Vass Judit oldala Posts

Falk Miksa (Pest, 1828. október 7. – Budapest, 1908. szeptember 10.) magyar író, politikus, országgyűlési képviselő, az MTA tagja, a Szent István-rend középkeresztese, a bölcselet arany okleveles és az államtudományok tiszteletbeli tudora, a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézetének az elnöke.

Elszegényedett zsidó kereskedőcsalád gyermeke, édesapja Falk József, édesanyja Preisach Borbála. Apja az egyik rokona könnyelműsége miatt elvesztette a vagyonukat, így fia a tanulás mellett már 14 éves korától kezdve kenyérkeresésre volt utalva. Már 1843-ban közölt az Ungar című lapban fordításokat a magyar lapokból és bírálatokat a Nemzeti Színház előadásairól, később a lap segédszerkesztője volt 1847-ig. Miután letette a bölcseleti szigorlatokat, doktori oklevelet szerzett és Bécsbe ment, ahol a műegyetemi előadásokat is hallgatta.

Tanulmányait súlyos nélkülözések között folytatta Bécsben 1848-ig, ezután visszatért Pestre, ahol újra az Ungar szerkesztőségének tagja lett. Szeptemberben ismét Bécsbe ment azon reményben, hogy tanulmányait folytathatja, de ezt az októberi események meghiúsították. Ekkoriban politikai vezércikkeket írt a Schwarzer-féle Oesterreichisch Zeitung számára, s amikor ezt a lapot betiltották, a Wanderernek Magyarországra vonatkozó cikkeit majdnem kizárólag ő írta, olyan sikerrel, hogy a lap előfizetőinek száma egyedül Magyarországon kétezerrel gyarapodott.

Újságíróként

1850-ben a bécsi takarékpénztárnál nyert alkalmazást, de hivatalos működése közben a Pesti Naplónál és a bécsi Magyar Sajtónál folytatta újságírói működését. 1858-ban Széchenyi István gróf ismételt meghívására Hopf János kanonok bemutatta őt a „legnagyobb magyar”-nak, aki azután hetente 3–4 alkalommal kivitette egyik fiával magához Döblingbe. A gróf bizalmát nagymértékben elnyerte, és akkori névtelen iratainak legnagyobb része az ő kezén ment keresztül; némelyekhez előszót, másokhoz egész fejezeteket írt. Cikkeivel elősegítette a kiegyezést, hiszen Deák-párti volt.

1861. december 20-án Deák Ferenc ajánlatára a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta; itt a nemzetgazdasági bizottságnak is tagja volt. Ugyanekkor sajtópert indított ellene Anton von Schmerling, mert a Wandererben a magyar alkotmány helyreállítását sürgette. A végtárgyaláson maga védte magát, három napig tartott; az eredmény az lett, hogy hat hónapi, böjtöléssel súlyosbított börtönre, s a doktori cím elvesztésére ítélték. A börtönbüntetést a legfőbb törvényszék három hónapra szállította le, s ezt három hét híjával le is töltötte. A pesti egyetem azonban megtagadta az ítélet második részének teljesítését. Schmerling mint a takarékpénztár elnöke itt is áskálódott ellene, elmozdíttatását azonban nem bírta kieszközölni, s csupán annyit ért el, hogy három évre minden előléptetés el volt zárva előtte. Ezen esemény következtében csak 1863 vége felé jöhetett Pestre akadémiai székét elfoglalni a Menedékjogról írt értekezésével.

1866 vége felé a magyar királynéhoz hívták meg, akivel aztán hónapokon át mindennap több óráig társalgott, írt, olvasott, többnyire történeti, de egyéb munkákat is. Mikor az udvar 1867-ben Schönbrunnba költözött, őfelsége oda is magával vitte és Falk a délutáni órákat rendszerint ott töltötte.

