Jean de Saint Exupéry vikomt és Marie Boyer de Fonscolombe harmadik gyermekeként született, egy régi vidéki nemesi családban. Őseik, a középkorban birtokolták az akvitániai Saint-Exupéry falut, ami ma Gironde megyében van, és innen származik elnevezésük is.
Miután az előkészítő iskolában megbukott a záróvizsgán, az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, hogy építészetet tanuljon. 1921-ben megkezdte katonai szolgálatát, és Strasbourgba küldték pilótakiképzésre. A következő évben megszerezte a pilótaengedélyt, és áthelyeztette magát a légierőhöz.
Eljegyzést is kötött egy fiatal, nemesi származású hölggyel, Louise Lévêque de Vilmorinnal, akinek szintúgy voltak írói ambíciói. A menyasszony és annak családja tiltakozása miatt kilépett a hadseregből, Párizsban telepedett le, és irodai munkát végzett. 1926-ban ismét repülni kezdett, amikor a Vilmorin lánnyal zátonyra futott a kapcsolata, és felbontották az eljegyzést.
A nemzetközi postajáratok egyik úttörője volt abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még kezdetleges volt, és a pilóták inkább az ösztöneikre hagyatkozva repültek. Később az író arra panaszkodott, hogy azok, akik a sokkal fejlettebb légierőnél repültek, inkább könyvelőkhöz, semmint pilótákhoz hasonlítanak. A Toulouse és Dakar közötti postajáraton dolgozott.
Első meséje, a L’Aviateur (A pilóta) a Le Navire d’argent c. lapban jelent meg. 1928-ban adta ki első könyvét Courrier Sud (A déli futárgép – Postajárat délről) címen. Átkerült a Casablanca–Dakar útvonalra, majd a Cape Juby repülőtér igazgatója lett a Nyugat-Szaharában. 1929-ben Dél-Amerikába költözött, ahol az Aeroposta Argentina Company igazgatójává nevezték ki.
1931-ben jelent meg a Vol de Nuit (Éjszakai repülés), amellyel elnyerte a Femina-díjat.
1931-ben feleségül vette Consuelo Suncín Sandoval Zeceñát, az egyszer elvált, egyszer pedig megözvegyült salvadori írónőt. Hamar beleszeretett a nyughatatlan természetű ifjú hölgybe, aki egyúttal nagyon bohém volt és fogékony a művészetekre. Saint-Exupérynek ő lett a múzsája és egyúttal szorongásainak forrása is. Házasságukat április 22-én kötötték, azonban mindkét fél családja igen rosszallta, mindannyian a másik szeszélyeit és zavaros ügyeit kifogásolták. Saint-Exupéry igyekezett mindenben a felesége kedvében járni, mondhatni egészen elkényeztette. Mindketten kezdeményeztek házasságon kívüli viszonyokat, de ennek oka többek között az volt, hogy a férfi gyakran repült, sokat volt távol, mivel postai küldeményeket szállított, s ez a szenvedélyes és romantikus lelkű Consuelónak nehezére esett. Antoine sem tudta jól viselni felesége hiányát, két nővel való viszonya is említést érdemel, amelyeket írásaiban be is ismer: az egyik, a férjes Hélène de Vogüé-vel (szül. Jaunez), akit Nellynek nevezett leveleiben, illetve egy Madame de B. nevezetű hölggyel, akinek személyét az író sem tisztázta emlékirataiban.
A második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A háború alatt először a francia felderítőknél szolgált. Később New Yorkba szökött, és 1942-ben egy darabig Québecben lakott. Egy idő után visszatért Európába, hogy Franciaország felszabadításáért harcoljon.
ELTŰNÉSE ÉS HALÁLA
44 éves korában, visszavonulása előtt még egy utolsó küldetést vállalt: adatokat kellett gyűjtenie egy Rhône-völgyi német alakulatról. 1944. július 31-én éjjel indult el, de soha nem tért vissza. Augusztus 1-jén délben egy asszony állítólag egy szerencsétlenül járt repülőgépet látott a Carqueiranne-öböl közelében. Néhány nappal később találtak egy francia egyenruhát viselő holttestet, akit szeptemberben Carqueiranne-ban temettek el.
1998-ban egy halász Marseille-től délre, Riou szigete mellett talált valamit az óceánban, amit Saint-Exupéry ezüst karláncának véltek. Először tévesnek minősítették a hírt, de később bebizonyosodott, hogy a lánc tényleg az íróé volt: rá volt vésve a felesége és a kiadója neve.
