Balázs Béla, születési és 1913-ig használt nevén Bauer Herbert Béla (Szeged, 1884. augusztus 4. – Budapest, Józsefváros, 1949. május 17.) Kossuth-díjas magyar író, költő, színész, filmesztéta, filmrendező, kritikus, filmfőiskolai tanár.

A 20. századi magyar kultúra egyik jeles egyénisége, akinek műveinél is jelentősebb a szellemi hatása – többek között – a barátaira (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lukács György, Fülep Lajos, Hauser Arnold, Mannheim Károly) és a filmesztétikára.

Az első világháborúig (1884–1914)

Születése után hat évvel családja Lőcsére költözött. Apja, Bauer Simon, gimnáziumi tanár volt, akinek halála után 1899-ben anyjával Szegedre települtek vissza, ahol a Vajda-házban laktak. Szülővárosában kötött életre szóló barátságot Petri Lajossal és Dettre Jánossal. Egyetlen fiútestvére Bauer Ervin orvos, elméleti biológus, Kaffka Margit férje volt, húga Bauer Hilda.

1902-ben a szegedi főreáliskolában jeles eredménnyel érettségizett, majd ősszel megkezdte tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakán. Az Eötvös Kollégiumban Kodály Zoltán szobatársa volt. 1904-ben részt vett a Thália Társaság munkájában, s megismerkedett Lukács Györggyel. 1905 tavaszán népdalgyűjtő útra indult. A következő évben befejezte tanulmányait, s rövid időre visszatért szülővárosába, ahol megismerkedett Bartókkal. Ősszel külföldi tanulmányútra ment. A berlini egyetemen Simmel és Wilhelm Dilthey filozófiai előadásait látogatta, időközben befejezte első drámáját, a Doktor Szélpál Margitot, majd Simmel biztatására megírta első könyvét, a Halálesztétikát. 1907 elején Kodállyal Párizsba utazott, ősszel pedig tanári állást kapott a Wesselényi utcai polgári iskolában.

1908-ban ismerkedett meg Hajós Edittel és Lesznai Anna költőnővel, akivel életre szóló barátságot kötött. Még ugyanebben az évben bölcsészdoktori vizsgát tett. Költői pályája is ekkortájt indult, s verseit A Holnap c. antológiában közölték. Korai esztétikai munkásságával, szecessziós mesejátékaival szerzett ismertséget. 1909 áprilisában mutatták be első színpadi művét, a Doktor Szélpál Margitot. Ekkortájt ismerkedett meg Ady Endrével. 1911–12-ben hosszabb időt töltött külföldön (Olaszországban, Párizsban, Berlinben), s megjelent első verseskötete (A vándor énekel), illetve novelláskötete (A csend). Két évvel az első világháború kitörése előtt visszatért Budapestre. A Nyugat ekkor közölte Misztériumok című kötetét. 1913-ban hivatalosan is felvette a Balázs Béla nevet, s 1913. március 29-én Budapesten házasságot kötött Hajós Edit orvosnővel. Ugyanebben az évben jelent meg a Dialógus a dialógusról című könyve, és Az utolsó nap című drámája, melyet 1913. október 3-án mutatott be a Nemzeti Színház.

Az emigrációig (1914–1919)

1914-ben önkéntesként került a frontra, ahol megsebesült. 1915-ben hátországi szolgálatra helyezték Szabadkára. Menj és szenvedj te is címmel megjelentette a Nyugatban hadi élményeiről szóló beszámolóit. 1915 decemberében megkezdődtek a lakásán tartott Vasárnapi Kör ülései, amelyeken részt vettek Lukács György, Hauser Arnold, Mannheim Károly, Gyömrői Edit, Fogarasi Béla, Lorsy Ernő és mások. 1916-ban jelent meg háborús naplója, és második verseskötete, a Tristán hajóján. A következő évben előadásokat tartott a Szellemi Tudományok Szabadiskolájában, s az Operaház bemutatta Bartók táncjátékát, A fából faragott királyfit, amelynek szövegkönyvét ő írta. 1918-ban elvált Hajós Edittől. Az Operaház bemutatta A kékszakállú herceg vára című művét, 1919-ben pedig feleségül vette Hamvassy Annát. A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt tagja lett a Forradalmi Írók Direktóriumának, majd beállt a Vörös Hadseregbe, s részt vett az északi hadjáratban.

Az emigrációban (1919–1945)

A kommün bukása után novemberben hamis papírokkal elhagyta az országot, s a Bécs melletti Reichenauban telepedett le feleségével. Több német és magyar nyelvű lap, köztük a Tűz és a Magyar Írás munkatársa volt, s számos német és magyar nyelvű kötete jelent meg. Napi- és hetilapokban színházi és filmkritikákat publikált, ezeket feldolgozva írta és jelentette meg 1925-ben filmesztétikai főművét, a Látható embert.

1926-tól 1930-ig Berlinben élt, ahol a Marxista Munkásiskola előadójaként, illetve a birodalmi Munkásszínjátszó Szövetség irányítójaként dolgozott. Számos forgatókönyvet írt, s megismerkedett számos filmrendezővel, például Erwin Piscatorral, Georg Wilhelm Pabsttal és Korda Sándorral, akikkel együtt is dolgozott. Összeismerkedett Leni Riefenstahllal, s a színésznő több filmjének forgatókönyvírója lett. 1930-ban több hónapos algériai útra indult egy francia cég megbízásából, ahol Kuharskyval együtt filmet forgatott.