A Poroszországgal folytatott hadjárat, után a helyreállított alkotmány új viszonyokat létesített a hazában, és új embereket hívott a magyar közélet élére. A sajtó, a cenzúra nyűgéből kiszabadulva, szintén gyökeres átalakuláson ment át. S kivált a Pester Lloydnak hivatása immár az lett, hogy Ausztriával és a külfölddel szemben, a szuverén magyar állameszme követelményeit és a magyar szellem kultúrképességét képviselje. E megváltozott hivatás a lap szellemének gyökeres átalakulását kívánta. Wahrmann Mór, hajdani iskolatársa, megnyerte őt a lap számára, s december 20-án, húsz évi távollét után visszatért Pestre és 22-én átvette a Pester Lloyd szellemi vezetését, beköszöntőjében, mely tollának egyik remeke, kifejtve programját. 1892-ben szerkesztésének 25 éves évfordulóját ülték meg a Pester Lloyd munkatársai, s Falkot nevezetes egyének díszes albummal tisztelték meg.

A politikusi pályán

1869 elején a Lipótvárosban képviselőjelöltnek léptették fel Wahrmann ellen, ám Deák kívánságára ellenfelének engedte át a teret. Nem sokkal később Kőszegen, mely városnak utóbb díszpolgára lett, egyhangúlag választották meg. 1875-ben a budapest-terézvárosi kerületben lépett föl Horn ellen, de a szavazás alatt visszalépett, mert a választók egy része felekezeti kérdést csinált a dologból; rögtön utána megválasztatott keszthelyi képviselővé és e kerületet képviselte 1884-ig. Ekkor a választások alkalmával Nagykanizsán kisebbségben maradt, de győzött szűkebb választás alkalmával Aradon, melyet 1892-ig képviselt és egy Eötvösről «Apróságok egy nagy ember életéről» cím alatt tartott felolvasása alkalmából az ottani Kölcsey-egyesület dísztagjává választották. Ez évben Fejérváry Géza báró letévén a budapesti I. kerület mandátumát, helyébe itt Falk került. Mint képviselő, híve volt a Deák-pártnak, majd a Szabadelvű Párthoz tartozott; tagja volt több ízben a bankügyi bizottságnak és a horvát ügyben kiküldött regnikoláris bizottságnak. Szintúgy elnöke volt a közgazdasági bizottságnak s több évig mint a külügyi albizottság előadója szerepelt. Egészen 1905-ig maradt képviselő, ekkor az 1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság hatására visszavonult a közélettől.

A hírlapírók nyugdíjintézete megalakulásakor őt választotta meg elnökének; az Otthon írók s hírlapírók körének tiszteletbeli elnöke; a lipótvárosi kaszinó elnöke, a kassa-oderbergi vasút igazgatóságának, a budapesti városi villamos vasúttársaság alelnöke; az angol-osztrák bank és a Pesti könyvnyomda részvény-társaság igazgatósági tagja, a Lloyd-társaság titkára, a pesti hazai első takarékpénztár-egyesület és a Pannonia viszontbiztosító intézet felügyelő-bizottságának is tagja volt. Falk még bécsi működése alatt itthon igen népszerűvé vált, igy lett Szeged szabad királyi város tiszteletbeli főjegyzőjévé, Csongrád- és Zemplén megyék hatóságainak tiszteletbeli tagjává stb.

Munkássága

Magyarországon az Ungar című lapnak magyar lapokból írt fordításokat és a Nemzeti Színház előadásairól műbírálatot, majd rövid időn belül Bécsbe távozott. Kezdetben az Oesterreichische Zeitungnál foglalkoztatták, majd a lap betiltását követően a Wanderer című lap munkatársa lett. Magyarországon megjelenő lapokban, főként a Pesti Naplóban jelentek meg írásai, melyekben az abszolutizmust bírálta. Ugyanakkor a bécsi politikát támogató konzervatív cikkeket írt névtelenül a hivatalosnak számító Budapesti Hírlapban. Újságírói tevékenysége ellentmondásos, hiszen egyidejűleg írt a Habsburg-uralom ellen lázító és – a hivatalos sajtóban – császárpárti cikkeket. A Kiegyezés után végleg hazatért és a Pester Lloyd főszerkesztője lett. Ezzel egy időben munkatársa a Politikai Hetilapnak. Cikkeiben sokat foglalkozott nemzetközi kérdésekkel is. 1863-tól Erzsébet királyné (Sissi) magyar nyelvtanára volt. Ezt a funkciót a Habsburg-ház elismerésként adta addigi jó szolgálataiért. Amint sírja fölött elhangzott:

„ha emlegetjük azt a szeretetet, mellyel Erzsébet királyné igaz asszonyi szíve felénk,

magyarok felé fordult, akkor eszünkbe kell hogy jusson, hogy Falk Miksának adatott

ezt a királyi érzést magyarúl megszólaltatni.”