2008 márciusában közzétették, hogy egy Luc Vanrell nevű búvár, aki 2000-ben megtalálta Saint-Exupéry gépének roncsait, hatévi munkával kiderítette, hogy Horst Rippert egykori német vadászpilóta, a ZDF későbbi népszerű sportriportere lőtte le annak idején az író repülőgépét. Az akkor 88 éves német is csak ekkor értesült arról, hogy ki ült a gépen, és sajnálkozását fejezte ki. Ennek azonban teljesen ellentmondanak a német légierő feljegyzései, mivel 1944. július 31-ei dátummal a mediterrán térségben semmilyen repülőgépet nem lőttek le. Ráadásul egy másik német veterán, Robert Heichele is azt vallotta, hogy ő lőtte le Saint-Exupéry repülőgépét.
2000-ben Marseille partjainál megtalálták és 2003 októberében ki is emelték Saint-Exupéry repülőgépének maradványait. 2004. április 7-én egy francia kutatócsoport igazolta, hogy az a Lockheed P–38-roncs, amellyel az író repült. Mivel valószínűtlenek maradtak Heichele és Rippert állításai, ugyanakkor a repülőgépen egyáltalán nem volt fegyver okozta találat nyoma, ezért nem tudták továbbra sem tisztázni a baleset okát. Csak annyi volt bizonyos, hogy Carqueiranne temetőjében tényleg az író holttestét helyezték örök nyugalomra. Egyesek valószínűnek tartják, hogy a szerencsétlenséget műszaki hiba okozta. Néhányan viszont úgy vélték, hogy Saint-Exupéry öngyilkosságot követett el, mivel ebben az időszakban alkoholizmussal és depresszióval küszködött. Saint-Exupéry 1944-ben bírálni kezdte Charles de Gaulle-t, mire a de Gaulle-pártiak német kollaborációval kezdték gyanúsítani, emiatt többeket szembefordítottak vele. Az árulás vádja lelkileg nagyon megviselte az írót.
A másik alternatíva Saint-Exupéry egészségi állapota. 43 évesen továbbra is folytatta a katonai szolgálatot, noha a katonai szabályzat ebben a korban már nem tette volna lehetővé a bevetését. Dohányosként is szívproblémái adódtak több alkalommal, nem kizárt tehát az sem, hogy repülés közben rosszul lett, ez pedig elvezetett a tragédiához.
Epilógus
Eltűnése előtt Consuelo és Antoine egy közös emlékiratot állított össze A rózsa története címmel. A kéziratot egy kis ládikó őrizte otthonukban, amelyet csak 1979-ben fedeztek fel, Consuelo halála után nem sokkal, a padlás egyik sarkában. 2000-ben publikálták és azóta több mint 16 nyelvre lefordították.
Jean-Jacques Rousseau (Genf, 1712. június 28. – Ermenonville, Francia Királyság, 1778. július 2.), svájci francia felvilágosodás kori filozófus, író és zeneszerző. Politikai eszméi hatást gyakoroltak a nagy francia forradalomra és az utókorra egyaránt. Radikális és forradalmi munkássága főművének, A társadalmi szerződésnek egyik legismertebb sorával is jellemezhető: „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel.”
A megözvegyült (apja) órásmester sajátos módon nevelte a fiát: a Vallomásokban olvashatjuk, hogy éjszakákon át olvasták – részben az édesanyjától maradt regényeket, részben klasszikus görög-római regéket, történetírókat. Az ifjú Rousseau-ra különös hatást gyakorolt Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című műve, melynek példatára az érett morálfilozófus számára is forrás volt.
Rousseau tízéves volt, amikor apjának el kellett menekülnie Genfből: polgári öntudatból párbajra hívott ki egy nemes kapitányt, melynek következményeként száműzték. Elhagyta Genfet és Torinóba ment, ahol koszt és kvártély fejében katolizált.
A katolikus kollégiumból a katekizmus elsajátításával és némi homoszexuális erőszak tapasztalatával került Madame Warensnak, a frissen katolizált ifjak pártfogójának a házába. Madame Warens – Rousseau leírása szerint – szép és fiatalos özvegy hírében állott, aki nem idegenkedett a hozzákerülő fiatalemberek (akár kertész, akár inas) testi közeledésétől. Rousseau a nálánál jóval idősebb Madame Warenssal, 1740-ig folytatott szerelmi viszonyt. E tíz esztendő alatt tanulta ki a zenetanárság, kottaírás mesterségét, valamint végigolvasta a 17–18. század ismert filozófusait: John Locke, Malebranche, Leibniz, Descartes, Voltaire, Fontenelle műveit.
1741-ben Rousseau Párizsba ment. „Jogos panaszaim hiábavalósága a méltatlankodás csíráját hagyta a lelkemben ostoba állami intézmények ellen, amelyek az igazi közjót és a valódi igazságot mindig feláldozzák valami látszólagos, de valójában mindent leromboló rendnek, amely egyebet sem tesz, csak a közhatalom segítségével szentesíti a gyengék elnyomását és az erősek igazságtalanságát.”
