A Fidesz kilóra megvette a kelet-európai határonkívüli magyarokat. Félreértés ne essék: helyeslem, hogy az anyaország áldoz rájuk. DE! Vajon jó-e nekik, hogy Magyarország az UNIO második legszegényebb és bizonyítottan a legkorruptabb országa? Hogy közben suttogó propagandával azt terjesztik, hogy idővel visszavesszük a történelmi Magyarországot, úgy, mint ahogy az 1. világháború előtt a románok felvásárolták Erdélyt. És gondoljátok, hogy a románoknak ehhez nem lesz egy szava sem? Ja, könnyű nektek. Nálatok szabad a tankönyvválasztás. Az anyaországban nem. És nincs jogállam. Tényleg ide vágytok vissza? Kegyelmesék és nagyságosokék alá? Szóval, magyar testvéreim a határon túl! A segítség fejében (ami csak a szavazatokért járt): Mi is szeretnénk kérni némi szolidaritást. Szeretnénk szabadok lenni. Nem diktatúrában élni. Nem családi vállalkozásként, oligarchák jobbágyaiként. Gondolkodjatok a közös fejünkkel, a közös jövőnkért! Szavazzatok a demokratikus Magyarországra, amely az UNIO megbecsült tagja és nem „fenegyereke”, nem Putyin és a kínaiak alázatos szolgája.
Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz kapcsolódik. Prózájára jellemző az irónia és a kétértelműség, az allegóriákat és mitológiai motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel. Mellékmondatokkal és betoldásokkal bonyolított elbeszélésmódja ritmusos és kiegyensúlyozott, a beszédstílust a mindenkori tematikához igazította. A jelentéstartalmat a szavak tudatos megválasztásával gazdagította. Első regényéért, az 1900-ban írt, 1901-ben kiadott A Buddenbrook házért 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.
Bátyja, Heinrich, és a hat gyermeke közül három (Erika, Klaus és Golo) szintén jelentős író volt.
Élete
1875–1913
A gyermekévek
Paul Thomas Mann 1875. június 6-án született Lübeckben. Édesapja id. Thomas Mann (1840–1891) kereskedő, édesanyja a félig brazil származású Julia da Silva-Bruhns (1851–1923) volt. A szülők 1869-ben kötöttek házasságot, s öt gyermekük született: Heinrich (1871–1950) – az ugyancsak jelentős író –, Thomas (1875–1955), Julia (1877–1927) – aki felnőttként öngyilkosságot követett el – Carla (1881–1910) és Victor (1890–1949). A család jómódban élt, Thomas Mann később úgy emlékezett vissza gyermekéveire, mint „gondoskodásban és boldogságban” eltelt időszakra.
1891-ben az apa rákban meghalt; végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a lübecki vállalatot és házukat adják el, a felesége és gyermekei pedig a bevétel kamataiból éljenek a továbbiakban.
Thomas Mann – bár nem volt tehetségtelen tanuló – az iskolai tanulmányokban a legmesszemenőbbekig érdektelenséget tanúsított. Sokkal szívesebben töltötte az idejét írással, ami iránt már korán hajlamot mutatott, és 1893-ban prózavázlatokkal illetve tanulmányokkal részt vett a „Der Frühlingssturm” (Tavaszi vihar) című újság kiadásában. Arra, hogy milyen komolyan is gondolta, az írói hivatást kívánja választani, jó példa egy 1889-ből fennmaradt levél, amit a 14 éves fiú „Thomas Mann. Lírikus-dramatikus költő” formulával írt alá. 1894-ben 19 évesen, érettségi vizsga nélkül hagyta ott a Katharineum Gimnáziumot, és elköltözött Münchenbe, ahová anyja és testvérei már egy évvel korábban áttelepültek.
Apja halála után a még nem felnőttkorú fiú mellé kirendelt gyám azt kívánta, hogy Thomas az iskola elhagyása után válasszon magának valamilyen polgári foglalkozást, amibe Mann beleegyezett, és a továbbiakban egy tűzkárbiztosítási társaságnál dolgozott. Az állópultnál végzett irodai munka unalmas volt és nem túlzottan megterhelő; azon anekdota, miszerint Mann a listák leírása közben titokban irodalmi tevékenységgel foglalkozott, így akár igaz is lehet. Íróként 1894-ben debütált a „Gesellschaft” (Társadalom) című folyóiratban megjelentetett kisnovellájával, ami a „Gefallen” (Az elbukott) címet viselte, és kedvező fogadtatásra talált.
1895-ben Mann kilépett a biztosítótársaságtól, és a Müncheni Műszaki Főiskolán kezdett tanulmányokat. Először úgy képzelte, az újságírói hivatást választja. Az iskolai éveit jellemző céltalanság itt is folytatódott. Végül, mikor Mann 1896-ban, 21 évesen nagykorú lett, és igényt támaszthatott az apai vagyonból havi 160-180 aranymárka, a kiadásait fedező zsebpénzre, úgy döntött, végleg felszabadítja magát az oktatási intézmények zsarnoksága alól, és íróvá lesz.
Első könyvei
Alig született meg az ötlet, hogy bátyjával, Heinrichhel közösen Olaszországba utazzanak, már hozzá is láttak annak megvalósításához. Céljuk Róma volt, és 1897-ben a fővárostól keletre fekvő Palestrina nevű városkában béreltek maguknak szállást. Mann ebben az időben írta többek között a Friedemann úr, a törpe című novelláját, valamint itt kezdett hozzá első nagy regényéhez, a Buddenbrook házhoz.
Alkalmanként részt vett a bátyja, Heinrich által kiadott Das Zwanzigste Jahrhundert – Blätter für die deutsche Art und Wohlfahrt (A 20. század – Lapok a német művészetért és jólétért) című kiadvány készítésében, azonban hamarosan felhagyott ezzel. A lapot uraló népies alaphang, valamint a benne megjelenő antiszemita gondolatok nem voltak alkalmasak arra, hogy szélesebb közönség elé ki lehessen állni velük. A fivérek később nem szívesen beszéltek erről az epizódról. Thomas Mann 1898-ban a Simplicissimus szerkesztőségében dolgozott egy évig.
1901-ben jelent meg Mann első regénye, A Buddenbrook ház. Egy család hanyatlása címmel. A mű rögtön kedvező fogadtatásra talált az olvasóknál és az irodalmi kritikusok között egyaránt. Lübeckben ugyanakkor gyorsan terjedni kezdett a pletyka, hogy ezen nagycsalád és a regényben említett figurák nem teljesen fiktívek, hanem a város élő személyeiről mintázták őket.
Már röviddel a könyv megjelenése után hozzáférhető volt egy lista, amelyik azonosította a regény alakjait. Egy élelmes lübecki könyvkereskedés különösen nagy forgalmat bonyolított azáltal, hogy vevőinek a regényhez dekódoló listát adott.
A Buddenbrook ház Thomas Mann legjelentősebb művei közé tartozik: 28 évvel megjelenése után a Svéd Királyi Tudományos Akadémia Thomas Mann-nak ítélte az irodalmi Nobel-díjat, és az indoklásban elsősorban az író ezen művére hivatkozott.
Saját utak
1903-ban jelentkeztek Thomas és Heinrich között az első nézeteltérések. Thomas Mann úgy érezte, fivére művészként lenézi őt, ő maga pedig bátyja műveit „unalmas szégyentelenségükért” gúnyolta. Kapcsolatuk ugyan nem szakadt meg, és a következő években többször is igyekeztek közeledni egymáshoz, de a továbbiakban az irodalomról, művészetről szóló nyilvános vitákban inkább kerülték egymást.
1904-ben Thomas Mann megismerte Katharina Pringsheimet, a feministaHedwig Dohm unokáját, akinek udvarolni kezdett. Ez annál is meglepőbb volt, mert addig nemhogy nőügyei (mint Heinrich fivérének), de nőkkel közelebbi kapcsolatai sem voltak. Bár szexuális irányultságáról Thomas Mann soha nem beszélt teljesen nyíltan, de el sem hallgatta őket. A lánykéréssel olyan élet mellett döntött, amit akkoriban egy rendes polgárhoz méltónak tartottak. A „fiúkért” és a homofil kapcsolatokért való rajongása ugyanakkor megmaradt, ahogyan azt számtalan feljegyzés és irodalmi feldolgozás bizonyítja, mint például Hanno és Kai Graf Mölln kapcsolata A Buddenbrook házban, Tonio Krögeré és Hans Hansené a Tonio Krögerben vagy Gustav von Aschenbaché és Tadzióé a Halál Velencében című novellában. (Thomas Mann korábban szerelmi kapcsolatban élt együtt egy Paul Ehrenberg nevű festőművésszel, s e tragikusan megszakított szerelemről írt is egy fél regényt, amelyet Katja Pringsheimmel kötött házassága után megsemmisített.)
