DOBZSE

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

DOBZSE

Dobzse anyukája még lengyelül törte a magyart, ezért soha nem lehetett tudni, hogy a bájosan hangszerelt mondatokban mennyi a gyilkos irónia. Az egyik pedaigosznak azt mondta a szaktanári fogadón: „Prófesszor úr! Én lányom imádja tanár úr, útálja latin ─ próbáljunk meg ez a kettő összehozni.” Persze vice versa, de hát mit meg nem tesz egy szülő a gyerekéért?

Dobzsét a rendszerváltás hajnalán tanítottam. Akkor kezdett beszivárogni az iskolákba a pártpolitika, s kezdődött a máig tartó járvány. Néhány gyerek– nyilván fanatikus szülők hatására ─ kezdte véresen komolyan venni a pártszlogeneket, s szinte polgárháborús légkört teremtett a békés többség életében. Kétségbe estem. Csak az órán hallgattak az emberi szóra, szünetben folyt tovább a „kultúrharc”.

Az egyikük iskola után azonnal beállt politikusnak, azóta elhízott vigyorral ül a szinekúrában. A másiknak örökre szemébe égett a bosszúvágy. A többi továbbra is békében szeretné felnevelni csemetéjét.

Dobzse hűvös távolságtartással kerülte ki a konfliktusokat, amit egyrészt internacionalista gyökereinek, másrészt naiv, áldott jó természetének tudtam be. Vagy már akkor sokkal érettebb volt a többinél…

Tizenöt évesen, néhány fájdalmas görcs után kiderült, hogy veseköve van. Én, mint szakképzett virológus…izé…urológus, azt javasoltam neki, hogy igyon sok vizet.

Az is jó ─ mondta óvodás mosollyal a szemében – de az orvos sört javasolt, azóta minden este megiszik egy-két pohárral.

Biológus kolléganőm szerint vesekő eltávolításra legjobb a 7-es busz Thököly út és  Keleti közti szakasza. Ma már ez nem játszik ─ lecserélték az évszázados utcaköveket. A másik út meg továbbra is járhatatlan.

Zdrowie!