Az Alföldön 1918-ban kezdte el a kutatásokat, a világon elsőként sikerrel alkalmazta a kőolajkutatásban az Eötvös Loránd által kifejlesztett torziós ingát.
1914-ben a Pénzügyminisztériumba került, miniszteri tanácsosi rangban a bányászati kutatásokat irányította. 1918 és 1921 között az állami monopóliumok és kutatások igazgatói teendőit látta el.
Az állami szolgálatból kilépve egy angliai olajtársasággal megalapította a Hungarian Oil Syndicate Ltd. nevű vállalkozást a hazai kőolajkutatások meggyorsítása érdekében. 1923-ban az Anglo-Persian Oil Company geológiai tanácsadója lett. 1926 és 1928 között sikeres kőolajkutatásokat irányított Perzsiában, Venezuela és Kolumbia területén, valamint Guetemalában és Trinidadban. 1928-ban és 1929-ben az albániai és perzsiai kőolajkutatásokat vezette.
1929-ben tért vissza Magyarországra. Itthon helyettes államtitkári rangban a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatói teendőit látta el. Állami megbízás alapján a magyarországi kőolaj- és földgázkutatások irányítója volt.
1909-ben Lóczy Lajossal és Papp Károllyal közösen Erdély területén feltárta a nagy kiterjedésű kissármási földgáztelepeket. Nyitra vármegye területén 1915-ben az egbelli, míg 1918-ban Horvátországban a bujavicai földgázlelőhelyeket tárta fel. Az Alföldön 1918-ban kezdte el a kutatásokat, a világon elsőként sikerrel alkalmazta a kőolajkutatásban az Eötvös Loránd által kifejlesztett torziós ingát.
„Annak oka, hogy vizsgálódásom számára ezt a tárgyat (a parasztság helyzetét) választottam, abban áll, mivel ez nagyon hasznosnak látszik előttem. A lakosságnak legnagyobb részéről van szó, mely minden közterhet visel és az országnak alapját képezi általában véve politikailag is, de különösen azért, mivel a magyar királyság földmívelő ország. Mindaz tehát, ami erre a lényeges néprétegre vonatkozik, lehetetlen, hogy a közfigyelmet meg ne érdemelje, melyben azt őseink is gondosan részesítették, amiről annyi törvény és közokirat tanúskodik.
Annak, aki behatóan foglalkozik vele, az emberek ily nagy számának sorsa felkorbácsolja a lelkét, mint tengert a vihar. Hanem az igazság kutatójának, aki a közjót tartja szemei előtt, nyugodt, sík vizen kell hajókázni. Azért lelkünk minden hullámzását én is mint szerző, és jóakaró olvasóm is mérsékeljük, hogy semmi tekintetben se szóljunk és ítéljünk helytelenül vagy vakmerően, mert az ügyszeretet és a részletek tanulmányozása a valónak és az igazságnak úgyis támaszai.”
(B.G.: A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon )
Berzeviczy Gergely 1763. június 15. Felvilágosult szellemű magyar közgazdasági író…A késmárki evangélikus líceumban szerzett ügyvédi diplomát 1783-ban, majd 1786-ig a göttingeni egyetemen tanult.
Beutazta Németországot, Franciaországot, Belgiumot és Angliát. Hazatérte után gyakornoki állást kapott a Helytartótanácsnál. Állami hivatalnokként utazásai során szerzett tapasztalatai alapján kialakult reformelképzeléseit benyújtotta II. József császárnak, de próbálkozásai eredménytelenek maradtak.
Kapcsolatban állt a magyar jakobinus mozgalommal. Az összeesküvés bukása utáni megtorlástól félve visszavonult, és tudományos munkássággal, illetve gazdasága irányításával foglalkozott.
Az elsők között vette észre, hogy Magyarországon a feudális viszonyok gátolják a haladást. Éles bírálatban hívta fel a nemesség figyelmét a jobbágyság kizsákmányolására. De commercio et industria Hungariae könyve volt Magyarországon az első olyan közgazdasági munka, amely Adam Smith elméleteinek hatását mutatta.
De conditione et indole rusticorum in Hungaria című munkájában magyar kutatók közül elsőként hasonlította össze egymással Európa paraszti lakosságát. A magyar jobbágyság történetének vizsgálatával a történeti néprajz úttörője volt.
1802-ben munkássága elismeréséül a Göttingeni Tudós Társaság tagjai közé választotta.”
1981 tele, Leningrádi Egyetem, fonetika óra a magyar csoportnak. Lígyija Ivanovna (fiktív név), öregedő, arany fogas hangan tanár megdicséri a magyarok orosz akcentusát, csak az a baj, hogy nem beszélünk elég lágyan.
Nosza, gyakorolni kezdi velünk a lágy ty-t, gy-t, cs-t, amelyek körülbelül a tyj-nek, gyj-nek és csj-nek felelnek meg.
Kezdetben lelkesen ismételjük utána a lágy szavakat, de amikor a lágy cs-hez érünk, kitör az apokalipszis. Nem megy.
Rendületlenül ismételteti velünk a csjiszí, csjilovjék szavakat kórusban, de mindig megjegyzi: „sztrásna” (szörnyű).
JJ csoporttársam, mint minden szemináriumon, most is szorgalmasan kjöt a pad alatt puljóvert.
Leragadunk a lágy „csj”-nél, amely utánozhatatlanul hagyja el a csillogó arany fogakat Lígyjija Ivanovna ajkairól:
„csjiszí, csjiszí, csjiszí…”
„Picsjába!” – horkan JJ a csendbe.
„Sasz kharasó”! (Most jó!) kiált fel Lígyija Ivanovna.
Padisák Mihály (Budapest, 1930. június 13. – 2014. június 21. magyar író, szerkesztő, rádiós újságíró. A magyar rádiózás egyik legnépszerűbb és leghosszabb ideig tartó műsora – Miska bácsi levelesládája – fűződik a nevéhez.
Életrajz
Kezdetben a külkereskedelemben dolgozott, de íróként is bontogatta a szárnyait. Az ötvenes évek elején jelentkezett rádióriporternek, egyhavi próbaidő után vették fel és ötven esztendeig dolgozott a Magyar Rádióban. Főleg ipari helyszínekről tudósított, de mivel rendszeresen publikált gyerekekről gyerekeknek szóló elbeszéléseket, folytatásos regényeket, kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Ő lett a magyar rádiózás első és akkoriban egyetlen ifjúsági témákkal foglalkozó riportere.
