képest is mennyire kevés eredeti mű készült el, keze nyomán. Módja lett volna pedig számos megbízást vállalni, és elvégezni. De őt nem ragadta el a mohóság és nem vonzotta a hírnév sem. Anyagi értelembe vett sikerre sem vágyott, de nem is volt része benne. Szerény volt, de csak mint magánember, munkájában, művészetében magas követelményeket állított önmaga, és tanítványai elé. Középkori emlékeink elhanyagoltsága indította őt azok tanulmányozására és védelmére.

„Tettekre, áldozatokra van szükségünk, mert csak ezekkel tarthatjuk fenn a romlásnak, végpusztulásnak kitett műemlékeket” – írta Schulek visszaemlékezésében, és ő valóban tettekkel, áldozatokkal szentelte életét a múlt emlékeinek.

Schulek Frigyes mester teljesen egyedi alkotásai közül az első, az 1883-ban elkészült legérdekesebb a szegedi „kakasos” református templom, amely a mester elmélyedő, mégsem utánzó történeti érzékének egyik igen szép példája. A korában szokatlanul anyagszerű, tiszta téglaarchitektúra az észak-német gótika komoly, ünnepélyes egyszerűségét idézi fel bennünk. A kétkaréjos szentély kiképzés meglepő ugyan, de megfelel a protestáns liturgia szellemének. Sajátos műszaki megoldásként a torony nem a talajban gyökerezik, hanem a csillagbordás szentély boltozatára huszártoronyként telepedik rá, amely szervesen kapcsolódik a gerincvonal és a tetősíkok felületéhez. Schulek a templom mellé állítólag egy sudár jegenyét is tervezett, amelyet néhány évvel később el is ültettek, nagymértékben fokozta az épület harmonikus hatását. Hamarosan magassága azonban a kakasos toronnyal vetekedett, amikor egyszer csak kivágták. Mondják, amikor az építész Szegeden járva ezt megtudta, könnyek szöktek a szemébe.

Közismert műve a neoromán stílusban felépült Jánoshegyi-kilátó, amelynek környékén barátjával, Székely Bertalannal oly gyakorta sétálgatott.

A budai Mátyás-templom nagyszabású felújítási műveletek kapcsán került elő a Halászbástya terve, amelynek több lépcsőben elkészült épületegyüttese önálló építészeti alkotásai közül, élete főművének számít. A Halászbástya megépítése kapcsán elmondható, hogy a budai Várhegynek ezt az alapvetően és eredendően hadi célokat szolgáló területét Schulek úgy alakította át békés sétánnyá, és kilátó objektummá, hogy a Várhegy építészetileg, és városképileg elhanyagolt szakasza, a Várhegy egyik jelentőség teljes építészeti egységét alkossa a mögöttes és felújított Mátyás-templom egyberendezésével.

A pusztulóban lévő bástyafalnak még ép és hasznavehető szakaszait az újonnan létesített bástyafal tömegeivel egyetlen megszakíthatatlan, de arányosan tagolt tömegbe foglalta össze, úgy, hogy a régi falak merevségét fellazította, és támaszfalként is, városszépítő elemként is megfelelő bázist alkotott. A műhöz tartozó tereprendezés során alkalmazkodott a környezet adottságaihoz. Az a mód, ahogyan a bástyafalak alján lévő természetes alakban megmaradt régi, súlyosan nagy tömegű kőtömbből a bástyaalap kiemelkedik és lendületesen átnő a faragott kő részletekbe, s ahogyan a bástya a tömör kőtömegből felfelé magasodva egyre áttörtebbé, egyre könnyebbé válik, egészen a bástyával egy összképet alkotó templom csipketornyáig – az architektúra olyan nagyvonalúságáról tanúskodik, amely igazi mesterre vall. A részletek finomsága, kidolgozottsága a középkori céhmesterek műveinek áhítatos műgondjával és ízlésével vetekedik.

A Halászbástya – mint Budapest idegenforgalmának egyik leglátogatottabb objektuma – vonzását nemcsak a mű látványának, hanem a róla táruló csodálatos panorámának is köszönheti. A várhegyi sáncok kőfalán, ahol egykor ágyú dörgött, és csatazaj harsogott, ma békés látogatók ezrei gyönyörködnek a főváros és az épület nyújtotta szépségben, hála Schulek Frigyes nagyszerű építészeti képzelőerejének.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Schulek_Frigyes