Ugyanekkor ismerkedett meg Thérèse Levasseur nevű szobalánnyal, akivel – számos félrelépés közepette – élete végéig együtt élt. Öt közös gyermekük született, akiket kivétel nélkül lelencházba adtak. Thérèse állítólag nagyon csúnya lány volt, emellett sem írni, sem olvasni nem tudott, Rousseau pedig a vallomásokban azt írta, hogy soha nem is volt szerelmes belé. Kapcsolatuk alatt Thérèse rákapott az ivásra és gyakran megcsalta Rousseau-t. Bár soha nem házasodtak össze, Rousseau úgy bánt vele, mint hitvesével; előkelő ismerőseitől is elvárta, hogy megismerjék és elfogadják Thérèse-t.
Rousseau alapvető különbséget látott a társadalom és az emberi természet között. Szerinte az ember természetből fakadóan jó, de a társadalom elrontja. A társadalmat mesterségesnek látta és úgy tartotta, hogy a társadalom fejlődése az emberi jólét ellen hat, különös tekintettel a társadalmi egymásrautaltságra.
Rousseau egyik legfontosabb munkája A társadalmi szerződés, amely meghúzza a törvényes politikai hatalom határvonalait. Megjelenése után szinte azonnal az elvont politikai gondolkodás egyik legnagyobb hatású munkájává vált.
Egyik korábbi munkájában, az „Értekezés az egyenlőtlenségről” című műben Rousseau megállapította, hogy a természet állama jog és erkölcs nélkül érzéketlenné és torzzá válik, amely ponton az emberiség vagy jogi intézményeket teremt vagy elpusztul. A természeti törvények elkorcsosulása során az emberek gyakran versenybe bocsátkoznak társaikkal, míg növekvő mértékben függővé is válnak tőlük. Ez a kettős nyomás egyszerre fenyegeti túlélésüket és szabadságukat.
Rousseau szerint ugyanakkor a társadalmi szerződésben foglalt összefogással és a természetes jogok követelésének megszüntetésével az egyének egyszerre megvédhetik magukat és szabadok is maradhatnak. Állítása szerint ez az általános akarat tekintélyének való behódolás eredménye, ami az egyén számára lehetővé teszi, hogy ne játsszon alárendelt szerepet mások szándékának, egyúttal biztosítja, hogy mégis engedelmeskedjen, mert mindannyian beleszólhatnak a törvénykezésbe.
Rousseau ezt úgy valósítaná meg, hogy élesen megkülönbözteti a szuverenitást a kormánytól, amit az általános akarat befogadása és érvényesítése mozgat, de a polgárok egy kisebb csoportjából tevődik össze. A szuverenitásnak a nép kezében kellene lennie, azt képviselőgyűléseken kellene gyakorolnia, így a hatalom valóban a népet képviselné, tőlük függene, bármikor visszahívhatnák választott vezetőiket.
Rousseau javaslatai utópikusak, hiszen kétséges, hogy a polgárok valóban tudnák-e egyszerre érvényesíteni a közakaratot, egyúttal biztosítani az egyén függetlenségét. Máshol ellentmondásos az elmélet, egyszerre ad jogokat a népnek a felkelésre és a hatalomnak, hogy a közakarat nevében terrort alkalmazzon polgáraival szemben, ha azok ellenszegülnek. A Jakobinus diktatúra idején kísérletet tettek rá, de vita tárgyát képezi, hogy Rousseau ideális állama valóban működne-e egy nagyobb társadalomban.
Az oktatásról alkotott nézeteit Rousseau a saját magáról mintázott Emilnevű fiú növekedését végigkísérő, félig kitalált művében foglalja össze. A fiút vidéki környezetbe helyezi, ahol szerinte az emberek természetesebben viselkednek, mint a városban, ahol testileg és szellemileg csak rossz tulajdonságokat lehet tanulni. Az oktatás célja Rousseau szerint az életre való nevelés, amit egy nevelő úgy tud teljesíteni, hogy rámutat a helyes útra.
Szerinte a gyermek növekedése három szakaszra bomlik, melyek közül az első 12 éves korig tart, amikor a tervezés és az összetett gondolkodás még nem alakul ki és a gyermek ösztönei szerint él, mint az állatok. A második 12-től 15 éves korig tart, amikor az okság kezd kifejlődni, majd a harmadik szakasz 15 éves kortól kezdődik, amikor a gyerek felnőtté válik. Ekkor Emil talál egy fiatal nőt, aki kiegészíti őt.
A könyv Rousseau egészséges életről alkotott eszményén alapul, miszerint a fiúnak ki kell dolgoznia társadalmi ösztöneit, és meg kell ismernie a csapongó egyénieskedés nagyvárosi útjait. Fontosnak tartotta az apa szerepét a nevelésben – nézeteinek viszont ellentmond, hogy öt saját gyermekét lelencházba adta, lemondva a nevelésükről.