Családja

Első felesége Lachmajer Ernestine Cecilia Ludovika volt, akivel 1852. április 22-én kötött házasságot Bécsben. Sorsa ismeretlen; csak annyit tudunk, hogy apja Ludwig von Lachmayer. Második házasságát szintén Bécsben kötötte 1854. szeptember 7-én. Ő Schindler Klementina Borbála (1837–1908) volt, akivel 54 évig élt házasságban, három hónappal előtte hunyt el Karlsbadban. Nyolc gyermeket neveltek, a legkisebb Budapesten született (Ernő Antal 1870–1909). Klementina, Aurélia, Frigyes, Ottilia Jozefa és Leopoldina Bécsben született 1856 és 1866 között.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Falk_Miksa

Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes, 2007. november 19.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar író, költő, műfordító, tanár, bölcsészdoktor, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Szülővárosában, a mostani Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumában (akkor Dóczi Leánynevelő Intézet) tanult, itt érettségizett 1935-ben; 1940-ben a Debreceni Egyetemen kapott latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát (értekezésének címe: A római szépségápolás). A helyi Református Leányiskolában, majd Hódmezővásárhelyen tanított 1945-ig, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa lett.

Az 1940-es években rövid ideig Páhi (Bács-Kiskun vármegye) községben is tanított. 1949-ben megkapta a Baumgarten-díjat, de még azon a napon visszavonták tőle, és állásából is elbocsátották; egészen 1958-ig nem publikálhatott. Ebben az időben a Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola (a mai Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium egyik elődintézménye) tanáraként dolgozott. Ismert tanítványai közé tartozott Egri János műsorvezető és Kovács P. József televíziós bemondó.

Az eredetileg költőként induló Szabó Magda 1958 után már regény- és drámaíróként tért vissza. A Freskó és Az őz című regények hozták meg számára az országos ismertséget. Ettől fogva szabadfoglalkozású íróként élt. Számos önéletrajzi ihletésű regényt írt, az Ókút, a Régimódi történet és a Für Elise saját és szülei gyermekkorát, valamint a 20. század elejének Debrecenjét mutatja be. Sok írása foglalkozik női sorsokkal és kapcsolataikkal, például A Danaida vagy a Pilátus.

1985 és 1990 között a Tiszántúli református egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke volt. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja és az irodalmi osztály rendes tagja lett.

1947-ben kötött házasságot Szobotka Tibor íróval, akinek alakját Megmaradt Szobotkának című könyvében idézte fel. A férj halála után Szabó Magda lett hagyatékának gondozója.

Az egyik legtöbbet fordított magyar íróként regényei számos országban és nyelven megjelentek. 1987-es regénye, Az ajtó először 1995-ben jelent meg angolul Stefan Draughon fordításában, 2015-ben pedig Len Rix fordításában. Regénye felkerült a The New York Times 10-es listájára.

2007. november 19-én, 90 éves korában, kerepesi otthonában, olvasás közben érte a halál.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szab%C3%B3_Magda

Szalay Sándor (Nyíregyháza, 1909. október 4. – Debrecen, 1987. október 11.) állami díjas magyar fizikus, akadémikus, a magyarországi magfizikai kutatások megteremtője. Két fia van, egyikük Szalay A. Sándor akadémikus (mellesleg a Panta Rhei együttes tagja). A másik Szalay András, fizikus, mellesleg szintén a Panta Rhei együttes tagja.

Budapesten tanult, Tangl Károlynál doktorált, mérőeszközeinek tervezésében Békésy György segítette tanácsaival. A végzés után állás nélküli Szalayt Szent-Györgyi Albert hívta maga mellé kutatni.

Először Lipcsében kutatott két évig Peter Debye mellett, majd Rutherfordot kérte Szalay Sándor, hogy mellette dolgozhasson a Cavendish Laboratóriumban. A tíz pályázó közül Rutherford őt választotta ki a féléves ösztöndíjra. Itt megtanulta a nukleáris technika mellett azt, hogyan kell saját kezűleg műszereket készíteni.

