FRICSKA

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FRICSKA

Búcsúzóul még küldött egy fricskát a ballagási beszédben, bár előtte megígérte, hogy kihagyja a szóviccet, és „szofistát” fog mondani. De nyilván úgy volt vele, mint az írók kedvenc szóleleményeikkel – nem lehet kihagyni ─ így hangozhatott el a mikrofon jótékony visszhangosításában a „szófosta-fosta prédikátorok-torok”. Kockára fagyott bennem a tüdő.

Igazi bölcsész agy volt már 15 évesen, penge elmeél, ellenállhatatlan humor, s a két inspiráció vegyülvén, egyszer (egyszer? százszor!) megpróbálta kidumálni az irodalom feleletet. Akkor még pedagogia fanaticus voltam, percekig hagytam, hadd szenvedjen, aztán azt mondtam: „Ez minőségi rizsa volt. Egyes. Legközelebb mondd meg, ha nem készültél, ne lopjuk egymás idejét.” Legközelebb megmondta: „Nem készültem.” Mire én: „Ez becsületes dolog volt. Egyes.”

Ott helyben fel sem fogtam a dolog szadista iróniáját, mert nem annak szántam, csak később esett le, amikor az érettségi banketten nevetve felidézték.

Hatalmas csapat volt, s benne P az egyik óriás. Harmadikban, mikor a kiránduláson drámai jelenetet rendeztem egy üveg bor miatt, a jól felépített hatásszünetembe halkan beleszólt: „Tanárnő, ehetnék?” (Azóta kerülöm a prédikációt.)

Még évekig visszajárt, egyszer egy orosz nyelvű Bibliával lepett meg, aztán elsodorta őt a tanár törvényszerű sorsa ─ felnőtt.

Szofista nebuló, hová lettél az eltűnt időben?