november 28, 2024 / Évfordulók

„A fiatal Klauzál Gábor a gimnázium mind a hat évfolyamát a pesti piaristáknál végezte 1812 és 1818 között, eminens tanulóként. Egyetemi tanulmányai után 1824-ben tett ügyvédi vizsgát, és Csongrád megye törvényszéki ülnöke lett. A tehetséges fiatalember elismertsége gyorsan nőtt. Már 1827-ben országgyűlési követté választották, de ezt betegsége miatt nem fogadta el. Csak 1832-től lett Csongrád vármegye országgyűlési követe, és három nevezetes országgyűlésen, (1832-1836, 1839/1840, 1843/1844) a liberális ellenzék oszlopos tagjává, sőt 1843-1844-ben egyik vezetőjévé vált. 1844-ben lényegében visszavonult, politikai tevékenységét csak a forradalom kezdete után folytatta, mint a pesti közcsendi bizottmány tagja.

Az első felelős magyar Minisztérium földművelés-, ipar- és kereskedés osztályának minisztere volt 1848-ban. Miniszterként egyezkedő, mérsékelt politikát képviselt, fellépett a szélsőséges, az udvarral szakítani kívánó politika ellen, követelte, hogy Lamberg Ferenc Fülöp gróf gyilkosait vonják felelősségre. Egészségi állapotára hivatkozva a fegyveres harcok kezdetén visszavonult birtokára és gazdálkodott. Az 1850-es években Kistétényben vásárolt magának telket. 1861-ben és 1865-ben Deák Ferenc pártjának tagjaként, Szeged képviselőjeként részt vett az országgyűlésen.” (Wikipedia)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Klauz%C3%A1l_G%C3%A1bor

november 28, 2024 / Évfordulók

Perényi báró Perényi Zsigmond (Beregszász-Végardó, 1783. november 18. – Pest, 1849. október 24.) nagybirtokos, Ugocsa vármegye főispánja, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, a szabadságharc vértanúja.

A Perényi család Magyarország legrégibb főúri nemzetségei közé tartozik. Bár a három részre szakadt ország viszonyai között vagyonuk jelentős részét elvesztették, a 18. században még jómódú középbirtokos családnak számítottak. Zsigmond Beregszász-Végardón született, majd a kornak megfelelően az alapvető ismereteket házi tanítók révén sajátította el. A gimnáziumot a nagyszombati nemesi konviktus tagjaként végezte. Ezt követően tanulmányait Kassán folytatta, ahol a jogakadémián végzett, majd kötelező joggyakorlatát Pesten és Pozsonyban töltötte.

Pályája a reformkorban

1805-től Bereg vármegye főjegyzőjeként lépett a közéletbe. 1808-tól Ung vármegye országgyűlési követeként vett részt az országgyűléseken. Alapvetően a diétán a sérelmi ellenzékkel tartott. Ugyan 1814-ben alispánná választották, de rövidesen lemondott tisztségéről: közelebbről nem ismert okok miatt királyi biztos vizsgálódott iránta.

 Az 1820-as években juhtenyészete fejlesztésével igyekezett kihasználni a gyapjúkonjunktúrát, valamint timsógyárat hozott létre. A mezőgazdaság korszerűsítése iránti elkötelezettségét mutatja, hogy alapításától tagja volt az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek.

1825-től tért vissza a politikai közéletbe, a főrendi ellenzék egyik vezéralakja lett. Születési jogon részt vett az reformországgyűlések felsőtáblájának munkájában. 1825 és 1829 között Bereg vármegye első alispánja, majd elfogadja a Helytartótanács által felkínált állást és a katonaság ellátásával foglalkozó tartományi bizottság aligazgatója lett. Az 1831-es kolerajárvány idején királyi biztos a Galíciával szomszédos országrészben. 1834-től a legfelsőbb bírói fórum, a Hétszemélyes Tábla bírájává nevezték ki.

Az Akadémia 1835-ben igazgatósági taggá választotta, ugyanebben az évben ellenzéki szerepe ellenére Ugocsa vármegye főispánja lett. Bíróként részt vett Kossuth és Wesselényi perének fellebbviteli tárgyalásán. Wesselényi esetében felmentésre, Kossuth esetében az ítélet enyhítésére szavazott.

Az 1840-es évek országgyűlésein a mérsékelt főrendi ellenzék tagjának számított. Az örökváltság és a hűbéri viszonyok eltörléséért, a társadalmi reformokért harcolt, támogatta a Lánchíd építését. 1847-ben ott volt az Ellenzéki Nyilatkozat kiadását előkészítő tanácskozásokon.

Szerepe a forradalom és szabadságharc idején

Az első felelős magyar kormány megalakulása előtt az Ellenzéki Kör igazságügy-miniszternek javasolta, míg Batthyány Lajos felajánlotta számára a király személye körüli miniszterséget, de ő ezt nem vállalta.