1935-ben hívta Gyulai Zoltán (a magyar kristálykutatás megteremtője) tanársegédnek a debreceni egyetemre. Itt Szalay magfizikai műhelyt épített ki, számos tehetséges tanítványt nevelt ki. A második világháború rombolásai után tanítványaival újjáépítették az egyetem Kísérleti Fizika Intézetét. Felhasználták a radioaktív nyomjelzést az orvostudományban. Szalay Geiger–Müller-számlálókat épített, és uránlelőhelyeket keresett Magyarországon.

1952-ben Kossuth-díjat kapott. 1954-ben létrehozták az MTA Atommagkutató Intézetet, röviden ATOMKI-t. 1978-ban Állami Díjjal tüntették ki az atommagfizikában és népgazdasági jelentőségű alkalmazásában elért eredményeiért és kutatásirányító, iskolateremtő munkásságáért. 1987-ben halt meg.

Berényi Dénes: SZALAY SÁNDOR, AZ EMBER

[…]

Szalay Sándor nagyon határozott egyéniség, kemény, gerinces ember volt, néha kissé talán merevnek is tűnt. Soha nem azt nézte, hogy merről fúj a szél, hogy ahhoz alkalmazkodjon. Akár tudományos, akár tudománypolitikai vagy kifejezetten politikai kérdésről volt is szó, mindig azt az álláspontot képviselte, és annak kifejezést is adott, amit helyesnek tartott.

Valamikor a 40-es évek végén egy „tegeződési hullám” futott végig az országon. Ennek keretében a szakszervezet és a diákszervezet egy adott napra összehívta a tanszék minden dolgozóját, hogy koccintás közepette mindenki tegeződjön össze az intézetben. A prof nem jött ki a szobájából. Ezért a diákszervezet és a szakszervezet képviselője (az előbbi a később akadémikussá lett Kiss Dezső volt) bementek a szobájába és informálták arról, hogy együtt vannak a tanszék dolgozói, hogy ünnepélyesen elkezdődjön az „össznépi tegeződés” a tanszéken belül. Kínos csend következett, majd a prof a következőket mondta: „A diákszervezet és a szakszervezet számos törekvését őszintén támogatom, de hogy kivel tegeződök és kivel nem, ez az én magánügyem. A viszontlátásra.” Ma talán ez a magatartás arisztokratikusnak tűnhet, de akkor ez az emberi egyéniség és a személyiségi szféra bátor védelmét jelentette. Itt jegyzem meg – bár erről nekem semmiféle személyes tapasztalatom nincs -, csak nagyon közvetetten tudok róla, hogy hasonló határozottsággal viseltetett a zsidóüldözés idején is az üldözött hallgatók védelmében.

Talán itt érdemes megjegyezni – bár a konkrét időpontra nem emlékszem, de a történet mindenképpen jellemző Szalay egyéniségére és intézetvezetési stílusára -, hogy egy alkalommal, amikor valaki laboránsnőnek jelentkezett a Tanszékre, ahogy mentek be a prof szobájába, előreengedte a jelöltet, és azt mondta: „Most még előreengedem” (t.i. ha már intézeti dolgozó lesz, akkor nem nézi, hogy férfi vagy nő, formális udvariaskodásra nincs idő és mód).

1956. november 3-án éjjel Szalay Sándor svédországi tanulmányútjáról érkezett haza. Akkor csak úgy juthatott el Debrecenbe, hogy Csehszlovákián keresztülutazva Sátoraljaújhelyre jött, oda értement az intézeti autó és 3-áról 4-ére virradó éjszaka a szovjet tankok között, amelyek akkor már minden jelentősebb magyar várost körülvettek, tudott bejutni Debrecenbe. November 5-én, hétfőn reggel összehívta a Tanszék munkatársait, és beszámolót tartott svédországi útjáról, amely akkor, mint nyugati tanulmányút, igen nagy ritkaságnak számított.