1931-ben belépett Németország Kommunista Pártjába. 1931 őszén szovjet filmesek meghívására Moszkvába utazott, hogy előadásokat tartson a filmfőiskolán, s hogy filmet készítsen a Magyar Tanácsköztársaságról. A film elkészítésére felesége visszaemlékezései szerint eredetileg Kun Béla kérte fel, de akkor Balázs kitérő választ adott. A következő évben feleségével együtt Moszkvában telepedett le. Az 1930-as évek elejére elkészült filmje, Ég a Tisza, de nem került forgalmazásra. 1937-ben nyaralót vett a Moszkva környéki Isztrában, s feleségével együtt odaköltözött. 1938-tól egy moszkvai magyar nyelvű folyóirat, az Új Hang főmunkatársa volt (állandó rovata: Levelek a távolból).

1941-ben Tábortűz címmel verseskötete és egy drámakötete (Két dráma: Mozart – Hazatérés) jelent meg. Az év végén a front előrenyomulása miatt Alma-Atába (Kazahsztán) evakuálták őket.

Ismét Magyarországon (1945–1949)[szerkesztés]

1945 után tért haza Budapestre, és itt folytatta filmszervezői, tanári és szerkesztői tevékenységét, továbbá vendégtanárként is működött Prágában és Rómában. Megjelent önéletrajzi regénye, az Álmodó ifjúság. Nagy sikert aratott a forgatókönyvéből készült Valahol Európában, Radványi Géza rendezésében.

Bár Kossuth-díjat kapott, 1948 után az addig vezető ideológiai szerepet játszó Lukács György félreállításával párhuzamosan őt is éles bírálatok érték állítólagos avantgárd szemlélete miatt. Elvesztette állásait, nem taníthatott a Színművészeti Főiskolán, műveit nem jelentették meg. Életműve – különösen filmesztétikai munkássága – csak évtizedekkel a halála után került méltó helyére. 1903-tól 1922-ig vezetett Naplója csak 1982-ben jelenhetett meg, erős kihagyásokkal. A forrásértékű, kultúrtörténeti jelentőségű teljes mű ma is kéziratban van.

1949. május 17-én déli fél tizenkettőkor hunyt el a Korányi Sándor utcai belgyógyászati klinikán, halálát agyvérzés okozta. Sírja a Fiumei Úti Sírkert Munkásmozgalmi Pantheonában van.

Jelentősége

Saját műve alapján, a librettójából készült a Kékszakállú herceg vára című opera, A fából faragott királyfi című balett (Bartók Béla), a Czinka Panna (Kodály Zoltán), valamint a Valahol Európában című film (Radványi Géza).

Maradandót alkotott a filmesztétika területén is.

A magyaron kívül a német és az orosz (szovjet) kultúra is mint egyik jelentős személyiségét tartja számon. „Elméleti műveinek egy részét németül írja, ezek eljutnak mindenhová, és hamarosan nagy tudományos és művészeti feltűnést keltenek. Ma már világszerte úgy veszik tudomásul, hogy Balázs Béla a filmesztétika történetének egyik legfőbb alakja, semmivel sem kisebb jelensége a magyar esztétikai irodalomnak, mint a maga területein Lukács György.” – írja róla Hegedüs Géza.

Tiszteletére díjat alapítottak, melyet a nemzeti kulturális örökség minisztere adományoz a mozgókép területén kifejtett kiemelkedő alkotótevékenység, valamint művészi és tudományos teljesítmény elismerésére.

Forrás: Wikipedia https://hu.wikipedia.org/wiki/Bal%C3%A1zs_B%C3%A9la_(%C3%ADr%C3%B3)

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY:

CSAK A TESTE

IM Gárdonyi Géza

Na, innen már csak egy tál spenót hiányzik, mondta Az öreg tekintetes, amikor lehuppant  a csupa zöldre bútorozott szobában, de arra gondolt, milyen igaza volt Platónnak abban, hogy a lélek az ideák világából költözik  az idióták világába. De az is igaz, hogy vannak az ideiglenes lakók, akik csak a lelküket hozzák.

Költözz Egerbe, javasolta Bródy, van itt egy szép tornácos ház, csak bedeszkázod az ablakokat, és nincs az a mélylelkész, legyen bár az egri érsek, aki megfejti titkosírásodat, amiben úgysem írod le, miért is költöztél ide, mármint csak a lelked, mert látom, a tested az odaát maradt.

Hát így költöztek a két Egri csillagok, s A láthatatlan ember hagyta magáról terjedni a legendát, pedig nem deszkázott az be semmit, csak írni akart Isten rabjairól, ezért ritkán nyitott ajtót.  Esténként néha, ha már nem volt olyan meleg, vagy jött Bródy, boros kedvvel, paripásan hozva csak a lelkét, amíg a test el nem vitte egy veszélytelenebb tájra, mert itt már gyilkos idióták mérgezték az esti csendet.

Így búcsúztak a két Egri csillagok, s Az öreg tekintetes végre megírta Ida regényét, az ideát, hogyan is lehetett volna végképp ide költöznie testben is, hogy itthon legyen, itt, a földi világban. Nem kellett volna tennie semmit, valakik elintézték volna helyette, s csak ki kellett volna várnia, amíg szép óvatosan rákopog valaki a spalettán, s neki csak a kilincset kellett volna fordítania. De talán jobb lett volna, ha azt is más.

Na, ide is már csak egy tál spenót hiányzik, gondolta, amikor kiült a tornácra, a csupa zöld kertbe, de nem volt már otthon, csak a lelke.

Gárdonyi Géza, született Ziegler Géza 

(Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) magyar író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista–szimbolista stíluseszménye között.

Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot a Fejér vármegyei Agárdpusztán, s első ízben tizenhét évesen, 1881. május 5-én az egri Füllentőben megjelent humoreszkjét írta alá Gárdonyi Z. Géza néven. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, a szomszédos Gárdony után választotta, s 1881 után – a Z. elhagyásával – egyre gyakrabban, az 1890-es évektől pedig kizárólagosan ezt tüntette fel művei fejlécén.