Irodalmi műsorok, vetélkedők, dokumentumjátékok és sorozatok fűződtek a nevéhez. Íróként több, népszerű ifjúsági regényt írt. Legismertebbek Kanóc kalandjai (Éljen a száműzetés, Kanóc, az emberszelídítő, Kanóc, az életművész).
Miska bácsi levelesládája
Először Miska bácsi levelesládája címmel jelentkeztek az adások, mindig színész személyesítette meg a kívánságokat teljesítő Miska bácsit. Huszonöt év után aztán változott a műsor koncepciója. Padisák Mihály kapta a szerkesztő mellett a műsorvezető szerepét is. A tinédzserek legjobb barátjává és bizalmasává vált. Akadt olyan esztendő, amikor tizenhétezer levelet kapott, sokan írtak a határon túlról is. Egyetlen küldemény sem maradt válasz nélkül, ebben pedagógusok és pszichológusok segédkeztek neki.
„A szívemhez közeli leveleket hazavittem és megőriztem – idézte fel a nyugdíjas rádiós. – Sokan küldtek fényképeket, ezek is mind megvannak. Kétségtelenül egy korszak dokumentumai. Ezért a forgatókönyveket, a leveleket, a pályázati anyagokat, a fényképeket közgyűjteménynek, a kecskeméti múzeumnak adományoztam, ahol bárki tanulmányozhatja. Székelyné Kőrösi Ilona főmuzeológus több kiállítást is rendezett az anyagból, az egyik most a Vajdaságban vándorol. Régi levelezőim közül jó néhánnyal tartom a kapcsolatot. Időnként személyesen is felkeresnek.”
– Padisák Mihály visszaemlékezése
Miska bácsi közel háromezer műsorban mutatta be a fiatalok örömeit, gondjait, küzdelmeit, és mivel soha nem csapta be őket, mindig igazságos hangot ütött meg velük szemben, sokak szívébe belopta magát. Vigasztalt, ösztönzött, dicsért, s ha kellett, korholt is. Népszerűsége abban állt, hogy a viharos huszadik században emberi hangon tudott szólni hallgatóihoz az éteren keresztül.
A rendszerváltás után elsősorban az országhatáron túli magyarokat szólította meg Miska bácsi levelesládája határok nélkül címmel. Tíz sikeres év következett 2001-ig, a negyedszázados jubileumig, majd hetvenegy évesen szerkesztőként befejezte küldetését.
1968 óta folyamatosan a Magyar Televízióban dolgozott, 1979-ben létrehozta hírneves városvédő műsorát Unokáink sem fogják látni… címen, amely a jó és a rossz példák bemutatásával lassanként elérte, hogy az emberek jobban megbecsüljék a műemlékeket és általában az épített örökséget.
2010-ben a Magyar Televízió minden magyarázat nélkül megszüntette az Unokáink sem fogják látni… című műsort. Címének második felét (avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát) a Podmaniczky Frigyes téren álló, általa kiharcolt, 1991-ben felállított emlékmű őrzi, ahol Kő Pál a bronz Podmaniczky kezébe adta a lándzsa nélküli városvédő alakját.
Velenczei dr. Hauszmann Alajos (Buda, 1847. június 9. – Velence, 1926. július 31.) magyar építész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.
A historizmus egyik legtevékenyebb és legjellegzetesebb képviselője a magyar építészetben. Korai műveiben az olasz reneszánsz, később a barokk stílus jegyeit alkalmazta, amelyeket később szecessziós elemekkel ötvözött. Számos budapesti középület, magánház és villa az ő tervei szerint készült. Ybl Miklós halála után őt hívták meg a magyar királyi vár építésének vezetésére. Tanári munkásságán keresztül jelentős hatást gyakorolt a századforduló magyar építészeire.
Bajor ősöktől származó családban született Budán. 1861-től festészetet tanult, majd „kőmívestanulónak” állt. 1864-ben befejezte reáliskoláit, és beiratkozott a budapesti Műegyetemre. 1866-tól a berlini Bauakademie-n folytatott építészeti tanulmányokat Lechner Ödönnel és Pártos Gyulával együtt.
1868-ban a Műegyetemen tanársegéd, majd rendes tanár lett. Mint műegyetemi tanár 42 éven keresztül működött, idővel viselt dékáni, és rektori tisztséget is. 1869–1870 közötti olaszországi tanulmányútján a reneszánsz művészetet tanulmányozta, majd hazatérve a Vöröskereszt Egyletnek barakkokat épített, amelyek Hauszmann-barakk néven Ausztriában és Svájcban is ismertekké váltak.
1891-ben a királyi vár építésvezetőjévé nevezték ki, majd megkapta a Ferenc József-rend nagykeresztjét.
1912-es nyugdíjba vonulását követően 1913-ban alapítványt rendelt a Műegyetemen végzett fiatal építészek számára.
1914-ben hosszabb utazást tett Egyiptomba és a Szentföldre. 1918-ban IV. Károly királytól nemesi címet kapott. A Tanácsköztársaság idején lefoglalták házát. 1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották. Munkásságát a Pro Litteris et Artibus érdemjelével, a Vaskorona-rend III. osztályával tüntették ki, s megkapta a belga Lipót-rend kitüntetést is. Szombathely város díszpolgára, a Műegyetem tiszteletbeli doktora.
1918. március 10.-én IV. Károly magyar király nemességet és a „velenczei” nemesi előnevet adományozta Hauszmann Alajosnak.
1926. július 31.-én hunyt el Velencén.