1848 májusában miniszteri biztosként vett részt az uniót kimondó kolozsvári országgyűlésen. Visszatérése után V. Ferdinánd király az országgyűlés felsőházának másodelnökévé nevezte ki. Megalakulásától kezdve részt vett az Országos Honvédelmi Bizottmány ülésein, majd október 3-án hivatalosan is tagja lett. Ettől kezdve ő képviselte a legfőbb végrehajtó hatalmat gyakorló bizottmányt – a tulajdonképpeni kormányt – a felsőházban. Már eddig is kulcsszerepe volt a felsőház munkájában: az ő sürgetésére fogadták el augusztus végén a hadügyi és pénzügyi törvényjavaslatokat, majd a felsőházi elnök, Mailáth György Bécsbe történt távozása után ő vezette az üléseket.

December végén ő javasolta, hogy ne csak a kormány, hanem a működését legitimáló országgyűlés is költözzön Debrecenbe. Formailag továbbra is másodelnök maradt, azonban Majláth távollétében az ideiglenes fővárosban az összes felsőházi ülést Perényi Zsigmond vezette. 1849. április 14-én, a trónfosztás kimondásakor a debreceni nagytemplomban a képviselőház elnökével Almásy Pállal együtt elnökölt a tanácskozáson. Sőt, azon egyértelműen a függetlenség kimondása mellett foglalt állást. A függetlenségi nyilatkozatot sietve hagyatta jóvá a felsőházzal és a lehető leggyorsabban Almásyval együtt hitelesítette.

Neve a kormányalakítás kapcsán is többször felmerült, azonban Kossuth Lajos mint kormányzó elnök 1849. május 29-étől a Hészemélyes Törvényszék elnökévé nevezte ki (e tisztét 1849. augusztus 11-éig töltötte be). A felsőház utolsó ülésére – Perényi elnökletével – 1849. május 31-én került sor Debrecenben, Pesten és Szegeden már nem sikerült elegendő tagot összehívni. Mindvégig kitartott az országgyűlés és a kormány mellett, így ő is Aradra vonult.

A világosi fegyverletétel után, augusztus 16-án a világosi Bohus-kastélyban Duschek Ferenc pénzügyminiszterrel együtt tartóztatták le a császári hatóságok. Tárgyalása alatt a függetlenségi nyilatkozattal való azonosulását és az egész szabadságharcban betöltött szerepét öntudatosan vállalta. Október 24-én Szacsvay Imre képviselőházi jegyzővel és Csernus Menyhért miniszteri tanácsossal együtt végezték ki a pesti Újépület mellett.

Emlékezete

Nagyszőlősön (Kárpátalja) a volt Ugocsa megyei vármegyeháza ma a magyar tannyelvű Perényi Zsigmond Középiskolának ad otthont. Az épület előtt áll Perényi Zsigmond 1906-ban készült szobra, Székely Ernő alkotása. (A szobor eredetileg a város főterén állt.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Per%C3%A9nyi_Zsigmond_(ugocsai_f%C5%91isp%C3%A1n)

november 28, 2024 / Évfordulók

„1827-ben találkozott Joseph Niépce-szel, aki szintén a fényképezőgép feltalálásán dolgozott. Rá két évre társultak. Niepce 1833-ban meghalt. Daguerre-nek egyedül 1837-re sikerült kifejlesztenie az azóta róla elnevezett a dagerrotípiát, egy évvel később elkészítette a világ első embert ábrázoló fotográfiáját, a Boulevard du Temple-t. 1839-ben hozta nyilvánosságra találmányát, de nem szabadalmaztatta. Ezért cserébe a francia kormány élete végéig járadékot fizetett neki, és Niépce fiának is.”

„A munka oroszlánrészét Niépce oldotta meg, Daguerre csak kis részben járult a sikerhez, de mivel Niépce 1833-ban meghalt, a közöttük fennálló együttműködési szerződést Daguerre Niépce fiával újrakötötte, amelyben már 60-40% arányban a maga javára billentette a találmány tulajdonrészét, valamint az eljárást saját magáról dagerrotípiának (Daguerréotype) nevezte el. Az Országos Műszaki Múzeum gyűjteményében található egy 1839-es dagerrotípia, amelyet Daguerre készített és ajándékozott gróf Apponyi Antalnak, az Osztrák–Magyar Monarchia párizsi követének, a felfedezés bizonyítására….Magyarországon 1840. augusztus 29-én készülhetett az első dagerrotípia fotó…”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Dagerrot%C3%ADpia