A leendő író egy nádfedelű, hosszú gerincű cselédházban látta meg a napvilágot 1863. augusztus 3-án (az emléktáblával megjelölt épület ma a Gárdonyi Géza Emlékháznak ad otthont).

1878-ban letette érettségi vizsgáját, majd a betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, vékonydongájú fiú mesterember ősei hagyományaival szakítva szeptemberben az Egri Érseki Tanítóképző (röviden a Líceum) növendéke lett. Ha szerette a pesti diákéletet, úgy annál nehezebben viselte a nélkülözésektől, a magányosság és a céltalanság érzésétől terhes egri esztendőket. Noha szegény sorú család sarjaként érseki ösztöndíjban részesült, és alkalmi házitanítóként sovány keresethez is jutott, mégis mostoha körülmények között élt. Egy évig a Magazin utcai Antali Borcsa-féle diákmenhely egyik nyomorúságos szobájában lakott harmadmagával, majd egy fáskamrából kialakított deszkafalú házikóban tengődött. Lelki állapotára és anyagi helyzetére további csapást mért apja 1879. októberi halála.

A harmadév befejezése utáni nyárra hazaköltözött édesanyjához, Szőlősgyörökre, és hogy egyéves tanítói gyakorlatát teljesítse, 1881. szeptember 28-án a Somogy vármegyei Karádon vállalt segédtanítói állást. 1882. május 30-án átvehette – „elégségesen képesített” megjegyzéssel kiadott – népiskolai tanítói oklevelét is. 1882. szeptember 5-én a Veszprém vármegyei Devecser elemi iskolájában helyezkedett el segédtanítóként, majd 1884. január 20-a és június 29-e között a Vas vármegyei Sárváron volt osztálytanító. Időről időre tolla után nyúlt, s ha meglehetős rendszertelenséggel is, de dunántúli és fővárosi lapok közölték írásait, elbeszéléseit és verseit.

1885. október 28-án házasságot kötött a dabronyi Csányi Máriával, s az ifjú házasok Győrben telepedtek le. Eleinte házitanítóskodásból kívánta fenntartani magát, de nem sikerült munkát találnia, így a zsurnalisztika felé fordult. Noha már korábban is jelentek meg írásai különféle lapoknál, igazából itt, Győrben indult el újságírói karrierje.

1886 szeptemberében családjával együtt Győrből Budapestre költözött, s a Budapesti Hírlap munkatársaként tevékenykedett. Ugyanakkor rövid időre a Budapesti Állami Tanítóképezde magyar–történelem szakos hallgatója lett. A Pedagógium magyar nyelv és irodalom tanárával, Király Pállal csakhamar összekülönbözött, miután a Budapesti Hírlap hasábjain vitriolos kritikát írt professzora tudományos munkásságáról, s azt nem is volt hajlandó visszavonni. Tanulmányainak és a fővárosi zsurnalisztalétnek egyaránt búcsút kellett intenie, s még 1887 elején visszatért Győrbe.

A Győri Hírlap alkalmazásában folytatta újságírói munkáját, 1887. december 25-étől pedig a Garabonciás Diák című élclap számára is dolgozott. Az immár egygyermekes család Szegedre költözött. Ziegler a kormánypárti Szegedi Híradó munkatársa lett, egyidejűleg 1888. december 25-étől 1890. április 1-jéig szerkesztette az újság mellékletét, az általa alapított Szögedi Paprika című élclapot is. 1890. május 1-jén átszegődött a független Szegedi Naplóhoz, a folyóirat belső munkatársa, egyúttal a lap vasárnapi melléklete, a Hüvelyk Matyi szerkesztője lett. A Tisza-parti város irodalmi kávéháza, a Hungária gyakori vendégeként szívélyes baráti kapcsolatba került Dankó Pistával, s ekkor és később is több maga írta nótaszöveggel segítette ki a cigányprímást.

Egészségi és idegi állapota megromlott, 1891 novemberében Budapestre költözött, hogy a fővárosban kezeltesse gyomorbaját. December 11-étől – barátja, Bródy Sándor beajánlására – a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként. Itt indította el 1892. június 6-án a később népszerűvé váló Göre Gábor-levelek folyamát, s itt és így ragadt rá pályatársai körében egy életen át használt baráti ragadványneve: Göre. Emellett írásokat, tárcákat küldött a Pesti Hírlap, az Egyetértés, a Függetlenség, gyermekeknek szóló történeteket és meséket írt Az Én Újságom és a Mátyás Deák számára.

1892-ben feleségétől különvált, aki gyermekeikkel együtt Győrbe költözött, 1893-ban meghalt szeretett Árpád öccse – az örökké magányos Gárdonyi magára maradt a századfordulós Budapest forgatagában is. Ezzel párhuzamosan 1894. május 18-ától – ismét Bródy Sándor protekciójával – egy éven át a Feszty Árpád-féle körképvállalat titkáraként is tevékenykedett, feladata a körképet népszerűsítő írások, riportok megírása volt. Ezzel bejáratos lett a korabeli Budapest irodalmi életét meghatározó Jókai–Feszty-szalonba. 1895 végén maga is körképvállalatot alapított: Dante Alighieri Isteni színjátéka ihlette meg a Pokol-körkép megtervezésére, vázlatának megfestésére és megvalósítására. Az 1896 májusában a Városligetben megnyílt, összetákolt pavilonban sebtében megfestett körkép csúfosan megbukott, dacára az egyedi hangot megütő Gárdonyi-reklámszövegeknek („Menjen kérem a Pokolba!”, „Azt hallottam, Budapesten megnyílott már a Pokol, vigyázzon kend, komámasszony, nemsokára meglakol!”). Gárdonyit a kudarc letörte ugyan, de nem annyira, hogy tervbe ne vegye egy Petőfi-körkép és egy fehérló-áldozatot bemutató élő szereplős zsánerkép felállítását. Ez idő tájt szervezett országos gyűjtést, hogy a segesvári csatatéren elesett Petőfi feltételezett sírja fölé méltó emléket emeljen a nemzet. Törekvése részben sikerrel járt: 1897-ben felállították Köllő Miklós Petőfi-szobrát, de nem az egykori csatatéren, hanem a segesvári várban. 1896 márciusában a vasúti szabadjegy megvonása miatt összekülönbözött a Magyar Hírlap szerkesztőségével, s a Budapesti Hírlap élclapmelléklete, a Kakas Márton munkatársa lett.