Mielőtt továbbmennénk, itt érdemes megjegyezni egy Marx Györgytől kapott információt. Még ezután is, éveken át (bár lassan-lassan csökkenő mértékben) nagy dolog, valami kiváltságféle volt egy „nyugati” tanulmányút, konferenciarészvétel. Egyik bizottságban, ahol egy ilyen „kívánatos” kiküldetésről döntöttek, Marx György is tag volt, és mint elmondta, mindenki saját magát javasolta, kivéve Szalayt, aki a munkatársait. „Ezt csak azért mondom el,” tette hozzá Marx – „hogy tudjátok ki a főnökötök”. Egyébként Szalay el is érte, hogy 1957 novemberében-decemberében Csikai Gyulát és engem körülbelül egy-egy hónapra ki tudott küldetni tanulmányútra Svédországba, egymástól függetlenül, teljesen külön programmal. Sokat harcolt ezért, a különböző fórumokon érvelve, hogy elszigetelten nem lehet tudományt csinálni, ha a munkatársait nem engedik külföldre, akkor ne várjanak tőlünk eredményeket. Ezért szervezett különben kezdettől fogva angol nyelvtanfolyamokat az intézetben. Volt idő, amikor ez a tény egyébként Szalay és a Tanszék ellen támadási felületet jelentett, mert a szervezett angoltanulás „nyugat-imádatot”, „nyugati orientációt” jelentett. Ne csodálkozzunk ezen, mert az ötvenes évek első felében a Debreceni Egyetemen az angol, francia, német tanszéket megszüntették, mert ezek „imperialista nyelveknek” számítottak.

Visszatérve Szalay november 5-i svédországi beszámolójára, ennek során kijelentette, hogy azt az életszínvonalat és tudományos teljesítményt, ami Svédországban van, csak munkával, becsületes, szorgalmas munkával lehet elérni. Ezzel lehet az országot előrevinni, nem hőbörgéssel. Ki fogok tétetni egy ívet a portára – mondta -, amelyen két oszlop lesz, az egyikbe azok tegyék a keresztet, akik dolgozni akarnak, a másikba azok, akik hőbörögni, de akik az utóbbiba teszik a keresztet, azok ne is jöjjenek be az Intézetbe. Bizonyára világosan látta, hogy november 4-e után céltalan és értelmetlen bármiféle „muszájherkuleskedés”.

1957 tavaszán Kádár eljött Debrecenbe, és nagygyűlésen tartott beszédet a Vagongyárban. Ide az értelmiség vezető képviselői is meghívást kaptak, hogy demonstrálják, hogy az értelmiség az új kormány mellett van. Szalay nem ment el, és az Intézetben többek előtt kijelentette, hogy őt nem érdekli, hogy egy kormány zöldre vagy pirosra festi magát. Majd megnézi, hogy mit csinál, milyen intézkedéseket tesz, és majd azok alapján fogja megítélni.

Meg kell jegyezni, hogy az egész idő alatt se 56 előtt, se 56 után egyetlen május 1-jei felvonuláson vagy hasonlón nem vett részt, bár volt úgy, hogy a tribünre is meghívták.

56 nyarán nagy szüksége volt az Intézetnek egy a Miskolci Egyetemen dolgozó mérnökre. A dolog elhúzódott, és átkérése folyamatban volt, amikor kitört a forradalom.

A fiatal mérnök valamilyen szerepet vállalt Miskolcon a forradalom alatt (ezért később 5 évi börtönt kapott), és ezért a forradalom után Debrecenbe kerülése elé újabb és újabb nehézségek merültek, elsősorban az, hogy a rendőrség letartóztatta. Szalay egyre mérgesebb lett emiatt, és a következőt jelentette ki: „El kell már menjek Miskolcra, és meg kell pirongassam a rendőrséget, hogy vegyék tudomásul, hogy erre az emberre nekünk szükségünk van.”