Rousseau a különböző politikai irányvonalak ideális referenciájává vált. Szinte minden forradalmár hivatkozott a Rousseau-i gondolatokra (Maximilien de Robespierre, Manon Roland, sőt Charlotte Corday is Rousseau csodálója volt). A kommunista Gracchus Babeufre is nagy hatást tett filozófiája.
Rousseau nézetei hatottak a francia forradalomra, a nép a szuverenitását inkább képviselők útján gyakorolta, mint közvetlenül. Rousseau vitatta, hogy a szabadság, az egyenlőség és az igazságosság biztosítása az államon belül a többségi akaratra való tekintet nélkül jöjjön létre (ld. demokrácia).
Rousseau egyike volt azoknak, akik komolyan támadták a magántulajdon intézményét, emiatt gyakran tartják a szocializmus előfutárának is. Az Értekezés a politikai gazdaságtanról és A Korzikai alkotmány tervezete c. műveiben javaslatokat tett arra, hogy ne alakulhassanak ki túl nagy vagyoni különbségek. A 20. századi szocalista országokban megvalósították a filozófusnak ezt a gondolatát. Rousseau nem azt követelte, hogy minden ember egyenlő mértékben részesüljön a közösség vagyonából, hanem azt, hogy korlátozzák a pénz politikát befolyásoló hatalmát, és így megakadályozhatják, hogy a demokrácia plutokráciává degenerálódjon. A szabadság nevében szólalt fel Rousseau a gazdagok uralma és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen.
Rousseau eszméi az oktatásról hatást gyakoroltak a modern oktatási elméletekre. Az Emile-ben megkülönbözteti az egészséges és a „haszontalan” béna gyerekeket. Szerinte csak egészséges gyerek lehet bármilyen oktatás jutalmazott tárgya. Elenyészőnek tartja a könyvolvasás fontosságát és javasolja, hogy a helyes érzelmeket az értelem kialakulása előtt meg kell tanítani a gyereknek. A tanulásban különös hangsúlyt helyez a tapasztalásra.
Fő műveiben Rousseau a természetet a vadember államaként azonosítja. Később a természetet a folyamat spontaneitásának felismeréséhez használja, melynek során az ember énközpontú, ösztön alapú szerepét kiépíti a világban. A természet ezáltal az ember jellemében belsőséget és becsületességet fejez ki ellentétben a társadalom által az előremutató felszabadítás nevében hidegszívű brutalitással hozzátett bebörtönzéssel és rabszolgasággal.
Ennélfogva a természetbe való visszatérés jelenti azt, hogy az ember természeti folyamatok hatalma alá kerül, kívül a társadalom elnyomó kötelékeitől és a civilizáció előítéleteitől. Ez a gondolat tette Rousseau-t a felvilágosodás és a romanticizmus egyik fontos személyiségévé.
Feltehetően ő volt az első magyar, aki körbeutazta a Földet.
A világon elsőként jutott Oroszországból a Karakorumon és Himaláján át Indiába.
Görgényszentimrei primor Berzenczey László (Kolozsvár, 1820. június 26. – Budapest, 1884. november 14.) politikus, az 1848–49-es szabadságharcban kormánybiztos, utazó, őshazakutató.
Jómódú nemesi családban született. Székelyudvarhelyen végzett jogi tanulmányok után, 1840-ben Marosvásárhelyen táblai írnokként lépett állami szolgálatba. Lelkes híve volt az erdélyi politikai és társadalmi változásoknak, elsősorban a székelyföldi jobbágyság felszabadításának és Erdély Magyarországgal való uniójának. Az 1847-es rendi országgyűlésen Marosszék követeként, majd az első népképviseleti országgyűlésen Marosszék választott képviselőjeként vett részt.
Kossuth kormánybiztosaként
Az országgyűlésen Kossuth Lajos politikájának lelkes támogatója volt és többször szót emelt a székelyek érdekében, ezért 1848. augusztus 17-én Kossuth Lajos székelyföldi kormánybiztossá nevezte ki és egy székely könnyűlovas-sereg toborzásával bízta meg. Berzenczey László katonai tanácsadója, Gál Sándor lett. Az ő és zabolai Mikes Kelemen közreműködésével megszervezte a Kossuth-huszároknak nevezett lovascsapatot. Végül a 15. huszárezred néven szerepelt.
Az őszi erdélyi események hatására október 1-jén székely nemzetgyűlést hívott össze Agyagfalvára, amelyen október 16-án hatvanezer székely jelent meg. A gyűlésen – többségében Berzenczey javaslatára – számos nagy jelentőségű döntés született, többek között ennek nyomán alakult meg október 20-án Sombory Sándor ezredes vezetésével az önálló székely haderő, amely a magyar szabadságharc mellett fogott fegyvert.
