„” plebejus vagyok” – határozta meg önmagát, ” nem vagyok sem népi sem urbánus.” …”nekem szellemi hagyományokat kellett keresnem, könyvekből. Tehát ami nekem hagyomány, az szinte mind könyv.”…
„Baka István a szovjet időszak mártír-, szamizdat és emigráns orosz költőinek (Gumiljov, Cvetajeva, Mandelstam, Paszternak, Tarkovszkij, Szosznora, Brodszkij stb.) egyik legjelentősebb fordítója. Mint prózaíró is jelentős: novelláiban és kisregényeiben a hétköznapok kisszerű tragikuma keveredik a mitikus csodák világával. A Margit a fausti alaphelyzet újraírása, háttérben az ötvenes évek Magyarországával. A Szekszárdi mise Liszt Ferenc és a szekszárdi dalárda karnagya, Séner János alakjában élesen és maradandóan exponálja eredetiség, művészi tehetség és hazafiság dilemmáit.
Baka fő műneme azonban a líra. Poétikája a nemzeti költészet legjelesebb hagyományait ötvözi a XX. század végi posztmodern egyes technikai elemeivel. Zenei fogantatású variánsát hozta létre a hosszúversnek: Háborús téli éjszaka, Döbling. Szereplírája az alakkettőzéstől (Vörösmarty-versek, Liszt Ferenc-ciklus) a Weöres Sándor-i Psyché radikalitását idéző alakteremtésig (Yorick- és Sztyepan Pehotnij-ciklus) számtalan regisztert szólaltat meg. Tragikum és irónia, pátosz és groteszk ötvözése jellemzi egyéni költői hangját. Búcsúversei a kései József Attila- és Radnóti-versek formai teljességét és gondolati gazdagságát valósítják meg új hangszerelésben.” (Wikipedia)
1897 – A világon elsőként, Tatán, este fél kilenckor, 21 helyen gyulladnak fel utcai acetilénlámpák.
„Több tucatnyi olyan találmányt és feltalálót lehet példaként citálni az elmúlt 100 – 150 év távlatából, amelynek magyar vonatkozása van. Ilyen fejlesztést az utcai közvilágítás területérõl is hozhatunk: … 1897. július 24. napjának estéjén, Tatán gyulladtak ki a világon elsõként az utcai acetilénlámpák, hogy fényesen világíthassák meg a várost a két hónap múlva, szeptember közepén lezajlott „császárok találkozójának” napjaiban.
Tata és Tóváros vezetõsége 1897. július elején kezdett tárgyalásokat a Budapesti Acetiléngáz Részvénytársasággal. A városvezetõk azt akarták, hogy a részvénytársaság mielõbb próbavilágításon mutassa be, milyen megoldást kínál a város közvilágításának megoldására. Ekkor már tudták, hogy I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, valamint II. Vilmos német császár 1897 szeptemberében a térségbe fog látogatni, egy hadgyakorlat megtekintése okán. A részvénytársaság gyorsan ötletelt, majd dolgozott, így a felkérés után három héttel, 1897. július 24-én, este fél kilenckor huszonegy helyen, a világon elsõként kigyulladtak az utcai acetilénlámpák Tatán. Mivel a kivilágítás fõpróbája szó szerint ragyogóan sikerült, ezért a két község az Acetiléngáz Részvénytársaságtól megrendelte a két császár tatai tartózkodásának idejére a grófi kastély, a Nagy-tó partján felállítandó királyi sátor, a fõhercegek lakásául szolgáló piarista rendház, az Öregvár és a fontosabb utcák, terek acetiléngázzal történõ megvilágítását. A bécsi udvar 1897. szeptember 10. és 15. között rendezte meg a hadgyakorlatot, melynek fõhadiszállása a festõi környezetben épült tatai kastély volt. A Pesti Hírlap a következõképpen tudósított az eseményrõl:„Midõn õ felsége a szabadba lépett, pompás látvány tárult eléje. A vele szemben levõ tópart színes világításban tündökölt, s a tó csendes felülete hatásosan tükrözte vissza a lampionok végtelen sorát, amely az egyik parttól a másikig nyúlt… Az egész város ki volt világítva, s az utcán hullámzó tömeg sokáig nézte a pazar látványosságot.”Az acetilénlámpák 15 esztendõn keresztül szolgálták Tatavárosának közvilágítását, majd a település 1912-ben áttért a modernebb és olcsóbb villanyvilágításra.”