LEGHÍRESEBB MŰVEI
• 1878-1880. Budapest, Szent István kórház
• 1881-1883. Szombathely, Osztrák-Magyar Bank
• 1882. Budapest, Országház (I. DÍJAS TERV VOLT, NEM ÉPÜLT MEG)
• 1884-1885. Nádasdladány, Nádasdy-kastély átalakítása és kápolnája
• 1884-1885. Budapest, Batthyány-palota
• 1884-1886. Sopron, Leánylíceum
• 1884-1889. Kolozsvár, Egyetemi Bonctani Intézet
• 1886. Kolozsvár, Tudományegyetem Közegészségügyi Intézet
• 1886. Budapest, ÁLLAMI TANÍTÓ ÉS NŐNEVELŐ INTÉZET (a Teleki B.G. elődje)
• 1886-1887. Budapest, Törvényszéki Orvostani Intézet
• 1888-1890. Budapest, Budapesti Törvényszéki palota és fegyház
• 1890. Rátót, Széll Kálmán kastélya
• 1890-1894. Budapest, New York-palota
• 1893-1896. Budapest, Magyar Királyi Igazságügyi Palota (Királyi Kúria) (ma: Néprajzi Múzeum)
•
• 1890-1894. Nyitra, Megyei Kórház
• 1891-1905. Budapest, BUDAVÁRI PALOTA
• 1890-1894. Budapest, New York-palota
• 1893. Kolozsvár, Közkórház
• 1893-1896. Budapest, NÉPRAJZI MÚZEUM
• 1893-1897. Fiume, Kormányzói palota
• 1902-1909. Budapest, Magyar Királyi József Műegyetem, Központi épület
A romantikus zene egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb alakja, és az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő zenekritikus volt. Zongoraművek, szimfóniák, dalok alkotója.
Művészi útjának tragédiája abban áll, hogy életművének legkevésbé tervezett 10–12 éve zseniálisan sikerült és halhatatlan lett, viszont érett férfikorának megalapozott, megtervezett, tudatos törekvése az új ideák, a drámai zene felé mindig csak törekvés maradt, és remekművekben nem teljesedett ki.
Schumann Zwickauban született, családja ötödik, utolsó gyermekeként. Apja könyvkereskedő és könyvkiadó volt, Schumann emiatt fiatalkorában jelentős irodalmi műveltségre tett szert. Sokat olvasott, barátainak felolvasásokat tartott, verseket, színdarabokat is írt. Az irodalmon kívül sok más is érdekelte: filológia, zene, heraldika, nyelvek (latin, görög, francia, angol).
Első zene- és zongoraóráit Zwickauban kapta Gottfried Kuntsch városi orgonistától. Zenei tehetsége mindinkább előre tört, saját művét (150. zsoltár) vezényelte az iskolai zenekar élén. Megismerte Mozart, Rossini és mások operáit, Schubert darabjait.
1826-ban apja meghalt, két év múlva anyja hatására joghallgató lett Lipcsében. Egyetemi órákra nem nagyon járt, inkább zenét írt és koncertekre járt. Zongorázni tanult Friedrich Wiecknél, akinek lányával, Clarával kialakuló románca – évekkel később – házasságra vezetett. 1829-ben Heidelbergben folytatta tanulmányait, de inkább csak komponált. Paganini hatására elhatározta, hogy zongoravirtuóz lesz, ezért megsokszorozta a gyakorlást. Ez – és állítólag egy ujjnyújtó szerkezet – azonban tönkretette a kezét: jobb kezének középső ujja megbénult. Ezután már „csak” komponista lehetett. Depresszióba esett, ami ezután időről időre visszatért nála élete során. Zeneelmélet órákat vett, Bachot és más zeneszerzőket tanulmányozott.
A zeneszerzés mellett zeneírói munkálkodását is elkezdte: 1834-ben zenei újságot alapított (Neue Zeischrift für Musik) és szerkesztett. Megismerkedett Mendelssohnnal és Chopinnel. Írásaiban nagyra tartja Berliozt, a fiatal Brahmsot, Wagnert, Lisztet.
1835-ben eljegyezte Clara Wiecket, de a lány apja megtiltotta a házasságot. Több évi bonyodalmak, pereskedés után végül 1840-ben keltek egybe. Clara a kor egyik legelismertebb zongoraművésze volt, ugyanakkor megértő, áldozatkész feleség, remek művésztárs, aki férje elismertetéséért is sokat tett. Nyolc gyermekük született.
Schumann ezután már nemcsak zongoradarabokat írt, hanem dalokat, szimfonikus és kamarazenei műveket, oratóriumot és operát is. 1843-ban a lipcsei konzervatórium tanára lett, sikert aratott az Éden és a Péri című oratóriumával, és anyagi helyzete rendeződött. Zeneszerzői híre egyre terjedt, elismerték munkásságát.
1847-ben fesztivált rendeztek szülővárosában tiszteletére. Kibékült apósával, minden adott volt a boldog, gondtalan élethez. Hangulatváltozásai, búskomorsága, állandó fejfájásai miatt környezetváltozásról döntöttek: Drezdában telepedtek le (1844–1850).
Az itt töltött idő életének egyik legeredményesebb alkotó periódusának számít, de mivel a megígért színházi karmesteri állást nem kapta meg, a düsseldorfi városi karmesteri megbízást fogadta el. Szimfónia, nyitány, kamarazenei művek kerültek ki keze alól. Külföldi pihenőutak és sikeres hangversenykörutak színesítették napjait, Lipcsében Schumann-heteket rendeztek tiszteletére. Betegsége egyre súlyosabbá vált, hallucinációk gyötörték. 1854-ben a jeges Rajnába vetette magát, kimentették, és – saját kérésére – a Bonn melletti Endenichbe került ideggyógyintézetbe. Két év elteltével itt érte a halál.
Orhan Pamuk jómódú család gyermeke; édesapja volt az IBM törökországi képviseletének első vezérigazgatója. Középfokú tanulmányait a Robert College amerikai középiskolában végezte Isztambulban. Később az Isztambuli Műszaki Egyetem építészet szakára járt, mert családja azt szerette volna, ha építész vagy mérnök lesz belőle. Három év után abbahagyta ez irányú tanulmányait, hogy főállású író lehessen. Pamuk újságírás szakon végzett az Isztambuli Egyetemen 1977-ben. 1985 és 1988 között a New York-i Kolumbia Egyetem és egy rövid ideig az Iowai Egyetem vendégelőadója volt, majd visszatért Isztambulba.
Bátyja, Şevket Pamuk, többször megjelenik műveiben; a testvér az isztambuli Boğaziçi Egyetem nemzetközileg is elismert történelemprofesszora.