Katia sokáig kérette magát, de végül 1905. február 11-én hozzáment Thomas Mannhoz. Házasságukból 6 gyermek született: Erika (1905–1969), Klaus (1906–1949), Golo, azaz Angelus Gottfried Thomas (1909–1994), Monika (1910–1992), Elisabeth (1918–2002) és Michael (1919–1977).
1912-ben az orvosok tuberkulózisra utaló jeleket találtak Katia asszonynál, aki így hosszabb szanatóriumi ápolásra kényszerült Davosban. Thomas Mannra nagy hatással volt a betegszálló légköre, Katia elbeszélései az ott tartózkodó vendégekről és saját benyomásai. Elhatározta, hogy megírja élményeit és gondolatait, amihez 1913-ban hozzá is látott, de a munkát két évvel később félbehagyta, hogy csak 1924-ben fejezze be teljesen (A varázshegy).
„Nekem személyesen fel kell készülnöm arra, hogy az életem materiális alapjai teljesen megváltoznak. Ha a háború sokáig tart, egészen bizonyosan valami olyasmi leszek, amit az ember tönkrementnek mond.” Később pedig így folytatja: „De az istenért! Mit is jelent ez a változásokkal, főleg a lelkiekkel, szemben, melyek ilyen eseményekből szükségszerűen következnek. Hát nem kell az embernek hálásnak lennie a teljesen váratlanért, hogy ilyen nagy dolgokat megélhet?”
Thomas Mann a háborút elvileg szükségesnek tartotta; nézete szerint itt a „világ legelvetemültebb rendőrállamának” (a cári Oroszországnak) a szétveréséről volt szó. A háborúval kapcsolatos – az azt támogató irodalmárok álláspontját védő – reflexióit Thomas Mann „Gondolatok háborúban” című művében jelentette meg. Időközben teljesen megszakadt kapcsolata Heinrich fivérével, aki Romain Rolland, Hermann Hesse, Stefan Zweig és Arthur Schnitzler írókkal együtt ellenezte a háborút.
„Apolitikus megfigyelőből” republikánus
A háború Németország számára kedvezőtlen alakulása, amely 1916-ban a civil lakosság komoly ellátási problémáiban is jelentkezett, nem maradt hatás nélkül Thomas Mannra sem. Az író, aki ebben az időben több betegségen, köztük neurotikus természetűn is átesett, hozzákezdett egy esszéhez, ami 1918-ban Egy apolitikus meglátásai címmel jelent meg. Ennek egyik tézise szerint a németek alapjában véve nem politikus természetűek; nem az a feladat, hogy a politikát irányítsuk, hanem, hogy azt fejlődni hagyjuk. Az esszé azonban írása során egyre inkább elszámolás jellegűvé vált, mindenekelőtt Heinrich fivérével szemben. Annak Zola című, a vilmosi korszellemet és az udvaroncságot kipellengérező tanulmányában ugyanis Thomas Mann személyének és állásfoglalásának szóló támadást látott, és válaszul a köztársaság államformája elleni túlzott kijelentésekre ragadtatta magát. A könyv nyomtatása egyre elhúzódott. Mann kiadója, amely nem volt teljességgel elragadtatva a „Meglátásoktól”, az esszé számára kijelölt papíradagot inkább A Buddenbrook ház újranyomtatására használta fel. A könyv így csak néhány nappal a háború vége előtt jelent meg. Thomas Mann akkor már azon gondolkozott, nem kellene-e megakadályoznia inkább a megjelenést, mivel a kritika – különösen a feleségéé – belsőleg éppúgy felkavarta mint korábban maga a munka. Mikor megtudta, hogy megkezdődött a kiszállítás, Mann csak ennyit mondott: „Isten így akarta”.
1919. január 19-én, a weimari köztársaság alapjait megvető nemzeti gyűlés megválasztásakor Thomas Mann nem szavazott. Ugyanakkor fivérével együtt ő is azon prominens személyiségekhez tartozott, akik aláírták a Felhívás a düh ellen című röpiratot. A dokumentumban felhívták a lakosságot, hogy erőit állítsa a köztársaság felépítésének szolgálatába. Bár a két Mann – legalábbis az aláírásukat illetően – itt közös álláspontra helyezkedett, a fivérek kibékülésére egészen 1922-ig kellett várni. Ekkor Heinrich súlyos megbetegedése arra késztette Thomast, hogy belássa: a fivéri kapcsolat erősebb, mint a múltbeli, egymással szembeni vitáik.
Mindenekelőtt Walther Rathenau külügyminiszter 1922. június 24-i meggyilkolása bírta rá Thomas Mannt arra, hogy végleg és teljes erejével kiálljon a köztársaság és annak értékei mellett. A német köztársaságról című beszédével először lépett föl Mann a köztársaság politikai védelmezőjeként és támogatójaként. Feltevése szerint demokrácia és humanizmus egyet jelentenek, s mivel az embernek kötelessége, hogy a humanizmus elvét kövesse, így a demokratikus államforma a kívánatos.
1924-ben megjelent a A varázshegy című regénye, és egy csapásra nagy siker lett. Ezt követték a Zűrzavar és kora bánat illetve A házasságról. 1925-ben kezdte el a munkát a József–tetralógián. József kontúrjának modelljéül a Thomas Mannt elvarázsló fiatalemberek szolgálhattak. Köztük állítólag a 17 éves Klaus Heusernek, a Mann-gyerekek egy barátjának jellemvonásai is, akit Thomas Mann 1927-ben ismert meg, s akiről azt jegyezte fel magának, hogy „minden valószínűség szerint ő az utolsó szenvedélye” bekerültek József figurájába.
Thomas Mann a Porosz Művészeti Akadémia Költészet Szekciójának alapító tagjaként aktívan részt vett az irodalom tekintélyének erősítésében. Különösen az akkor érvényben lévő, az irodalmári szabadságot korlátozó „Ponyva-törvény” ellen lépett fel erélyesen.
A Nobel-díj
Az irodalmi Nobel-díj nem érte váratlanul Thomas Mannt. Évekkel korábban spekuláltak róla, és ő már 1927-ben számított erre a kitüntetésre. 1929. november 12-én délután érte a jó hír Stockholmból. Megdöbbent azon, hogy a bizottság tulajdonképpen csak a Buddenbrook ház című regényére hivatkozott. Ennek oka a svéd irodalomtudós, Fredrik Böök, a bizottság „királycsinálója” lehetett, aki a Varázshegyet nem sokra becsülte, és néhány kritikájában el is marasztalta. A pénzjutalom 200 000 márkát tett ki, ez napjainkban több mint félmillió eurót jelent. Egy részét Mann arra használta, hogy az Erika lánya és Klaus fia által felhalmozott óriási adósságokat kifizesse (Klaus Mann: „Bár semmit nem láttunk belőle, de mégis jobb kedvre derített bennünket”), ebből finanszírozták a házukat, vettek két autót (egy nyitott Buickot és egy Horch-limuzint), a többit pedig befektették. Már Stockholmban azt tanácsolta nekik egy zsidó újságíró, hogy a pénzt „hagyják kint állni”, de el sem tudták képzelni, miért lenne erre szükség. Így, amikor 1933-ban elhagyták Németországot, vagyonuk nagy részét elvesztették ingatlanjaikkal és ingóságaikkal együtt.
1930–1944
A „Német Felszólamlás”
Az 1930. szeptemberi választások során a nemzetiszocialisták jelentős szavazatnövekedést könyvelhettek el. Thomas Mann, aki sok más szkeptikushoz hasonlóan bizalmatlanságot táplált az NSDAP politikai erejével szemben, elhatározta egy „az észhez folyamodó” beszéd megírását, amit 1930. október 17-én olvasott fel a berlini Beethoven-teremben, s ami „Német Felszólamlás”-ként vonult be a történelembe. A döntően szociáldemokrata és republikánus közönség soraiban ült néhány tucat nemzetiszocialista is, akik közbekiabálásokkal igyekezték az előadást megzavarni. Nem sikerült nekik. Thomas Mann a nemzetiszocializmust kertelés nélkül
„az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshullámának” nevezte: „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.”