Egri remetesége

Budapesti újságíróként egyre erősödött benne az érzés, hogy a fővárosi irodalmi élet és művészvilág talmi kulissza, a modern társadalom és civilizáció elfajult és elanyagiasodott. Rosszallóan szemlélte az 1896-os millenniumi előkészületeket és ünnepségeket övező „önáltató mámort”, a hazai közélet és közállapotok alakulását. 1895-ben először az akkor még a fővárostól különálló Rákospalotán akart házat venni, s magyar–történelem szakos tanári állást is ajánlottak számára a Pápai Állami Tanítóképző Intézetben, amit végül nem fogadott el. Egy időben fejébe vette, hogy kivándorol Amerikába, s ott vagy hegedűművész lesz, vagy saját fejlesztésű vízibiciklijével szerez vagyont magának.

Gyakran kirándult a főváros környékére, s egy ízben, 1896 októberében diáksága színhelyére, Egerbe is ellátogatott. A városhoz nélkülözéssel telt iskolaéveinek rossz emlékei kötötték – két évtized elteltével a nagyváros zajából elkívánkozó író rácsodálkozott Eger szépségeire és nyugalmára. Bródy Sándor is bátorította az Egerbe költözésre, így hát nem tétovázott sokáig, úgy érezte, megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és maga mellé vett két idősebb fiával – Egerbe költözött. Hamarosan megvásárolták a szomszédos szőlőterületet, s az így kibővült portán 1899-ben másik ház épült. Az új házban alakították ki a konyhát, ebédlőt és ide költözött be a család többi tagja, míg ő maga a szintén átalakított, megnagyobbított régi épületbe fészkelte be magát. Könyvekkel, rövid szárú csibukokkal és hosszú szárú tajtékpipákkal zsúfolt, ablaktáblás és bőrrel párnázott ajtajú, teremnyi nagyságú dolgozószobájába nem szűrődött be a külvilág látványa és zaja, a napfény csak a tetőbe vágott ablakokon keresztül talált utat a „remetelakba”.

Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai „egri remetének,” vagy regénye után a „láthatatlan embernek” címezték. A kíváncsi tekintetek elől menekvést kereső, megközelíthetetlen ember hírében állt, ám ebben a sommás ítéletben már az 1900-as években is sok túlzás volt.

Egyetlen legendateremtő momentum: az egri házba ellátogató írótársak rendre számot adtak arról, hogy Gárdonyi dolgozószobája ablaktalan, az író befalaztatta a ház ablaknyílásait; alkalmasint csupán zárva tartotta ablaktábláit a fejfájós író. Jóllehet, minden idejét az irodalomnak szentelte, s az egri magány szülte művészete legtermékenyebb időszakát, korántsem szakított el minden közéleti-irodalmi köteléket a külvilággal. 1897-től állandó külső munkatársa volt a Pesti Hírlapnak, valamint továbbra is küldött írásokat napi- és hetilapoknak (pl. Budapesti Hírlap, Magyar Hírlap, Néplap, Szabad Szó), irodalmi folyóiratoknak (pl. Új Idők, Jövendő, A Hét, Az Én Újságom) és élclapoknak (pl. Kakas Márton). 1903-ban kötött szerződésük értelmében a Singer és Wolfner rendületlenül ontotta a Gárdonyi-köteteket.

A józsefvárosi Aggteleki (ma Kiss József) utcában szobát tartott fenn, gyakran utazott fel ugyanis Budapestre, az irodalmi körökben tájékozódni és darabjai színpadra állítása körül bábáskodni. A háza ajtaján kopogtató váratlan látogatóktól és riportot kérő újságíróktól valóban elzárkózott, s Eger társasági életétől is távol tartotta magát, de írótársait és barátait szívesen fogadta otthonában. Szoros barátságot ápolt többek között Tóth Bélával, Bródy Sándorral és Szabolcska Mihállyal. Ám amikor pályatársai 1911-ben lázasan készülődtek Gárdonyi harmincéves írói jubileumának megünneplésére, a rivaldafénytől irtózó egri remete teljes erélyével állította le a szervezkedést. Azt azonban már nem tudta megakadályozni, hogy az egri városvezetés 1912-ben átkeresztelje az író lakhelyéül szolgáló Takács utcát Gárdonyi Géza utcára.

Aszketikus életmódjának további cáfolata, hogy gyakran kelt útra, bel- és külföldön egyaránt: 1899 tavaszán Konstantinápolyba utazott anyagot gyűjtendő az Egri csillagokhoz, 1900-ban pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást tett Erdélyben. Voltak egészen sajátságos, különc útjai is: A bor című színművét úgy írta meg két hét alatt 1900-ban, hogy vonatról vonatra szállt, s míg szaporodtak a betűk a kéziratban, ő észrevétlen beutazta fél Magyarországot; 1901-ben álnéven szobát vett ki a kolozsvári New York szállóban, hogy befejezhesse Annuska című darabját.