Az író 1982-ben vette feleségül Aylin Turegent, 2001-ben azonban elváltak. Egy lányuk született, Rüya (nevének jelentése „álom”). Pamuk jelenleg Isztambulban él.
2005-ben különböző török szervezetek ügyvédei perbe fogták az írót, miután Pamuk az egyik svájci újságnak nyilatkozott az 1915–1917-es örmény holokauszttal kapcsolatban. A vádakat 2006. január 22-én ejtették. Az író kijelentette, hogy célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a szólásszabadságra.
Munkái
Orhan Pamuk 1974-ben kezdett rendszeresen írni. Első regénye, a Karanlık ve Işık(Sötétség és fény), az 1979-es Milliyet Sajtóverseny – Regény kategóriájában megosztott első helyet kapott (a másik díjazott Mehmet Eroğlu volt). Cevdet Bey ve Oğulları(Dzsevdet bej és fiai) című könyve 1983-ban elnyerte az Orhan Kemal Díjat. A történet egy gazdag isztambuli család három generációjának történetét meséli el, akik Nişantaşıban élnek, abban a kerületben, ahol Pamuk is felnőtt.
Pamuk több elismerést is kapott kritikusok részéről; többek között 1984-ben a Madarali-díjat Sessiz Ev(A csendes ház) című regényéért, melynek francia fordítása elnyerte a Prix de la Découverte Européenne elismerést 1991-ben. Beyaz Kale(A fehér kastély) című történelmi regénye, mely 1985-ben jelent meg törökül, elnyerte a Független Díj Külföldi Prózának (Independent Award for Foreign Fiction) elismerést 1990-ben, elősegítve Pamuk népszerűségének növekedését külföldön. A New York Times kritikusa szerint „Új csillag született keleten – Orhan Pamuk”. A korábban naturalista író elkezdett kísérletezni különböző posztmodern technikákkal.
A kritikusok elismerései ellenére Pamuk művei csak jóval később kerültek fel a népszerű könyvek listájára Törökországban. 1990-ben Kara Kitap(Fekete könyv) című műve az egyik legnépszerűbb és legellentmondásosabb olvasmány lett a török irodalom történetében. 1992-ben Pamuk írta a Gizli Yüz(A titkos arc) című film forgatókönyvét, amely a Fekete könyvön alapszik. Pamuk negyedik regénye, a Yeni Hayat(Az új élet) hatalmas szenzációt keltett Törökországban 1995-ös megjelenésekor, és az ország történetének leggyorsabban fogyó regénye lett. Időközben az író nem csak regényei, de nézetei révén is a figyelem középpontjába került. Pamukot többen is kritizálták esszéi miatt, melyekben a kurdok helyzetét ábrázolta, és kifogásolta a török kormány kurdokkal szembeni politikáját. Ebben a szellemben jelentette meg 1999-ben Öteki Renkler(A többi szín) című könyvét.
Az A nevem: Piros című regény 2000-es megjelenésével Pamuk nemzetközi sikerei tovább folytatódtak. A regény a misztikum, románc és filozófiai elmélkedések egyvelege és cselekménye a 16. századi Isztambulban játszódik, III. Murádoszmánszultán idejében, 1591 telén, bemutatva a kelet és nyugat közötti különbségeket és feszültséget. A regényt 24 nyelvre fordították le, és elnyerte az International IMPAC Dublin Literary Awardot 2003-ban.
Pamuk következő regénye, a Hó 2002-ben jelent meg, és a modern Törökországban meghúzódó feszültséget mutatja be az iszlámista és az elnyugatiasodott modern Törökország között. A The New York Times a 2004-es év tíz legjobb könyve közé sorolta. 2005-ben jelent meg az író emlékirata, az Isztambul. Ugyanebben az évben Pamuk elnyerte a 25 000 euróval járó A Német Könyvpiac Békedíját irodalmi munkásságáért, melyben „Európa és az iszlám Törökország egymásra talál”.
Pamuk könyveiben rendszerint az identitászavar kerül előtérbe, melyet Törökország különös helyzete okoz (félúton Európa és az iszlám világ között). A könyveiben megjelenő konfliktusok gyakran felkavaróak, a cselekmény összetett, a karakterek pedig jól kidolgozottak. Témái között szerepelnek a Kelet és Nyugat közötti különbségek, az ebből adódó feszültség, valamint a tradíció és a modern világ szembenállása.
A Fidesz kilóra megvette a kelet-európai határonkívüli magyarokat. Félreértés ne essék: helyeslem, hogy az anyaország áldoz rájuk. DE! Vajon jó-e nekik, hogy Magyarország az UNIO második legszegényebb és bizonyítottan a legkorruptabb országa? Hogy közben suttogó propagandával azt terjesztik, hogy idővel visszavesszük a történelmi Magyarországot, úgy, mint ahogy az 1. világháború előtt a románok felvásárolták Erdélyt. És gondoljátok, hogy a románoknak ehhez nem lesz egy szava sem? Ja, könnyű nektek. Nálatok szabad a tankönyvválasztás. Az anyaországban nem. És nincs jogállam. Tényleg ide vágytok vissza? Kegyelmesék és nagyságosokék alá? Szóval, magyar testvéreim a határon túl! A segítség fejében (ami csak a szavazatokért járt): Mi is szeretnénk kérni némi szolidaritást. Szeretnénk szabadok lenni. Nem diktatúrában élni. Nem családi vállalkozásként, oligarchák jobbágyaiként. Gondolkodjatok a közös fejünkkel, a közös jövőnkért! Szavazzatok a demokratikus Magyarországra, amely az UNIO megbecsült tagja és nem „fenegyereke”, nem Putyin és a kínaiak alázatos szolgája.
Thomas Mann (Lübeck, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikája a 19. századhoz, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz kapcsolódik. Prózájára jellemző az irónia és a kétértelműség, az allegóriákat és mitológiai motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel. Mellékmondatokkal és betoldásokkal bonyolított elbeszélésmódja ritmusos és kiegyensúlyozott, a beszédstílust a mindenkori tematikához igazította. A jelentéstartalmat a szavak tudatos megválasztásával gazdagította. Első regényéért, az 1900-ban írt, 1901-ben kiadott A Buddenbrook házért 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.