Barczi Bay Zoltán Lajos (Gyulavári, 1900. július 24. – Washington, 1992. október 4.) magyar fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Világ Igaza kitüntetés birtokosa.
A 20. század világviszonylatban is meghatározó természettudósai és feltalálói közé tartozik. Úttörő munkásságának nagy eredménye, hogy megalapozta azt, hogy a radarcsillagászat mint új tudományág létrejöhetett. Nevéhez fűződik a magyar Hold-radar-kísérlet, a fotoelektron-sokszorozó és a fénysebességre alapozott méterdefiníció.
Református lelkészcsaládba született. Gimnáziumi tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban végezte. A Pázmány Péter Tudományegyetemen matematika–fizika szakon tanult tovább. Tanulmányai befejezése után oktatói kinevezést kapott az Elméleti Fizika Intézetbe, és 1926-ban a legmagasabb kitüntetéssel szerezte meg doktori fokozatát.
Négy évig Berlinben volt ösztöndíjas, majd hazatérte után az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. laboratóriumában és a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta kutatásait.
A második világháború idején az Egyesült Izzó hadiüzem lett. 1944-ben a zsidónak nyilvánított munkatársakat elhurcolták; de a német adócső-programra (a légvédelmi radarprogramra) való hivatkozással Bay közbenjárására 13 mérnököt és fizikust mégis elengedtek. Ám ők is, és a többiek is csak a nyilas hatalomátvételig dolgozhattak. A gyár működését leállították, a dolgozókat és a gépeket nyugatra szállították.
A háború idején végig tartotta a kapcsolatot a Nyugat felé történő kilépést szervező, csakhamar illegalitásba kényszerült Szent-Györgyi Alberttel. Bay Zoltán, Szent-Györgyi Albert és mások ellenállási mozgalmat szerveztek (Ellenállási Front). Fegyvereket nem sikerült szerezniük, talán ez is közre játszott abban, hogy Bay Zoltánt rövid fogság után elbocsátották a Margit körúti fogházból. Amikor a Kállay-kormány Szent-Györgyi Albert segítségével tárgyalásokat kezdeményezett a háborúból való kiugrás érdekében, vállalta egy titkos rádióadó megépítését, amellyel az angolokkal tartották volna a kapcsolatot. Erre az időszakra Szent-Györgyi Albert így emlékezett vissza: „Kezdeményezésünk külső okok miatt összeomlott, ez volt a szerencsénk. Ha folytatni tudtuk volna, Bay Zoltánnal kötött barátságunk, úgy zárult volna, hogy egymás mellett lógunk a kötélen…”
A háború alatti tevékenységéért 1946 decemberében Szent-Györgyi Alberttel együtt megkapta a Szabadság Érdemrend ezüst fokozatát. Születésének 100. évfordulóján, 2000-ben posztumusz Jad Vasem kitüntetést kapott.
Ő vezette azt a csoportot, melynek Európában először sikerült radarvisszhangot észlelnie a Holdról. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. 1946-ban tudományos munkásságának elismeréséül megválasztották az MTA Matematikai és Természettudományi Osztálya elnökévé.
A hatóságok zaklatásai elől 1948-ban emigrációba kényszerült, és az Amerikai Egyesült Államokban a George Washington Egyetemen lett a kísérleti fizika professzora. Emigrálása miatt 1949-ben magyar állampolgárságától megfosztották, és akadémiai tagságát megszűntnek tekintették. A rendszerváltást követően 1989-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává választotta, és akadémiai tagságának folytonosságát ismerte el.
Nevét őrizendő többek között, a 2003-ban a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium által létrehozott Bay Zoltán-díj, amelyet az űrkutatás jeles magyar kutatói vehetnek át, valamint az ő nevét viseli a (95954) Bayzoltán = 2003 QQ29 jelű kisbolygó, melyet Sárneczky Krisztián és Sipőcz Brigitta fedezett fel 2003. augusztus 23-án Piszkéstetőn. Nevét viseli a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közhasznú Kft.
