ZEUSZ 1

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZEUSZ

Egyrészt szégyen, hogy csak most jut eszembe megírni, holott Ő az egyik istenkategóriás kolléga, akitől a legtöbbet tanultam ezen a pályán, másrészt talán nem véletlen: most van a legnagyobb szükségem derűs nyugalmára.

Zeusz nem véletlenül kapta a nevét: képzeljünk el egy két méter magas, szakállas, hatalmas testet, amint fehér köpenyben hömpölyög a folyosókon, fehér zsebe csupa vörös folt. Amikor kérdezem, mitől, csak annyit dörög le onnan, fentről: „Ott morzsolom szét a diákjaimat.” De erről majd később.

Akkori igazgatónk úgy érezte, szükség van tantestületünk pedagógiai továbbképzésére, és meghívott egy szakembert, sajnos olyat, aki leginkább csak képről látott gyereket. Na, mindegy, ülünk a tanáriban, délután fél hatkor, csendben javítjuk a dolgozatokat, olvasunk, alszunk, miközben valaki, valamilyen embertípusról duruzsolja nekünk a tutit. (A tutit már az első mondatban felismerjük, azonnal agyvédelmi fokozatra kapcsolunk, jómagam immáron 37 éve.)

Egyszer csak fehér hegy emelkedik a „slampos diktatúra” légkörébe… „János – súgom döbbenten ─ hova mész?” Csodálkozva rám néz: „Mindennek van határa ─ ennek itt.” – és kihömpölyög. 

Ő volt a párttitkár és az egyik igazgatóhelyettes. De erről majd később.