Feltette a kérdést, vajon ez német dolog-e, és hogy „tényleg megvalósítandó-e egy primitív, tisztavérű, egyszerű szívű és értelmű, sarokösszecsapó, kékszeműen engedelmeskedő és stramm naivság eszménye, ezen teljes nemzeti szimplicitás, egy olyan érett, sokat tapasztalt kultúrnép esetében, mint a német”. A taps a teremben óriási volt, ez azonban nem jutott el kívülre. Bár Thomas Mann a nemzetiszocializmus legfontosabb prominens ellenzői közé tartozott és véleményének tekintélye miatt jelentős súlya volt külföldön, a számtalan felszólalása egytől egyig hatástalan maradt.
A téma, elsősorban a fasizmus irodalmi munkáiban is egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ekkorra már kikristályosodtak politikai nézetei: nyíltan háború- és nácizmusellenes a Mario és a varázsló c. elbeszélése (1930). Alcíme utal a keletkezés körülményeire: Tragikus útiélmény – egy három évvel korábbi olaszországi családi nyaralást idéz fel. De írása korántsem realisztikus élménybeszámoló, sokkal inkább allegória. A rá általánosan jellemző többértelműség legfelső rétege itt alig titkolt: a nácizmus politikáját, szemfényvesztő hipnózisait, tapsra késztető bűvésztrükkjeit egyetlen alakba, a visszataszító Cipolla alakjába sűríti. Voltaképpen már ebben az elbeszélésében állást foglal az egyetlen megoldás mellett: az ordas eszmék ellen csak annak elpusztításával lehet harcolni, ahogy teszi ezt Mario is.
1933 februárjában Thomas Mann és felesége hosszabb utazást tettek külföldön, amely először Párizsba majd Arosába vitte őket. Az 1933. május 10-i könyvégetés Thomas Mann műveit ugyan megkímélte, Heinrichéit azonban nem. Mikor aztán a Porosz Művészeti Akadémia Irodalmi Szekciójának minden egyes tagját felszólították, fogadja el az új hatalmi viszonyokat, és nyilvánítsa ki hűségét a nemzetiszocialista kormány iránt, Mann önként visszalépett hivatalától, később elítélően beszélt a holokauszt eseményeiről. Ő és Katia már korábban eldöntötték: nem térnek vissza Németországba.
A száműzetés első évei
Nem könnyen született meg a döntés, hogy Németországnak hátat fordítanak, hiszen így ott kellett hagyniuk vagyonukat. Pénzügyi problémáik ugyanakkor nem voltak, mert Mann még mindig hozzáférhetett a számláihoz és új könyvek megjelentetését is tervezte. Mannt kiadója, Samuel Fischer nyomatékosan kérte, ne hagyja magukra a németeket ezekben a nehéz órákban, és késznek mutatkozott arra, hogy az újabb műveket piacra vigye. Száműzetésük első állomása Dél-Franciaország volt, végül Svájcba költöztek, ahol Zürich közelében, Küsnachtban laktak. Thomas Mann utazási szabadsága korlátozott volt, mivel német útlevele lejárt, a német konzulátus pedig minden hosszabbítási kérelmet magyarázat nélkül visszautasított. Az állampolgárság megvonása, ami 1934-től 37 prominens németet, köztük Albert Einstein-t is érintette, Mann esetében egyelőre nem történt meg. A pénzügyi hatóságok ugyanakkor – állítólag megtalált kiadói szerződésekre hivatkozva, amiből szerintük az derült ki, hogy Mann 1929-ben és 1930-ban tetemes adóhátralékot halmozott fel – kihasználva a lehetőséget, lefoglalták müncheni házát és bútorait.
1934-ben és 1935-ben Mannék első ízben utaztak az Egyesült Államokba. Az amerikaiak érdeklődtek a híres író iránt, s így érvényes útlevél nélkül is engedélyezték neki a beutazást. Hatvanadik születésnapját Mann Küsnachtban töltötte, ahol a svájciak grandiózus ünnepséget rendeztek. 1936. november 19-én Thomas Mann kérésére a csehszlovák konzulátuson megkapta a cseh állampolgárságot. Naplójába erről ezt jegyezte be röviden: „Különös esemény”. Néhány héttel később megvonták tőle (valamint feleségétől és Golo, Elisabeth illetve Michael gyermekeitől) a német állampolgárságot. A nácik elvették Mann tiszteletbeli doktori címét is, amit 1919-ben a Bonni Egyetem adományozott neki, és amit 1946. december 13-án kapott meg újra.
„Ahol én vagyok, ott van Németország”
Mannék átköltözése az Egyesült Államokba időben egybeesett az Ausztriában zajló és végül a „birodalomhoz csatolás”-ba (Anschluss) torkolló politikai fejleményekkel. New Yorkba való megérkezésükkor, 1938. február 21-én a riporterek arra kérték Mannt, foglaljon állást az események tekintetében, és feltették a kérdést, nagy teher-e számára a száműzetés. Válaszát a The New York Times a következő napon lehozta:
„Nehéz elviselni. A Németországot uraló mérgezett atmoszféra felidézése azonban könnyebbé teszi. Könnyebbé teszi, mert az ember valójában semmit nem veszít. Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat. Kapcsolatban élek a világgal, és nem úgy tekintek magamra mint elbukott emberre.”
Amerikai száműzetésének első állomása Princeton volt, amelynek egyetemén Mann vendégprofesszori állást kapott. Eközben a Goethéről szóló regényén dolgozott, amely 1939-ben Lotte Weimarban címmel jelent meg.
A második világháború1939. szeptember 1-jei kitörése bel- és külföldön egyaránt megdöbbenést keltett, és Thomas Mannt számos aktív tevékenységre késztette. Több, az emigránsokat támogató bizottság tagja lett, többek között a „Committee for Jewish and Christian Refugees” és a „Unitarian Service Committee” testületeké. 1940-ben kezdte készíteni Német hallgatók! (Deutsche Hörer!) elnevezésű rádióadásait, amelyet a brit BBC sugárzott Németország felé. Ennek bevételeit a British War Relief Fund számára ajánlotta fel. Egyike legismertebb beszédeinek az 1945. január 14-i adás:
„Bárcsak vége lenne már ennek a háborúnak! Bárcsak eltávolíttatnának azok a szörnyű emberek, akik Németországot ide juttatták, hogy aztán hozzákezdhessünk gondolkodni egy új élet megindításán, a belső és külső romok eltakarításán, az újjáépítésen, a többi néppel történő értelmes kiegyezésen és a velük való méltó együttélésen! – Ez az, amit szeretnétek? Ez a ti vágyatokat is kifejezi? Úgy hiszem. Elegetek van a halálból, a rombolásból, a káoszból, még ha korábban titokban talán vágytatok is rá. Rendet akartok és életet, egy új életrendet, bármilyen nehezen és sötéten is alakulnak majd a következő évek.”
„(Serenus) Zeitbloom önmagam paródiája. Adrián életfelfogásában több van az enyémből, mint azt az ember hinné és hinnie kell.”
1945–1955
Thomas Mann és a háború utáni Németország
Amikor egyes újságok a háború végét követően Thomas Mannt a Német Szövetségi Köztársaság első elnökének javasolták, az író ijedten utasította el az ötletet, azonban öntudatosan – és a rá oly jellemző ironikussággal megjegyezte: „Bizonyos hercegi tehetséggel rendelkezem a reprezentáláshoz, amikor valamennyire friss vagyok”. Hogy ezen felvetés bármikor valósággá is lehetett volna, kérdéses, mert Mann maga és az új Németország közé Miért nem térek vissza Németországba? című nyílt levelével és az abban kifejtett nézetével a németek kollektív bűnösségéről éket vert. Fenyegető levelek és a Dr. Faustus rossz kritikája lett a válasz. Szükség volt egynéhány évre, hogy a németek megbéküljenek Mann-nal.