„Mi csak egy dolgot adunk nektek, vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz, vágyat az őszinteség és az igazság iránt.” (Janusz Korczak)
Janusz Korczak, születéskori neve Henryk Goldszmit (Varsó, 1878. július 22. – Treblinkai megsemmisítő tábor, 1942. augusztus 7.[2]) lengyel orvos, gyógypedagógus, a pszichopedagógia ismert művelője, író, az európai reformpedagógia kiemelkedő alakja, a varsói árvaház vezetője.
Janusz Korczak – eredeti nevén Henryk Goldszmit – lengyel asszimiláns zsidó értelmiségi családban született 1878-ban. Eredeti szakmája a gyógyítás volt, és orvosként azok közé tartozott, akik úgy vélték, hogy a fizikai gyógyítás nem működhet lelki gyógyítás nélkül. Kritikusan szemlélte az akkori iskolát és nevelést, úgy látta, a felnőttek kötelességüknek tekintik ugyan a gyerekek ellátását, de nem tisztelik őket, mert nem látják bennük az embert. Korczak az elsők között hívta fel a figyelmet a gyermeki jogokra, mert úgy vélte, a gyermeknek joga van ahhoz, hogy sajátos világát figyelembe vegyék.
Varsóban baloldali értelmiségi csoportosulásokkal került kapcsolatba, tőlük szerezte első információit a reformpedagógiáról. Pedagógiai nézetei az „aktív pedagógiához” és „az új pedagógiai iskolához” állnak legközelebb. 1918-ban írta meg első alapvető pedagógiai művét Hogyan szeressük a gyermeket? címmel. Írói neve a Varsói Kurír irodalmi pályázatára 1898-ban beküldött négyfelvonásos drámájának jeligéjéből (Janasz Korczak) született, amely egy nyomdahiba kapcsán Janusz Korczakra változott, majd így maradt. Legismertebb a Mátyus királyról szóló regénye (magyarul 1969-ben Első Matykó Király címmel jelent meg), továbbá a Hogyan szeressük a gyermeket? és A gyermek joga a tiszteletre című két programműve. Volt egy rádióműsora is, a Beszélgetések, 1926-ban pedig megalapította a Kis Szemle című gyermekfolyóiratot.
Amikor a Zsidó Árvasegélyező Társaság elhatározta, hogy új árvaházat alapít, mert a korabeli árvaházakban szörnyű állapotok uralkodtak, Korczakra bízták annak kialakítását és vezetését. Az árvaház 1912-ben nyílt meg. Korczak úgy vélte, nem követeléseket kell támasztani a gyerekekkel szemben, hanem alapos megismerésükre kell törekedni, mert csak így lehet nevelni, képezni őket, mindig figyelve a bennük rejlő lehetőségekre. A gyerekek-felnőttek együttélésének új modelljét alakította ki, amely a családi légkör megteremtésén alapult. Fő alapelve a személyiség feltétlen tisztelete volt. Az árvaházban az önkormányzatiság, a demokrácia alapja a tulajdon, a munka, a tanulás és – a legfontosabb – az önnevelés volt. 1919-ben Megbocsátás című művében így ír: „Mi csak egy dolgot adunk nektek, vágyat a jobb élet iránt, ami most nincs, de valamikor lesz, vágyat az őszinteség és az igazság iránt.”
1940-ben a zsidó árvaház lakói a varsói gettóba kerültek, majd a treblinkai haláltáborba, ahol 1942 augusztusában mártírhalált haltak. Korczak önként mondott le a menekülés lehetőségéről, amelyet barátai kínáltak fel neki.
1. Ne várjuk el gyermekünktől, hogy olyan legyen, mint mi, vagy akár csak hozzánk hasonló. Segíts neki, hogy ő ne te legyen, hanem önmaga.
2. Ne követelj a gyermekedtől semmit azért, amit adtál neki. Életet adtál neki, hogyan köszönhetné ezt meg? Majd ő is életet ad másnak, aztán az is és így tovább.
3. Ne töltsd ki a gyermekeden a sérelmeidet, mert akkor öregkorodban könnyen kenyér nélkül maradhatsz. Ne feledd, ki mint vet, úgy arat!