Valamikor az 50-es évek végén Marosán György nagy beszédet tartott a Debreceni Egyetemen, amelyben „kiprédikálta” Szalay Sándort, mondván, hogy ilyen embernek, mint Szalay („reakciós”, „nyugatbarát”, „imperialista bérenc”, a „nép ellensége” stb.) nincs helye az egyetemen. Mindnyájan nagyon meg voltunk ijedve. Szalay éppen nem volt itthon, és mikor hazajött, akkor hallott erről az eseményről. Rögtön elutazott Budapestre – a fáma szerint Kádárhoz személyesen -, a valóságban azonban a pártközpontba vagy a minisztériumba, és ott megkérdezte, hogy mi a szándékuk vele. Ott azt mondták, hogy menjen haza és dolgozzon. Az esethez még az is hozzátartozik, hogy néhány hét múlva – nyilván nemcsak ezért, hanem más hasonló ténykedésért is – Marosán Györgyöt leváltották és eltűnt a politikai süllyesztőben. Talán itt érdemes elmondani azt is, hogy 1984-ben, Szalay Sándor 75. születésnapján a városi és a megyei pártvezetés díszebédet adott a tiszteletére a debreceni Nagyerdőn található exkluzív pártüdülőben.

Egy másik jellemző történet, amelynek magam is szereplője vagyok. Egy alkalommal nagyon harcoltam azért, hogy csoportunk bizonyos igényeit az intézeti műhely feltétlenül elégítse ki, illetve, hogy a prof ezt engedélyezze. Lementem hozzá azzal, hogy meggyőzzem erről. Miután elmondtam az érveimet még hozzátettem, hogy ezek olyan igények, amelyek valóban nagyon fontosak nekünk, és tulajdonképpen az Intézet szempontjából is, de azért én nem akarom könyökkel félretolni a többieket. Mire a prof mosolyogva azt mondta: „Dehogynem, fiam, akár két könyökkel is.”

Ha már az én személyes tapasztalataimról van szó, akkor az időrendtől eltérve itt említem meg, hogy pályám kezdetén mit jelentettek nekem azok a szombat délutánok, amikor kiültünk ketten a Bem téri épület előtti lócára és megbeszéltük a hét folyamán elért eredményeimet, a nehézségeket és azt, hogy hogyan tovább. Egyébként a mai számos intézeti, főosztály-, osztály- stb. szemináriumok „őse”, az a heti összejövetel a prof szobájában, majd a könyvtárban, ahol körülültük az asztalt és beszámoltunk egy-egy eredményünkről vagy referáltunk egy-egy érdekes folyóiratcikkről. Ezeken részt venni egy hallgatónak nagy tisztesség volt.

Itt említem meg azt is, hogy akkoriban nem voltak automatizálva a berendezések, bizony sokszor éjjel-nappal mértünk, és a mérésekhez, mondjuk, félóránként az ébresztőóra riasztotta az embert. Egy ilyen alkalommal, éppen mikor az éjjeli mérésre készültem, bejött a prof a laborba és kérdezte: „Fiam, vacsorázott már?” Nemleges feleletem után lehívott, hogy vacsorázzunk együtt a prof családjával, mert akkor még a családjával együtt bent lakott a Bem-téri épületben.

A 80-as években Szalayt meghívták egy-egy népfrontgyűlésre, és egy alkalommal el is ment egy tsz-látogatásra. A program után – ahogy hallottam – odament hozzá az egyik résztvevő és megkérdezte: „Professzor elvtárs! Hogy lehet összeegyeztetni a tudományos munkát és ezt a mozgalmi munkát?” A prof válasza: „Sehogy! Vagy a laborban vagyok, vagy a gyűléseken. A kettőt nem lehet egyszerre végezni.”

Halála előtt nem sokkal megkérdeztem tőle: „Hogy lehet az, hogy Sánthát (híres debreceni idegsebész professzor, akit az ötvenes évek elején megfosztották katedrájától és akadémiai tagságától) úgy „kinyírták”, nem tűrték meg, téged pedig hagytak dolgozni, bár soha sem rejtetted véka alá meggyőződésedet és akár a legkritikusabb véleményedet se?” (Ekkor ugyanis már tegeződtünk.) A prof válasza ez volt: ,Ja, fiam, Sántha azt hitte, hogy lehet ezekkel parolázni.” Sántha prof ugyanis, bár szintén független személyiség volt, de mint náciellenes, baloldali liberális szellemű ember, eleinte gesztusokat tett a kommunisták irányában, szerepet vállalt bizonyos megmozdulásokban, úgyhogy azok azt hitték, hogy Sántha az „ő emberük”. Mikor „csalódtak benne”, mindenféle szempontból „ejtették”.