A világosi fegyverletétel után
A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosott, majd külföldre szökött és csatlakozott Kossuth Lajoshoz. Távollétében a császári hadbíróság halálra ítélte és jelképesen fel is akasztották.
1851-ben Kossuthtal együtt az Amerikai Egyesült Államokba utazott, majd az amerikai magyarok segítségével San Franciscon keresztül Kelet-Ázsiába ment. Célja a magyarok őshazájának és az Ázsiában élő magyarokkal rokon népek felkutatása volt. Berzenczey nagyapja Kőrösi Csoma Sándor egyik támogatója volt, innen eredt a magyarok őshazája iránti érdeklődése, előképzettség nélkül és hiányos nyelvtudással azonban nem tudott eredményt elérni. Hongkongban hallott egy Tibetben élő lovasnomád népről, akikről feltételezte, hogy rokonságban állnak a magyarsággal. Tervezett tibeti utazását azonban a kínai hatóságok megtiltották, így Bombayba, onnan Londonba, majd Jersey szigetére utazott.
1853-ban a törökök oldalán részt vett a krími háborúban, majd Burszában telepedett le. 1862-ben hazatért, és az osztrák hatóságok Klagenfurtba internálták. A kiegyezés után ismét országgyűlési képviselő lett, de hamar kiábrándult a politikából és 1873-ban ismét ázsiai útra indult. Rendkívüli nélkülözések között utazott Szentpétervárra, az Uralon át Szibériába, majd onnan Indiába
Halála
Indiai útjának célját második utazásakor sem sikerült elérnie, rövidesen hazatért. Kudarcai következtében súlyos beteg lett, elméje elborult, ebben szerepet játszottak családi és anyagi gondjai is. Élete hátralévő részében hosszú időt töltött a lipótmezei elmegyógyintézetben.
Nemzetközi tekintélyű, magyar természetkutató, zoológus (ornitológus, ichtiológus), néprajzkutató, régész és politikus.
A természettudomány érdekében végzett munkássága elismerésre méltó, politikusi tevékenysége jelentős, és mindezek mellett az igényes ismeretterjesztés egyik magyarországi megteremtője volt. Sokoldalúsága előtt tisztelegve az utolsó magyar polihisztornak és a madarak atyjának is nevezték. Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Herman”.
…
Nem volt diplomája, de önszorgalmának köszönhetően korának egyik jelentős természettudósa és a kiegyezés utáni magyar politikai élet fontos közszereplője.
Az autodidakta tudós gyűjtőmunkái mellett rengeteget tanult és eredményeit rendszeresen közzétette. Talán legnépszerűbb műve A madarak hasznáról és káráról című könyv, amely rövid idő alatt több kiadást is megért, további jelentős művei A magyar halászat könyve I–II. és a Magyarország pók-faunája I–III. kötetek.
Újságíróként és országgyűlési képviselőként a polgári haladás útján járt, és Kossuth Lajos eszmei világát követte. Élete végéig Kossuth Lajos híve maradt, akit később többször meglátogatott torinói száműzetésében.
Politikusként is szót emelt a természettudományi ismeretek terjesztéséért, mert elvei szerint a természetben felismert harmónia segíthet jobbá tenni a társadalmat.
Nevéhez fűződik a magyar őskőkorszak-kutatás és a magyar tudományos barlangkutatás megindítása, mivel a miskolcon talált szakócák alapján ő állította elsőként, hogy éltek ősemberek Magyarország területén.
Termékeny természetrajzi írói munkássága mellett mint tudományszervező is jeleskedett, hiszen 1877-ben alapította, és tíz évig szerkesztette a Természettudományi Füzeteket, továbbá 1893-ban alapította és haláláig szerkesztette a ma is megjelenő Aquila madártani folyóiratot.
Közzétett tanulmányai közül több mind a mai napig forrásként is használható. A Magyar Ornitológiai Központ alapító igazgatója, a Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, majd később elnöke.
…
Munkásságával hazai ismertsége mellett nemzetközi hírnevet is szerzett és 1900-BAN MEGKAPTA a FRANCIA BECSÜLETRENDET.
Az 1880-as évektől kezdett behatóbban foglalkozni a tudományos madártannal, az ornitológiával. ….
A madárvonulások megfigyelését még az Erdélyi Múzeum munkatársaként kezdte. Ehhez adott nagy segítséget az, hogy Cornelius Mortensen dán ornitológus 1899-ben bevezette a madárgyűrűzést. A Magyar Ornitológiai Központ munkatársai 1908-ban a világon harmadikként kezdtek el szervezett gyűrűzéseket végezni.