Élete utolsó évtizedeiben írói munkája mellett időt és energiát szentelt természetszeretete kibontakoztatásának is. Már 1895-től gyakran botanizált, akkor még a Buda környéki hegyeket járva gyűjtötte a növényeket herbáriuma számára, s volt egy külön gyűjteménye hírességek lakhelyéről és sírjáról szakított virágokkal is. Az egri háza körüli ötholdas birtokon botanikus kertet alakított ki, amelyet hazai és külföldi útjairól magával hozott növényekkel gyarapított. Gyűjtötte és mikroszkóp alatt vizsgálta a környék ízeltlábú-faunáját, 1898-ban felfedezett egy az egri pincékben honos, hatszemű bikapókfajt. Az általa megfigyelt állatokról és növényekről irodalmi értékű leírásokat küldött A Természet című folyóirat számára (halála után külön kötetben is megjelentek Mai csodák címen. 1907-ben a sóskúti dombok között megbújó nyaralót vásárolt magának. Emellett szívesen játszott hegedűjén, a kor kiemelkedő prímásai, Dankó Pista és Ányos Laci is kedvelték hegedűjátékát. Gyakran rajzolt, festett és fényképezett is. A festés ifjúkorától foglalkoztatta, már a szegedi festők 1891-es tárlatán is kiállították egy képét, s későbbi korszakából ismert több grafikája, táj- és zsánerképe, fiairól készített portréfestményei, illetve egy Munkácsy-tabló, a Krisztus Pilátus előtt saját kezű másolata.

Gárdonyi egész életén keresztül betegeskedő, gyenge fizikumú ember volt, ezt tetézte krónikus tüdőbaja és makacs hipochondriája is. A hipochonder Gárdonyiról szólva: 1909-ben elviselhetetlen és állandó fejfájására hivatkozva felhagyott irodalmi munkáival, és orvosról orvosra járva két éven át a halálos diagnózistól rettegett, mígnem 1911-ben orvos ismerőse, Grósz Emil olvasószemüveget rendelt számára. A szemüveggel előbb fejfájása, majd halálfélelme is megszűnt, újult erővel folytatta szépírói tevékenységét. 1914-ben abbáziai pihenésén érte a világháború kirobbanásának híre; a világrengést és a keleti frontra kerülő, majd orosz hadifogságba eső kisebbik fiáért érzett aggodalmat idegei megsínylették. 1917-ben felkínálták számára az Aradi Kultúrpalota igazgatói állását, de ezt Gárdonyi nem fogadta el. A világháború lezárultával visszakapta életben maradt fiát, örömmel üdvözölte a Monarchia megszűnését és 1918 októberében az őszirózsás forradalmat. Elapadt életereje visszatért, ha csak rövid időre is. Tanügyi és művelődéspolitikai javaslatokat fogalmazott meg a Károlyi Mihály-kormány számára, s megválasztották a budapesti Otthon Kör tiszteletbeli elnökének is.

1919-ben eleinte támogatta a Tanácsköztársaságot, áprilisban elvállalta az írói direktórium választmányi tagságát, főmunkatársként csatlakozott a Krúdy Gyula szerkesztésében megjelenő Néplaphoz, és korábban írt darabjai, népdrámái némelyikét ismét színpadra állították. Csakhamar azonban ellenérzést keltettek benne a proletárdiktatúra Egerben megtapasztalt módszerei. Augusztusban már megkönnyebbüléssel fogadta a Tanácsköztársaság leverését, októberben pedig megválasztották az ellenforradalommal szimpatizáló irodalmárok szervezete, a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége díszelnökévé, később pedig versben köszöntötte Horthy Miklóst. Tétova politikai és közéleti lépései következményeként elveszítette szeretett barátját, az ellenforradalmi rendszerrel azonosulni nem tudó, emigrációban élő Bródy Sándort. Az utolsó években további csapást mért lelki és egészségi állapotára, idegrendszerére a kiadójával, a Singer és Wolfner Irodalmi Intézettel folytatott vitája, majd 1920-tól a viszály nyomában járó szerzői jogi per. A pert kevéssel halála előtt megnyerte ugyan, de gyümölcsét már nem élvezhette.

Halála

Testi-lelki egészségét a megpróbáltatások megkoptatták, állapota leromlott. Bár szív-, máj- és vesebántalmakra egyaránt panaszkodott, s látása is meggyengült, orvosai még közvetlenül halála előtt sem állapítottak meg végzetes kórt nála. Fia beszámolója szerint – a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is hívő – Gárdonyi akarta magának a halált. 1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, kezébe többé tollat nem vett, s ötvenkilenc esztendősen, október 30-án, egri otthonában elhunyt. Noha végakaratában arról rendelkezett, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra egri háza kertjében, Eger városa ezt méltatlannak érezte volna láthatatlan emberével szemben. November 1-jén bronzkoporsóban fekvő testét alma matere, az egri líceum aulájában ravatalozták fel, s tiszteletére a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították a lélekharangot. Az egyházi szertartást követően – Tordai Ányos egri cisztercita tanár javaslatára – az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált szavakat vésték: „Csak a teste”.

Forrás: Wikipedia https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1rdonyi_G%C3%A9za

A porajmos, parajmos vagy parrajmos (ejtsd: parajmosz) kifejezés a cigány nyelv egyik balkáni dialektusából származik, magyarországi lovari alakja pharrajimos. Eredeti jelentése „elpusztítás, elnyeletés”. A kifejezés magyar megfelelője: roma holokauszt. A roma holokauszt cigány nyelvű elnevezései még a samudaripe (sa: mind, összes; mudaripe: gyilkosság) és a kali trash (kali: fekete; trash: félelem). A porajmos a második világháborúban a Harmadik Birodalom által a cigányok körében végrehajtott etnikai tisztogatás. Mivel a cigányság kevésbé volt szervezett, mint a zsidóság, és mivel sokukat mindenféle nyilvántartásba vétel nélkül gyilkolták meg, az áldozatok számát nehezebb megállapítani; a becslések 200 000-től 2 000 000-ig terjednek. A zsidó holokauszt árnyékában a porajmos sokáig ismeretlen maradt a közvélemény előtt. Helmut Schmidt német kancellár 1982-ben elismerte ugyan a porajmos, a cigány holokauszt tényét,^[1] de a cigányságot csak az 1990-es évek elején, Ian Hancock angliai roma polgárjogi aktivista publikációi nyomán kezdték a náci rendszer áldozatai közé számítani. A cigányholokauszt emléknapja augusztus 2. A cigányok nem kaptak a zsidókéval összemérhető kárpótlást az atrocitások után.