Végül van még egy dolog, amit nem hagyhatok említés nélkül. Az évek során sokszor elmondta, már hallgató korunkban hallottuk tőle, hogy minden nehézség nélkül kint maradhatott volna nyugaton a 30-as években – hiszen egy évet dolgozott Debye mellett Lipcsében, egy fél évet pedig Rutherford mellett Cambridge-ben -, de tudatában volt annak, hogy mivel tartozik a magyar népnek. Felmérte, hogy hány parasztcsalád élt akkora összegből, ami az ő ösztöndíjának felelt meg akkoriban, amit ő lényegében ennek a népnek az izzadságos munkája árán kapott. Ezt neki itthon kell kamatoztatnia. Azt hiszem, ez is Szalay Sándor jellemét mutatja, hiszen ehhez az álláspontjához hű maradt a legsötétebb diktatúra éveiben is, amikor ugyancsak lett volna alkalma elhagyni az országot.”

http://www.kfki.hu/fszemle/archivum/fsz0405/berenyi0405.html

BARI KÁROLY

A BOHÓC TESTAMENTUMA

SZABADSÁG

Szabadság: vasra-vert ígéret,

szemünk láttára hervadsz

a rozsdát vétkező láncok közt,

s azt merik mondani, szíveinket

éled, hogy szabadok vagyunk, azt

merik mondani, árva, némaságtól-szenesedő

torkú madarak előtt: előttünk, akik

ismerjük sóhajait a börtönt-próbáló eszmék

tüzein tisztuló létnek, ismerjük kiskorunktól

a faluvégeken üldögélő virág-szakállas

öregemberek: a temetők meséit

e hamuban-járkáló országot béklyóba-nyomorító

foglárról, tudjuk: rácsokká fonódnak

a rosszul formált szavak, s fogaink gyöngy-sövényeit

a kulcsok vitézei kirugdalják, ha rosszul szólunk,

sáros cipőink alatt nyöszörög a harmat, – nincs

vége az útnak, nincs vége a bajnak,

szíveink piros cseppkőbarlangjaiban

gumibotok suhogásán osztozkodó álmok nyögése

visszhangzik, de szemeinkben alázatot

nem tenyészt a kín, állunk meztelenül,

fal felé fordulva, ágyékszőrünket locsbolja

a bordáink csont-zsilipein átlihegő vér,

szemben a kőfalon fehér

krétaírás: életet veszt, ki szabadságért sír!

„1952-ben egy Borsod megyei kis hegyi faluban, Bükkaranyoson született hétgyermekes cigány családban, ötödikként.

Az általános iskola elvégzése után Miskolcon járt gimnáziumba, az érettségi után pedig a Színművészeti Főiskolán és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészkarán folytatott tanulmányokat. Még gimnazista volt, amikor első, viharos sikert kiváltó verseskönyve megjelent, egymás után két kiadásban. Azóta több kötetet publikált.

Politikai tartalmú verseiért az 1970-es évek közepén meghurcolták és az egyik legszigorúbb magyarországi börtönbe, a szegedi Csillagba zárták. Kiszabadulása után évekig a társadalom perifériájára szorult.

Verseket ír, fest, folklórkutatással foglalkozik, s műfordításokat készít a kortárs külföldi költészetből, valamint a cigány lírai és epikus néphagyományból. Festményeiből először a Gödöllői Galéria rendezett kiállítást. Ezt követően bemutatták alkotásait Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Párizsban, Berlinben és Strasbourgban.

Különböző külföldi folyóiratokban és antológiákban versei idegen nyelveken is rendszeresen napvilágot látnak. Önálló kötete jelent meg olaszul a Bolognai Egyetem kiadásában, franciául a párizsi Editions Noel Blandinnél és a szentendrei Vincze László Kiadónál, hollandul a rotterdami Stichting Poetry International, angolul a San Franciscói Mercury House és a szentendrei Vincze László Kiadó, németül pedig a berlini Oberbaum Verlag gondozásában.

2019. január 22-én tartotta székfoglaló előadását a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Bari_K%C3%A1roly