Visszatérés Európába
Az Egyesült Államokból Roosevelt halála után az író egyre inkább kiábrándult. Döntése, hogy visszatér Európába, akkor vált véglegessé, amikor 1951 júniusában a képviselőházban mint „one of the world’s foremost apologists for Stalin and company” (egyike Sztálin és társai legelszántabb védőinek) említették. Neki is, mint korábban más német emigránsoknak (Hanns Eisler és Bertolt Brecht), be kellett számolnia tevékenységeiről a Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC) elnevezésű testület előtt. Egy évre rá, 1952 júniusában Mannék visszaköltöztek Svájcba.
Már 1949-ben, Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából felkereste Németországot, mégpedig mind Frankfurtot, mind Weimart, amit a nyilvánosság bizalmatlanul figyelt, ő azonban így kommentálta:
„Nem ismerek zónákat. A látogatásom magának Németországnak szól, Németországnak mint egésznek, nem pedig egy megszállt területnek”.
Svájcból rendszeresen átlátogatott szülőhazájába. 1954-ben újra dolgozni kezdett 1922-ben megkezdett Felix Krull-regényén (Egy szélhámos vallomásai), ami azonban töredék maradt. Friedrich Schiller halálának 150. évfordulójára 1955-ben kiadta Tanulmány Schillerről című esszéjét és ez alkalomból beszédeket is tartott. Lübeck városa díszpolgárává választotta.
1955. július 20-án trombózis lépett fel nála. Az orvosi kezelés sikertelen maradt, augusztus 12-én a nyolcvanéves Thomas Mann meghalt a zürichi kórházban.
Alekszandr Szergejevics Puskin (oroszul: Александр Сергеевич Пушкин; Moszkva, 1799. június 6. – Szentpétervár, 1837. február 10.) orosz költő, író, drámaíró, az orosz irodalom fejlődésének meghatározó alakja, aki mindhárom műnemben maradandó alkotásokat hozott létre. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtője.
Élete
Ifjúsága
1799. június 6-án, a Julián naptár szerint: május 26-án született Moszkvában. Ereiben anyai dédapja, Abram Petrovics Hannibal, Nagy Péter cár abesszin tisztje révén (aki tábornoki rangig jutott) afrikai vér is csörgedezett. Erről szól Puskin Nagy Péter szerecsene című elbeszélése.
1811-től a Pétervár közelében fekvő Carszkoje Szeló-ilíceum növendékeként mutatta meg először tehetségét. 1817-ben elvégezte a jó hírű gimnáziumot. Még ugyanebben az évben belépett a Zöld lámpa nevű irodalmi társaság tagjainak sorába, mely kapcsolatot tartott a dekabristákkal. Kitiltották az egyetemről, de ekkor már megalapozott költői hírneve volt. Mivel egymásutánban születtek lázító hangú költeményei, a cár 1820-ban száműzte.
Száműzetésben
Először Kisinyovba került, majd Odesszába és a Krím-félszigetre. A száműzetés ideje alatt bejárta a félszigetet és a Kaukázust. Úti élményei megjelennek a Kaukázusi fogoly és a Bahcsiszeráji szökőkút című műveiben.
1824-ben visszatérhetett a száműzetésből, de anyja Pszkov környékén fekvő mihajlovszkojei birtokát nem hagyhatta el.
Moszkva és Szentpétervár
Moszkvába, illetve Szentpétervárra csak 1826-ban juthatott vissza, amikor az újonnan trónra lépett cár, I. Miklós udvarába rendelte. Visszatérte után műveit – megjelenésük előtt – személyesen az uralkodó cenzúrázta.
1830-ban bolgyínói birtokukon tartózkodott és rendkívül termékeny alkotói esztendőt hagyhatott maga után. Még ugyanebben az évben feleségül vette Moszkva kiemelkedő szépségét, a 18 esztendős Natalja Nyikolajevna Goncsarovát, s Péterváron telepedtek le. Négy gyermekük született, két fiú s két leány (Marija Alekszandrovna, Alekszandr Alekszandrovics, Grigorij Alekszandrovics és Natalja Alekszandrovna). A költőt állami szolgálatra kötelezték.
1831-ben megismerkedett Gogollal, akivel haláláig jó kapcsolatot tartott fenn.
1833-34-ben ismét a bolgyínói birtokon élt. 1834-ben, hogy becsvágyó feleségének igényeit ki tudja elégíteni, udvari állást vállalt, de csak a legalacsonyabb udvari címet (kamarás-apród) kapta meg.
LermontovA költő halála című versében örökítette meg Puskin emlékét:
Meghalt a költő! Tisztasága
rabját gonosz szó fente be
bosszús szívét golyó találta,
aláhorgadt nemes feje!…
S mert alantas sértés, gyalázat
nagy lelkén nem száradhatott,
mint annyiszor már, maga lázadt
a világ ellen – s most halott!… (részlet, ford. Lator László)
Szabadkőművessége
Puskin szabadkőművességét ugyan egyesek megkérdőjelezik, de azt egyértelműen igazolja egy naplóbejegyzése és egy levele: Puskin 1821-es naplójában ez szerepel: „Május 4-én felvettek a szabadkőművességbe.”
Zsukovszkijnak 1826-ban írt levelében található a következő mondat: „Szabadkőműves voltam a kisinyovi páholyban, pont abban, amely miatt az összes oroszországi páholyt betiltották.” Ez az ironikus véleménye feltehetőleg abból származott, hogy I. Sándor cár nem sokkal belépése után, 1822-ben betiltotta országában a szabadkőművességet.
Egyik állami tisztségéhez 1832-ben olyan nyilatkozatot kellett aláírnia, amelyben kijelenti, hogy nem volt sem szabadkőműves, sem más titkos társaság tagja. Ezt Puskin megtette, de soha senki nem rótta fel neki – pedig a titkosrendőrség révén az illetékesek nyilvánvalóan tudtak mind szabadkőműves, mind más társaságokban játszott szerepéről.
Művei
Költeményei:
Óda a szabadsághoz
Csaadajevhez: a nemesek szabadságtörekvéseiről szól.
1818
A nap tüzét
A tőr
A fogoly
Madárka
A magvető
A könyvárus beszélgetése a költővel
A tengerhez, xxx-hoz(1825)
Téli este
A próféta: a műben magára veszi a látnokköltő szerepét.
Téli utazás
Üzenet Szibériába: a dekabrista felkelés üldözöttjeinek üzen, buzdítva őket, hogy nemsokára eljön a szabadság.
A költő és a tömeg
Téli reggel: szerelmi költemény.
Szerettem önt
Az emlékmű
Prózai és verses epikai művei:
Ruszlán és Ludmíla(Руслан и Людмила) (1820) verses mese, első nagyszabású elbeszélő költeménye
Nagy Péter szerecsene (1826) elbeszélés, első prózában írt epikus munkája. I. Péter kora felé fordul, s onnan merít történelmi példát.
Cigányok(Цыганы) (1827) poéma, drámai költemény, melynek alaptétele, hogy az emberi szabadság a természetességben keresendő. Ám ezt megcáfolja Epilógusában, amelyben arról olvashatunk, hogy a világból a szabadság teljesen kiveszett.
Néhai Ivan Petrovics Belkin elbeszélései(Повести покойного Ивана Петровича Белкина) (1831) elbeszélésciklus, az orosz novella megújítása öt történettel, melyekben az egyszerű kisemberek sorsa felé fordul.
A lövés (Выстрел)
A hóvihar (Метель)
A postamester (Станционный смотритель)
A koporsókészítő (Гробовщик)
A parasztruhás kisasszony (Барышня-крестьянка)
Dubrovszkij(Дубровский) (1832–33, megj. 1841) regény, amely valódi történet alapján született.
A bronzlovas(Медный всадник) (1833) poéma, témája Péter cár hősiessége.
1918-ban beiratkozott a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki osztályába. 1919. május 24-én áttért az evangélikus vallásra.
1920-tól Berlinben folytatta tanulmányait a charlottenburgi Technische Hochschule elektromérnöki karán. Itt rendszeresen látogatta a tudományegyetem előadásait, többek között Albert Einstein szemináriumát, mely Szilárd Leó kezdeményezésére jött létre, és aki az előadásokra meghívta Wigner Jenőt, Neumann Jánost és Gábor Dénest. Később a magyar baráti kör Polányi Mihállyal, Kösztler Artúrral bővült.
1927-1932-ig Siemensstadtban, a Siemens és Halske kutatólaboratóriumában, 1932-1933-ig pedig Erlangenben, a Siemens-Reiniger-Veifa nevű cégnél dolgozott. 1933-ban, a náci hatalomátvétel után elhagyta Németországot és hazatért Magyarországra. 1933-1934-ig az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában a gázkisülés fizikájával foglalkozott.