4. Ne kezeljed a problémáit magasról. Az élete mindenkinek olyan, amilyen, és ne hidd, hogy neki sokkal könnyebb, vagy nehezebb, mint neked, viszont neki még nincs annyi élettapasztalata, mint neked.
5. Soha ne alázzad meg!
6. Ne felejtsd el, hogy egy személy számára a legfontosabbak a gyermekei. Több figyelmet fordíts rájuk, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy ki lakozik benne.
7. Ne kínozzad magadat, ha nem tudsz valamit megtenni a gyermekedért. Emlékezz rá: a gyermek számára a megtett dolgok elengedhetetlenek, a nem megtettekben pedig ott a lehetőség.
8. A gyermek nem egy zsarnok, aki az egész életedet uralja, nem csak a hús és a vér teremtmény. A gyermek egy olyan kincs, amit az Élet adott neked, hogy a tudás lángját továbbadhasd és növelhesd. A gyermek az anya és apa korlátlan szeretetének megkoronázása, akiben nem a „mi”, vagy a „saját” gyermekünk növekszik, hanem egy teljesen egyedülálló lélek.
9. Légy képes szeretni valaki más gyermekét. Soha ne csináld másokkal azt, amit nem szeretnéd, hogy csináljanak a tiéddel.
10. Szeressed a gyermekedet, legyen az bármilyen, szerencsétlen, tehetségtelen, felnőtt. Beszélgess vele, örülj, mert a gyermekkel töltött idő egy ünnep.”
„Janusz Korczak kiemelkedő tanár, író, orvos és közéleti személy volt, aki háromszor is önként mondott le a menekülés lehetőségéről. Először akkor, amikor elhatározta, hogy nem emigrál Palesztinába, mielőtt megszállnák Lengyelországot, mert nem akarta elhagyni az „árvaházat” a szörnyű események előestéjén sem. A második alkalommal, amikor nem volt hajlandó elmenekülni a varsói gettóból. Végül harmadjára, amikor az árvaházak minden lakóját feltették a táborba menő vonatra, egy SS-tiszt odalépett Korczakhoz, és megkérdezte:
– Ön írta az Első Matykó Király című könyvet, igaz? Még gyermekkoromban olvastam, nagyszerű könyv. Ön szabad. – És a gyermekek? – A gyermekek maradnak. Ön azonban szabadon elhagyhatja a kocsit. – Téved. Nem tudom. Nem minden ember olyan kőszívű.”
Tarr Béla amatőrként kezdett filmezéssel foglalkozni. 1977-től a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója volt rendezői szakon. 1981–1990 között a Mafilm rendezője, 1981-ben más rendezőkkel közösen megalapította a Társulás Stúdiót, amely négy évig működött.
1987-től működik együtt Krasznahorkai László regényíróval.
Filmjeit nagy sikerrel mutatták be többek között Franciaországban, Olaszországban, Izraelben, Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban.
Tarr Bélát a Guardian című brit lap a világ legjobb filmrendezői listáján a 13. helyen említi, így a magyar rendező megelőzi Tarantinót, Altmant, Almodovárt és Spielberget is.
2007 májusában a Cannes-i fesztiválon Georges Simenon regénye alapján készült A londoni férfi című filmjével vett részt a hivatalos versenyprogramban. Szabó István Hanussen című filmjének 1988-as meghívása óta nem volt magyar játékfilm a fesztivál legfontosabb szekciójában.
2011-ben pedig az utolsó filmje, A torinói ló versenyzett és nyerte el az Ezüst Medve díjat a Nemzetközi Berlini Filmfesztiválon.
Munkássága
Tarr tizenévesen kezdett amatőr dokumentumfilmezéssel foglalkozni. Mialatt hajógyári munkásként dolgozott figyeltek fel rá a Balázs Béla Stúdió fiatal filmesei, akik „kívülről behozott” emberként pénzt és nyersanyagot biztosítottak számára. 22 éves volt, mikor a stúdió pénzéből elkészítette első nagyjátékfilmjét, a Családi tűzfészket. Tarr eredetileg dokumentumfilmet akart csinálni egy kilakoltatott pesti családról, azonban a rendőrség nem engedte a helyszín közelébe. Ekkor döntötte el, hogy dokumentum-játékfilmet készít a témáról amatőr szereplőkkel, valós helyszíneken, improvizált dialógusokkal (ami igencsak népszerűnek számított a „budapesti iskola” körében). Az amatőr költségvetésből, bármilyen fizetség nélkül hat nap alatt elkészített film egy csapásra ismertté tette a fiatal rendező nevét és a magyar dokumentarista film leghíresebb alkotásává vált.