Bátyja, Heinrich, és a hat gyermeke közül három (Erika, Klaus és Golo) szintén jelentős író volt.
Élete
1875–1913
A gyermekévek
Paul Thomas Mann 1875. június 6-án született Lübeckben. Édesapja id. Thomas Mann (1840–1891) kereskedő, édesanyja a félig brazil származású Julia da Silva-Bruhns (1851–1923) volt. A szülők 1869-ben kötöttek házasságot, s öt gyermekük született: Heinrich (1871–1950) – az ugyancsak jelentős író –, Thomas (1875–1955), Julia (1877–1927) – aki felnőttként öngyilkosságot követett el – Carla (1881–1910) és Victor (1890–1949). A család jómódban élt, Thomas Mann később úgy emlékezett vissza gyermekéveire, mint „gondoskodásban és boldogságban” eltelt időszakra.
1891-ben az apa rákban meghalt; végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a lübecki vállalatot és házukat adják el, a felesége és gyermekei pedig a bevétel kamataiból éljenek a továbbiakban.
Thomas Mann – bár nem volt tehetségtelen tanuló – az iskolai tanulmányokban a legmesszemenőbbekig érdektelenséget tanúsított. Sokkal szívesebben töltötte az idejét írással, ami iránt már korán hajlamot mutatott, és 1893-ban prózavázlatokkal illetve tanulmányokkal részt vett a „Der Frühlingssturm” (Tavaszi vihar) című újság kiadásában. Arra, hogy milyen komolyan is gondolta, az írói hivatást kívánja választani, jó példa egy 1889-ből fennmaradt levél, amit a 14 éves fiú „Thomas Mann. Lírikus-dramatikus költő” formulával írt alá. 1894-ben 19 évesen, érettségi vizsga nélkül hagyta ott a Katharineum Gimnáziumot, és elköltözött Münchenbe, ahová anyja és testvérei már egy évvel korábban áttelepültek.
Apja halála után a még nem felnőttkorú fiú mellé kirendelt gyám azt kívánta, hogy Thomas az iskola elhagyása után válasszon magának valamilyen polgári foglalkozást, amibe Mann beleegyezett, és a továbbiakban egy tűzkárbiztosítási társaságnál dolgozott. Az állópultnál végzett irodai munka unalmas volt és nem túlzottan megterhelő; azon anekdota, miszerint Mann a listák leírása közben titokban irodalmi tevékenységgel foglalkozott, így akár igaz is lehet. Íróként 1894-ben debütált a „Gesellschaft” (Társadalom) című folyóiratban megjelentetett kisnovellájával, ami a „Gefallen” (Az elbukott) címet viselte, és kedvező fogadtatásra talált.
1895-ben Mann kilépett a biztosítótársaságtól, és a Müncheni Műszaki Főiskolán kezdett tanulmányokat. Először úgy képzelte, az újságírói hivatást választja. Az iskolai éveit jellemző céltalanság itt is folytatódott. Végül, mikor Mann 1896-ban, 21 évesen nagykorú lett, és igényt támaszthatott az apai vagyonból havi 160-180 aranymárka, a kiadásait fedező zsebpénzre, úgy döntött, végleg felszabadítja magát az oktatási intézmények zsarnoksága alól, és íróvá lesz.
Első könyvei
Alig született meg az ötlet, hogy bátyjával, Heinrichhel közösen Olaszországba utazzanak, már hozzá is láttak annak megvalósításához. Céljuk Róma volt, és 1897-ben a fővárostól keletre fekvő Palestrina nevű városkában béreltek maguknak szállást. Mann ebben az időben írta többek között a Friedemann úr, a törpe című novelláját, valamint itt kezdett hozzá első nagy regényéhez, a Buddenbrook házhoz.
Alkalmanként részt vett a bátyja, Heinrich által kiadott Das Zwanzigste Jahrhundert – Blätter für die deutsche Art und Wohlfahrt (A 20. század – Lapok a német művészetért és jólétért) című kiadvány készítésében, azonban hamarosan felhagyott ezzel. A lapot uraló népies alaphang, valamint a benne megjelenő antiszemita gondolatok nem voltak alkalmasak arra, hogy szélesebb közönség elé ki lehessen állni velük. A fivérek később nem szívesen beszéltek erről az epizódról. Thomas Mann 1898-ban a Simplicissimus szerkesztőségében dolgozott egy évig.
1901-ben jelent meg Mann első regénye, A Buddenbrook ház. Egy család hanyatlása címmel. A mű rögtön kedvező fogadtatásra talált az olvasóknál és az irodalmi kritikusok között egyaránt. Lübeckben ugyanakkor gyorsan terjedni kezdett a pletyka, hogy ezen nagycsalád és a regényben említett figurák nem teljesen fiktívek, hanem a város élő személyeiről mintázták őket.
Már röviddel a könyv megjelenése után hozzáférhető volt egy lista, amelyik azonosította a regény alakjait. Egy élelmes lübecki könyvkereskedés különösen nagy forgalmat bonyolított azáltal, hogy vevőinek a regényhez dekódoló listát adott.
A Buddenbrook ház Thomas Mann legjelentősebb művei közé tartozik: 28 évvel megjelenése után a Svéd Királyi Tudományos Akadémia Thomas Mann-nak ítélte az irodalmi Nobel-díjat, és az indoklásban elsősorban az író ezen művére hivatkozott.
Saját utak
1903-ban jelentkeztek Thomas és Heinrich között az első nézeteltérések. Thomas Mann úgy érezte, fivére művészként lenézi őt, ő maga pedig bátyja műveit „unalmas szégyentelenségükért” gúnyolta. Kapcsolatuk ugyan nem szakadt meg, és a következő években többször is igyekeztek közeledni egymáshoz, de a továbbiakban az irodalomról, művészetről szóló nyilvános vitákban inkább kerülték egymást.