1934-ben végleg letelepedett Angliában. Angol állampolgár lett. 1934-1948-ig a British Thomson-Houston Társaság kutatólaboratóriumában dolgozott Rugbyben….1947-ben itt találta fel a holográfiát, amiért később, 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott. A holográfia azonban 1960-ig, a lézer feltalálásáig nem terjedt el.
1908-ban ő vezette be Magyarországon először (és az egész világon harmadikként) a költöző madarak gyűrűzéssel történő egyedi jelölését.
„A madárvonulás, ez az egyik leglátványosabb természeti jelenség mindig is élénken foglalkoztatta az embert. Számos pontos megfigyelést és – sok esetben téves – következtetést írtak le a történelem folyamán, de kezdeti kísérletes vizsgálatára is akad példa. Caesarius von Heisterbach, német, cisztercita egyházi író már a XIII. században beszámol egy esetről, amelyben egy fecske, a lábára erősített papiruszdarabon a következő feliratot vitte magával vándorútjára: „Ó fecske, hol töltöd a telet?”. A módszert tudományos alapokon Hans Christian Cornelius Mortensen, dán tanár dolgozta ki és alkalmazta először 1899-ben, seregélyeken.
Mortensen első kísérletei után, 1903-ban Németországban a Rossitteni Madármegfigyelő Állomáson kezdődtek meg az első nagyobb arányú, szervezett gyűrűzések. Öt évvel később, 1908-ban a világon harmadikként, az 1893-ban alapított, Hermann Ottó vezette, Királyi Magyar Ornithológiai Központ – a későbbi Madártani Intézet – munkatársai Magyarországon is elkezdték a módszer alkalmazását. A madárgyűrűzés jelentőségét Schenk Jakab ismerte fel, aki 1898-tól volt munkatársa az Ornitológiai Központnak, és sok hazai szakember aggodalma és támadásai ellenére javasolta Herman Ottónak a módszer hazai bevezetését. Javaslatát Herman Ottó elfogadta és megbízta Schenk Jakabot a részletek kidolgozásával. Schenk Jakab életéről bővebben: Keve András,Sági Károly Jenő: Emlékezés Vönöczky Schenk Jakabra (A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 10. 1971.)
Johanness Thienemanntól, a rossitteni madárvárta vezetőjétől kapott mintagyűrűk alapján egy budapesti fémárugyárban legyártatták az első hazai madárjelölő gyűrűket, öt féle méretben. A gyűrűkön lévő felirat azonosítja a gyűrűt kibocsátó országot, központot, a sorszám pedig a madár egyedi azonosítója. A gyűrűzési eredményeket, valamint a beérkezett megkerülési adatokat éves madárgyűrűzési jelentések formájában publikálták az Ornitológiai Központ 1894-ben alapított folyóiratában, az Aquila-ban, az elsőt a XV. évfolyamban.
Az első gyűrűzött madárfajok a fehér gólya, gémfélék, a dankasirály, a füsti fecske és más, fészken fogható és jelölhető madarak voltak, ugyanis a korábbi, ősi fogási eszközök veszélyeztették a madarak testi épségét. A gyűrűzéshez szükséges, biztonságos élve fogási módszereket ezekben az időben kezdték kidolgozni. A madárjelöléseket eleinte főleg a Központ munkatársai végezték, később évről évre emelkedő számban, önkéntes és megbízott külső munkatársak is bekapcsolódtak a munkába. A hazai madárgyűrűzés első évében, 1908-ban összesen 27 madárfaj 1064 példányát jelölték meg Magyarországon a Központ munkatársai, legnagyobb számban fehér gólya (351), dankasirály (110) és füsti fecske (381) fiókákat. A jelölésekben Schenk Jakabon kívül a legtevékenyebben Cerva Frigyes, Csörgey Titusz, Müller Péter és Szeöts Béla vett részt. A későbbi években, ahogy a külső munkatársak száma folyamatosan emelkedett, ezzel párhuzamosan nőtt az évente megjelölt madarak száma is, amely lendületet az I. világháború szakította meg. A hazai madárgyűrűzés első negyed századában összesen 200 madárfaj közel 85 ezer egyedét jelölték meg Magyarországon.
Az egyre növekvő gyűrűzési eredményekkel párhuzamosan évről évre egyre több megkerülési adat érkezett a Központba, a legtöbb közvetlen levelezés útján, ami részben annak köszönhető, hogy Schenk Jakab a kísérletek minél szélesebb körben való megismertetése céljából a napisajtóban, vadászati, erdészeti, mezőgazdasági és egyéb szakmai és tudományos folyóiratokban közleményeket tett közzé, így sok megtaláló, bejelentő előtt nem voltak ismeretlenek az első megkerülések. Az Aquila XVII. évfolyamában kerül közlésre az Ornitológiai Központ madárjelölési tablójának fényképe, amit a bécsi vadászati kiállításon mutattak be.
Sok megjelölt madár sorsáról nem levelezés útján, hanem más, közvetett vonalakon kapott a Központ értesülést, például újságokban, elsősorban vadászati folyóiratokban közzétett bejelentés, hirdetés útján. Az 1909. évi madárjelölési jelentésben számol be Schenk Jakab az első, Afrikában megkerült gyűrűzött madárról – egy Háromszék megyében (ma Románia), Schenk Jakab által, fiókaként jelölt és Dél-Afrikában lelőtt fehér gólyáról -, amely szenzációt a Times magazin (1909. március 3.) hasábjain tette közzé a bejelentő .
Nem sokkal később (1909. március 17.) megjelent Herman Ottó válaszlevele is, amelyben ismerteti a madár történetét:
„MADÁRVONULÁS.
A THE TIMES SZERKESZTŐJÉNEK Tisztelt uram, A The Times március 3-ai jegyzete „Egy magyar gólya Natalban” mindenfelé nagy érdeklődést keltett. Ez arra buzdított, hogy nyilvánosságának támogatását kérjem a következő megfontolásokhoz. Az egyik legnehezebb megoldandó kérdés a madárvonulás problematikájában az volt, hogy az afrikai telelőterültekre vonuló madaraink átlépik-e az egyenlítőt. A Natalban lőtt magyar gólya közvetlen bizonyíték arra, hogy átlépik az egyenlítőt, és az a gyűrűs gólya, amelyet Észak-Németországban engedtek szabadon és a busmanok földjén ölték meg újabb bizonyíték. Mindkét esetben az azonosítás teljes bizonyossággal megtörtént, és ez különös jelentőséget ad számukra. A Natalban lőtt fehér gólya földrajzi részletei a következők: Fiatal madárként jelölték az É. Szél. 45° 30 és K. hossz. 25° 30 alatt fekvő Hidvégen Magyarország dél-keleti részében (Erdély) 1908. július 8-án, a 209. számot hordozó gyűrűvel. A madár elérte a D. szél. 30° és a K. hossz. 30° alatt fekvő Polelát Natalban. Ez az út szinte egyenesen déli irányban vezetett keresztezve az egyenlítőt, az utazás hossza légvonalban nagyjából 8600 km volt. Mivel mostanában a magyar mintára egy bizottság alakult Pretoriában a madárvonulás megfigyelésére, és a mi gólyánk nagyon mélyen behatolt dél-afrikai barátaink országába, ezért így kell kezelnünk az eset nagy jelentőségét; és reményemet fejezem ki, hogy a gólyák vonulását hamarosan tisztán láthatjuk, ha a napi sajtó, a nagyhatalmak legmodernebbike biztosítja tekintélyes segítségét, úgy, mint ebben az esetben. Biztosítva nagyrabecsülésemről,
Mély tisztelettel, Herman Ottó, Igazgató Magyar Királyi Ornithológai Központ Budapest, március 12. „
Az Ornitológiai Központ munkájának és szenzációs eredményeinek gyorsan híre ment a szakmai körökben. 1910-ben, Berlinben, az V. Nemzetközi Madártani Kongresszuson az öt szekció egyikének, a madárvonulási szakosztálynak Hermann Ottó, az Ornitológiai Központ igazgatója volt az elnöke, jegyzőnek pedig Schenk Jakabot választották, aki a kongresszuson bemutatta a „Kísérlet a Madárvonulás kutatásában” című előadását. Szintén a kezdeti sikerek elismerése, hogy 1914-ben meglátogatta a Központot Henry Forbes Witherby, a British Birds magazin alapítószerkesztője, hogy cikket készítsen a magyarországi madárgyűrűzési módszerekről és eredményekről. Az itteni gyakorlati tapasztalatokat az angliai madárgyűrűzés szervezésében is felhasználták.