Tarrt első filmje bemutatása után felvették a Budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára (ma Színház- és Filmművészeti Egyetem), ahol 1981-ben végzett. Főiskolai évei alatt leforgatta a bemutatkozó filmjéhez hasonló, szintén dokumentarista stílusú Szabadgyalogot. Főiskolai vizsgafilmjeként elkészítette a Macbeth tévéjáték változatát Cserhalmi György főszereplésével. Szintén 1981-ben Tarr több más fiatal filmessel megalapította a Társulás Filmstúdiót, melynek feloszlásáig (1985-ig) tagja.
1982-ben forgatta Tarr a még mindig dokumentarista stílusú, de immár profi színészeket felvonultató Panelkapcsolatot (melyben Koltai Róbert és felesége Pogány Judit egy lakótelepen élő házaspár mindennapjait ábrázolták), 1984-ben készült az Őszi almanach, színes nagyjátékfilm, mely a rendező első eltávolodása a realizmustól, szándékosan szürreálisabb, stilizáltabb alkotás.
Az 1987-es Kárhozat jelentette azt az ugrást Tarr számára, mely meghatározta az elkövetkezendő két évtizedben készített filmjeit. A Krasznahorkai László novellájából, Víg Mihály zenéjével készített film nem csupán egy virágzó munkakapcsolatot, de egy átfogó stílust is elindított a magyar filmművészetben. A fekete-fehér, lepusztult tájon játszódó, lassú és nagyon hosszú (többször akár tíz perces) snittek, meghatározóvá váltak a rendező művészetében. Ezen filmek időrendi sorrendben a következőek: Kárhozat, Szürkület, Sátántangó, Szenvedély, Werckmeister harmóniák, … (nagy szünet egy „hiányzó” Fehér György film: Tarr Béla bevezetője Fehér György filmjeihez, illetve Maár Gyula: Töredék című fekete-fehér alkotása, amely Tarr Béla TT Filmműhelye nélkül nem készülhetett volna el…) …, A londoni férfi, és – nyilatkozata szerint – utolsó filmje, A torinói ló.
2017-ben A világ végezetéig címmel interaktív kiállítást rendezett Amszterdamban. A nyolc fejezetből álló vizuális utazás olyan címeket visel, mint a kerítés, a fa, ablakok, gyerekek, konyha, nyitányok, napfogyatkozás és Mohamed. Noha könnyen kapcsolatba lehetne hozni a menekültek és Európa viszonyával, a kiállítás semmiképpen sem a migrációs kérdésről szól, hanem az emberi méltóságról. Az összeállításhoz alapvetően korábbi filmjeiből mazsoláz, de a kiállításra egy egészen új jelenetet, vagyis „rövidfilmet” is forgatott, rendezett Muhamed címmel. Tarr Béla szerint a kiállítás teljes eddigi életművét sűríti magába, foglalja össze.
2019-ben a Bécsi Ünnepi Hetek keretében mutatják be Tarr Béla új „nem-filmjét”, a Hiányzó embereket. Legújabb kísérleti alkotása a hajléktalanságról és a kirekesztettségről szól. „Nem tudom, mi ez. De biztos, hogy nem film, nem kiállítás, nem színház, nem koncert, talán egyfajta vizuális költemény a hiányzó emberekről.” – mentegetődzik az életművét már lezárt rendező.
(Forrás: Wikipedia, Tarján M. Tamás cikke, Rubicon, Kazinczy művei)
„Példa kelle, hogy rettegjen az ország”
(Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója)
Martinovics életrajzírói mind megegyeznek abban, hogy kiváló tehetségű férfi és éles eszű politikus volt, de magával meghasonlott, nagyravágyó és fantaszta jellem, aki az eszközök tekintetében nem volt válogatós, és elkeseredésében kész volt bármilyen kétségbeesett lépésre. Hozzájárul ehhez, hogy bár a szalonokban mint tanult és szellemes társalgót és kiváló tudóst ismerték, igazán maradandó tudományos munkát nem végzett: megjelent könyvei kompilációk vagy szellemes, de hevenyészettnek tűnő eszmefuttatások. Az 1848-as forradalmi nemzedék sok tagja szemében a forradalmár Martinovics igazi példaképnek és valódi mártírnak számított, valódi jellemét, szerepét és tetteit az eszményítés hamis fénnyel vonta be.
