IVÁN ILJICS ÖCCSE

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

IVÁN ILJICS ÖCCSE

Magunk mögött hagyjuk a héroszi irodalmat, ez már a realizmus. Leszállunk az „elvesztett illúziók” korába, de hiszen már ők is elmúltak 17 évesek.

Úgy érzem célszerűnek, hogy rögtön az elején tisztázzuk: Iván Iljics mi vagyunk − bárhol, bármikor a világban. Csak képzeljék el ezt a tragédiát: ott fekszünk a koporsónkban, kiterítve a közöny gyászai közt, és senki nem tudja, hogy emberként haltunk meg.

Senki. Nekünk még van időnk elkerülni.

Az óra vége felé Bé, komoly-szomorú szemmel jelentkezik, ezúttal nem tartok poénvadászattól. „Szerintem Tolsztoj kihagyott valami fontosat.” Hoppá, gondolom, most kezd értelme lenni.

„Nem írta meg Iván Iljics öccsét.”

Az osztály és én zavartan nézünk. Milyen öccsét?

„De igen, van egy öccse!− bizonygatja Bé, s ekkor hirtelen beugrik, tényleg, Tolsztoj egy mondat erejéig említi a testvért, aki  lecsúszott, és már nem törődött vele senki.

Igen, mondom, de egy másik élet nem férne bele egy elbeszélésbe, az már egy családregény. A kisregénynek megvannak a műfaji korlátai.

Bé nem enged: „De, igenis, hiányzik belőle” – mit neki műfaji korlátok!

És csak otthon jut eszembe Levin bátyja − hát persze, megírta őt is Tolsztoj gróf.

Bé egész nyáron gürizik, tudom, néha év közben is dolgozik.

Két nap múlva beszélgetünk a szünetben. „Képzelje, tanárnő, ma sikerült jól használnom a „konformis” szót.” Nevetünk… Kicsit még hallgat, félre néz, aztán, csak úgy, mellékesen: „Elkezdtem írni a regényt…Iván Iljics öccséről.” Én meg nagyon várom – mondom neki.

Megírja ő még Édes Anna nővérét is, gondolom utána. „Az életet nem lehet vaskorlátok közé zárni.” – teszi hozzá Kosztolányi az Aranysárkányban.