1928-ban, az akkor már Madártani Intézet kísérletügyi igazgatójaként, Schenk Jakab iskolai falitérképet szerkesztett az addig összegyűlt megkerülési adatok alapján, „Magyarországi madarak vándorútjai” címmel. Ez volt a madárgyűrűzés eredményeinek első, összefoglaló térképi feldolgozása.
Az 1928-ban megalakult Magyar Ornitológusok Szövetsége – a „Madártani Intézet törekvéseinek társadalmi úton való támogatásának” céljával -, amelynek díszelnöke Klebelsberg Kunó, ügyvezető elnöke Nagy Jenő volt. A Szövetség folyóiratát, a Kócsag-ot Greschik Jenő szerkesztette. A Szövetség keretein belül több madárvártát hoztak létre, amelyeken saját gyártású és feliratú gyűrűkkel madárgyűrűzési tevékenység folyt. Ezek: Horty Miklós Madárvárta (Lakitelek), Esterházy Pál Madárvárta (Kapuvár) (a képen), Bethlen István Madárvárta (Hortobágy), Klebelsberg Kunó Madárvárta (Dinnyés). A Szövetség 1945-ig működött.”
Szomory a világ beteg részét szereti festeni. Vonzódik a különlegeshez, a szertelenhez, a misztikumhoz, és mindenhez, ami aberráció. Amilyen érzékiek s mégis érzéken túliak (mert irreálisak) Szomory alakjai, oly buja és beteg a nyelve és stílusa is. A nyelv törvényeinek egyszerűen fittyet hány.
Weisz Jónás kereskedő és Fleischer Jenni fiaként született a budapesti zsidónegyedben, a Király utca 37. számú házban. Kamaszkorától írt, zenét szerzett, zongorán, orgonán játszott. Első drámáját A Nászéj címmel 16 éves korában írta. A budapesti kegyesrendi gimnázium elvégzése után 1885-től Vessi/Vészi Mór néven a Zeneakadémia zeneszerzés szakán tanult, de a III. évben (1887―88) megszakította tanulmányait. Vonzotta a sajtó, irodalom.
Újságíró lett. Eleinte a Nemzet, azután a Pesti Hírlap és a Pesti Napló munkatársa lett. Dolgozott az Élet című lapnak is, melyet Vikár Béla szerkesztett. 1890-ben a katonai szolgálat elől Franciaországba költözött. Ott, majd Londonban élt, közben a Magyar Hírlapban publikált. Csak 1906-ban költözött haza. 1908-ban csatlakozott a Nyugathoz. Műveinek témája általában a gyorsan polgárosodó Magyarország társadalmában felmerülő új konfliktusok megragadása. Írásait az intenzív zenei hatások, bizonyos romanticizmus jellemzi. Nagyszerű novellái mellett igazi sikereit a – mind a mai napig játszott – színműveivel aratta.
Első művei a 19. század végi francia naturalizmus hatását mutatják, majd a 20. század eleji szecesszió nyomán egyre erősebb zeneiségű s mind szeszélyesebbé váló, stilizáltan romantikus nyelvet alakított ki. Fő törekvése olyan költői nyelv kiképzése volt, amely zeneileg hat, de túlzásai sokszor öncélúvá tették ezt az igyekezetét. Pályája kezdetén konzervatív, arisztokratikus póz jellemzi műveit. A feudális erőkkel, hagyományokkal szemben álló polgárság hangját szólaltatja meg társadalmi problémákat feszegető írásaiban. Az első világháború borzalmai, majd az ellenforradalmi viszonyok hatására valamivel élesebbé válik kritikája, olykor gúnyosan ábrázolja a vidéki és a fővárosi polgárság életét. Tehetséggel művelte a novellát, de leginkább drámáival aratott sikert. Ezek sorában is első helyen áll a Habsburg-trilógia.
A második zsidótörvény miatt darabjait nem játszhatták többé, a jobboldali sajtó támadásainak céltáblájává vált, még az utcán is tüntettek ellene. A háború előrehaladtával egyre megtörtebb lett, teljesen visszavonult. Testvére, Szomory Emil Szent István körúti lakásáról a nyilasok egy Pozsonyi úti védett svéd házba hurcolták. Szomory Emil haláltáborba került, ő maga pedig állítólag éhen halt.
„Vége nemsokára az egésznek – mondta Szomory Dezső – én érzem és érzem azt is, milyen tehetségtelen dolog volna meghalni az utolsó negyedórában…” (Füsi József naplójából)
Művei
DrámákPéntek este (1896)
A nagyasszony. Regényes színmű négy felvonásban és hét képben; Nyugat, Bp., 1910 (A Nyugat könyvei)Online
A rajongó Bolzay-lány. Színmű (Budapest, Nyugat, 1911) Online
Györgyike, drága gyermek (Budapest, Nyugat, 1912)
Bella (Budapest, Singer és Wolfner, 1913)
Mária Antónia. Színmű (Budapest, Singer és Wolfner, 1914) Online
Hermelin. Színmű (Budapest, Singer és Wolfner, 1916)
Zsámboki János (Johannes Sambucus) történetíró, filológus, orvos, térképész, a magyar késő reneszánsz egyik kiemelkedő polihisztora. Polgári sorban élő nemesi családban született. Bécsben, Wittenbergben, Strassburgban, Párizsban és Padovában folytatta egyetemi tanulmányait.
1557 -ben Bolognában egyetemi tanárrá nevezték ki, 1564-ben tért vissza Bécsbe, ahol II. Miksa, majd II. Rudolf császár udvari orvosa és történetírója lett.
A közép-európai humanizmus történetének második szakaszához tartozott: tudományos érdeklődése és kapcsolatai nem Itália, hanem inkább Nyugat-Európa felé irányultak.
Francia, német és svájci tudósokkal levelezett, több mint 50 munkáját Bázelben és Antwerpenben adta ki (Padovában csak egyet). Tevékenységének legértékesebb része a szövegfilológia volt; kiadta többek között:
Plautus (1566) ,
Pietro Ranzano (1558),
Antonio Bonfini (1568) (Rerum Hungaricarum decades, Bázel)
valamint Janus Pannonius (1569) munkáit, könyvtára és kéziratgyűjteménye európai hírű volt.
Saját munkái között szerepel néhány kisebb történeti értekezés, pl.:
Szigetvár 1566. évi ostromáról, amelyek hasznosan egészítik ki Oláh Miklós és Brodarics István írásait:
az Emblemata (1564) , hasonmás kiadás (1982) című verskötet, amelynek motívumait Shakespeare drámaiban is felfedezték a kutatók,
a Corpus Juris Hungarici (1581) első kiadását,
továbbá több térkép Magyarországról és Erdélyről.
Zsámboky sokat tett a magyar művelődés külföldi megismertetéséért, és azért, hogy Bécs a korabeli Európa egyik fontos szellemi központjává vált.
Zsámboky János emblémái (embléma = kép + vers) Latinul írta őket.
Zsámboky emblémáskönyve 1564-es első kiadásában 167 emblémát közölt és függelékében 46 éremmetszetet. Az 1566-os kiadás 224 emblémát és 90 érem képét tartalmazza és függelékében találjuk a Poemata kötet néhány válogatott epigrammáját is. További négy kiadásban látott napvilágot. A könyvecske szépsége Plantin nyomdáját, a metszetek a neki dolgozó flamand és francia mesterek művészetét dicséri.
Zsámboky Emblemata című kötete a legnagyobb költői teljesítménye, és költői hírnevét leginkább emblémái emelték. Zsámboky Emblemata-jának Előszavában a műfajról értekezik és az alábbiakban vonja meg határait. „Az embléma célja az erkölcsi oktatás, képszerű ábrázolásával ne csak gyönyörködtessen, hanem burkoltan az erkölcsi igazságot is foglalja magában.” Rejtett vonatkozása pedig gondolkoztassa meg az olvasót, tanítson, de legfőképpen legyen benne rejtett tartalom, éleselméjűség, kellem és sokoldalúság. Az emblémának gazdag tartalmúnak kell lennie, hogy az olvasót foglalkoztassa és gazdagsága a szép gondolatok súlyában jusson kifejezésre. E könyvben legeredetibb Zsámboky költészete. Az emblémák széleskörű tárgyi tudást, asszociativitást igénylő verseiben találta meg igazi hangját.
