FIJÁM

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FIJÁM

Kikerülhetetlen a kérdés: miért van az, hogy egyes tanárok „bármit” megengedhetnek maguknak? Na jó, természetesen nem akármit. Az osztály felgyújtásáról például csak álmodozni szabad.

MILA NÉNI, nemcsak gyönyörű volt, de legalábbis olyan elegáns, mint egy Romanov hercegnő, holott végigszenvedte Leningrád blokádját. Szóval Mila néni beszólhatott, bár akkor még nem így mondtuk: „Fíjám, unom én ez a banán, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.”

IZA, miután nem volt jelentkező a szülői munkaközösségbe, lehajtotta a fejét, és azt mondta: Kedves Szülők, most 10-ig számolok, és mire felnézek, legyen három kéz a magasban. És lett.

ZEUSZ, mint igazgatóhelyettes szervezte a ballagást. Állt a dobogón, és higgadtan mikrofonozta: „Kedves Szülők! Immáron harmadszor kérem önöket, hogy hagyják el a felvonulási területet. Nem kérem többet, köszönöm a figyelmet. Felment a fotólaborba, a ballagás pedig le, igaz, végig némi szorongás látszott a szülők arcán. Lányom az érettségi banketten vihogva mesélte, hogy egyszer feltette a kezét: „De tanár úr, a tankönyv szövege nehéz és érthetetlen.”. Zeusz szomorúan rá nézett, és azt mondta: „Akkor vedd elő a Barbie babádat, és szép csendben öltöztesd fel.” (Egy másik férfi kollégát egy másik osztályban kevesebbért feljelentettek az igazgatónál.)

ÉS AKKOR CSÉ 25 évvel később egy másik lányomnak, aki a helyettesítő órán par excellence kamaszlányban nyomatta, azt mondhatta: „Maga üljön hátra, és lapozgassa a Cosmopolitant!” És az én feminista lányom többet nem zavarta az órát, az osztály pedig legendákat szőtt a tanárról, aki csak egyszer tartott náluk órát, milyen kár, hogy többet nem. ÉS AKKOR CSÉ megkérdezte az egyik gyereket: „Maga miért volt ma ilyen búvalbélelt egész órán?” „Mert a tanár úr egyszer sem mondta, hogy „Jól van, fiam, hülye vagy!”

MERT MINDEN A SZÖVEGKÖRNYEZET. ÚGY HÍVJÁK: TÖRŐDÉS ─ ÉS A GYEREK ÉRZI.

Az állampolgár is.

Ma rendkívül érzékenyek vagyunk a szóhasználatra, még azok is, akik nem fanatikus követői a politikailag korrekt beszédnek. A PC és a feminizmus vadhajtásain sokat morgott K. Hardwick, volt angoltanárom, aki alkarját fellendítve mutatta, hogy mit gondol róla. Igaz, megtehette, ő soha nem múló angol úriemberséggel bánt és beszélt velünk. A jelenlétében mindannyian kicsit ladyknek érezhettük magunkat, és okosaknak.

Közbeszédünk eldurvulása nem pusztán stiláris vagy ízlésbeli kérdés. Az alantas ösztönökre utazó vagy fékevesztett „Kazinczy-díjasainkat” immáron történelmi felelősség terheli a magyar-magyar gyűlölködésért.

Soha nem adok intőt káromkodásért, csak visszakérdezek: „Melyik volt ez az aranyszájú?” Érdekes, a gyerek érti, és mindig bocsánatot kér, sőt, legközelebb már magától javítja ki magát. Megmondóembereink nem. És ez nagy baj. Nagyon nagy.

„Fijám, fijám! Unom én ez a banán, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.”