1904-ben Thomas Mann megismerte Katharina Pringsheimet, a feministaHedwig Dohm unokáját, akinek udvarolni kezdett. Ez annál is meglepőbb volt, mert addig nemhogy nőügyei (mint Heinrich fivérének), de nőkkel közelebbi kapcsolatai sem voltak. Bár szexuális irányultságáról Thomas Mann soha nem beszélt teljesen nyíltan, de el sem hallgatta őket. A lánykéréssel olyan élet mellett döntött, amit akkoriban egy rendes polgárhoz méltónak tartottak. A „fiúkért” és a homofil kapcsolatokért való rajongása ugyanakkor megmaradt, ahogyan azt számtalan feljegyzés és irodalmi feldolgozás bizonyítja, mint például Hanno és Kai Graf Mölln kapcsolata A Buddenbrook házban, Tonio Krögeré és Hans Hansené a Tonio Krögerben vagy Gustav von Aschenbaché és Tadzióé a Halál Velencében című novellában. (Thomas Mann korábban szerelmi kapcsolatban élt együtt egy Paul Ehrenberg nevű festőművésszel, s e tragikusan megszakított szerelemről írt is egy fél regényt, amelyet Katja Pringsheimmel kötött házassága után megsemmisített.)
Katia sokáig kérette magát, de végül 1905. február 11-én hozzáment Thomas Mannhoz. Házasságukból 6 gyermek született: Erika (1905–1969), Klaus (1906–1949), Golo, azaz Angelus Gottfried Thomas (1909–1994), Monika (1910–1992), Elisabeth (1918–2002) és Michael (1919–1977).
1912-ben az orvosok tuberkulózisra utaló jeleket találtak Katia asszonynál, aki így hosszabb szanatóriumi ápolásra kényszerült Davosban. Thomas Mannra nagy hatással volt a betegszálló légköre, Katia elbeszélései az ott tartózkodó vendégekről és saját benyomásai. Elhatározta, hogy megírja élményeit és gondolatait, amihez 1913-ban hozzá is látott, de a munkát két évvel később félbehagyta, hogy csak 1924-ben fejezze be teljesen (A varázshegy).
„Nekem személyesen fel kell készülnöm arra, hogy az életem materiális alapjai teljesen megváltoznak. Ha a háború sokáig tart, egészen bizonyosan valami olyasmi leszek, amit az ember tönkrementnek mond.” Később pedig így folytatja: „De az istenért! Mit is jelent ez a változásokkal, főleg a lelkiekkel, szemben, melyek ilyen eseményekből szükségszerűen következnek. Hát nem kell az embernek hálásnak lennie a teljesen váratlanért, hogy ilyen nagy dolgokat megélhet?”
Thomas Mann a háborút elvileg szükségesnek tartotta; nézete szerint itt a „világ legelvetemültebb rendőrállamának” (a cári Oroszországnak) a szétveréséről volt szó. A háborúval kapcsolatos – az azt támogató irodalmárok álláspontját védő – reflexióit Thomas Mann „Gondolatok háborúban” című művében jelentette meg. Időközben teljesen megszakadt kapcsolata Heinrich fivérével, aki Romain Rolland, Hermann Hesse, Stefan Zweig és Arthur Schnitzler írókkal együtt ellenezte a háborút.
„Apolitikus megfigyelőből” republikánus
A háború Németország számára kedvezőtlen alakulása, amely 1916-ban a civil lakosság komoly ellátási problémáiban is jelentkezett, nem maradt hatás nélkül Thomas Mannra sem. Az író, aki ebben az időben több betegségen, köztük neurotikus természetűn is átesett, hozzákezdett egy esszéhez, ami 1918-ban Egy apolitikus meglátásai címmel jelent meg. Ennek egyik tézise szerint a németek alapjában véve nem politikus természetűek; nem az a feladat, hogy a politikát irányítsuk, hanem, hogy azt fejlődni hagyjuk. Az esszé azonban írása során egyre inkább elszámolás jellegűvé vált, mindenekelőtt Heinrich fivérével szemben. Annak Zola című, a vilmosi korszellemet és az udvaroncságot kipellengérező tanulmányában ugyanis Thomas Mann személyének és állásfoglalásának szóló támadást látott, és válaszul a köztársaság államformája elleni túlzott kijelentésekre ragadtatta magát. A könyv nyomtatása egyre elhúzódott. Mann kiadója, amely nem volt teljességgel elragadtatva a „Meglátásoktól”, az esszé számára kijelölt papíradagot inkább A Buddenbrook ház újranyomtatására használta fel. A könyv így csak néhány nappal a háború vége előtt jelent meg. Thomas Mann akkor már azon gondolkozott, nem kellene-e megakadályoznia inkább a megjelenést, mivel a kritika – különösen a feleségéé – belsőleg éppúgy felkavarta mint korábban maga a munka. Mikor megtudta, hogy megkezdődött a kiszállítás, Mann csak ennyit mondott: „Isten így akarta”.
1919. január 19-én, a weimari köztársaság alapjait megvető nemzeti gyűlés megválasztásakor Thomas Mann nem szavazott. Ugyanakkor fivérével együtt ő is azon prominens személyiségekhez tartozott, akik aláírták a Felhívás a düh ellen című röpiratot. A dokumentumban felhívták a lakosságot, hogy erőit állítsa a köztársaság felépítésének szolgálatába. Bár a két Mann – legalábbis az aláírásukat illetően – itt közös álláspontra helyezkedett, a fivérek kibékülésére egészen 1922-ig kellett várni. Ekkor Heinrich súlyos megbetegedése arra késztette Thomast, hogy belássa: a fivéri kapcsolat erősebb, mint a múltbeli, egymással szembeni vitáik.
Mindenekelőtt Walther Rathenau külügyminiszter 1922. június 24-i meggyilkolása bírta rá Thomas Mannt arra, hogy végleg és teljes erejével kiálljon a köztársaság és annak értékei mellett. A német köztársaságról című beszédével először lépett föl Mann a köztársaság politikai védelmezőjeként és támogatójaként. Feltevése szerint demokrácia és humanizmus egyet jelentenek, s mivel az embernek kötelessége, hogy a humanizmus elvét kövesse, így a demokratikus államforma a kívánatos.