…
POLITIKAI SZEREPVÁLLALÁSA
Kolozsváron lett először a politikai élet fontos szereplője. Akkoriban többször előfordult, hogy a kolozsváriak a kormánypárt ellen tüntetéseken adtak hangot nemtetszésüknek. 1869-ben és 1872-ben az összesereglett külvárosi nép már majdnem a hadsereg szuronyainak ment. Herman Ottó kiváló szónoki tehetségével meggyőzte őket az értelmetlen harcról, és neki köszönhetően inkább hazamentek a tüntetők. Ezekben az időkben lett a Magyar Polgár főmunkatársa, és benne volt a dolgok sűrűjében, hisz a nyomda udvarában lakott. Délelőtt újságot szerkesztett, míg délután, ha maradt ideje, bogarászott.
1879 és 1886 között az Országgyűlés munkájában függetlenségi párti képviselőként vett részt.
[A vadgalambpör: Gyulai Pál költő, nagy kritikus, egyetemi tanár és a Főrendiház tagja, aki jó barátja volt Görgei Artúrnak, és már csak ezért is éles ellentétben állt a Kossuth személyes barátai közé tartozó Hermannal. 1887-ben Az erdei lak címmel verset írt a Budapesti Szemlében, melynek első két versszaka így hangzott:
Kies völgy, a Bükk tövén,
Egy kis házban tanyázom én,
Mohos sziklák, erdők védik,
Bár lakhatnám itt mindétig.
Csendes hely, csak a patak zúg,
Erdőn csak a vadgalamb búg,
Reggel ébreszt, este ringat,
Világ zaja ide nem hat.
Herman Ottó nem tűrte el, hogy Gyulai valótlant állítson, ezért kemény hangvételű írása így replikált a Budapesti Hírlap hasábjain: „Gyulai a Hámorban ott is megbúgatja a vadgalambot, ahol nincsen; mert nem is lehet… Itt az Alsóhámorban pedig a vadgalamb elő nem fordul, tehát nem is búg s így reggel se ébreszthette, este se ringathatta Gyulait.” ]
EMLÉKEZETE
Számos forrásértékű természettudományi tanulmány készítője, hagyatéka összesen 5940 oldalt tesz ki. 14 könyve jelent meg, emellett mintegy 1140 cikket, tanulmányt, előadást is publikált, 36 új pókfajt írt le. Napjainkban számos iskola, egyesület viseli a nevét. A Herman Ottó-barlang Miskolctól nyugatra, a Szinva patak völgyében található. Róla nevezték el Baranya megyében az Orfűi tórendszer harmadik tagját, az a Herman Ottó-tó. Róla neveztek el egy csipkéspoloskafajt, a Lasiacantha hermanit (Vásárhelyi, 1977). Budapest II. kerületében utcát neveztek el róla, és ebben az utcában található az MTA Növényvédelmi Kutatóintézete.
1890-ben épült egykori lillafüredi háza (amit ő Pele-laknak nevezett) egy darabig a nevét viselő turistaház, ma Herman Ottó Emlékház néven két állandó kiállításnak ad otthont. Az egyik a tudós életét mutatja be, a másik a Bükk-vidék élővilágát. (Wikipedia)
A publikációk alapján valószínűsíthető, hogy Orsós volt a világon az első kutató, aki klónt állított elő differenciálatlan szövetekből. (Ezeket a kísérleteit anatómiai fotókkal is bizonyította).
Orsós kutatási eredményeit többen is méltatták, Frenyó Vilmos „Fehérköpenyes rabszolgák ” könyvében, a Természettudományi Társulat akkori titkára, Rapaics Raymund pedig a „Növényi szervek és szövetek tenyésztése ” című tanulmányában, Ebben a tanulmányban a következőt írta: „Orsós szervképző tényezővel fejlesztett karalábé növénykét leválasztott a tenyésztett szövetről, cserépbe ültette, ahol rendszeres fejlődésnek indult … Orsós azt is megfigyelte szövettenyészeteiben, hogy a karalábé darabka más felületein kallusz képződik. A kalluszt sikerült különválasztani a karalábé szövetektől és magában tovább tenyészteni. E kallusz-tenyészetekkel azonban nem foglalkozhatott tovább korai halála miatt. Ahol Orsós abbahagyta, ott fogta meg a problémát White ”(Rapaics, 1941).
Kutatási területe a sebhormon volt, majd az organizációs és szövettani problémákat kutatta. Orsós Ottó Haberlandt munkájának magyarországi folytatója volt.
Kutatásaiban elsőként a Haberlandt által 1922-ben összefoglalt sebhormon kérdést vizsgálta. Karalábé gumókból kimetszett szövetkockák felhasználásával Petri-csészékben agarral gélesített steril táptalajon nevelt, többfunkciós, in vitro kalluszindukciós, valamint szervregenerációs modellt dolgozott ki. Megállapította, hogy a Haberlandt által feltételezett „sebhormon ” és az ún.„lepton ”esetleg a tirozin lehet (1936-ban publikálta).