„Bármi témát választok, akár komolyat, akár vidámat, lényegében mindent utánzok és nem magamat adom. A valóságot a képzelettel, a képzeletet a valósággal keverem, hogy gyönyörködtetni tudjak. Mondanivalóm sorrendjében nem tartok be előírt szabályokat, s a kifejezések és a képek is nálam sokkal szabadabbak, mint másoknál. Sem a tárgy, sem a forma nincs nálam meghatározva, mégis testet ölt, amit alkotok. Nagyobb művészet ugyanis a változatos témákhoz a megfelelő formát megtalálni, mint előre megadott tárgyhoz az előírt versmértéket vagy műfaji jelleget alkalmazni. Mint, hogy új utakon járok, talán ügyetlennek látszom, de a művészi formákban sokkal változatosabb vagyok. Nem én alkotok, hanem engem formálnak, az isteni szikra bennem munkálkodik, de az idővel együtt változom.”
A Poezis szavából a manierista költészetfelfogás minden fő jellegzetességét megismerhetjük. A képzelet és valóság keveredése, a relativizmus, a képek, kifejezések szabadsága, az ihletettség, az öntudatlan alkotás elmélete mind-mind a manierizmus költészetfelfogásának kulcselemei és alapvetően szemben állnak a klasszikus költők nézeteivel.
Az emblémák intellektuális célkitűzésű műfaj, és a költő szándéka szerint a rébusz, az erkölcsi tanítás vagy mindkettő adja intellektuális tartalmát. Az optikai hatást mint konkrét képet és mint szóképet egyaránt felhasználja burkolt utalásai, rejtett elméssége érdekében.
Közvetlen érzelmi reagálásra nem törekszik, a paradox kifejezésmódot kedveli, formai parallelizmusokat használ, viszonylag önálló részeket rendel egymás mellé és e mellérendelésben a részek valamennyire mindig megőrzik önállóságukat az esztétikai összhatáson belül. Az embléma műfaj jellegzetességei – a manierista költészet jellegzetességei – Zsámboky emblémáiban egyértelműen tetten érhetők.
Egyszer, ha nem veszi észre, nézzetek arcába hosszan, magános férfiak gondolták ki, amikor én még futballoztam.
Élete: peng a levegőben, borítsátok be nagykabáttal, sosem szavalt még verset tőlem, súrol, szalad egy könyvállvánnyal.
Ha volna kollektív iparosfa, téli cipőjét megteremné, ha volna igazszívű kecske, az ő dicséretét mekegné.
„Simon Jolán színésznő, előadóművész; tragikus haláláig Kassák Lajos felesége…
Korán elveszítette apját, özvegyen maradt varrónő édesanyjának segédkezett, majd cseléd volt egy grófnál. 17 évesen… feleségül ment a nála kilenc évvel idősebb …bútorasztalos-segédhez,[1] és három gyermeket szült neki. Családjától hamarosan különköltözött.
Az Egyesült Izzóban munkásnőként dolgozott. Az Újpesti Munkásotthon egyik rendezvényén megismerkedett Kassák Lajossal. Szavalókórusokat vezetett. Elvégezte Rózsahegyi Kálmán színiiskoláját. Pályafutását a Budai Színkörben kezdte, Feld Irén társulatánál. 1918-ban Bárdos Artúr meghívására a Belvárosi Színházhoz került.
Kassákkal 1926-ban tértek haza. A Munka Körben szavalókórusokat szerveztek, ezeken lépett fel. 1928. május 4-én kötöttek házasságot Budapesten.[2]1936-tól kezdődően „népjóléti megbízottként” a segélyre jogosultak életkörülményeit vizsgálta. A tapasztaltaktól kétségbeesett, és öngyilkos lett. Ebben állítólag Kassák nőügyei is ludasak voltak.
Fáy András (Kohány {ma: Gálszécs része, szlovákul: Kochanovce}, 1786. május 30.– Pest, 1864. július 26.) író, politikus és nemzetgazda, a magyar reformkorirodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja, 1837-től 1841-ig a Kisfaludy Társaság igazgatója. Mikszáth Kálmán egyik Fáy Andrásról szóló írásában írta: ha nem Széchenyit illetné „a legnagyobb magyar” jelző, akkor ez Fáy Andrásnak járna ki, és ha nem Deák Ferenc volna a „haza bölcse”, akkor Fáy Andrást illetné ez a cím; így azonban csupán „a nemzet mindenese”.
Élete
Előkelő református nemesi fáji Fáy családból származott, apja fáji Fáy László ötezer holdas földbirtokos, anyja szemerei Szemere Krisztina. A családi emlékezet a tatárjárásig nyúlik vissza, amikor egyik őse a Muhi csatában felajánlotta lovát a menekülő királynak, aki ezért nemességet és Fái községet adományozta a családnak.
Gyermekévei
Miután szülei 1791-ben Gombára (Pest vármegye), apai nagyapja birtokára költöztek, Fáy gyermekéveit anyai nagyszülei birtokán, Gálszécsen töltötte. Innen került 1793. május 30-án bátyját, Ferencet követve a sárospataki kollégiumba. Apja előbb egy Sinka Mihály nevű magántanítót fogadott mellé, majd a későbbi cserépfalui lelkész, Kovács István volt a nevelője. Tanulmányi eredményeiről 1794-től lelhetőek fel adatok.
1799-ben, Sárospatakot elhagyva Fáy a pozsonyievangélikus líceumban folytatta tanulmányait, elsősorban azért, hogy a német nyelvet elsajátítsa. Innen 1803-ban visszatért Sárospatakra, ahol először bölcsészetet, majd jogot hallgatott. Jelentősebb professzorai ekkor a Kant filozófiájának kritikusaként hírnevet szerzett Rozgonyi József, és a elismert jogtudós, Kövy Sándor voltak. Kövy biztatására a kollégium joghallgatói létrehozták Pánczél vármegyét, egy egyesületet, mellyel a vármegyei adminisztrációt modellezték. Fáy András az alispáni pozíciót látta el. A „megyegyűléseken” különböző kitalált ügyek mellett az országgyűlés legfontosabb politikai kérdéseit is tárgyalta a diákság. A Kollégiumon belül ez számított az országos politikai események megvitatásának legfontosabb színterének, ami végül is az egyesület központi utasításra történt felszámolásához vezetett.
1803-ban elveszítette édesanyját, s ugyanebben az évben súlyos fertőzőbetegségben is szenvedett: a himlő nyomát élete végig viselte arcán.
Ifjú évei
A sárospataki jogi tanulmányok után 1804-től Pesten lett joggyakornok, ahol aztán ügyvédi oklevelet szerzett kitűnő képesítéssel. Ügyvédkedés helyett azonban – atyja kedvéért – közigazgatási hivatalt vállalt: 1810-ben a pesti, 1812-ben pedig a váci járás alszolgabírója, majd szolgabírája lett.
1816-ban cigányul tanult, verseket, szótárt és nyelvtant ír cigány nyelven. 1818-ban visszavonult gombai birtokára gazdálkodni, hogy mellette életét teljes egészében az irodalomnak és a társadalmi tevékenységnek szentelhesse. Szerette az irodalmat és az írókat: sokat olvasott, anyanyelvén és latin nyelvűrómai klasszikusokon (Cicero és Tacitus) kívül a modern felvilágosultnémet, francia, s angol irodalmat, 1807-től pedig már maga is írogatott.
Háza csakhamar a fiatal írók találkozóhelye lett. Rendes látogatói voltak többek között unokabátyja Szemere Pál, Kisfaludy Károly, Vitkovics Mihály és Vörösmarty Mihály, aki a híres Fóti dalát éppen Fáy szőlőjében, egy szüreti mulatság alkalmával szavalta el. Eszmék értek tervvé a kis írói körben, melynek középpontja a mindenkit szívesen látó, jókedvű házigazda volt.