A porajmos Magyarországon

Előzmények

A porajmosnak már a 19. század végétől megvannak az előzményei, több járvány terjedése miatt felelősnek tették meg a cigányokat. Az üldözést több módon valósították meg, például gettósításokkal próbálták a cigányokat bizonyos helyekhez kötni (többek között Ondód, Pankasz, Bicske, Pankota dokumentáltak) vagy például olyan rendeletekkel (1901 után) melyek önkényes megállapítások alapján cigány gyermekeket Magyarországon kiszakítottak a családjukból, a cigányságot külföldre űzték (például 60000/1907 belügyi rendelet). A Horthy-korszakban a cigányok jogfosztása tovább fokozódott, mert helyi rendeletek is korlátozták a mozgásukat, illetve kitiltották őket a kereskedelemből.

Közvetlen előzmények, gettósítás, 1931-1943

1931-ben már országos rendelet tiltotta a megyehatáron kívüli iparűzést és a munkavégzéshez szükséges lovas szekér használatát. A roma holokauszt első közvetlen előzménye 1934-ben Endre László későbbi államtitkár követelése a romák koncentrációs táborba zárásáról és a férfiak sterilizálásól, 1938-tól pedig életbe lépett a romákat üldöző azon rendelet, mely szerint minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni.

Az ezt követő években részint ez alapján több településen, például Esztergomban 1942-ben, zárt cigánytelep létesítéséről döntöttek a városatyák, amit csak a munkavégzés céljából hagyhattak el.

A magyarországi cigányságot sújtó porajmos története csak megközelítően dokumentálható. Széles körben elterjedt vélekedés szerint Magyarország 1944. március 19-ei német megszállását követően – jelentős mértékben ezekről a zárt cigánytelepekről – kb. 30–70 000 romát, köztük gyerekeket, nőket és öregeket deportáltak a komáromi Csillagerődbe, majd onnan különböző koncentrációs táborokba. A porajmos során meghalt magyarországi cigányokról nem rendelkezünk pontos számadatokkal. Karsai László történész, a magyarországi holokauszt kutatója szerint kb. 5000-re tehető azon cigány honfitársaink száma, akiket 1944–45-ben etnikai hovatartozásuk miatt álorvosi kísérletekkel megkínoztak, megnyomorítottak, illetve akiket haláltáborokban gyilkoltak meg, vagy munkaszolgálaton haltak meg. Karsai egy 2012-ben készült televíziós beszélgetés során a cigány üldözöttek összlétszámát 10 000-re, a halottakét mintegy ezerre becsülte.

Irodalom

• Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945 – Út a cigány Holocausthoz. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest 1992. 197 old. ISBN 9637990895
• Karsai László: Holokauszt. Pannonica, Budapest 2001. 426 old. ISBN 9639252255
• Pharrajimos I–II. A romák sorsa a nácizmus idején (szerk. Bársony János és Daróczi Ágnes, L’Harmattan Kiadó, 2005)

Forrás: Wikipedia

https://hu.wikipedia.org/wiki/Porajmos

Szabolcsi Bence Győző (Budapest, 1899. augusztus 2. – Budapest, 1973. január 21.) zenetörténész, művészettörténész, Baumgarten-díjas (1933, 1947); Kossuth-díjas (1951, 1965). Herder-díjas (1971), az MTA tagja (levelező 1948, rendes tag 1955).

Szabolcsi Miksa újságíró és Boskovitz Matild fia.

Életpályája

Budapesten tanult jogot, irodalomtörténetet és filozófiát (1917– 20), 

Lipcsében pedig zenetudományt, művészettörténetet és történelmet (1921–23).

Társszerkesztője volt a Zenei Szemlének (1926–29), Tóth Aladárral a Zenei lexikonnak (1930–31). Tagjává választotta őt 1936-ban a londoni Royal Asiatic Society, 1938-ban a Nemzetközi Zenetudományi Társaság, 1940-ben a Nemzetközi Népzenei Tanács, 1960-ban a finn Kalevala Társaság, továbbá a lengyel–magyar kapcsolatok ápolását célul tűző Magyar Mickiewicz Társaság.

1945-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetörténet-tanára. 1951-ben megalapította és haláláig irányította a zenetörténész-képzés legelső magyarországi műhelyét, a zenetudományi tanszakot. 1950–1956 között az Új Zenei Szemle, 1960-tól 1973-ig a Magyar Zene, haláláig a Studia musicologica c. folyóiratok szerkesztőbizottságának tagja volt. Ez utóbbinak (Kodály Zoltán 1967-ben bekövetkezett halála után) szerkesztője lett. 1951–1956, valamint 1959–1961 között elnöke volt a Magyar Zeneművészek Szövetségének. Bartha Dénessel együtt szerkesztették a Zenetudományi tanulmányok tízkötetes könyvsorozatát (1953–62).

1961-ben megalapította és 1973-ig igazgatóként irányította az MTA Bartók Archívumát, amely 1969 (más forrás szerint 1974) óta az MTA Zenetudományi Intézeteként működik. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán ő alapította meg a Zenetudományi Tanszéket.