Következő lépésként a karalábé gumó présnedvéből kémiai úton tisztítással „szerképző” -extraktumokat állított elő. Ezeket steril táptalajhoz adta, majd a karalábé gumó-kockák in vitro organogenezisét, és rizogenezisét külön-külön tudta irányítani. Ezeket szövettani vizsgálatokkal követte nyomon és dokumentálta.
Fontos megállapítása volt, hogy a hajtásképző faktorok elkülöníthetőek a gyökérképződést és a sejtosztódást előidéző anyagoktól, és a tápanyagoktól .
Módosított táptalajt alkalmazott, az anyaszövetről leválasztott in vitro folyamatosan növő tiszta kallusztenyészetet állított elő (1938-as publikációja). Fontos információ még az is, hogy a hajtásregenerációt és gyökeresedést követően teljes növényt is felnevelt. Eredményeit 1938-ban publikálta a XXII. Berlini Kertészeti Világkongresszuson francia nyelven („La question des substances organogénes”)
Halála
A hivatalos változat szerint a fasizmus eszméjének közvetlen megjelenése miatt öngyilkosságba menekült 1939. szeptember 1-jén (a halotti bizonyítvány szerint szeptember 3-án) 28 évesen, a balatonföldvári sétányon. Temetése szeptember 5-én volt Kőröshegyen. Sírhelyére egyik fiatal pályatársa, Frenyó Vilmos a helyi bognárműhelyben saját maga által faragott keresztje került. A temetőt 1945-ben és 1956-ban szovjet harckocsik szétdúlták. A kereszt sokáig még a síron állt, míg el nem korhadt. Mind a temető, mind a sír elhagyatott.”
Erdőbaktai BAKTAY ERVIN festőművész, művészettörténész, orientalista, asztrológus, író, műfordító.
A budapesti Képzőművészeti Akadémián, majd Münchenben tanult festészetet, Hollósy Simonnál. Az első világháborúban a fronton szolgált.
Az 1920-as évek elején fordítások, könyvek közreadása útján igyekezett megismertetni az indiai kultúrát. 1926–1929 között Indiában tanulmányozta az ottani vallásokat és kultúrát. 1928-ban felkutatta Kőrösi Csoma egykori tartózkodási helyeit és emlékeit. 1929-ben maláriás betegen tért haza. 1931 eleje körül előbb a kismarosi szigeten, majd Verőcén, a római romokkal szemben alapított „indián törzset és tábort”, amely 1963. május 7-én bekövetkezett halála után is fennmaradt…
1956–57-ben az indiai kormány meghívására újabb tanulmányutat tett Indiában: egyike volt annak a tizenhét nem buddhista személynek, akiket meghívtak a Buddha születésének 2500. évfordulójára rendezett nagyszabású ünnepségsorozatra, 1956-ban. … Nyugalomba vonulása után számos külföldi országban (Anglia, Svédország) tartott előadást India művészetéről.
Goldziher Ignác (Székesfehérvár, 1850. június 22. – Budapest, 1921. november 13.) magyar orientalista, egyetemi tanár, a budapesti izraelita hitközség titkára, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
Apja Goldziher Adolf kereskedő volt. Gimnáziumi tanulmányait a székesfehérvári cisztereknél végezte, de 16 éves korától a Pesti Királyi Tudományegyetemen Vámbéry Ármin tanítványa volt.
Felső tanulmányait Berlinben és Lipcsében folytatta; itt szerzett bölcsészdoktori oklevelet. 1872–73-ban állami ösztöndíjjal leideni és bécsi könyvtárak keleti kéziratai alapján gyűjtött anyagot későbbi dolgozatai számára. Oxfordban és Cambridge-ben is végzett kutatásokat.
Itthon 22 évesen egyetemi magántanárnak habilitálták. 1873–74-ben báró Eötvös József kultuszminiszter jóvoltából állami ösztöndíjjal Szíriában, Palesztinában és Egyiptomban járt tanulmányúton. 1894-től az akkor már Budapesti Tudományegyetem nevű alma matere bölcsészettudományi kara sémi filológiai tanszéke egyetemi tanára, 1874-től a Pesti Izraelita Hitközség titkára, 1900-tól az Országos Rabbiképző Intézet óraadó tanára volt.
Az orientalisták 1889. évi stockholmi nemzetközi kongresszusán II. Oszkár svéd király személyesen nyújtotta át neki a nagy aranyérmet, és a Wasa-rend jelvényeiben is részesítette. Ezenkívül a Medsidje-rendet is megkapta. 1904-ben az amerikai Saint Louis-i, 1913-ban az Uppsalai Egyetem meghívására tartott előadás-sorozatokat.