Martinovics Ignác József Domonkos (Pest, 1755. július 20. – Buda, 1795. május 20.) bölcseleti és teológiai doktor, fizikus, kémikus, politikai kalandor, aki császári titkos ügynökből lett a magyar jakobinus mozgalom vezére.
Élete
Apja Martinovics Mátyás (aki a 17. század végén Csernojevics Arzén (Arsenije Čarnojević) szerb ortodox pátriárka által hazánkba telepített egyik albán családból származott) nyugalmazott kapitány volt. Miután befejezte a gimnázium alsó osztályait a pesti piaristáknál, belépett a ferencesek rendjébe. 1773. április 24-én Baján letette a fogadalmat, szerzetesként a Domonkos nevet kapta.
A bölcseleti tanulmányokat ugyanott, a teológiát Budán végezte 1775–1779 között. Időközben (1778 októberében) áldozópappá szentelték, és 1779-ben a bölcselet és mennyiségtan tanára lett a buda-vízivárosi kolostorban. A szerzetesi élet szigorúsága miatt többször összeütközésbe került rendtársaival és rendfőnökével; kedvetlenségét fokozta az is, hogy 1780-ban a növendékpapok egy részével Bródba helyezték át. Sok nyelven kitűnően beszélt-írt.
1781 júliusában tábori lelkészi állást fogadott el Bukovinában és távozásra engedélyt se kérve, augusztusban Csernovicba ment. Itt ismerkedett meg gróf Potocky Ignác lengyel főúrral, akinek kíséretében beutazta Európa nagy részét és 1782-ben vele ment Lembergbe, ahol két évig magántanítással foglalkozott. Munkáival magára vonta Van Swietennek, az udvari tanügyi bizottság elnökének figyelmét, akinek közbenjárására 1783. október 17-étől a lembergi akadémián a természettan helyettes tanára lett (500 forintos évi fizetéssel). Amikor az akadémia 1784. október 21-én egyetemmé alakult át, rendes tanárrá és október 25-én a bölcseleti kar dékánjává nevezték ki; ugyanebben az évben a haarlemi akadémia is tagjává választotta, ahol jutalmat is kapott. Ezt követték a hessen-homburgi, müncheni, stockholmi és szentpétervári akadémiák. 1788-ban a bécsi, 1791-ben a pesti egyetem fizikai tanszékére pályázott, de sikertelenül.
1791-ben bemutatták Gotthardi Ferencnek, II. Lipót titkosrendőrsége főnökének. Martinovics – valószínűleg egyetemi karrierje egyengetése érdekében – ezután jelentéseket küldött a titkosrendőrség részére olyan titkos vagy zárt társaságokról, mint az illuminátusok vagy a szabadkőművesek, illetve a feloszlatott jezsuita rend.
Ezen jelentések történeti értéke csekély, írójuk, hogy saját fontosságát kidomborítsa, teletömte őket hamis adatokkal és kitalációkkal, „s inkább Martinovics lelki életére vetnek világot”.[1]
Ugyanazon év novemberében Pestre költözött. Ügynöki munkáját fizetéssel járó lembergi tanári kinevezéssel és császári tanácsosi címmel jutalmazta az udvar, de Martinovics többre, politikai befolyásra és udvari címre vágyott. Ezért még abban az évben egyszerűen elhíresztelte Pesten, hogy II. Lipót király vegyésszé, valamint császári és királyi tanácsossá nevezte ki; Gotthardi útján (aki támogatta őt) bocsánatot kért merészségéért, de indoklása szerint ügynöki munkájához feltétlenül szükséges volt egy fedőállás, hogy az illuminátusok gyanút ne fogjanak, amiért fizetést kap a császártól. Gotthardi kormánytanácsos közbenjárására II. Lipót – hónapok múltán – végül hitelesítette kinevezését. Feladata volt a királynak vegyészeti kísérleteiben segédkezni; ezenkívül továbbra is felhasználták politikai célokra is.
