BESZÉLJ!

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

BESZÉLJ!

Ez alapszabály, ha vakokat is tanítasz. Persze, nem kell a vesszőket is kimondanod, nem kell hülledezned, ha elmeséli, hogy tegnap mit láttak a tévében, és nem kell frászt kapnod, ha beléd karolva megkérdezi: „A tanárnőnek is barna kabátja van?”

Jobb, ha időben megszokod, hogy sokkal többet tud rólad, mint az összes tanítványod egybevéve, akiknek látását elhomályosítja a látvány. Ő viszont akkor is tudja, hogy rossz idegállapotban vagy, ha lát-szólag vidáman fecserészel az osztályban, mert minden más érzékszervével figyel. Tudja, hogy valóban ott vagy-e a teremben, vagy csak ügyesen mímeled, és érzi, figyelsz-e. Vagy nem. 

„Nem Adyt írtál, hanem Babitsot.” – szólt közbe volt tanárom, amikor vak osztálytársunk kitapogatta a dolgozatát. Kockára fagyott termestül mindenki. (Szóval olvassa a Braille-t, ráadásul fordítva is.)

Pedagógiai pillanat – ahogyan mondani szoktuk. Ilyenkor ne beszélj. Egy kis csend, aztán már mehetünk is tovább. Megtette a magáét. Többet gondolom, nem mert sumákolni.

Igen, megszokod a bődületes közhelyet, hogy a vak is ugyanolyan ember, mint mindenki más. Igenis divatozik, melíroztatja a haját, szerelmeskedik és huncutkodik is.

Látni tanultam tőlük. Ha egy vakot látok közeledni a járdához, rögtön tudom, kell-e a segítség, vagy nem. De ebbe az érzékelésbe már örökre bezavar egy film, amelyben egy „civil” mindenképp át akarja segíteni a vakot a zebrán, ő pedig idegesen kapálózik, már szeretne szabadulni „ettől a hülyétől”, aki miatt lassabban tud csak haladni.

Beszélj!

Kollégám, aki megszokta, hogy Feri vaksága ellenére profi matekból, gyakran elfeledkezett erről az arany szabályról. Mikor már sokadszor fordult elő az órán, hogy némán írt fel valamit a táblára, s arra a kérdésre, hogy „Na, ide akkor mit írunk?” , Ferire nézett, aki ezt érzékelve elnevette magát, és mordult egyet jó hangosan:

„Cseszd meg, hát nem látom!”