A Magyar Tudományos Akadémia 1876. június 8-án levelező, 1892. május 5-én rendes tagjává fogadta. Tagja volt a Holland Keleti Társulatnak és több tudományos intézetnek, 1893-tól tiszteleti tagja az angol Royal Asiatic Societynek. Összesen nyolc külföldi akadémia választotta tagjául, két egyetem díszdoktorául. Számos nemzetközi szakmai folyóirat munkájában vett részt.
Kora egyik legnagyobb sémi filológusa volt. Megalapította a modern, kritikai módszerekkel dolgozó iszlámtörténeti kutatásokat, a muszlim vallási eszmék fejlődését vizsgálta. Vizsgálati módszerének egyik jellemzője az iszlám előzményeiről, kialakulásáról és továbbfejlődéséről szóló források és vélemények együttes ismertetése volt.
Az általános vallástörténet szempontjából legjelentősebb, a régi héber társadalom és mitológiai hagyomány kapcsolatáról írt korai munkájában Goldziher az evolucionista és a szimbolikus- mitológiai irányzat egyeztetésére tett kísérletet, és lényegében a szigorú történeti kritika eszközeit alkalmazta a biblikus vallási hagyomány vizsgálatában, egyben pedig vitába szállt Ernest Renan a sémi népek igazi mitológiai-vallási kreativitását kétségbe vonó nézeteivel.
Későbbi, javarészt német nyelvű és elsőként Németországban megjelent munkái zömében az európai iszlámtudomány megteremtésén fáradozva Goldziher alapvető megállapításokra jutott a Korán belső fejlődése, az iszlám és a zsidó-keresztény hagyomány viszonya, a muszlim hagyomány és írásmagyarázat fejlődése tárgyában. Beható tanulmányokat szentelt ezen túl olyan témáknak, mint a muszlim hittudomány fejlődése, az iszlám szektáinak és irányzatainak históriája, az arab költészet értékeinek feltárása.
Mint a zsidó tudományoknak is jelentős művelője, Goldziher számos munkát szentelt a zsidóság önértelmezésével összefüggő vallástörténeti kérdések feltárásának, elméleti írásaiban pedig az összehasonlító vallástudomány evolúciós irányzatának filológiailag megalapozott kritikai szemlélete mellett foglalt állást, és sokat tett a modern vallástudományi szemlélet magyarországi megismertetéséért is.
Nevét viseli a Goldziher Intézet. „A Goldziher Intézet megalapítását közösen kezdeményezték zsidó és keresztény kutatók azzal a céllal, hogy interdiszciplináris, felekezet – és vallásközi kutatómunka segítségével együtt keressenek választ társadalmi és vallási feszültségekre.”
BécsbenCaspar von Zumbuschnál tanult 1876 és 1880 között, de már 1877-től kiállító művész volt. Fiatalon feltűnt Önarcképmás és Perseus (1882) című szobraival. 1880-ban már épült a budapesti Operaház, s az építkezésnél épületszobrok elkészítésére nyert pályázatot, elkészítette a két homlokzati párkányszobrot (Cherubini, Spontini), ezután 1881-ben megbízást kapott Erkel Ferenc és Liszt Ferenc ülő alakjának megformázására az épület főbejárata két oldalához.
Ettől az időtől kezdve 40 éven át ő volt Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb emlékműszobrásza, állami, egyházi és magán megrendeléseket egyaránt kapott. Egyben a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola tanáraként tevékenykedett szintén mintegy négy évtizeden át. Műterme Budapest VI. kerületében, az Epreskertben volt.
Királylehotai villája 1929-ben leégett, majd özvegye, Kratochwil Alojzia (1875–1964) 1942-ben eladta. A visszavonuló német hadsereg is felgyújtotta, 2007-ben pedig nagy vihar rongálta meg. Az 1963 óta műemlék épületet és szárnyait ma megvételre kínálják. Strobl Alajosnak két gyermeke lett: Strobl Mihály (1906–1996), gépészmérnök, valamint Strobl Zsuzsanna (1898–1994), Franciscy Lajos (1890–1952) erdőmérnök felesége.
Munkássága
A görög–római művészet tanulmányozása erősen hatott a stílusára, de az aktuális nyugati stílusokat is kipróbálta (impresszionizmus, eklektika, szecesszió), s hamarosan kialakult egyéni stílusa, a témát kifejteni, megmutatni a legmegfelelőbb eszközökkel (anyag, stílus). 1900-ban a párizsivilágkiállításonAnyánk című, életnagyságú, fehér márványból készült szobrát grand prix-díjjal jutalmazták. Köztéri, egyházi szobrai és síremlékei mellett nagyon értékesek portrészobrai.