1924-ben megjelent a A varázshegy című regénye, és egy csapásra nagy siker lett. Ezt követték a Zűrzavar és kora bánat illetve A házasságról. 1925-ben kezdte el a munkát a József–tetralógián. József kontúrjának modelljéül a Thomas Mannt elvarázsló fiatalemberek szolgálhattak. Köztük állítólag a 17 éves Klaus Heusernek, a Mann-gyerekek egy barátjának jellemvonásai is, akit Thomas Mann 1927-ben ismert meg, s akiről azt jegyezte fel magának, hogy „minden valószínűség szerint ő az utolsó szenvedélye” bekerültek József figurájába.
Thomas Mann a Porosz Művészeti Akadémia Költészet Szekciójának alapító tagjaként aktívan részt vett az irodalom tekintélyének erősítésében. Különösen az akkor érvényben lévő, az irodalmári szabadságot korlátozó „Ponyva-törvény” ellen lépett fel erélyesen.
A Nobel-díj
Az irodalmi Nobel-díj nem érte váratlanul Thomas Mannt. Évekkel korábban spekuláltak róla, és ő már 1927-ben számított erre a kitüntetésre. 1929. november 12-én délután érte a jó hír Stockholmból. Megdöbbent azon, hogy a bizottság tulajdonképpen csak a Buddenbrook ház című regényére hivatkozott. Ennek oka a svéd irodalomtudós, Fredrik Böök, a bizottság „királycsinálója” lehetett, aki a Varázshegyet nem sokra becsülte, és néhány kritikájában el is marasztalta. A pénzjutalom 200 000 márkát tett ki, ez napjainkban több mint félmillió eurót jelent. Egy részét Mann arra használta, hogy az Erika lánya és Klaus fia által felhalmozott óriási adósságokat kifizesse (Klaus Mann: „Bár semmit nem láttunk belőle, de mégis jobb kedvre derített bennünket”), ebből finanszírozták a házukat, vettek két autót (egy nyitott Buickot és egy Horch-limuzint), a többit pedig befektették. Már Stockholmban azt tanácsolta nekik egy zsidó újságíró, hogy a pénzt „hagyják kint állni”, de el sem tudták képzelni, miért lenne erre szükség. Így, amikor 1933-ban elhagyták Németországot, vagyonuk nagy részét elvesztették ingatlanjaikkal és ingóságaikkal együtt.
1930–1944
A „Német Felszólamlás”
Az 1930. szeptemberi választások során a nemzetiszocialisták jelentős szavazatnövekedést könyvelhettek el. Thomas Mann, aki sok más szkeptikushoz hasonlóan bizalmatlanságot táplált az NSDAP politikai erejével szemben, elhatározta egy „az észhez folyamodó” beszéd megírását, amit 1930. október 17-én olvasott fel a berlini Beethoven-teremben, s ami „Német Felszólamlás”-ként vonult be a történelembe. A döntően szociáldemokrata és republikánus közönség soraiban ült néhány tucat nemzetiszocialista is, akik közbekiabálásokkal igyekezték az előadást megzavarni. Nem sikerült nekik. Thomas Mann a nemzetiszocializmust kertelés nélkül
„az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshullámának” nevezte: „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.”
Feltette a kérdést, vajon ez német dolog-e, és hogy „tényleg megvalósítandó-e egy primitív, tisztavérű, egyszerű szívű és értelmű, sarokösszecsapó, kékszeműen engedelmeskedő és stramm naivság eszménye, ezen teljes nemzeti szimplicitás, egy olyan érett, sokat tapasztalt kultúrnép esetében, mint a német”. A taps a teremben óriási volt, ez azonban nem jutott el kívülre. Bár Thomas Mann a nemzetiszocializmus legfontosabb prominens ellenzői közé tartozott és véleményének tekintélye miatt jelentős súlya volt külföldön, a számtalan felszólalása egytől egyig hatástalan maradt.
A téma, elsősorban a fasizmus irodalmi munkáiban is egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ekkorra már kikristályosodtak politikai nézetei: nyíltan háború- és nácizmusellenes a Mario és a varázsló c. elbeszélése (1930). Alcíme utal a keletkezés körülményeire: Tragikus útiélmény – egy három évvel korábbi olaszországi családi nyaralást idéz fel. De írása korántsem realisztikus élménybeszámoló, sokkal inkább allegória. A rá általánosan jellemző többértelműség legfelső rétege itt alig titkolt: a nácizmus politikáját, szemfényvesztő hipnózisait, tapsra késztető bűvésztrükkjeit egyetlen alakba, a visszataszító Cipolla alakjába sűríti. Voltaképpen már ebben az elbeszélésében állást foglal az egyetlen megoldás mellett: az ordas eszmék ellen csak annak elpusztításával lehet harcolni, ahogy teszi ezt Mario is.
1933 februárjában Thomas Mann és felesége hosszabb utazást tettek külföldön, amely először Párizsba majd Arosába vitte őket. Az 1933. május 10-i könyvégetés Thomas Mann műveit ugyan megkímélte, Heinrichéit azonban nem. Mikor aztán a Porosz Művészeti Akadémia Irodalmi Szekciójának minden egyes tagját felszólították, fogadja el az új hatalmi viszonyokat, és nyilvánítsa ki hűségét a nemzetiszocialista kormány iránt, Mann önként visszalépett hivatalától, később elítélően beszélt a holokauszt eseményeiről. Ő és Katia már korábban eldöntötték: nem térnek vissza Németországba.
A száműzetés első évei
Nem könnyen született meg a döntés, hogy Németországnak hátat fordítanak, hiszen így ott kellett hagyniuk vagyonukat. Pénzügyi problémáik ugyanakkor nem voltak, mert Mann még mindig hozzáférhetett a számláihoz és új könyvek megjelentetését is tervezte. Mannt kiadója, Samuel Fischer nyomatékosan kérte, ne hagyja magukra a németeket ezekben a nehéz órákban, és késznek mutatkozott arra, hogy az újabb műveket piacra vigye. Száműzetésük első állomása Dél-Franciaország volt, végül Svájcba költöztek, ahol Zürich közelében, Küsnachtban laktak. Thomas Mann utazási szabadsága korlátozott volt, mivel német útlevele lejárt, a német konzulátus pedig minden hosszabbítási kérelmet magyarázat nélkül visszautasított. Az állampolgárság megvonása, ami 1934-től 37 prominens németet, köztük Albert Einstein-t is érintette, Mann esetében egyelőre nem történt meg. A pénzügyi hatóságok ugyanakkor – állítólag megtalált kiadói szerződésekre hivatkozva, amiből szerintük az derült ki, hogy Mann 1929-ben és 1930-ban tetemes adóhátralékot halmozott fel – kihasználva a lehetőséget, lefoglalták müncheni házát és bútorait.
