AZ ELTŰNT

VOJTINA ÖRÖK

AZ ELTŰNT

időben

teába áztattunk egy kekszet,

és hosszú-hosszú

pillanatokra tellett:

párhuzamos jelenekben állt,

vagy hömpölygött a jövő.

Még három dimenzióban éltünk,

de kezdtünk már

csak a múltról beszélni −

ez az öregedők szokása,

mert a jövő mindig elkezdődik,

a kekszek

ronggyá olvadnak a szájban,

csak a múltak íze miatt jó mégis,

hisz csupa nyom vagy magad is

kit a holtak lépte vet,

míg apokalipszist renget

a rémült ébredés,

hogy nem érted már a jelenlevőt…

Jó lesz így is,

mondta öreg orvosom,

utalva a receptre,

amin se aláírás, se pecsét nem volt.

Hümmögtem: biztos már szenilis,

a nővér meg legyintett iróniával,

majd hozzam vissza,

ha nem fogadják el,

és magában biztos nevetett a dokin,

de a gyógyszerészlány azt mondta:

jó ez, ha feltette a felhőbe…

és ott volt,

és ott voltam

múlt és jövő találkozásakor,

nagy pillanat volt.

A lány amúgy kedvesen megjegyezte:

régen láttam magát,

és tényleg, már két gyereke

született közben,

mialatt öreg orvosom

a jövőbe költözött.

Micsoda íze volt

ennek a felismerésnek.