Az 1920-as, 30-as években bejárta a Duna menti országokat, hogy összegyűjtse, majd közzétegye a régi magyar zene történeti emlékeit. Útjainak eredményeképpen 1928–1954 között tíz alapvető tanulmányt írt a magyar zene történetéről, a középkortól kezdve a 19. századig. E tanulmányok A magyar zene évszázadai c. gyűjteményes kötetekben jelentek meg 1959 és 1961 között. Ugyanennek az anyagnak más elvű, antológia-szerű összefoglalása A magyar zenetörténet kézikönyve (1947).

Az 1930-as évek közepétől terjesztette ki kutatásait az egyetemes zenetörténet jelenségeinek és összefüggéseinek vizsgálatára. Ekkor megjelent művei: Bevezetés a zenetörténetbe (Budapest, 1936); A zene története (Budapest, 1940); Beethoven (Budapest, 1947); Európai virradat. A klasszikus zene kialakulása Vivalditól Mozartig (Budapest, 1948).

Kétirányú – „keleti” és „nyugati” – kutatásainak eredményeit monumentális szintézisbe foglalta fő művében: A melódia történeté-ben (Budapest, 1950). Szabolcsi írta az első, tudományos hitelű magyar Bartók-életrajzot (1955).

Új kutatási területet nyitott meg a Liszt kései alkotói korszakát vizsgáló tanulmánya is: Liszt Ferenc estéje (Budapest, 1956). Élete utolsó hónapjaiban adta közre válogatott Kodály-tanulmányait: Úton Kodályhoz, (Budapest, 1972).

Kutatásainak két fő területét egy-egy hanglemez-antológia formájában is közreadta: Musica Hungarica (Budapest, 1965); Musica mundana (Budapest, 1975), Zsidó kultúra és zenetörténet (szerkesztette Komoróczy Géza, Tankönyvkiadó, 1999).

A Szabolcsi-életmű kiadása Bónis Ferenc szerkesztésében 1977-ben indult meg, de az 5. kötet után (1987) megszakadt. Herder-díjjal (1971) tüntették ki.

A Farkasréti temetőben nyugszik.

Emlékezete

Nevét viseli a kiemelkedő zenetudományi és zenei ismeretterjesztő tevékenységért évente odaítélt állami kitüntetés, a Szabolcsi Bence-díj.

Szintén róla nevezték el a Szabolcsi Bence Zeneiskola (Budapest, V. kerület, Vármegye utca 9).

Családja

Szabolcsi Bence a magyar kultúrában kiemelkedő szerepet játszó híres Szabolcsi-dinasztia sarja. Ismert rokonai: Testvérbátyja Szabolcsi Lajos, író, költő, újságíró, a zsidó asszimiláció élharcosa. Leánya, Szabolcsi Éva, műfordító, irodalomtörténész; fő szakterülete az olasz irodalom. Unokaöccse, Szabolcsi Miklós, Szabolcsi Lajos fia, irodalomtörténész, a jeles József Attila-kutató.

Felesége Győző Klára (1900–1975), Győző Adolf és Neu Gizella lánya, akivel 1928-tól annak haláláig élt együtt.

Fia, a tízéves Gábor a holokauszt során életét vesztette. Az ő sorsát dolgozza fel Keszi Imre: Elysium című regénye, a vészkorszak történéseinek első művészi színvonalú megörökítése. (A kisgyermek gyümölcsöt akart szedni egy kertben, ám sárga csillagját látva a csendőrök elhurcolták. Gábor megmentése érdekében mind szülei, mind azok jóbarátai minden követ megmozgattak, ám nem értek célt: Auschwitzban előbb orvosi kísérletek alanya lett, a háború vége felé pedig a gázkamrákban lelte halálát.)

Források

• Részlet Szabolcsi Bence válogatott írásaiból
• Szabolcsi Bence 70. születésnapjára; szerk. Bónis Ferenc; Zeneműkiadó, Budapest, 1969 (Magyar zenetörténeti tanulmányok)
• Bence Szabolcsi septuagenario; szerk. Bartha Dénes; Akadémiai, Budapest, 1969
• Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence emlékezete; szerk. Bónis Ferenc; Kodály Intézet, Kecskemét, 1992 (Magyar zenetörténeti tanulmányok)
• Kroó György: Szabolcsi Bence; Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, 1994
• Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 413. o. ISBN 963-9257-15-X
• http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/eletrajz/html/ABC14240/14379.htm
• https://web.archive.org/web/20070930014831/http://www.hhrf.org/nepujsag/99aug/9nu0807.htm
• http://adsl171.231.axelero.hu/Portal/Archives/Hegy/2004/23/he05.pdf^{[halott link]}
• Magyar zsidó lexikon. Szerk. Ujvári Péter. Budapest: Magyar Zsidó Lexikon. 1929. 818. o.  Online elérés
• Halász Péter: Szabolcsi Bence, a magyarországi zsidó zene kutatója = A hagyomány kötelékében. Szerk. Kríza Ildikó. Budapest, 1990. Akadémiai K. ISBN 9630557614 pp. 177–183.

Forrás: Wikipedia

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szabolcsi_Bence

Hevesy György (született Bischitz György) (Budapest, 1885. augusztus 1. – Freiburg im Breisgau, 1966. július 5.) Nobel-díjas magyar vegyész. Kifejlesztett egy radioaktív jelzőmódszert, amellyel biokémiai folyamatokat, például állatok anyagcseréjét lehet tanulmányozni.

Kikeresztelkedett magyar zsidó családban született. Szülei Bischitz Lajos és Schossberger Eugénia (Jenny), mindketten gazdag polgári családok sarjai voltak. György nyolc gyermek közül ötödikként jött a napvilágra. Budapesten nőtt fel, a Piarista Gimnáziumban érettségizett 1903-ban. A család neve nemesítés folytán 1904-ben Hevesy-Bischitz-re, majd Hevesy-re változott.