Fáy mint író lépett először a nyilvánosság elé, de miután 1823-ban Pestre költözött – mint Pest vármegye tekintélyes vezetője – mindinkább a politikai és társadalmi téren fejtett ki tevékenységet. Erős gyakorlati érzékével, széles körű ismereteivel és nagy fogékonyságával igen korán, még Széchenyi előtt, fölismerte gazdasági és kulturális elmaradottságunknak az okait, s már 1825-ben egy javaslatot terjesztett be, megjelölve az orvoslás eszközeit (színház, szabad ipar és kereskedelem, jobb büntető kódex, erkölcsnemesítés, javító ház, törvénykezés és közigazgatás javítása, takarékpénztár stb.).
Házassága
Fáynak nem volt jó véleménye a házasság intézményéről. Apja unszolására ugyan végigjárta Nógrád és Gömör vármegyék lányos házait, azonban „nem talált” magához illő feleséget. Így aztán viszonylag későn, negyvenhat éves korában szánta el magát a házasságra: 1832 októberében vette el Sziráky Zsuzsikát (1809–1879), a fóti bíró leányát, aki hatéves kora óta a Fáy-kúriában élt, hogy ott az úr „kinevelje magának”. A házasságkötéskor Gusztáv fiuk már kilencéves volt.
Közéleti munkássága
Széchenyi színre lépését, különösen a Hitel megjelenését követően Fáy lelkesedéssel csatlakozott a „legnagyobb magyarhoz”, aki – felismerve benne a rokongondolkodású nemzetgazdát, akinek liberális eszméi rá is hatottak – szövetségesének fogadta. Előbb Pest vármegye gyűlésein, majd 1835-ben követté választva, az ellenzék egyik tekintélyes tagjaként az országgyűlésben szolgálta mesterkéletlen, magyaros józan beszédeivel a gazdasági és társadalmi reformok ügyét. A társadalom körében buzdítással és példaadással toborzott híveket eszméinek.
1836-ban Pest vármegye is táblabírájául választotta. Tevékenyen vett részt a kor minden kulturális és gazdasági mozgalmában. Széchenyi kedvéért belépett a Nemzeti Kaszinóba, amelynek majdnem folytonosan a könyvtárosa volt, két ízben pedig igazgatója is (1835 és 1840). Az akadémia már az első nagygyűlésen, 1831-ben tiszteleti tagjává választotta. 1845-ben az igazgatótanács tagjaként, 1847-ben pedig helyettes elnökként tevékenykedett.
A Kisfaludy Társaság szintén már megalakulásakor, 1837. február 6-án igazgatójának választotta. 1834–35-ben Döbrentei Gáborral együtt a budai színtársulat igazgatója, majd az akadémia játékszíni bizottságának tagja, amely feladatai között szerepeltette a drámairodalom fejlesztését. Fáy egész életében sokat fáradozott a nemzeti színészetért.
Részt vett a Védegylet alapításában, a Nemzeti Kör munkájában, sürgette a nevelőnőképző intézet felállítását, mert nemzeti szempontból károsnak tartotta a nevelőnők külföldről való importját. Munkásságának nevezetes köre volt a Pesten felállítandó protestáns főiskola és a két protestáns felekezet egyesítése érdekében kifejtett tevékenysége.
Több könyvet írt, mint Széchenyi István és Kossuth Lajos együttvéve. Ezen műveinek Hatása, melyek liberál-demokratikus hangvételűek s pedagógiai célzatúak voltak, beleépültek a későbbi magyar gondolkodáskörbe.
Pesti Hazai Első Takarékpénztár
Fáy arról nevezetes, hogy tőle származik a Pesti Hazai Első Takarékpénztár létrehozásának gondolata. Ezt az eszmét nemcsak a kishitűek, de még maga Széchenyi is kétkedéssel fogadta. Fáy azonban – miután Pest vármegye 1839. március 19-ei gyűlésén megtette a felállításra vonatkozó indítványt – minden energiájával és rábeszélő képességével hozzálátott terve megvalósításához. Sikerült is összeteremteni az alaptőkét s az intézet 1840. január 11-én megkezdte működését. Fáyt az alakuláskor segédigazgatóvá választották, mely tisztséget 1848-ig megtartotta. 1847-ben indítványozta – és ez ügyben komoly előkészületeket is tett –, hogy a takarékpénztárt bővítsék ki egy életbiztosítási osztállyal is, de az idő erre nem volt alkalmas. Mindazonáltal az intézet pár év alatt nem remélt módon felvirágzott (hét év alatt 32 fiókkal bővült), kiállotta a szabadságharc viharait, s ma is egyike legnagyobb, legszilárdabb pénzintézeteinknek.
Visszavonulása a közélettől
Fáy a fontolva haladás híve volt, elhatárolta magát minden radikális eszmétől. A szabadságharc idején visszavonult gombai birtokára: Széchenyihez hasonlóan egyszerre idegenkedett a forradalomtól és a forradalom ellenségeitől. 1849 után öregkori életét főleg az irodalomnak és családjának szentelte. Ekkor adta ki munkái újabb sorozatát. Pestre visszatérve ( 1852) az írótársadalom nagy szeretettel ünnepelte meg 50 éves írói jubileumát, az akadémia üléséből pedig üdvözlő küldöttség tisztelte meg. Számos egyesület és intézet elnöke, választmányi tagja és jótevője volt. Minden közügyi kérdés érdekelte, mindegyikhez hozzászólt és elősegítette. Szemere Pál tréfásan, de találóan a „nemzet mindenesének” nevezte; valóban egyike volt nemzetünk legdolgosabb és leghasznosabb fiainak, aki egész életét a haza javának szentelte, önzetlenül, jutalmat nem várva, sőt inkább a magáéból áldozva. Sokrétű tevékenysége során mindig higgadt, józan és praktikus maradt, egészséges észjárással, nyugodtan és jó kedvvel intézte dolgait, mert sem fáradság, sem pillanatnyi sikertelenség nem zavarta meg vidámságát, jólelkét, humorát. Méltán szolgált rá a «vidám bölcs» elnevezésre.
Fáyt a kiegyezést előkészítő Deák Ferenc is tisztelte, de politikájához a sokféle betegséggel küszködő írót és közembert már nem tudta munkakörbe állítani. Hetvennyolcadik születésnapját még szeretetteljesen megünnepelték, azonban nem sokkal később bekövetkezett halála gyászba borította az egész országot. Arany János hódolatteljes nekrológban búcsúztatta.
Írói munkássága
1802-ben jelent meg első verse a Magyar Kurírban, majd versei kéziratban terjedtek, mígnem megjelent első könyve, a Bokréta, melyel Hazájának kedveskedik F. F. A. (Pest, 1807). A dalokkal, mesékkel, epigrammákkal teli füzetet Kazinczy Ferenc buzdítására adta ki, neki is ajánlotta, Kazinczy pedig 1811-ben írt kritikát a műről. 1818-ban adta ki a Friss bokrétát. Híres íróvá azonban mesegyűjteménye tette: Fáy András eredeti meséi és aforizmái (Bécs 1820.), melynek két év után második, majd 1825-ben (Pesten) harmadik kiadása is megjelent. Az Ezópus, Phaedrus és La Fontaine által ihletett mesegyűjtemény – a hozzácsatolt aforizmákkal – a liberalizmus propagandája és erkölcsi példatára.
Hivatalos irodalmi elismerést először 1824-ben kapott: elnyerte a 400 forintos Marczibányi-féle nagyjutalmat. Az összeget a sárospataki főiskolának adományozta. 1825-ben újabb gyűjteményt adott ki: Fáy András újabb eredeti meséi és aforizmái (2. kiadása 1828-ban, lefordították németre és angolra is).
Több mint hetedfélszáz az általa írt állatmesék, parabolák, aforizmák száma, melyekbe életelveit, tanácsait, észrevételeit burkolta, nagyon sok emberi vagy nemzeti gyarlóságot és előítéletet tesz nevetségesekké. A közönség meg is értette a mesék célzásait, a korabeli példányszámok mutatják kedveltségüket. Fáy korán felismerte az idők szavát, jórészt úttörő munkát végzett, a magyar életből vett víg elbeszélés (Különös testamentom), valamint vígjáték (Régi pénzek) terén megelőzte Kisfaludy Károlyt.
Ő írta 1832-ben az első társadalmi regénytA’ Béltekÿ ház címmel (2 kötetben, Pest, 1832.), amely oktatói jellegű elbeszélés, és egészséges szelleme, termékeny eszméi, valamint tősgyökeres magyar nyelvezete tisztes helyet jelölnek ki neki a magyar irodalom történetében.