1934-ben és 1935-ben Mannék első ízben utaztak az Egyesült Államokba. Az amerikaiak érdeklődtek a híres író iránt, s így érvényes útlevél nélkül is engedélyezték neki a beutazást. Hatvanadik születésnapját Mann Küsnachtban töltötte, ahol a svájciak grandiózus ünnepséget rendeztek. 1936. november 19-én Thomas Mann kérésére a csehszlovák konzulátuson megkapta a cseh állampolgárságot. Naplójába erről ezt jegyezte be röviden: „Különös esemény”. Néhány héttel később megvonták tőle (valamint feleségétől és Golo, Elisabeth illetve Michael gyermekeitől) a német állampolgárságot. A nácik elvették Mann tiszteletbeli doktori címét is, amit 1919-ben a Bonni Egyetem adományozott neki, és amit 1946. december 13-án kapott meg újra.
„Ahol én vagyok, ott van Németország”
Mannék átköltözése az Egyesült Államokba időben egybeesett az Ausztriában zajló és végül a „birodalomhoz csatolás”-ba (Anschluss) torkolló politikai fejleményekkel. New Yorkba való megérkezésükkor, 1938. február 21-én a riporterek arra kérték Mannt, foglaljon állást az események tekintetében, és feltették a kérdést, nagy teher-e számára a száműzetés. Válaszát a The New York Times a következő napon lehozta:
„Nehéz elviselni. A Németországot uraló mérgezett atmoszféra felidézése azonban könnyebbé teszi. Könnyebbé teszi, mert az ember valójában semmit nem veszít. Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat. Kapcsolatban élek a világgal, és nem úgy tekintek magamra mint elbukott emberre.”
Amerikai száműzetésének első állomása Princeton volt, amelynek egyetemén Mann vendégprofesszori állást kapott. Eközben a Goethéről szóló regényén dolgozott, amely 1939-ben Lotte Weimarban címmel jelent meg.
A második világháború1939. szeptember 1-jei kitörése bel- és külföldön egyaránt megdöbbenést keltett, és Thomas Mannt számos aktív tevékenységre késztette. Több, az emigránsokat támogató bizottság tagja lett, többek között a „Committee for Jewish and Christian Refugees” és a „Unitarian Service Committee” testületeké. 1940-ben kezdte készíteni Német hallgatók! (Deutsche Hörer!) elnevezésű rádióadásait, amelyet a brit BBC sugárzott Németország felé. Ennek bevételeit a British War Relief Fund számára ajánlotta fel. Egyike legismertebb beszédeinek az 1945. január 14-i adás:
„Bárcsak vége lenne már ennek a háborúnak! Bárcsak eltávolíttatnának azok a szörnyű emberek, akik Németországot ide juttatták, hogy aztán hozzákezdhessünk gondolkodni egy új élet megindításán, a belső és külső romok eltakarításán, az újjáépítésen, a többi néppel történő értelmes kiegyezésen és a velük való méltó együttélésen! – Ez az, amit szeretnétek? Ez a ti vágyatokat is kifejezi? Úgy hiszem. Elegetek van a halálból, a rombolásból, a káoszból, még ha korábban titokban talán vágytatok is rá. Rendet akartok és életet, egy új életrendet, bármilyen nehezen és sötéten is alakulnak majd a következő évek.”
„(Serenus) Zeitbloom önmagam paródiája. Adrián életfelfogásában több van az enyémből, mint azt az ember hinné és hinnie kell.”
1945–1955
Thomas Mann és a háború utáni Németország
Amikor egyes újságok a háború végét követően Thomas Mannt a Német Szövetségi Köztársaság első elnökének javasolták, az író ijedten utasította el az ötletet, azonban öntudatosan – és a rá oly jellemző ironikussággal megjegyezte: „Bizonyos hercegi tehetséggel rendelkezem a reprezentáláshoz, amikor valamennyire friss vagyok”. Hogy ezen felvetés bármikor valósággá is lehetett volna, kérdéses, mert Mann maga és az új Németország közé Miért nem térek vissza Németországba? című nyílt levelével és az abban kifejtett nézetével a németek kollektív bűnösségéről éket vert. Fenyegető levelek és a Dr. Faustus rossz kritikája lett a válasz. Szükség volt egynéhány évre, hogy a németek megbéküljenek Mann-nal.
Visszatérés Európába
Az Egyesült Államokból Roosevelt halála után az író egyre inkább kiábrándult. Döntése, hogy visszatér Európába, akkor vált véglegessé, amikor 1951 júniusában a képviselőházban mint „one of the world’s foremost apologists for Stalin and company” (egyike Sztálin és társai legelszántabb védőinek) említették. Neki is, mint korábban más német emigránsoknak (Hanns Eisler és Bertolt Brecht), be kellett számolnia tevékenységeiről a Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC) elnevezésű testület előtt. Egy évre rá, 1952 júniusában Mannék visszaköltöztek Svájcba.
Már 1949-ben, Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából felkereste Németországot, mégpedig mind Frankfurtot, mind Weimart, amit a nyilvánosság bizalmatlanul figyelt, ő azonban így kommentálta:
„Nem ismerek zónákat. A látogatásom magának Németországnak szól, Németországnak mint egésznek, nem pedig egy megszállt területnek”.
Svájcból rendszeresen átlátogatott szülőhazájába. 1954-ben újra dolgozni kezdett 1922-ben megkezdett Felix Krull-regényén (Egy szélhámos vallomásai), ami azonban töredék maradt. Friedrich Schiller halálának 150. évfordulójára 1955-ben kiadta Tanulmány Schillerről című esszéjét és ez alkalomból beszédeket is tartott. Lübeck városa díszpolgárává választotta.
1955. július 20-án trombózis lépett fel nála. Az orvosi kezelés sikertelen maradt, augusztus 12-én a nyolcvanéves Thomas Mann meghalt a zürichi kórházban.