A király halála (1792. március 1.) után állása megszűnt és azután az I. Ferenc által részére biztosított 1000 forint évdíjra volt utalva. Új tartományfőnöke, Jezik László, a kilépését nem akarta elismerni, úgyhogy kilépése szabályszerűségének elismeréséhez királyi kegyelemre volt szüksége. Az 1792. szeptember 29-ei rendelet szászvári címzetes apáttá is kinevezte és a császári kabinetiroda külügyi osztályába osztotta be politikai munkálatok teljesítése végett. Azonban új állásában nem sokáig maradhatott, mivel az udvar legbefolyásosabb emberei, gróf Colloredo miniszter és Schloissnigg nyílt ellenségei voltak. Így aztán még ebben az évben elvesztette 1500 forintnyi évdíját, amelyet Lipót király magánpénztárából folyósított neki; hasztalan folyamodott a zágrábi nagyprépostságért, majd a kabinetirodai titkárságért, nem bíztak többé benne.
I. Ferenc a sajtószabadság megszorításával igyekezett gátat vetni a forradalmi eszmék terjedésének. A már megjelent ilyen jellegű művek szerzői ellen nyomozást indíttatott és elkobozta röpirataikat, így Martinovics három művét is, amelyek a szerző neve nélkül jelentek meg, s amelyek szerzőjét ekkor még nem is gyanították. Elkeseredésében, hogy minden reményét meghiúsulni látta, titokban az izgatás terére lépett. Discussio oratoria című röpiratában a cenzúrát támadta meg; egy másik, kéziratban terjesztett nyílt levele: Literae ad Imperatorem, a párizsi Moniteur című lapnak volt szánva s félrevezetés végett Gorani gróf név alatt, I. Ferenc politikáját vette éles és elítélő bírálat alá, s a Habsburg-ház magyarországi politikájával is foglalkozott. Mivel két pártfogójának, Józsefnek és Lipótnak a kormányzását is elítélte, őt gyanúba se vették.
Martinovics munkáit elsősorban a szabadkőművesek, az úgynevezett felvilágosodottak (illuminatusok) terjesztették, akik a francia forradalom elveivel rokonszenveztek és a királyság bukását várták. Gyurkovics Ferenc, a pesti egyetemen a politika tanára,aki az ilyen eszmék terjesztése érdekében titkos társaság szervezésén fáradozott és egy forradalmi kátét is szerkesztett. 1793 márciusában Martinovicsot is beavatta terveibe, és a nem sokkal ezután bekövetkezett halála előtt, iratait is ráhagyta. Ő ugyan nem tudta rávenni Martinovicsot, hogy beálljon a társaságba, de más oldalról jött erősebb hatásra ez mégis megtörtént.
Párizsban a jakobinusok klubja ilyen társulat alakításával Martinovicsot bízta meg, aki 1794 áprilisában megkezdte a tagok toborzását, mégpedig először Bécsben. Magyarországon két társaságot alakított: a REFORMÁTOROK TÁRSASÁGÁT elszegényedett mágnásokból és nemesekből, illetve a SZABADSÁG-EGYENLŐSÉG-TESTVÉRISÉG TÁRSASÁGÁT, a forradalmi eszmék teljes életbe léptetésével.
A Gyurkovics szerkesztette KÁTÉ mellett Martinovics is írt egyet: AZ EMBER ÉS A POLGÁR KÁTÉJA (Catéchisme de l’homme et du citoyen) címmel. Eszerint a fő hatalom a nép kezében van, amelynek nemcsak joga van eltörölni a királyságot, hanem kötelessége is ezt megtenni, ha a maga szentséges jogaival élni akar. Minden belépő tagnak esküt kellett tennie arra, hogy a társaság elveit terjeszti, és legalább két új tagot fog szerezni. A főigazgató szerepét Martinovics maga vállalta el, a közvetlen kormányzás az általa kiszemelt négy igazgató (Laczkovics János, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Sigray Jakab (ejtsd: ‘zsigrai’) gróf feladata volt.