A Budapesti Tudományegyetemen kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd egy évvel később a berlini műegyetemen folytatta. 1908-ban szerezte meg a doktorátust fizikából Freiburgban. Érdeklődése a kémia felé fordult. Zürichbe ment, ahol Richard Lorenz mellett vállalt tanársegédi állást a Technische Hochschulén. 1911-ben az angliai Manchesterbe utazott, ahol Rutherford laboratóriumában dolgozott tovább. Rutherford megbízásából kezdte kutatni azt a témát, amivel később a kémiai Nobel-díjat elnyerte. 1912 első felében itt ismerkedett meg és kötött barátságot Niels Bohrral.

1912 elején Rutherford az osztrák kormánytól egy mázsa radioólmot kapott ajándékba, amelyből a rádium D komponensével akart kutatásokat folytatni, ám a hatalmas tömegű ólom ezt meghiúsította. Felszólította Hevesyt, miszerint: „Ha megérdemli a sót az ételébe, elválasztja a rádium D-t a kellemetlenkedő ólomtól”. Hevesy próbálkozásai csődöt mondtak, ezért arra a következtetésre jutott, hogy a két anyag különválasztása lehetetlen. Ezért megfogalmazta azt a tételt, miszerint, ha az aktív anyag nem választható el az inaktívtól, akkor a sugárzó rádium D felhasználható az ólom indikátorának. Ez lett a nyomjelző radioaktív izotópok módszerének alapja.

Az első világháborúban Hevesy a Monarchia hadseregében – Nagytétényben – katonáskodott. A háború után kutatásokat végzett a Budapesti Állatorvosi Főiskola kémia tanszékén, majd később aktívan tanított. Kármán Tódor felkérésére elvállalta a Tudományegyetem fizika-kémiai tanszékének vezetését. 1920-ban megvonták tőle az előadói jogot; ekkor Niels Bohr meghívására a koppenhágai laboratóriumba utazott.

Mengyelejevnek már a 19. században sikerült a kémiai elemeket logikus rendszerbe foglalnia. A táblázat időközben fokozatosan megtelt, ám a 72-es sorszámmal jelölt helyre kitartó kutatással sem sikerült megtalálni a hiányzó elemet. Hevesy a Bohr-féle atommodellből kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a 72-es rendszámú elem a titáncsoportból kell, hogy kikerüljön. Hevesy a cirkóniumtartalmú ásványokban kezdte meg a kutakodást. A koppenhágai ásványtani múzeumból, Norvégiából és Grönlandból származó anyagokat kapott a kutatásaihoz. Hevesy az oldható részeket eltávolította, majd röntgenspektroszkópiai felvételeket készített a mintáról. Már az első felvételeken előbújtak azok a színképvonalak, amelyek csak az új elemből származhattak; ennek felfedezési helyéről, Koppenhága régi latin nevéről a hafnium nevet adta 1923-ban. Niels Bohr a felfedezés hírét azon a napon tudta meg, amelyen Stockholmban átvette a Nobel-díjat.

Hevesynek rengeteg állást kínáltak fel, amelyek közül a Freiburgi Egyetem fizika-kémia tanszékvezető posztját fogadta el. Tudományos kutatásait a Rockefeller Alapítvány könnyítette meg anyagilag. Termékeny évek köszöntöttek be életében. Kifejlesztette a röntgenfluoreszcenciás analitikai módszert, felfedezte, hogy a szamárium radioaktív alfa-sugarakat bocsát ki. Itt kezdte a radioaktív izotópokat a növények és állatok anyagcsere-folyamatainak vizsgálatára alkalmazni. A módszer lényege, hogy apró mennyiségben hozzákeverik a radioaktív izotópot a vele kémiailag azonosan viselkedő elemhez, és a szervezetben az izotóp sugárzása jelzi a megtett útvonalat. A mai orvostudomány rengeteget köszönhet e módszernek.

A világ számos egyeteme választotta díszdoktorává, a Royal Society tagja lett, és megkapta a Copley-érmet, amire különösen büszke volt. Ez utóbbiról úgy nyilatkozott: „A közönség azt hiszi, hogy egy kémikus számára a Nobel-díj a legnagyobb kitüntetés, amit tudós elnyerhet, de nem így van. Negyven-ötven kémikus kapott Nobel-díjat, de csak tíz külföldi tagja van a Royal Societynek, és ketten (Bohr és Hevesy) kaptak Copley-érmet.”

1943-ban áttelepült családjával Stockholmba. 1943-ban a „radioaktív izotópok indikátorként való alkalmazásáért a kémiai kutatásban” indoklással Hevesy Györgynek ítélték oda a kémiai Nobel-díjat. 1959-ben az Atoms for Peace Awards (Az Atom Békés Felhasználásáért díj) kitüntetést vehette át a radioaktív izotópok békés felhasználásért. A Magyar Tudományos Akadémia 1945-ben választotta tagjai közé. Összesen 397 publikációja jelent meg a világ legjelentősebb szaklapjaiban. 1966-ban a pápa külön audiencián fogadta. Nyolcvanéves korában halt meg Freiburgban.

A család kívánságára 2001. április 19-én szülővárosában, Budapesten ünnepélyes keretek között helyezték hamvait örök nyugalomra.

Forrás: Wikipedia

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hevesy_Gy%C3%B6rgy

• Nobel-díjas magyarok, Nap Kiadó, Dunaszerdahely 2003
• Palló Gábor: Hevesy György. A múlt magyar tudósai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998
• Siegfried Niese: Hevesy György, 1885–1966. Tudomány határok nélkül; ford. Doba Dóra; Akadémiai, Bp., 2018
• Vincze János: A Nobel-díjas nemes Hevesy György munkastílusa
• Dr. Kovács László: Hevesy György nyomában Sülysápon