TERVÜK AZ VOLT, hogy mihelyt a tagok száma megfelelően (250 000) felszaporodik, megkezdik a fennálló társadalmi rend felforgatását.
Három hónap múlva, amikor még a magyarországi tagok száma alig volt nagyobb 75-nél, Franz Josef Saurau gróf egy beavatott Jeline nevű magántanító feljelentése alapján rájött a bécsi összeesküvésre.
Mielőtt a bécsi udvar bármit is tehetett volna MARTINOVICSNAK IS A FÜLÉBE JUTOTT FELJELENTÉSÜK HÍRE. BÉCSBE SIETETT ÉS MIND A KÉT TITKOS TÁRSASÁGOT FELADTA AZ ÖSSZES TAGGAL EGYÜTT, AMINEK KÖVETKEZTÉBEN JÚLIUS 23-ÁN TÖBB TÁRSÁVAL EGYÜTT BÉCSBEN ELFOGTÁK.
Martinovics vallomása és egy pesti színész feljelentése a pesti titkos társaságnak is nyomára vezetett. Augusztus 16-án Budán elfogták Laczkovicsot, Hajnóczyt, Szentmarjayt és még több személyt.
Az elfogottakat Bécsbe kísérték fel kihallgatásra és csak később 13 vármegye feliratára november 22-én és 24-én hozták vissza Budára. A felségsértés vádját tartalmazó vádlevelet, amelyet Németh János királyi ügyigazgató mint közvádló fogalmazott, november 30-án adták be, majd december 3-ára idézték meg Martinovicsot és társait.
1795. április 20-án fejezték be a vizsgálatokat és ezek alapján mint az összeesküvés fejét, fő- és jószágvesztésre ítélték. A Hétszemélyes Tábla (kúria) Martinovics halálos ítéletéhez hozzátette, hogy a négy igazgató halála után végeztessék ki. A király május 11-én erősítette meg az ítéletet, 18-án hirdették ki előtte; ezt követte az egyházi rendből való kizárás (degradatio).
„…ha a hazáért meg is kell halnom, szívesen vállalom, mert nem hibázott a szívem, amikor azokat, akik nagy lelküket a honért kockára tették, szívesen követte…”
A halálos ítéletet május 20-án a budai Vérmezőn hajtották végre, nyakazással. Amikor Martinovics végignézte első társa, Sigray kivégzését, elájult. Ettől kezdve alig tért magához; a földre rogyott és amikor rákerült a sor, a hóhérlegények vonszolták a vérpadhoz.
„
…Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott.
Martinovics – így szólnak a régi krónikák –
Ájult volt, amikor a padra hurcolák.
Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó –
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.
Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje
Ráhajlott csendesen a hóhér keblire.
S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.… ”
– Karinthy Frigyes: Vérmező, 795. május
Kazinczy Ferenc kegyelmi kérvénye:
„…ha a hazáért meg is kell halnom, szívesen vállalom, mert nem hibázott a szívem, amikor azokat, akik nagy lelküket a honért kockára tették, szívesen követte…” (1795.)
Kazinczy 7 évet sínylődött Spielberg, Kufstein és Munkács börtönében.
„Az Academia Istropolitana (Universitas Istropolitana) Mátyás király által 1465-ben alapított és 1467-ben négy karral megnyíló egyetem volt Pozsonyban, melynek felállítását II. Pál pápa 1465. május 19-én kelt, Vitéz Jánoshoz és Janus Pannoniushoz intézett bullájában engedélyezte. Az egyetem nevét az Istropolitana szóról kapta, mely ógörög nyelven Pozsony városát jelentette. Kancellárja Vitéz János lett, akinek halála után oktatói távoztak és hanyatlani kezdett. Az egyetemen kiváló tanárok működtek, többek között Johannes Regiomontanus, aki Kopernikusz előtt már félszáz évvel tanította az intézmény falai között a Föld keringését a Nap körül. Mátyás halálával az egyetem megszűnt (1490). A Magyar Királyság területén ekkor más egyetem nem működött, a mai Szlovákia területén pedig ez volt az első egyetem. Főépületében ma a pozsonyi Színművészeti főiskola (VŠMU) működik és helyet kapott Pozsony 7 Nemzeti kulturális emléke között is.” (Wikipedia)
